E Z E K


ElŐSZÓ

Regény, napló, vagy visszaemlékezés? Sem egyik, sem másik, sem a harmadik. És mégis, ez is, az is, sőt, amaz is. Alapjában véve, mégiscsak, regény ez az írás, arra hajaz leginkább. A napló zavartalanabbul csavarogna a témák között. A visszaemlékezés ragaszkodni vágyna egy sajátos kronológiához. A regény, viszont birtokolja a legnagyobb (vélt?) szabadságot, variál, kollázsol, játszik a kronológiával, megtörtént és a valóságban meg sem történhető (vagy mégis?) eseményekkel, a valósággal, annak égi-pokoli másával, az elbeszélő személlyel, elbeszélő stílussal, és a sebeket ír helyett, iróniával kenegeti. Egyszóval, élvezi a legteljesebb, csak elképzelhető, szabadságot.

Vallja maga a műfaj és képzeli maga a művelője is, hogy az üres papíron az írás az úr!

            Ez a történet néhány hét leírása. Az utolsó hetek a nagy döntés, az emigráció előtt. Az elbeszélőnek döntenie kell a menésről-menekülésről és az egyre inkább reménytelen maradásról. Hezitál, valami csodaféle segítségre vár, közben megkísérti a gyerekkor, és a kevésbé távoli múlt. Miközben, nem tud elszakadni egy mesétől, a konokul visszatérő, a befejezhetetlen kaméleonként változó, mesétől, mely végig kíséri a regényt. Számon kéri az elbeszélő gondolatait, indulatait, önképét a könyvek-olvasmány emlékekeit, a régen meghalt rokonokat, sőt, még az elbeszélő „sírjában sem nyugodni tudó” apját is. De kísérti őt, a gyermeki énje is, mintegy szembesíti a sorskérdéssel: alkudni, megalkudni? Létezik-e a diktatórikus viszonyok között értelmes kompromisszum? Egyáltalán lehet-e állandó, hétköznapi társadalmi nyomás alatt az embernek világképe?

            Közben telnek, múlnak az utolsó napok. Az elbeszélő teszi dolgát, szaladgál, intézkedik, családját kényszeríti rögeszméi követésére. És elmúlnak a napok és elfogy az utolsó nap is.

            Gágyor Péter korábban is publikált novellákat. A hatvanas évek végétől megjelent néhány novellája az Irodalmi Szemlében. A Nő hetilap novellapályázatán díjat is nyert a „Nincs semmi baj a traktorokkal” című (azóta elkallódott) írása, melyet e lap nyertesként, végül is, kihirdetett ugyan, de az akkori politikai viszonyok miatt (a husákizmus kemény éveit éltük akkor) nem közölt.

            Első regénye mind formailag, mind aktualitásában mindenképpen figyelemre méltó, izgalmas, új szín, hazai prózatermésünkben.

Hányszor reméltük, hittük, szerettük volna az utóbbi másfél évtizedben, hogy végre túl legyünk már azon a lidércnyomáson, amit a Rudé Krávoban és egyebütt megjelent besúgó listák involváltak 1989 után. És, ugye, 2005-ig kellett várnunk a „lista” hivatalos megjelentetésére. Magyarország még többet kínlódott, kínlódik mostanában is, mert még a Rudé Krávo előrelátó, betyárvakmerősége sem jött segítségül és talonban maradtak, sőt perchősökké növekednek, növekedhetnek, piszkos körmeiket szerényen vagy nem szerényen zsebre dugva, a legocsmányabb mesterség segédei. Bízva a gyógyító időben, a társadalom megbocsátó feledékenységében, egyre peckesebben hazudnak a szemünkbe, találnak ki legendákat a hasznos és jó besúgókról.

            Az író, másfél évtized elmúltával tekint vissza kalandjaira az ántivilágban. Két emigrációval a háta mögött düheit iróniává stilizálja, megszelídíti. Igen, mert másképpen még az emlék is elviselhetetlen volna. Hiszen, tulajdonképpen, saját fiatalságára, férfikorára, barátaira, barátnőire, vendégeire, munkatársaira, álmodozó célokra, és nevető estékre emlékezik.

            Így lesz az emészthető emlék, mégis keserű, és az irónia, pedig édes.

Egy ma már, szerencsére, görcs nélkül megidézhető fura kornak az emléke is furcsa. Tanulságai, amelyek előhívásához jó útitárs Gágyor regénye, mely mese-kollázsával, és a gyermekkori idill beszivárogtatásával a könnyebbik úton kísér el az eszelős hétköznapokba, ami ma már a történelmünk.

Az egykor oly zaklató világ kap itt zaklatott formát, ami így, több mint izgalmas olvasmány.

                                               x                 x                 x

            A szerző minden bizonnyal nem élménybeszámolót akart írni emigrációját megelőző napjai történetéről, amolyan manapság divatos szóbeli történelmet, mert akkor magnóra is mondhatta volna, legépeltette volna és kész a szubjektív „oral history”.

            Gágyor Péter utazásra invitálja meg az olvasóját, méghozzá időutazásra, vissza a közelmúltba. Utazás, nem vonaton, repülőn, hajón, szekérrel történik meg, hanem hullámvasúton, városvégi ringlispílen, mesebarlangostul, hirtelen fordulatokkal, sikkanásokkal. És sok iróniával.

            Három párhuzamos sík keveredik az író által megszabott rendben a könyv oldalain. Egy az abszurdot súroló, sajátos mese, a Császár új ruhája alapján, kezd és, illetve zár minden fejezetet. Felfogható lenne tanmesének is, de mégsem az. Inkább egy kínlódó kísérlet a közelmúlt eseményeinek besorolásához valamilyen műfajba és tán a mese lehet az a műfaj, mely befogadhatja a közelmúlt megfejthetetlen logikájú élményeit. Mert nem tanít, nem szórakoztat, nem andalít már ez a mese, hanem egy más, újabb társadalmi helyzet, (a ma) újabb kínjai hatására formálódik groteszk történetté.

Rövid törésekben a „mesei” keretekbe foglalt fejezetekben is két sík váltakozik rendszeresen és tudatosan, hiszen a betűtípus és az elbeszélő személye is állandóan változik. Két világ, két külön elbeszélő szavával: a „gyermekkori szocializmus” abszurd emlékei, és a felnőttkori szocialista hétköznapok ábrázolása. E szokatlan formai megoldás mégis egy-egységgé áll össze.

            E formailag és témájában izgalmas ábrázolásmód sikeresen egészíti ki a téma még ma is óvatosan emészthető, olykor vitákat ébresztő jellegét, a múlt nem is olyan távoli, de mindenképpen tanulságos kísérteteit.

Hizsnyai Zoltán

                    Ezek

Hol volt, hol nem volt, persze, inkább nem volt, mert régen volt, messze volt. Olyan régen, hogy csak a kövek emlékezhetnének rá, és olyan messze, ahol a madár sem jár...

Élt egyszer egy öreg király*. Nagyon öreg király. Bizony, bizony vénecske. Hangja mekegő kecske, haja csapzott, szürke kóc, keze rezgő nyárfalevél, szeme ködös, őszi tócsa...

            Ott, a királyi agghajlék harmadik emeletén szállásolták el az öreg királyt. Hét társával egy szobában. Azok is hét királyok voltak, azok is nagyon bölcsek voltak, egymáshoz szavakkal nem is szóltak.

            Egy emelettel lejjebb szállt meg a királyné.  Hét királyasszonnyal egy szobában. Ők is nagyon bölcsek voltak, egymáshoz szavakat ők sem szóltak.

            Jó dolguk volt. Enni, inni kaptak. Rendszeresen. Nekik is mindegy volt mit. Ha mégis maguk alá piszkítottak, még aznap estig kicserélték lepedőiket törődött testük alatt.

            Mert törődtek velük.

            Olykor, olykor kerekeken járó trónusokba ültették, és a fák alá tolták őket. Szavakat ilyenkor is inkább csak a füvekhez, madarakhoz és a fákhoz szóltak.

– A jövő, pedig mi vagyunk, mert a ti jövőtök vagyunk! – mekegte az öreg király egy arra járó bámészkodónak. A többi király és királyasszony hosszasan bólogatott. Őszi pocsolyaszemeik felragyogtak. – Bizony – mondták a többiek –, a múlt is mi vagyunk. Minden, ami velünk, ami nekünk volt. A maiak a mi emlékeinkből élnek, belőlünk élnek... – fűzték hozzá magyarázatként –, mert csak az van, ami volt. –  Trónjaikon visszatolták őket a szobáikba, este a teáikba nyugtatót raktak.

Jött az ősz, közelített a tél.

– Minket nem tusával visz majd el a halál, bizony, nem lesz semmi haláltusa – mondta az öreg király, amikor utoljára trónoltak a platánok alatt –, hanem tussal, zenekari tussal. Majd térzenét játszik egy katonazenekar. A tamburmajor beinti a tust, és mi elsétálunk. Arra! – mutatott a kerítésen túlra, ahol azt sem tudták mi lehet. A többi királyok és királyasszonyok mosolyogva bólogattak. – De egyszer majd feltámadunk – mondták még a királyasszonyok.

Karácsonyig befagytak mind a pocsolyaszemek. Álmukban mentek el, éjjel vagy nappal – mindegy. Hetek óta lámpát sem gyújtattak. Tapintatosan, csendben haldokoltak. Pedig réges-régen élet s halál urai voltak. Most boldogok voltak. Míg meg nem haltak. Ez volt.

Itt volna az ő meséjük vége.

De a krónikákban mindig van egy epilógus. Sőt, vannak krónikák, amelyekben az epilógus fontosabb az előzményeknél.

Mi történt ezután? Ez itt a kérdés!

Ezután heted-hétországra szóló híres, nagy temetések voltak.

A királyi agghajlék vezetője mondta a legszebb búcsúztatókat. És minden alkalommal elmondta azt is, hogy „a mi társadalmunk a legjobb társadalom a világon. Mindenkiről egyformán gondoskodik. Minden ember kezét megfogjuk. Nálunk nincsenek elesettek. Betetőztük, amit elkezdtek az apák...”

Utoljára a mi öreg királyunknak intette be a tust a tamburmajor. Az öreg királyunknak mindig is fene nagy szerencséje volt. Éppen Vigília estéje volt. Hajnalban fagyott. A fák zúzmarásak voltak, mint az anzikszokon, amikor az öreg király tetemét valóban utolsó útjára, az alagsori  fagyasztóba tolták.

Szilveszter előtt egy nappal volt a temetés. Az öreg királyunk ott feküdt a  fekete koporsójában, haja, szemöldöke fehér volt, mint a zúzmara, bajuszát, szakállát azonban tévedésből leborotválták. Ezt még a hozzátartozók sem vették észre. Kevesen jöttek el, ilyenkor mindenki a másnapra készülődik, ráadásul még havas eső is esett.

Mondják, úgy mondogatják az emberek, hogy ilyenkor, a két ünnep között „másnapról másnapra él az ember”.

A temetésen a hozzátartozók elsiratták önmagukat.

Így volt, mese volt... Aki nem hiszi, járjon végre utána...

* Egyezzünk meg az alábbiakban mindjárt itt a legelején: császár vagy király, a mesében is mindegy. Különösen a mi szempontunkból. Hiszen hogy is volt? A Lajtán innen király, a Lajtán túl császár. Így megy ez. De hol van már a Lajta. Pedig el sem terelték.

1

A folyosó

Ül. Szürke, félhomályos a folyosó.

Unalmas volna, ha semmi köze nem lenne hozzá. De van. Vagyis, valójában nincsen, és mégis van. Kényszerhelyzet. A kényszer játéka. Az unalom is kényszer. Mert minden kényszer unalom. Pedig az unos-untalan rákényszerített unalom nem is valódi unalom. Mégis unalmas.

Ez az unalom valami más. Olyan, mint a közelítő betegség. Fojtogató, megfoghatatlan semmi. Tán csak szorongás, mely közben az ember fokozatosan megszűnik felnőtt lenni. Mert ez is, mint annyi minden, csak játék.

                                   *          *          *

Nagyanyám, nemtetszését kinyilvánítandó, többnyire így mondogatta: „Ezek már megint...” A háború után az ő szótárában ez az „Ezek...” egyértelműen a kommunistákat jelentette, vagyis azt a szörnyű modortalan társaságot, csvargát (talán –  legalább is Nagyanyám szerint –  a csvarga volna az ideillő fogalom), akik magukat akkor éppen kommunistának vallották.

Kik is voltak nálunk, Nagyanyámnak idejében, ezek az „ezek”?

Alig emlékszem néhányukra. A potrohos Skulimant Böbére, a vastagon rúzsozott Pete Sárira, a rosszhírű Lengyel-szálloda nevezetes tündéreire, Rekettye Bandira, a szobafestőre, aki délben már úgy dülöngélt, hogy a duplalétrát is falnak támasztotta, Sperga Jóskára, a megszállott bádogosra, aki mindenkinek telebeszélte a fejét a rögeszméivel, hirdetett már mindenfélét: világvégét, Jehovát, bicsérdizmust, dél-amerikai kivándorlást...

Akkoriban meg azt híresztelte magáról, hogy 19-ben vöröskatona volt. Aligha lehetett az, mert 19-ben nem lehetett több ez a levente, tizenhárom évesnél, esetleg tán a bátyja, a Karcsi, aki 40-ben Sólyomffyra magyarosított, de mégsem lett vitéz belőle.

Lehet, hogy köztük volt még Krawica Lajos, a szabó is. Vagy ő csak később lépett be a pártba? Még a háború alatt nyilaskodott Vácon. Ezt pusmogták róla. – Az egyik csvarga követi a másikat – állapította meg lakonikusan Nagyanyám, mindig, amikor Krawica család szóba került. Ki tudja, mit művelhetett ez a Krawica Lajos? Tény, hogy a zsidók nem varrattak nála, de nem csak a zsidók. Krawica nem dolgozott szépen...

Ezek valóban nem voltak díszes társaság. Nem. Jobb emberek akkor még nem mentek közéjük.

                                   *          *          *

A folyosóról nem lehetett kilátni. Betonházi folyosó. Egyenes. A két végén, ablak helyett, átláthatatlan üvegtéglafal. Vagy inkább áttekinthetetlen. Mert a fényt még átereszti – úgy-ahogy. De a tekintetet már nem. Igen, itt minden áttekinthetetlen. Ez volna tán az áttekintetnélküliség? Ez a homályos, piszkos fény. Az üvegfalon settenkedik át, mint a sikátorokon. Mintha maga a fény is félne.

Különben, csend van. Nem is csend, valami, ami a csendnél is rosszabb.

A hallgatás.

A letaglózó várakozás szüli. Minden zajmorzsa figyelmet kelt. A saját talpa alatt megcsikorduló homokszemcse is.

Csikordul, hangot ad, mintha bemutatkozna: „Kvarc”.

– Van szerencsém! – mondaná. Persze nem szól semmit. Csak a bolond beszél magában. Ráadásul a bolond beszéd a gyengeség jele lenne. Ezek még vérszemet kapnának tőle. Inkább a cipőjével súrolja a padlót. De a kvarc most hallgat.

– Ez a kvarc lesz a végső... – dúdolja hangtalanul. Végigtapogatja az egész közismert melódia-foszlányt. Orra légcsatornáiban az áramló levegő mentén kísért a ritmus és a dallam. A kötelező, nem szeretett, fülbemászó melódia kerekedik ki belőle. Eluralkodik rajta.  –  Hallatlan. Az Internacionálé* itt és most?

– Inkább kísérthetne valami feledésbe süppedt szirupos filmzene – reménykedik, de

most: direkt nem az kísért – ...lehesz a véhégső...csahak összefogni mahár... – Hiába, a költészet mégis csak egy nagyon nagy dolog.

– Hát hallgass végre! – lélekben rivall egyet befele, önmaga belső rezdülései fele, de a dallam nem hallgat el – éhés nemzetközivéhévé lehehehesz! – és lám: már nem fegyelmezi lelke ostoba játékát, még csak nem is bosszankodik. Továbbdudorászik (bár fásultan) az orrán át, és csak arra vigyáz, a felsejlő „Akácos út” bűvöletében hogy – Ne hallja senki más! – És nem is hallja. Nem is hallhatja. Hiszen ez… Hallatlan. Ez a költészet, mint olyan, még ilyenkor is halhatatlan.

* Az „Internacionálé” egykor oly közismert dallama

                                               *          *          *

Nagyanyám gyakran ült a kisablaknál. Onnan az udvar sarkába látott. Egy csenevész barackfára meg a fáskamra sarkára. Figyelmesen szemlélődött, hosszan figyelt. Mint, a moziban.

Én nem láttam onnan szinte semmit. Csak csenevész, madártalan ágakat. De Nagyanya látta az egész mozit, emlékezett és mesélt.

Nemrég fejeződött be a háború, nemrég még randalíroztak a városban az oroszok (a davajok – ahogy ő emlegette őket), és elvittek az emberek kezéről minden karórát, sőt, nagyanyám ezüstjeit, bekoszolták az asszonyok tisztességét, megalázták a férfiakat. A davajok* a kelleténél jóval több karórát viseltek karjukon.

–        Amikor elvonult a front – mesélgette suttogva Nagyanyám a húgának.

–        „Nicht vor dem Kind!**”- válaszolt rá szintén susogva Kamilla néni. Kamilla néni olyan hangosan susogott, hogy csak úgy harsogott a rekedtes hangja. Apám szerint Bernecéig el lehetett hallani, ha valakivel bizalmaskodott. Így hát, mi gyerekek, még a behúzott szobaajtón keresztül is, minden történetet meghallgattunk.

            Szóval, miután elvonult a front, pontosabban pár héttel utána, a kórház előtt asszonyok álltak sorban, küretre várva; a davajok erőszakkal férfiakat vittek el, sokukat örökre – malenkij robotra***; néhány sovány zsidó hazajött a koncentrációs táborokból, ismerőst, rokont, barátot vagy legalább a nyomaikat keresve reménytelenül rótta az utcákat. Mintha, ügyet sem vetettek volna rájuk – de azért, még ezekből a szerencsétlenekből is elvittek néhányat arra a bizonyos malenkij robotra. Az itthon maradott zsidókból sokan lázasan pakoltak, és költöztek ki, Palesztinába, a remény országába. Megint a másik országhoz csatoltak minket – és kitelepítésről pusmogtak az asszonyok a piacon. Minden olyan ideiglenesnek hatott. A kommunista párt is.

Mert milyen párt is volt ez párt? Nagyanyám szerint alig harminc évvel a kommün után – már a neve sem volt jó. Mi az, hogy kommunista? Hát még a programja, ha azt egyáltalán annak lehetett volna nevezni. Ünnepelték a muszkákat****, meg kollaboráltak velük, hogy együtt könnyebben rabolhassák ki az országot. Már ami a javakból a háború után megmaradt.  És ezek még büszkék is voltak erre. Mint a felfuvalkodott cselédek.  Hogy a várost megint elcsatolták az anyaországtól, az ezeket egyáltalán nem zavarta.

* Az orosz katonák 1945-ben elterjedt csúfneve. DAVAJ – az adni ige felszólító módja.

** Ne a gyermek előtt! (ném.)

*** Kis munka (orosz), ezzel az ürüggyel hajtották el a békés lakosságot, hadifogságba, gulagokba az orosz megszállók.

***) Az oroszok csúfneve, etimológiailag a Moszkva (város és folyó) tulajdonnevéből vezethető le, állítólag az eredeti mordvin megnevezés hangzása alapján.

*    *    *

Máskor már régen elszundított volna. Még a fogorvosi váróban is szundikálással rövidítette a feleslegesen múló időt. Erre a képességére büszke volt, mármint, hogy még a fogorvosi váróban is lazítani tud. Itt meg sem próbálkozott vele. Csak ült, szájában a három álmatlan éjszaka ízével.

Micsoda éjszakák? Ezekkel az éjszakákkal akart foglalkozni. Mindent végiggondolni, újra összerakni, világos rendszert teremteni saját gondolatai közt. De a szándéknál tovább nem jutott. Hiába volt minden igyekezet. Aprólékosan, szinte filmkockákként maga elé képzelte a nevezetes pénteki napot. Arra összpontosított, hogy minden apróságot rögzítsen. A fogmosást, az apró teszek-veszek mozdulatokat, de amint összeállt egy kép, bármily fontosnak is tűnt az esemény, elkalandozott a múltba.

1968 őszén az eltaposott, hervadó „prágai tavasz”-ban elkísérte egyik barátját Dobrota Igort a város, Pozsony széléig. Az osztrák hátár akkor, pár hétig, szabadon átléphető volt.

 – Te, ti? – kérdezte Igor.

Nemet intett.

 – Miért?!         

Széttárta a kezét. Kínos, suta helyzet. Szellemeskedni kellett volna. Semmi sem jutott az eszébe. Akkor, hallgatott. Később, évek múltán egy viccpoén, (füllentés?), settenkedett e búcsúzás emlékképei közé:

–  Kalandvágyból... Maradunk! – mondhatta volna akkor. Meg máskor is, ezen elszalasztott pillanat elmúltával.

                                   *          *          *

Egy dzsentrid kisvárosban pártot szervezni, méghozzá egy ilyen pártot, még a párt harcias központi vezetősége erejét próbáló feladat lehetett. Ezért nem is csoda, hogy nem sokat teketóriáztak. Igen, akkoriban gyorsan döntöttek, valóban nem teketóriáztak. Radikális, gyorsan döntő, kapkodó korban éltünk. A kisváros rosszhírű szállodájának hírhedett prostituáltjaiból, csavargókból, munkakerülőkből, jöttment, gyanús idegenekből szervezték meg a pártot.

 – Semmin sem csodálkozz, Imre! Ezek mind egyformák. – mondta apámnak, majd elnézett a semmibe, de úgy, hogy abban benne volt minden. A sértettség, a reménytelenség, a meg nem értés, a fölény, az undor, a szent harag. Nagyanyám nem bánta volna ilyenkor, ha összedől a világ, de azért azt is tudta, hogy nem fog összedőlni, mert ezek miatt még a mélységek alantas ereje sem moccan...

                                   *          *          *

Nem volt kezdő az ilyen folyosói várakozásban. A rendőrség még a moziban is egyforma. Kelet-Európában még egyformább. A politikai rendőrség meg különben is minden szovjet csatlósnál egy kaptafára készült. Az egyik csatlós országban olyan, mint a másikban, csak a nyelv változik.

A „titkos” bejárat általában rafináltan az útlevélosztályon át vezet. Oly ismerős megtévesztés. De ez sem győri ötlet. Kassán is így ravaszkodtak. Ez is a Varsói Szerződés országainak egyik rokonszenves ötlete, specialitása. Általánosan elterjedt stratégia a várattatás. Váratnak, mert egykori nagy főnöküktől*, kurzusokon idézgették nekik, hogy „így kell az osztályellenséget finoman megpuhítani”. Váratnak, mert itt mindenütt váratnak, mert ez is munkahely, mert ezeknek is van munkahelyük, és a munkahely arra való, hogy semmittevéssel üssék el az időt. Vagy kurzusokat tartsanak. De most csak lazán kávéztak a pár éve még szigorúan kötelező napi pártsajtó-ismertetés helyett.

Vagy tán korábban, érkezése előtt, mégis csak sajtóztak egy picikét?  Nosztalgiából? Ki tudja?

Váratnak, mert az összetapogatott mustáros** poharaikból még megisszák a reggeli kávét, rágyújtanak a cigarettájukra és fecsegnek. Persze gondosan differenciálva a témákat, mert ez az éberség munkahelye. Ha bármelyikük elszólja magát... Akár a horgászból is hal lesz. Mosdatlan szemekkel nézik a kávéspoharakat, alig kényszeredetten röhögnek a disznó vicceken, mert csak disznó vicceket mondanak, ismernek....mernek....

A valóságban, tán mégsem a rendőr volna buta? Esetleg, a sorsa az. Talán.

De azért mégis buta. A politikai rendőr meg különösen az. Olyan egyszerűen kell gondolkodniok az ideológia hétköznapi őreinek, hogy ez butaság nélkül elviselhetetlen volna. „Ha egyszerűen gondolkodtok, mint a dolgozó nép, akkor keretben maradtok!”- mondta nekik egyik főnökük, bár lehet, hogy ő is csak egykori nagy főnöküktől idézte.

Mert nem fouchék ők, hanem gondolkodásukban gátolt rovarok.

            A rovarokat maga elé képzelte. Az a tetű Fouche is rovar volt. Így igaz! Rovarok, meg a csikorgás a talpa alatt. Megborzongott. Szeretett volna már bemenni. Így felkészületlenül is...minél előbb... csak legyen már túl rajta ... mindegy.

 – Rovarok! – hányingert érzett.

Már csak Kafka hiányzott ide! Kafka meg a kávé. Lemosni a fogakra száradó lepedéket. Kaffa. Kávé!

A kávé, bizony, jól jött volna. De azokból a mosatlan poharakból...

*Dzserzsinszkij

** Eredeti kelléke a kelet-euróa-i jellegű szocialista kávézásnak

*          *          *

Nagyanya még a vitrinből elővett, tiszta kávéscsészéket is gondosan megtörülgette, mielőtt kávét vagy teát töltött beléjük.

- Cseléd nincs, rád meg nem bízhatom – kedveskedett. –  Bizony, magad uram isten, ha szógád nincsen! – nevetett. Mintha ez lett volna a kedvenc vicce. Hát, humora az nem volt. Ha ilyenkor nem léptem le időben, kamillateát kellett innom „finom” mézzel. Múló, nyúló, mézes-mázos pillanat.

Nem én voltam Nagyanyám szemefénye. Valószínűleg már akkor gyanússá válhattam a szemében, amikor karácsonyra a Jézuskának címzett terjedelmes levelemben vörös barettsapkát kértem, olyant, mint Bohusnak is volt. Sötétkéket kaptam,  –  büntetésből a sok helyesírási hiba meg a viharosra sikeredett külalak miatt –  gondoltam akkor.

Sosem viseltem szívesen azt a sapkát.

– Pedig milyen elegáns ez a kék szín... – mondogatta Nagyanyám minduntalan, amikor kezébe vette a sapkát.

– De nem piros! – válaszoltam.

–  Itt már lassan minden hülye-piros lesz. A sötétkék mindig elegáns. –  De ezzel az ismétlődő megjegyzésével csak rontott amúgy sem felhőtlen kapcsolatunkon. Különben sem vágytam arra, hogy elegáns legyek.

Bohus sem tetszett neki. Szüleire azt is mondta, hogy ezek, de ha Bohus keresett sosem mondta például, fejével kifelé intve, hogy: ez keres. Pedig mondhatta volna. Mert a nevét azt még véletlenül sem ejtette ki.

 – A gyerek az gyerek, az semmiről sem tehet. – mondogatta ránk is meg az ablakai alatt hangoskodó szomszéd gyerekekre is, skandálta ezt a rossz klapanciát, amely tán még a zárdai mondókákból ragadt meg a fülében. Bohust is semlegesen, apám szerint majdnem hogy kedvesen, csak „kicsi gyött-ment szomszédgyerekként” emlegette.

Nekem akkor nem volt különösebb bajom ezekkel. Sőt. Bohus apja kétszer engem is felültetett a motorkerékpár benzintartályára és fordult egyet velem az utcában. Olyan ügyesen, hogy Nagyanyám meg ne láthasson. Bohust naponta megmotoroztatta. Annak rendje s módja szerint irigykedtem, a motorra is meg a sapkára is.

                                   *          *          *

A határon körbeállták az autót. Esteledett. Komótosan, mintha csak sétálgatnának, úgy jöttek. Egyikük sem kapkodta el. Ez a nyugalom, mondják, a jó kiképzésnek, a fegyelem erejének a legbiztosabb jele.

Viszont, a szemükben a mindenre elszánt ellenség, ez az értelmiségi házaspár és három kamaszlány, gyanútlanság álarcában ült a kocsiban, mintegy jelentős veszélyt megszemélyesítendő, a szolgálatot teljesítő tizenkét (ádáz?) katonára vonatkoztatva. Stratégiai, de főleg ideológiai aspektusból. Ráadásul fegyvertelenek voltak. Ez gyanús, körmönfont taktika is lehetett ez a részükről. Mármint a ravasz civilek részéről.  Ugye, mert sosem lehet tudni!

Itt nem lesz tere a szellem diadalának, az már hétszentség! – gondolhatta volna egy pártatlan szemlélő. De nem szemlélődhetett senki.

Kicsit hosszúnak tűnt már nekik (az autóban ülőknek) a várakozás, az útleveleket már vagy tizenöt perce leadták, de a világnak ebben a részében rengeteg kényszerhelyzet teremtődött a hivatalos szervek felségterületén. Ez most fel sem tűnt. A várattatás, errefelé, amúgy sem számított atrocitásnak. Bent az autóban szenvtelen arccal beszélgettek, tisztelettudóan, bár kicsit idegesen – hiszen az, ott, pár tucat méterrel előttük, mégiscsak a legendás vasfüggöny – de halkan szóltak egymáshoz, hogy a hivatalos szervet fontos munkájában még véletlenül se zavarják meg. Künn a határőrök között: sűrült a fegyelmezett hallgatás. Annak rendje és módja szerint. Ahogy kell!

 Közben a katonák tervszerűen becserkészték a kocsit, akik szemből közeledtek, azok nem szegezték a bent üllőkre a géppisztolyt. Csak szépen, civilizáltan készenlétben tartották. Akik hátulról jöttek, azok – biztos, ami biztos – rájuk szegezték a fegyverek csövét. De az csak a visszapillantó tükörben látszott.

–        Na, szálljanak ki! – szólalt meg szinte engedékeny hangon, egy olyan vezetőféle.

Ő maga is megkönnyebbült, hogy végre megtörhette az egyre kényelmetlenebb, kissé tán nevetséges csendet.

–         Mind? – kérdezte a nagyobbik lány. A vezetőféle akkorát bólintott, hogy abból mindenki megérthette, hogy részéről a vita lezárva.

–    Az osztályellenség roppant agyafúrt! – rémlett fel az agyonismételgetett süket duma (az idézett Nagyfőnök?) a kiskatonák tompa emlékezetében. –  Éberség mindenekfölött! Sosem feledjétek! – és tényleg nem feledték. Ezért álltak a hátsók, szinte rezzenetlenül, előreszegezett fegyverekkel. Ez nem is okozott volna semmilyen fennakadást, ha hátul, a középen ülő lánynak a szoknyája nem akad be az ajtó zárjába, s nem kell emiatt megfordulnia. Így feltűnt. Azonban ez a kisebb, váratlan esemény, szerencsére nem váltott ki semmilyen pánikot, balesetet sem okozott. A katonák többsége, a lány váratlan mozdulatára, még a fegyverét sem biztosította ki. Nem történt „esemény”.

–        Akkor maguk most velünk jönnek   – egyezett bele, minden kérés nélkül, a

katonai csapat vezetője.

–        De...? – vakkantott, inkább csak magának a középső lány.

–        Nem vagyunk felhatalmazva, hogy kérdéseiket megválaszoljuk.

–        Pofa be! – szisszent ki apjukból az iménti kisebb, váratlan esemény idegessége,

különben is, neki már volt némi gyakorlata az ilyen párbeszédekben.

A csapat vezetője szemlátomást megkönnyebbült az apai szótár, ismerős, szélsőséges közérthetősége hallatán. A három lány, – riadt csirkecsapat –, szava elakadt a furcsa reakció okán, és anyjukhoz húzódtak. Később az apa is közelükbe lépett, mert szégyellte a „pofát”. Szégyellte a pofáját.

                                               *          *          *

 –  Partizán volt – mondta büszkén Bohus, amikor leszállt apja motorkerékpárjáról. Istenítette az apját. A motorkerékpár támasztékon állt. Bohus ficánkolt, berregett rajta. Száguldott a lelke.

Ilyeneket már inkább el sem mondtam a Nagyanyámnak, mert ő biztos még a partizánságban is talált volna valami kivetnivalót. Pedig Bohus, néha még a vörös sapkáját is kölcsönözte.

Nagyanyám nagy örömére Bohusék elköltöztek.

 – Ezeknek is felvitte az isten a dógát – mondta, mert Bohus apja valamilyen funkcióba került. Ez meglátszott rajta. Új bőrkabát, új motorkerékpár...csupa újonnan konfiskált holmi. Mi meg, egyelőre, maradhattunk, csak kisebb házba kellett költöznünk. De hát költözni az a legjobb...  Eredetileg úgy volt, hogy kitelepítenek, idegenbe visznek, ahol senki sem beszél magyarul... De aztán – sajnos ez a nagyobb kaland kútba esett – mi mégis maradhattunk. Csak a házaink mentek rá. Néhány ékszer. a többit elvitte a pénzbeváltás... és közben, igen, Nagyanyám ment el.

 –  A végső számadásra, – mondogatta megrendülten apám. A megrendültségét sehogyan sem értettem. Apámnak sem lehetett vele könnyű. Mármint a Nagyanyámmal.  Apámmal hosszú esti beszélgetéseket folytatott, és ezeket akkor is mindig megejtette, amikor a betegség már az ágyhoz kötötte és apám valami ürüggyel egyre később érkezett haza. Apámon látszott, hogy, ha rajta múlna, kihagyná ezeket a kioktatásokat.

– Tudod fiam, hogy a magánéletedbe nem akarok beleszólni. – ezzel a mondattal kezdődtek el rendszerint e nevezetes esti megbeszélések. Apám csak állt, kicsit oldalra döntötte a fejét és egyáltalán nem volt apaszerű.

Nagyanya meghalt. Vége. Eltávozott, ahogy a halált a családban megszépítettek. Elment.

–        Milyen számadásra? – kotnyeleskedtem. De apámmal aznap nem lehetett beszélni.

Azt mondták róla, megrendült a csapástól. Napokig nagyon komoly arcot vágott, és csak halkan beszélt. Olyan volt az egész, mint egy szertartás. Napokig nem is fütyörészett, csak egyfolytában viselkedett.

–        Az Úrhoz. – Anyám tapintatosan és gyorsan ágyba fektetett. Mondott még valamit

 a túlvilági ítélő trónusról... Mire én álomba menekültem. Láttam, hallottam, még ahogy Nagyanyám megállt a trón előtt...

–        Tudod fiam, hogy a magánéletedbe, nem akarok beleszólni. – mondá az Úr, de

Bármennyire odafigyeltem, semmit sem értettem meg abból, amiről vitatkoztak, pedig kíváncsi voltam, úgy sejtettem, hogy Nagyanyámnak is, mint mindenkinek, volt valamilyen nagy titka, amit ha megfejtek, hirtelen minden érthető és világos lesz. Az egész világ. Minden, amit most sejtelem, csupa kusza, titokzatos hangulat, amit félelmek és reménykedések pókhálói rejtegetnek.

                                                           *          *          *

            Sivár, szomorú helységbe vezették őket. Kopott, ócska, rideg terem, padokkal. Úgy látszik, ezeknek mindenütt egyforma a berendezésük. De a célnak megfelel. Meg!

Ülni lehetett benne, ácsorogni, ide-oda lépegetni és szorongani.

Öt katona maradt velük. A két ajtónál kettő-kettő. Egy meg csak úgy, facéran, ha mégis, netán szükség volna rá. Később kiderült, hogy szükség van rá. Ha valamelyikünknek, netán, szükségre kell mennie, akkor ő helyettesíti a vécésnénit. Bizalmi szerep, ebben a különös helyzetben még a vécésnéninél is bizalmasabb. Csak vele, az ötödik katona fegyveres kíséretében lehetett oda menni, és mindig csak nyitott ajtóval használni.

Pedig a fajansz nem egy vadállat, nem harap.

Vagy féltették a berendezést. Tőlünk? A hölgyek inkább le is mondtak a közösségi szellem e keresetlen szimbólumának élvezetéről.

A férfinak állítólag mindig könnyebb. Ő a nyitott ajtónak háttal állt meg, a katona meg mögötte. Kedve lett volna fingani, de szorongva az sem megy. Mégsem könnyebb.

            A csiga idő benyálkázta a padokat, a kezüket, az arcaikat.

Családtagjait leste, szeretett volna segíteni rajtuk valamivel– de még beszélgetni sem lehetett.

Öt katona, öt üres tekintet. Kavics szemeik mögül nem csillant ki az élet. Az volt a feladatuk (parancs), hogy ne legyenek jelen. Ellenségek voltak valamennyien a nyüszítően sivár helységben, egymásra sem néztek.

Időnként megpróbált feleségével, vagy lányaival szembeülni és biztatóan mosolyogni. Ez a néhány kísérlet még nevetségessé sem vált, mint válhatott volna máskor. Ő is érezte, hogy kínos. Abbahagyta, majd újra kezdte. Megint abbahagyta, megint elkezdte. Felesége mereven nézett, kitömött madár, már a szemét sem mozdította. Aztán, minden erejét összeszedve, mégis intett neki, hogy nyugodjon meg. Alig ismert rá felesége tekintetére, mozdulatára. Valami maradék részvét-szerű érzést kapott tőle. Ez jó volt.

            Kint már virradt. Ettől valamennyien szomjasak lettek. A katonák is. Egyikük elment, és hozott ásványvizet. Ettől ők még szomjasabbak lettek, de ez vendéglátóikat szemmel láthatóan nem zavarta.

Fordított esetben...

De nincsenek fordított esetek.

            Reggel, minden magyarázat nélkül visszakapták a kocsijukat… És most? Ilyen lassan az idő még tán sosem múlott. Nem tudták… Hová? Miért? Kihez? Egyáltalán mi ez? Játék?  Beültek a kocsiba. Félelmek és remények hullámoztak, mint egy olcsó krimiben. A katonai autó egészen a lakásuk bejáratáig kísérte őket.

            Jusson az élményekből még a szomszédoknak is valami.

            Jutott.

A vezetőféle közölte, hogy holnapután, azaz hétfőn reggel jelentkeznie kell az útlevélosztályon. Semmi sem tűnt valódinak, még az ajtókilincset is anyagtalannak érezte a markában.

 – Igen az (azaz itt és most ez már a bizonyos, valódi) útlevélosztály.  – Bólintott. 

Fedőintézmény* – a nagy ötlet megtestesülése.

             – Ott, (azaz itt) majd mindent megmondanak – mondta a vezetőféle. – Az útleveleik is ott (itt!) vannak. Addig nem hagyhatják el a várost!

             – Hát még az országot! Ez abszurdum – mondta már bent a becsukott ajtó mögött.

            Felesége elfordult. Mintha szégyellné szeme fénytelenségét.

* Tudományosan még nem bizonyított, empirikus tapasztalatra épülő megfigyelés.

*    *    *

.

Sivár, szomorú volt a reggel. Másnap vagy harmadnap volt a temetés. Semmi sem volt a helyén, semmi sem volt olyan, mint előtte, a víznek is megváltozott az íze. Néhány kötelességtudó rokon fel- felszakadó zokogásával zavarta meg az unalmasan terpeszkedő, haszontalan csendet. Ezeknek a felzokogásoknak szemmel láthatóan senki sem örült, sőt később már a nagynénik sem biccentgettek rá, egy- két strófával csatlakozva hozzá, mintegy elismerés gyanánt, hogy lám, az igazi gyász az megismerszik. Már mindenki unta a közös sírdogálást. Nagyanya is unta volna. Ő különösen.

–        Ne nyuszogj, fiam! – mondta még a húgomnak is, ha lehorzsolt térde miatt sírva

fakadt  – Az nem segít.  Kösd be a sebedet és játssz tovább – ez volt a regula.

                                               *          *          *

            A gondolkodás racionalitása a fontos. Még akkor is, ha a helyzet maga irracionális. A higgadt, hűvös gondolatok. Tudta, hogy minél előbb meg kell szoknia az állapotot, amelybe belecsöppent, a látványt, saját fáradtságát és gyengeségét. Az önsajnálat, pedig egyszerűen tilos!

            Csak a titok segít. Titkolni kell a félelmet, az undort még a látványt is. A hétköznapi unalmas látványt és a különöset is. Még azt is, ahogy ilyenkor a folyosóról nem nyitható ajtók pogácsa-alakú, alumínium kilincsei megpuhulnak, megnyúlnak, cseppfolyóssá válnak.

            Óriási könnycseppek a kulcslyukak felett.

                                               *          *          *

            –  A sírás semmin sem segít, a barátokat bosszantja, az ellenséged meg megröhögteti. – Ezzel már apám toldotta meg (– Nagyanyám szerint…bölcsködve”) a mater familiae szentenciáját, vélhetőleg feleslegesen. Vagy nem? Csak éppen Nagyanyám nem szerette a közösen befejezett véleményeket.  Elmondta, kéretlenül is, amit akart, és pont.

Apám is ugyanezt tette. Övé volt mindig az utolsó szó. Ilyenkor még Nagyanya sem szólhatott közbe. Sőt, feltűnően hallgatott. Ilyenkor, a gyerekekre se szólhatott, bármennyire szeretett volna, hogy

–        lefekvés után ne, tessék trafikolni!

Apám révén sőthelyzetbe jutott az esti társalgás.

 A sőthelyzet, Nagyanya saját fogalma volt. Ő teremtette.

                                   *          *          *

Már vagy tizedszer próbálkozott.  Lábfejét csavargatta, úgy dörzsölte talpával a padlót. De Kvarc úr nem jelentkezett.

A kiszüremlő zajokból tudni lehetett, hogy rövidesen véget vetnek a rituális reggeli kávézásnak. Már a hálás nevetések hangszíne is ezt jelezte. Ha már csak göcörésznek, akkor nemsokára vége. Még nevettek, kicsit ugyan erőszakoltan, egy-két utolsót, vagy inkább utolsóelőttit, a főnök sokszor elmondott viccein, de már rakosgatták a helyükre poharakat – valamennyi értékes daktiloszkópiai gyűjtemény, – a cukortartót, helyettesítő befőttesüveget (az is az) és a különféle vendéglátó-ipari egységekből származó kiskanalakat.

            Rájuk akart gondolni. Faarccal kinevetni esetlenségeiket. Ügyetlenségeiket. Ez az egyetlen módszer, az egyetlen működőképes stratégia. Ez maradt. Semmi más.

A lenézés ereje.

 – És ez működik. Működött akkor, Kassán is. – emlékezett vissza. Ebben az országban, ugyan, még nem volt szerencséje a politikai rendőrséggel, de valami hasonlót várt, mint amit eddigi tapasztalatai nyújtottak. Hiszen, az ottani jegyzőkönyvek már úgyis itt lehetnek. Miért ne?! Utáljuk egymást, és mégis működik a kommunista internacionálé! Testvér-országok vagyunk.

Vagy mi a szar?

 Ezek a senkik, nem fognak ki rajta, ha ezzel a módszerrel él. Fegyelem és figyelem kérdése az egész. Mindezt titkolva, hogy ők észre se vehessék. Semmi dölyf. Ezeket eleve lenézi az ember, de a lenézés ne legyen mámoros. Ez nem könnyű. Viszont ezeknek semmi közük a lenezés öröméhez. Semmi. Legyen tehát sőthelyzet.

Hiszen.

Hiszen, mi, a jóérzésű emberek, ugye az állatkertbe sem azért megyünk, hogy a vadakat szórakoztassuk, vagy netalán dühítsük. Etetni is tilos!

De kik az a mi?

            Várta, hogy nyílik az ajtó és szólítják. De nem. Az ajtó kinyílt, egy szőkített, kicsit megereszkedett harmincas, már kissé szögletes csípőjű nő tipegett el előtte lila virágos, sárga, magas sarkú, műanyag strandpapucsban. Szűk, piros pulóverben vonult, magasra tupírozott, hidrogénezett kontyát merev nyaktartással óvta a szétzilálódás ellen. Fontoskodó, merev ábrázatot viselt, a megközelíthetetlen hivatal szimbóluma akart lenni. Az imént még sikítva, kancásan vihogott, mintegy ismételten felhívva a „fiúk” figyelmét, hogy tud ő még ennél vérforralóbban is kacagni, ha megfelelően ingerekkel környékezik meg, teste-lelke titkosnak vélt tájait. A folyosó végén eltűnt egy kis ajtó mögött.

Az iroda résnyire felejtett ajtaja mögül harsányabb férfiröhögések hallatszottak.

– Értitek? A Klahárrihika... biciklin... hahaha! –  Valószínűleg most éppen a nő rovására viccelődtek, hiszen vélhetőleg már olyan szoros elvtársi viszonyban lehettek egymással valamennyien, hogy még Klárika előtt sem fogták vissza magukat, eddig is megosztották vele még a legdisznóbb poénokat is. Sőt Klárika nevetéseit hallva, nem hiányozhatott delejes nőiességéből a kezdeményező készség (szándékában talán kacér, de mégis inkább vulgáris) szikrája sem.

A folyosóvégi keskeny ajtó ismét kitárult, és újra megjelent Klárika. Izzadtságátlója* betöltötte a léget. Tekintetében volt némi mosoly. Talán a megkönnyebbülés mosolya, mert a kávé és sok röhögés hatására szűk szoknyába préselt rekeszizmai elindíthattak bizonyos kizárólagosan privát, ezért titokzatosnak vélt belső folyamatokat. Vagy a sikerélmény, hiszen némileg csökkenhetett a szűk szoknya szorítása, és serény munkával megújította make up-ját is, s ez különösen az ajakpirosításban járt katartikus sikerrel.

Mindenestre ő is megpróbált egy mosolyt küldeni feléje.

Az osztályellenségnek nincs kegyelem! A nő mosolya, mintegy varázsütésre visszahúzódott, a hatalmas konty ellenére csapottnak tűnő, koponyájába. Maradt a lárva-arc és a hivatástudat, meg a napok óta szét nem fésült kontyot őrző merev nyaktartás.

Szemrebbenés nélkül nézte tovább a nőt. Majdnem megsajnálta. A vékony, szűk pulóver képtelen volt elrejteni a természeti erők harcát. A szoknyaderék peremén, a melltartó pántok mentén kidagadt a bőre. Hiszen ez már nem babaháj volt. Bizony, nem az. Nem a fiatal gyümölcsszagú bőr, amiből mindig lehet egy kicsit több. Nem. Ez már egy kissé viharvert bőr, mely az agyonmosott, rózsaszínű alsóneműk lágy, lomha ráncait idézi. A melltartó kosarakba, pedig eredetileg kisebb keblek illettek volna. Klárika nem őzike, az már hétszentség! Klárika egy-két számmal nagyobb volt, mint öltözéke. Így is akadt szexepilje, varázsa. Jó szándékkal hercignek is mondható az ilyen, de azért mégsem annyira hercig, mint önmaga véli.

–  Édesem, a csöcsöknek sem lehet parancsolni – gondolta. Majd zavarba jött attól, hogy itt akarja megvívni, mások helyett, mondjuk: a titkárnők generációs csatáját. Hiszen eddig Klárika volt az egyetlen életteli színfolt ezen az abszurd délelőttön. Különben sem vele van baja.

Várt és várt. Cipője talpával a padlót súrolgatta, Kvarc úr ismét jelentkezett. De most ez nem érdekelte.

 –  Le van szarva! Klárika is le van szarva! Elhessegette volna magától ezeket a gondolatokat... Máskor tán sikerült volna...  De most ez nem ment.

 –  Menekülni volna jó! – gondolta, bármennyire is harcolt a gyávaság, a szorongás, a félelem és a bőven tobzódó hasonló érzések ellen.

–  Ne gondolj a fekete macskára! –  Jutott eszébe e gyakran Freuddal kapcsolatba hozott talányos pszichológiai közhely.

 –  Semmi értelme. Össze fognak zavarni. Ha az ember eleve nem őszinte velük...

Akkor nekik könnyebb. Akkor jön a szégyen, a kapkodás, az elvörösödés.

·         Caola dezodor, made in Hungary

                                   *          *          *

„Ne nyuszogj!” Igen a húgom is sokat nyuszogott. Kicsi is volt, én meg sokat ártottam neki, amikor csak tudtam. Elvégre ő volt a testvérem.

Gondolom Nagyanyámnak a nyulakról sem lehetett túl jó véleménye. Pontosabban a nyuszikról. Jó megvolt ő a feltálalt vadnyúlgerinccel, vagy a vadnyúlpástétommal, különösen, amíg nem ezek voltak hatalmon, és egyáltalán létezett vadnyúl a piacon. A nyuszizást azonban nem állhatta. Van, aki nem szereti a plüsst, a kerek, dundi bambaságot. Van, akinek nem is állna jól. Például egy özvegyasszonynak, három fiúgyerekkel...

 – Ne nyuszogjatok, asszonyok! – csattant fel Nagyanyám hangja, most is, pedig nem is volt itthon. Nem volt itthon, hanem a kápolnában volt. Azt mondták: kiterítve. A fene se értette. Mint egy pokróc? A kápolna meg ott van a város másik végén... Kinéztem a nyitott kapun az utcára. Sehol. Pedig hallottam a hangját. Akkor utoljára... Szólítottam is, hogy merre van.

 –  Elment! – válaszoltak szinte kórusban a kókadozó rokonok. Megélénkültek. Lesz miről beszélni: „a kisebbik fiúnak majd az eszit vette a gyász, és az udvaron szólongatta a Nagyanyját.” Micsoda téma!

 – Lehet, hogy órákig nem jön haza – gondoltam.

De egyáltalán nem jött haza többé.

Eszelős délután. Mindenki sírt, zokogott, versengett egymással. Pedig az, hogy Nagyanya a túlvilágon van, a jól kiérdemelt mennyekben, végül is, jó hír volt. De ugyanakkor ott van a kápolnában is? Ráadásul kiterítve?... A fene érti ezt!

„ Túl van már mindenen. Ezeknek nincs többé hatalmuk felette.” Többnyire valamennyien így vélekedtek.

–  A mennyekbe meg ezeket úgysem engedik be. –  Ezt már Nagyanya is megmondta, most mások idézgették: „ –  Minden kommunista előbb-utóbb a pokolra kerül! – ”. Nem volt ez sem újdonság.  Már többször elhangzott, különösen az utóbbi napokban.  A gyászolók susogták egymás közt, mint egy titkos jó hírt. Hittem is, nem is.

 –  A túlvilágról – Apám szerint – még senki sem jött vissza.

 Nagyanyámnál sosem lehetett tudni. Elindult a patikába, valamilyen porért, mert fájt a feje. De félútról visszafordult, mert közben, ugyan csak gondolatban, összeveszett a patikusnéval. Ezért hát nem lepődtem volna meg, ha hirtelen belép a kapun. Különösen miután a hangját is hallottam. Méghozzá tisztán, összetéveszthetetlenül...

                                               *          *          *

Végül is behívták. Klárika kiszólt, és tárva tartotta az ajtót. Keze a kilincsen.

–        Maga! – mondta utánozhatatlan egyediséggel. Ő a padon ült, és felemelte a Kvarc

 urat sikertelenül keresgélő tekintetét. – Rádler ezredes elvtárs várja.

–        Vár? – Klárika bólintott. – Erre! mondta kicsit hangosabban. Tán siketnek vélte…

 Vagy azt hihette, hogy a határon fülön vágták. Klárika sem tudhatta, hogy most éppen mi a divat…Meg nem is nagyon érdekelték ezek az emberi-jogi izék…

–        Pedig meg sem beszéltük – folytatta volna tettetett vidámsággal, de inkább egy

 kínlódó mosolyba fojtotta a szót. – Akkor jó... – és elindult.

Klárikának ez még így is több volt a szokványosnál. Feszengve, szinte zavartan végigmérte a felpolcolt melleit éppen hogy nem súroló idegent, majd kitárt balkarjával hirtelen behúzta utána az ajtószárnyat. Végre! Kezével a szomszéd szoba felé intett... – Mit különcködik? – ráncolta a homlokát. – Minden művészféle különcködik. Amíg helyre nem rakják őket…

–        Jobbra az ajtó – sziszegte.

–        Köszönöm, elvtársnő! – mondta Rádler, amikor (ő) megállt a kinyitott ajtó

 keretében.

–        Elnézést. – mondta (ő), bemutatkozott. A keresztnevét, mely vitathatatlanul

férfinév volt – Farkas – megismételte minden különösen feltűnő irónia nélkül, majd kis szünetet tartva újra mondta a nevét.

–        Tudom. – mondta Rádler – üljön le! – Ő leült, ez meg fel sem nézett az

újságjából.

Sörte haja volt, őszes-szürkés. Majdnem civilben volt, világoskék ing, mintás nyakkendő és kézzel kötött mellény volt rajta, tiszti nadrágját és fekete cipőjét az íróasztal eltakarta, zoknija sajnos nem látszott. (Vajon milyen színű lehetett?) Tovább olvasott. Az ablak sarkánál, egy tonett-állófogason, függött a tiszti zakója. Kifogástalan állapotban.  A szobában két apró piros-fekete műbőr fotel dohányzóasztalkával és műbőrrel párnázott székek. A dohányzóasztalkán látszottak a kávéspoharak nyomai.

Rádler olvasott. Vagy lassan ment neki, vagy pedig ez a lapszemle is beletartozott az ellenség megtörésének stratégiájába*.

A kassai rendőrségi irodák kopottabbak voltak. Közönséges faszékek, elvétve egy-egy más irodából kiselejtezett terjedelmes öreg fotel, fejtámláján horgolt terítőcskével, mintegy a kínai lakberendező elvtársak ** utánozhatatlan báját idézve.

Lopva Rádler nyakkendőjét figyelte. Nosztalgiából.

 Kassán is tanulmányozgatta a kihallgató tiszt öltözékét és környezetét. Az ott idősebb volt, faragatlan akácfatuskó, szerteálló hajjal, gyűrött – de mindig civil, általában szűk, kihízott, kényelmetlen, öltözékben. Kötött mellénye neki is volt, meg nyakkendője is.

Elnézte, annakidején, a tuskó testét nyaktól lefele. A szemébe nem szívesen meredt, mert ekkor a kihallgató tiszt bizalmaskodva mindig közelebb hajolt. Ezt begyakorolta, rohadtul. Ráadásul az általa, valószínűleg, felettébb kedvelt, társaságinak viszont aligha minősíthető, otthon főzött, pálinka meg a zsíros, hagymás, fokhagymás, tán a póréhagymát sem kerülő, (az epeműködést mindenképpen hatásosan serkentő) reggeli menük utólagos bűze, még tovább fokozta a „társalgás” megpróbáltatásait. Alig bírta undorát leplezni, és hiába nyugtatgatta magát azzal, hogy egy boncolóorvosnak ennél sokkal többet kell elviselnie. A szag nem csak a fizikai valóságban volt jelen, hanem pszichikailag is: a lelkében bűzlött. Maradt tehát, lehetőleg szaghatáron kívül, az identifikálhatatlan elvtárs, mint kapaszkodó, mint biztos pont az irrealitás közepén (bátortalanul feltett kérdéseire, tán tévesen, de eddig összesen három különböző néven mutatkozott be), igen, ezen akáctuskóra emlékeztető elvtárs leggyakoribb látványa rögzült emlékeiben: egy torz, dagadt férfi korpusz nyaktól lefelé.

 A tuskó nagy szünetekkel kérdezett. De sosem szundikált el közben. Ostoba, naiv, mégis kellemetlen kérdéseket tett fel a magánéletéről – gyakran riasztóan pontos adatokkal szolgált –, majd az osztályidegen elemek lojalitásának elkerülhetetlenségéről tartott hosszú példabeszédeket. Szónokolt még a politikai rendőrség élcsapati mivoltáról, és az együttműködés (értsd: besúgás) kiemelt szükségességéről, pontosabban ennek erkölcsi magaslatáról, az állampolgári elkötelezettségéről.

A viszonylag nagy szünetekben maradt a szemlélődés. A válaszokat már régen előre tudta. „Hogy ő nem alkalmas erre, sajnálja de eleve szószátyár típus, ráadásul még álmában is mindent kibeszél, rossz a memóriája, összekever fontos dolgokat...” Rendületlenül ezen önbecsmérlő ostobaságokat ismételgetett.

Viszont a szemlélődés – tapasztalhatta – mindenképpen erőt ad. Dicséretes aktivitás. A szellem tornája. Nyaktól az asztalig. Összeillenek a színek? Mi lehetett a tuskó eredeti szakmája a mozdulatai alapján? Volt-e egyáltalán valaha valamilyen szakmája? Iskolái?

A ruházatáról: Mikor cserélt utoljára inget? Hord-e alsó inget? (Hordott.) A zakó megegyezik-e a nadrággal? Van –e ráillő konfekciós méret? (Nem volt.)

A jelek: Borotválkozott-e? Milyen a körme? Tegnap lumpolt-e vagy a ház körül dolgozott? Mindkét oldalon megborotválta –e a nyakát, vagy már megint elfeküdte a nyakcsigolyáját?

Mindenképpen lehetettek némi nehézségei a kés és villa használatával. Sőt elképzelhető, hogy még a kanállal is gondjai voltak. Nem könnyű ezeket a szerszámokat, a gravitáció cselvetését elkerülendő, szigorú rendszerességgel csak félig megpakolni. A mohó! Zakója hajtókáján, meg a nyakkendőn e mohóságnak kisebb-nagyobb árulkodó jelei sejlettek. Némelyik zsírpecsét frissen, kontúrosan, határozottan terpeszkedett, másokat gondosan elhalványított a vélhetőleg szorgos hitvesi kéz.

 A zsírpecsétes nyakkendőit mindig lazára kötötte, vagy eleve szétcsúsztak neki. Mindig más nyakkendő volt rajta, mindig a piros szín valamelyik árnyalata, de kizárólag pecsétes nyakkendő. A legpecsétesebbnek azonban a zakója hajtókája látszott, lévén, hogy zakóit kevesebb lehetősége volt cserélgetni.

Krisztus a tanítványaival, az egyszerű halászokkal még megengedhette magának a nyilvános, közös étkezések társadalmi luxusát.

 – Érdekes – jutott eszébe. Az elvtársakról (és ez bizonyára nem lehet véletlen) –  ezekről nem maradt fenn ilyen emlék. Mondjuk Brezsnyev utolsó vacsorája, ahogy a hatalmas, zsírfoltos, összecsöpögtetett, terített asztal mögött rosszarcú elvtársaival zabál. Vagy Lenin és Sztálin – morfondírozott tovább – füstölt halat oszt szét az éhhalálban vergődő ukrán parasztoknak… esetleg bicskával, de ez már demagóg stílus volna – vetette el a gondolatot, amelyet azonban nem tudott megállítani – bicskahegyről gyümölcsöt habzsolnak, bajszukról lecsorog a lé. A gulag kerítésén bicskahegyről egy-egy falatot még át is nyújtanak lecsukott hittársaiknak, feleelvtársaiknak. 

Rádlerral nem ment ez a játék. Egyrészt keszeg, gyomorbajos benyomást keltett. Másrészt jóval pedánsabbnak tűnt az eddigi kihallgató tiszteknél.

 Famulusa, Kertner százados, öltözéke is viszonylag kifogástalannak volt mondható. Igaz, Kertnert a színek különösebben nem zavarták. Mármint az öltözködését illetően. Most is, ahogy belépett az irodába, civilben, frissen vasaltan, szürkén, vállán hivalkodóan nőies sárga kasmírsállal, nyakában egy lehetetlenül keskeny padlizsánlila bőr nyakkendővel. Halkan köszönt, még tekintetük sem találkozhatott, máris elosont. A szomszéd! Amikor ő is együttműködésre szólította fel, pontosabban felkérte, vagy három héttel a húga temetése után, hogy a szlovák politikai rendőrség által megfigyelt barátairól meséljen, ráadásul néhányat név szerint is felsorolt... Az alkalomhoz illően öltözött fel. Szürke öltöny, drapp ballonkabát, hozzáillő drapp, steppelt kalap, a feledhetetlen, padlizsánlila szíj, meg az ominózus sál. Valamiért biztosan nagyon tetszett neki az amerikai bőrnyakkendő, meg az a sál.

 – Véletlenül épp erre sétáltam – mondta. Igen, akkor is ez a bőrszíj (póráz?) lógott a

nyakában. A mindig civilt viselő Kertner, pedig neki a kés-villával nem voltak lényegi gondjai, még sem volt Nagyanya mércéje szerint úriember.

 – Így van. – ismerte el utólag, mintegy nyugtázva pontos megfigyelését.

Ezt azonban, akkor… helyben, nem lett volna mindenképpen fontos közölni is vele. Nem kellett volna minden áron véleményezni se a spicliskedést, se a sálat. Mindig ezeket az „apróságokat” kapkodja el.

Úriember!? Ezek? Ezekről legalább tudhatta, hogy mik. Időben. A többséget azonban nem ismerhette fel. Ott hemzsegtek körülötte, hátbaveregetős feszélyezetlenséggel.

* Dzserzsinszkij

** Mao

                        *          *          *

Tele volt a házunk rokonokkal, ismerősökkel, szomszédokkal és mindenki állandóan Nagyanyáról beszélt. A temetés délutánján az egész város minket nézett. Elvonultunk a kápolnába. 

Valaki felemelt a ravatal fölé, hogy Nagyanyát utoljára láthassam. Nem ő volt a koporsóban. Annak a homloka felöl, néztem az arcára. Egyáltalán nem hasonlított Nagyanyámra. Se a bőre, se a formája, homloktól lefele keskenyedő arc, mint egy lakkozott bádogmaszk, fénylő, zsíros krémmel kezelt bőr, ez nem az övé... Mondtam is, hogy

– a  ez nem ő... nem ő... nem ő... Valaki újra fel akart emelni. Tiltakoztam, rúgkapáltam, de hiába.

–        Legalább búcsúzz el tőle – hallottam. Elfordítottam a fejem. Aki felemelt, most már

meg is rázott.

–        Búcsúzz el, kölyök!

Sírtam. Sírtam, akkor is, amikor letett. Nagyanya nem szerette a nyuszogást. Én most

neki is, érte is sírtam. Senki sem keresett, senki sem törődött velem. Kimentem a temetőkapun. Hazamentem. Ilyen messziről azelőtt még sosem mentem egyedül haza. És végignyuszogtam az utat.

                                   *          *          *

            Rádler felemelte a fejét. Borz arca volt.

–    Hova akartak menni? – kérdezte, de a szemén látszott, hogy nincs az a válasz, amit

elhinne.

–        Bécsbe. A keresztfiam négy éves. Először ünnepelhettünk volna együtt. A kassaiak

még a keresztelőre sem engedtek ki... Annakidején. – Sok lesz, gondolta. Különösen ez az utolsó mondat, ez az összehasonlítás.

– Csak ide, Bécsbe? – hitetlenkedett Rádler egyre hangosabban. – És vissza mikor?

–        Egy hétvége Bécsben – erősítette meg.

–        Az egész család. Az egész, összetartó, szent család – ironizált.

Miért nem a saját családjával ironizál? Egyáltalán van az ilyennek családja. Ezek még

 szaporodnak is?

–        A nyáron is kint voltam hat hétig Németországban. – Megérezte, hogy Rádler

azzal gyanúsítja, hogy emigrálni akartak. – Lányaim ugyanakkor egy tánc-együttessel Franciaországban, feleségem meg Bécsben. – elhallgatott. Nem értette, hogy mitől fél. Hiszen ha fél is, az már nem segít semmin.

–        Igen – mondta Rádler –, akkor ez fel sem tűnt senkinek. Az sem hogy maga 82

órával később lépett be az országba, mint a kiutazási engedélyében ez meg volt szabva. – Valóban nem volt úriember. Bár most mintha kissé visszafogta volna magát.

–        Gyengélkedtem – hazudta ismét, és pofátlanul mosolygott, mint annakidején

Nikelsdorfnál, amikor ez be is vált – orvosi igazolást mellékeltem róla.  – Pedig kutya baja sem volt, csak még egy utolsó kirándulást nem akart kihagyni. Elvitték még Hamburgba is színházat nézni, a halpiacon frissensült lazacot ettek...

–        Ember! Maga itt ezzel a vacakkal – és felmutatta a hontalan útlevelet – azt hiszi

családostul ki-be  szaladgálhat a határon.  –  Rádler szemmel láthatóan nem csak őt utálta, hanem a hontalan útleveleket is.

–        Megkaptuk a vízumokat, a kiutazási engedélyt... – védekezett. – Meghívólevél, az

unokahúgom legálisan... kiházasodott – makogta, de nem bírta abbahagyni. –     Lassan két éve vagyunk hontalanok. Ez megalázó.

–        Az minket semmire sem kötelez – vörösödött el Rádler tarkója.

–        Tapasztaltam – mondta óvatlanul.

–        Igen ? Tapasztalta?! – Rádler lecsapott az ironikus hangra. – Az állampolgári

esküjét miért nem tette le eddig?

–        Mert még nem hívtak – mondta.

–        Akkor jelentse be végre, mikor lesz itthon az egész pereputtya!

            –    Ezek azt is figyelik, mikor ki van itthon? – rémült meg – Végül is, most már minden mindegy.

 Az igazság, hogy ő is halasztgatta az esküt.

Az eskü szövege szerint nem csak erre a nyomorult népköztársaságra, hanem az ország egyetlen pártjára, a MSZMP -re is esküdniük kellett. Igen, Kádár ötvenhatos pártjára.

 (Elképzelte – mint általában a legképtelenebb helyzetekben mindig elképzelt valami blőd abszurditást. Látta színes, szélesvásznú képekben: Utolsó Vacsora, à la Kádár: sámlin ülve, hokedlire terítve, lábaskából, böfögtető grízes tészta, kanállal. – Ez valami betegség, ezek a röhögtető képek. És a nevetés mindig kibuggyant belőle, mindig a legkellemetlenebb pillanatokban és mindig váratlanul. Mindenki szempontjából roppant váratlanul.)

– Ezekre esküdni? – pofátlanul mosolygott. – Ezekre!? A haynaukra, a caraffákra és  a kádárokra … kádár apró dögeire*? … tényleg semmi kedve sem volt esküt tenni.

Az emigráció Rádler diktálta, felrémlő árnyékában pedig, különösen nem!           Pontosabban igen!

Inkább az emigráció. Igen. Még az is jobb.

Persze, hülyeség. Nem! Mit keresnének külföldön.

Örökre? Vissza sem jöhetni?! Esetleg évtizedek múlva…

Vigasztalgatta magát, hogy ez az ország hamis, pontosabban: ez nem is ország, igazából nem!  Csak egy gyarmat. A csaló, helytartó-kormányai előtt a hamis eskü nem bűn! Undorodott ezektől, ezektől az önkéntes hóhéroktól, ettől a lehetetlen, gyarmati az eskütől. Undorodott, hogy ezek mégis hamis esküre kényszerítik. Az utolsó, vagyis az utolsóelőtti  pillanatban. Ráadásul az egész családja jelenlétében, velük együtt, és államosítottan komolykodó, ünnepélyes keretek között.

 Mit magyarázzon ennek a baromnak, akinek Rákosi óta semmi sem változott, mit magyarázzon ezeknek, hogy neki eddig otthon volt az otthon de a határ másik oldalán volt a haza. Úgysem értené! Gyerekkora óta… hogy gyengéd érzelmek borzolták, amikor áttekintett ezen a véres, fegyverekkel őrzött, tilos vonalon, a határon túlra, egy csonka kis meggyalázott országra, amelyet tőle is elloptak valakik. Ezek? Mások? Idegenek?

Végül is, most már mindegy. Mióta, a Rádler ihlette pillanatban ez a „most már mindegy” átvillant az agyán, valóban minden megváltozott.

Igen: ezek valóban idegenek! Mint a versben. Ezek idegenek.

* Kádár János, Apró Antal, Dögei Imre az ötvenhatos „munkásparaszt” kormány tagjai

                                   *          *          *

Aztán minden elmúlt, fokozatosan. Hiába bizonygattam napokkal később, hogy a koporsóban az nem ő volt, hogy kora délelőtt még hallottam az udvaron a hangját. Elengedték a fülük mellett. Apám még legyintett is egyet. Anyám még hetekig álmodott vele, de ennek nem örült különösebben senki. Tán anyám se.

Két héttel a temetés után lelőtték a határon Harka Bélát. Azt mondták gombázni indult, mert ott túl vannak az ő helyei. Hajnalban, a kertek alatt ment neki a határnak... Néhány nappal később Drégellyel szemben meg Csóvány Ferit, beakadt az új horga a szemközti fűzbokorba, ő meg átlábolt érte... A katonák szabadságot kaptak, meg valami éberségi érdemrendet. A lezárt koporsókat, bennük a többnapos tetemekkel, ki sem nyithatták, azonnal el kellett hantolni...

                                   *          *          *

Feleségét is kihallgatták. Annak rendje és módja szerint. Természetesen elkülönítve. Utána még inkább nem volt kedve beszélni.

 – Beszélgetni? – emelte fel a tekintetét, de szeme nem nyílt ki. Hiába nézett rá, hiába nyitotta fel gyengéd erőszakkal –  mintha csak hüvelykujja begyével simogatná – a szemhéját, pupillája mögött tekintete zárva maradt…

Ott bent eleget beszélgettek vele. Valószínűleg valamivel udvariasabban, mint vele. Hiszen hölgy. És egy hölgy a rendőrségen is hölgy. Vagy mégsem?

 Maradt a csend, a hallgatás. Napokig. Erről a témáról meg...  soha többé. Semmire sem volt kedve. Téblábolt, ha felkelt, de inkább fel sem kelt. Csak azért kelt fel, hogy újra lefekhessen.  Amint tehette, ágyba bújt. Másnap, harmadnap, sőt negyednap is ágyban maradt. Lázas volt és szomorú.

                                   *          *          *

– Nagyanya nem volt egy könnyű eset. – csúszott ki anyám száján. Apám mintha nem hallotta volna. Apám szerette a praktikus megoldásokat. Ezért nem hallotta.  Apám egyáltalán nem örült az ilyen szövegeknek. Apám tudta, saját bőrén is érezhette Nagyanya igáját. Apám azonban nem használta az iga szót Nagyanyával kapcsolatban. Apám annak sem örült, hogy az anyám viszont használta, méghozzá előszeretettel.

                                   *          *          *

A gyerekek még hajnalban visszautaztak Pestre. Ott tanultak, tanultak, tanultak!* Amikor megkérdezte a feleségét, hogy mit szeretne, ő halkan válaszolt.

– Teát és pihenni – ez így ment három napig.

Kiment a konyhába.  Leült az asztal mellé. Várta, hogy elálmosodjon. Sokáig várta.

*  Infinitívusban Leninnek állítólagos jelmondata.

                                         *          *          *

Az új lakás kicsi volt, sötét és nyirkos. A Nagyanyának szánt szoba lett az én szobám. Elkülönítettek. Mert sosem hagytam aludni a bátyámat és a húgomat. Ők a nappaliban aludtak.  A háló meg a szülőké volt. Nagyanyám mit szólt volna ehhez az elosztáshoz, nem tudom.

– Se éjjelünk se nappalink – viccelődött apám, miközben becsukta a spalettákat. Megint rádiót akart hallgatni.

 – Hát halljuk, mit mondanak a pestiek az időjárásról. – színészkedett előttünk. Alig csuktuk be az ajtót magunk mögött, zúgott, csipogott, berreget az agyonzavart rövidhullám. Csak itt-ott szűrődtek ki belőle értelmes magyar mondatfoszlányok.

                                   *          *          *

Már harmadik napja téblábolt a néma lakásban. Nem beszélgettek, csak a legszükségesebbekről váltottak néhány szót. Nappal csak a sarki fűszereshez ment át. Önkiszolgáló. Köszönt, fizetett, kész. Már harmadik éjszaka a konyhában üldögélt. Éjjel nappal az elmúlt napok eseményeire gondolt.

Rég elmúlt éjfél. Felesége, bent a szobában, ütemesen lélegzett.

Elindult. Végigjárta az óvárost. Szerette barokk hangulatát. Elment a folyóig, majd vissza, a frigyládánál befordult, fel a Kanonok Dombra, majd le a lépcsőkön, a romos kolostorig, a keskeny utcán a térre, onnan a színházhoz, vissza a korzóra. Senkivel sem találkozott. Újra körbejárta az óvárost. Pirkadt, mire hazaért. Felesége a konyhában ült vörös szemekkel.

–        Az istenért, hol voltál?

–        Sétáltam. Ne félj.

–        Ne féljek? Ilyenkor? Azt hittem elvittek... – hullámzott a hangja.

–        Veled, mi van?

–        Hánytam.

–        Rosszul vagy?

–        Rettegtem, de már jól vagyok. – Összebújtak, ő meg nem merte elmondani, hogy

búcsúzott a várostól, az országtól. Még nem tudta, hogyan... de egyre jobban tetszett neki Rádler ezredes elvtárs ötlete. Kimondani is nehéz: Emigráció.

                                   *          *          *

Hogy a felnőttek a Szabad Európát hallgatják, nem volt, de nem is lehetett titok. Tudta azt a városban mindenki, hogy a rendesebb emberek mind meghallgatják a szabadeurópás híreket. És meg is beszélik azokat.

 Mise után, a templom előtt, a férfiak egy kicsit ácsorogva, köszöngetve, bólogatva, trafikolnak.

– Bemondták a hírekben – mindenki tudja, hogy kik mondták be, melyik rádió híreiben és azt is, hogy mit. Halkan, feltűnést kerülendő pusmognak. Mindenki sejthette miről, de amíg halkan teszik, egyelőre tehetik.

Az asszonyok előre mennek, befejezni, feltálalni a vasárnapi ebédet… nyúl még a leves is, ha csirke nincsen… és általában nincsen. Hús, heti egyszer, vasárnap. Nyúl! Az udvar végében összeeszkábált ládákban, ólakban mindenki nyulakat tart. És mindenki füvet lop, az egész család. A fűlopás nem is lopás. Csak a csősz szerint az. Ő is csak messziről hadonász. Neki is nyulai vannak otthon.

                                   *          *          *

             A remény hal meg utoljára. Így a közhely. Amikor a remény is meghal semmi, sem marad. Csak a közhely, mert a közhely halhatatlan. A világvégén is majd csak közhelyek maradnak, mert övéké lészen a mennyek országa.

                        *          *          *

 – Hát, ez az, amiről sehol sem szabad beszélni, értitek?! – mondta Anyánk, és mi bólintottunk. Véletlenül akkor toppantunk be a szobába, amikor már nem lehetett a Szabad Európát eltitkolni. Apám tanácstalanul nézett ránk.

–        Miért nem kopogtok?!

–        Ugyan, Imre – korrigálta az anyám –, ne viccelj!

–        A frászt hozzák rám, a frászt.

–        Jó – mondta anyám. – Jó. Nyugodjunk meg – és ettől valóban mintha

 megnyugodott volna. De nem nyugodott meg, csak ügyesen titkolta.

 – Ezek elviszik apátokat, mint Zalai Bénit, a borbélyt! El ne járjon a szátok! –  folytatta váratlanul. Zalai Béla, Béni bácsi fia, Bohus elköltözése után lett a legjobb barátom. Anyám nem örült, hogy azok után is eljárogat hozzánk, ami az apjával történt, de apámnak erről is más volt a véleménye. Neki általában mindenről meg volt a saját véleménye. De ezt a gyerekek előtt inkább nem részletezte. Nicht vor dem Kind!*

* Ne a gyermek előtt!

                        *          *          *

.

–    Elmegyünk – mondta vasárnap reggel, a szokásos kávézás közben. Valamiről beszélni kellett már végre. Tíz napja semmiről sem beszélgettek.

–    Elmenni, most? Hová?

           –     Nem most. Egyáltalán... – Felesége felpattant az asztaltól. Kiment a fürdőszobába. Rakosgatott. Az orrát fújta. Megint rakosgatott.

–    Kihűl a kávéd! – szólt utána. Leült a saját kávéja mellé.

–        Emigrálni akarsz? – Uralkodott a hangján.

–        Ezek akarják.

–        Képzelődsz.

–        Nem képzelődöm.

–        Egy hete még nem engedtek ki.

–        Mert tudták, hogy visszajövünk.

–        Mióta tervezed?

–        Nem tervezem. – Tényleg nem tervezte.  El sem tudta képzelni, hogyan kell

 az ilyesminek nekifogni.

–        Nem engednek ki.

–        De. Még kényszerítenek is.

–        Kényszerítenek?

–        Nekem már felmondtak. A lakást is vissza kell adni. – Főztek még egy kávét.

–        Mit szólnak ehhez a gyerekek?

–        Bármit, velünk jönnek.

–        Már nagyok, joguk van...

–        Joguk? Itt !?

–        Nem akarnak... és én sem akarok...

–        Segíts, hogy jöjjenek.

*          *          *

– Majd megkérdezem apa véleményét – kiáltott fel anyánk, és Apához loholt. Mi csak annyit láttunk volna, ha egyáltalán láthattunk volna valamit, hogy Apa bólint-e vagy sem. De a bólintásokat sem láthattuk. Viszont elhittük az egészet, úgy elhittük anyánk elbeszélése alapján, hogy már, szinte, láttuk is.

 – Ne nyuszogjunk! – idézte Apám Nagyanyámat, mert szerinte a helyzetet anyám kissé „túlfogalmazta”. Ezzel be is fejeződött a Szabad Európa-ügy, anyánk még vagy egy tucatszor lelkünkre kötötte ugyan, hallgatási fogadalmunkat. Apánk viszont lezárta az ügyet. Nem törődött vele.

 Mi se.

A mise után, vasárnap, anyám azt fejtegette nekünk, hogy ez a titok, a mi titkunk, nem bűn, még meggyónni sem kell. Különösen ne ennek az új papnak, ennek a Grúbernek, aki magyarul sem tud rendesen.

– Ne nyuszogjunk! – zárta le Apám a témát, most már végérvényesen. A bátyám, ha valaki kopogott – ezek után automatikusan tekert egyet a kikapcsolt rádió gombján, akár a nagyok, és csak azután nyitott kaput.

 – Ne nyuszogj! – mondta Apám a bátyámnak is, mikor az anyám segítségével az orra vérét igyekezett elállítani. Apám tekintete bizonytalan volt. Vagy inkább könnyes. Túl nagyra sikeredett a pofon. Talán túlértékelte bátyám poénját, vagy csak megzavarta az örök félelem, a feszültség a mindig és mindenhol jelenlévő ezek... Bátyám, szerencsétlenül, egy választási nóta* kecskerímét idézte apámnak, amikor ő szürkületkor, minden feltűnést kerülve, éppen a rádióantennát akarta magasabbra feszíteni az udvaron.

–        „Reakcióra  hallgatni káros!” – dalolászott a bátyó. Apám gyors válasza véget

vetett a zenének. Hitványabb pofon is elég lett volna talán. De ki tud ilyenkor mérlegelni...

* Az ínyencek kedvéért álljon itt e stilisztikai, prozódiai remeklés a maga teljességében:

        Szép a falu, csak egy kicsit sáros,

                                                                        Reakcióra hallgatni káros.

                                                                        Nem hallgatunk soha többé

                                                                        Annak a szavára –

                                                                        Esküdözhet az édesanyjára

 

*                 *                 *

Messze túl az üveghegyeken, olyan nagyon messze, ahol már semmi sincsen, de még azon is túl, élt egy császár*. Hatalmas császár volt. Neki szolgált mindenki. Bármilyen parancsot adott, tíz lakáj mondta tovább, száz udvaroncnak, azok meg ezer kengyelfutónak, és hipp-hopp egy minutum sem telt el, máris teljesítették valamennyi parancsolatját. A császárnak, így, alig maradt ideje az alatt a szemvillanásnyi idő alatt, amíg a parancsai teljesültek, hogy újabb parancsokat találjon ki.

            Megparancsolta, hogy hozzanak neki az üveghegyek tetejéről üvegkavicsot, hipp-hopp, még el sem képzelhette magának, hogy milyenek lehetnek az üvegkavicsok – máris négyezer lópata dobogott az udvar kövezetén és ezer kavicsot szórtak lábai elé.

            Ezer tanácsadó azon töprenkedett napestig, hogy mi legyen a császár legújabb kívánsága. Az egyikük, tán maga az ördög lehetett, azt mondta volt a tükör előtt oly szívesen pipiskedő császárnak, öltözzék felség minden napon más és más világszép ruhába. A palota mögé nagy Kecskeólat építettek, és behajtották oda az országnak mindegyik szabóját. Kinn a népek már szakadt, foszló rongyokban jártak, de az összes szabó egyes-egyedül csak a császárnak dolgozhatott. Készült is ám sokféle parádés ruha. Az indiai maharadzsa atlasz mentéje, a kínai császár selyem bugyogója, a tatár kán nyusztprém bekecse, a bagdadi kalifa brokát kaftánja, a bergengóc király hermelin palástja, minden. Nem hordhatott olyan ruhát a négus császár, a fáraó, de tán még Mária Terézia sem, amit a császárnak meg nem varrtak volna.

            Egy reggelen a tanácsadó, az, aki tán maga az ördög lehetett, azt mondja ám a tükör előtt álló császárnak, hogy bizony ez mind csak másolat, kópia!

– Olyan ruhát viseljék, felséges császárom, aminek sem kelméjét, sem szabását nem látta még senki. Olyat, amilyet nem is láthat mindenki, mert azt csak az láthatja, aki nagyon bölcs és nagyon okos. – ravaszkodott a tanácsadó.

– A buták meg majd megvakulnak? – mélázott el a császár.

– Azok semmit se látnak – mondta az ördögféle.

A császár nagyon büszke volt az új ötletére. A tanácsadót busásan megjutalmazta. Ki is nevezte rögvest főtanácsadónak.

A városban éppen arrafele csellengtek a frissen kinevezett főtanácsadó legénykori cimborái.

 – Ti meg honnan a pokolból toppantatok ide? – kérdezte a főtanácsadó.

 – Erre jártunk – mondták azok.

– Akkor gyertek cimborák, jelentkezzetek a palotában, nálam ... csodatakácsként meg csodaszabóként.

– Egyikünk sem varrt eleddig... – szabadkoztak a cimborák.

Az a legkevesebb – legyintett a főtanácsadó – Vállalkozók vagytok, vagy mik vagytok?

– Azok lennénk…

Fel is vette rögtön mind a hármat.

Első héten fontak, pergett az üres rokka, mint az ördög motollája.

Második héten szőttek, csattogott, recsegett-ropogott az üres szövőszék, mint Lucifer derese.

Harmadik héten nekifogtak az új ruhának. Az egyik a semmit szabta, a második, mint a ködöt összevarrta, a harmadik, egy küszködéssel a nagy semmit mind beszegte.

Mentek ám az ezer tanácsadók, ezerszer megnézni az új ruhát. A főtanácsadó rendre csak küldte őket.  Ezerszer mentek, ezerszer jöttek, ezerszer hazudtak. Tanácsadók voltak, tudták a dolgukat. Mindegyikük bölcs és okos akart maradni, hát hazudtak színeket, formákat, bársonytapintást, selyemsuhogást meséltek csak úgy zsongott-bongott ezer dongólégy- szavuk a trónteremben. Ruhapróbán a császár kicsit eltöprenkedett, majd bizalmasan elárulta a főtanácsadójának, hogy ilyen öltözéket eleddig ő sem látott, de még csak nem is tapintott. Bár álmaiban sejtette, hogy valahol, valaha ilyennek mégis lennie kéne, azért is támadt e kiváló ötlete.

Az esemény világraszólónak ígérkezett, az szentigaz. A főutcán szorongott a sok ember. Mindenki látni akarta a császár új ruháját, amikor előttük elvonul. A világ országainak összes nagykövetei eljöttek, a hátsó sorokban ágaskodtak, lámpavasra másztak, drága pénzekért emeleti ablakokba, balkonokra kéredzkedtek.

És jött a császár. Nem olyan peckesen, mint eddig, kicsit óvatosabban, kicsit elfogódottabban, mintha csak új ruháját féltené. Az emberek nyájasan mosolyogtak, ráhajtásokat, paszományokat, gombokat és gomblukakat emlegettek, hajtókákat dicsértek, gallért csodáltak.

Csak egy kisfiú türelmetlenkedett. Átfurakodott az összepréselődött tömegen, kis ujjával mutogatva futott a császár mögött, és azt kiáltozta:

– A császár meztelen! Nézzétek, emberek, a császár meztelen!

De ki törődött vele. Pedig a kisfiút eleinte mindenki jól hallhatta. Az emberek tapsoltak, dübörögtek, éljeneztek. A zaj elnyomott minden szót. A császár lubickolt a sikerben. Hű alattvalóinak megígérte, hogy ezen túl minden hónap első vasárnapján ebben az öltözékben vonul el a nagymisére. Az emberek rajongva újra megtapsolták, a papok megéljenezték. Ők is ilyen kelméből varrt reverendában akartak ezután járni, de ezt az érsek megtiltotta nekik. Egész nap, sőt egy álló évig, a császár új ruhája volt a téma az egész császárságban. Már mindenki annyira belemerült a császár új ruhájának aprólékos elemzésébe, öltésről öltésre rajongtak a nyalogány szakértők, hogy valóban nem figyelhettek oda arra, amit egy sedre kisfiú kiáltozott.

Meg hát, ki figyel oda arra, amit a gyerekszáj mond, amikor az okosság és bölcsesség a mérce. Itt a vége, fuss el véle.

* Mint már  említettük volt: Császár vagy király, mindegy. „Olezanc, mint a német tánc.” (Olezanc -  Alles eins / minden ugyanaz)

2

A Búcsúzás

Háromszor vittek el az óvodába, mind a háromszor hazaszöktem.

A szökés az jó. Íze van. Először a szájban jelenik meg ez a különös íz. Igen, nagyon kellemes íz. Pedig nem is édes. Más. Nagyon magas tornyokból (mint a körmöci vártemplom tornya) lefelé tekintve éreztem hasonlót. Már amikor eldöntöttem, hogy lelépek az óvodából, érezni kezdtem ezt az ízt. Akkor még csak gyengén, a nyelvem alatt.

 Átbújtam a szétbontott drótháló nyílásán. A kerítésen kívül aztán, oldalazva, a hálóba kapaszkodva, araszolni kellett a magas kőpárkányon egészen addig, ahol az utca emelkedni kezdett, mert ott már le lehetett ugrani a járdára. Ez volt a legizgalmasabb része a szökésnek. Ha észre vettek volna, visszavisznek. Megszidnak, megbüntetnek, megszégyenítnek – mindent, ahogy kell. Élveztem ezt a lapuló, lassú csoszogást. A szám megtelt a korábban csak a nyelvem alatt érzett különös, izgalmas ízzel. Aztán az egész fejem, majd a mellkasom, a gyomrom is, és a kezem, lábam, mindenem. Közben rettegtem egy kissé. Pedig kidobtam az utcára még egy homokozó lapátkát is, ha mégis lebuknék, hogy azért mentem. Tombolt bennem ez az íz. Ez az én bőröm, verejtékem, testem íze, ez a legjobb íz.

Leugrottam a kőfalról, takarásában eliszkoltam az utca sarkáig.

Kész.

Ez a szabadság. A főutcán már zsebre tettem a kezem meg a lapátkát és úgy lépkedtem, mint akinek éppen arra van dolga. Fütyörészni kezdtem. Fütyülni még nem nagyon tudtam, csak csücsörített szájjal fújtam kifelé a levegőt, aminek csodák csodája, néha az volt a következménye, hogy apró, modulálatlan füttyjeleket hallattam. Ezekre a füttyökre különösen büszke voltam.

Még akkor is, ha otthon a bátyám figyelemre sem méltatta fütyülő-tudományomat.

– Ha el tudod fütyülni legalább a Boci-boci-tarkát – mondta - akkor füttyögj!

                        *          *          *

Az éjszakai séta óta, az első búcsúzás óta azt mondogatta önmagának, hogy döntött. Véglegesen. De azért leutazott még Békéscsabára, hátha ott kap munkát. Kereste a kapaszkodókat. Minden szalmaszál jól jött volna.

– Békésben viszont nagyon ízes a konyha – ismételgette a hosszú, unalmas autóút alatt. Ennél többet visszafelé sem állapíthatott meg. Pedig lehet, hogy meg tudta volna szeretni, azt az elpanelosodott, arctalan, álmatag kisvároskát. Amikor a város határát elérte, az volt az érzése, hogy egy ködgolyóba lépett be. Mögötte bezárult a ködfüggöny, mint ahogyan a láp nyeli el, azt, aki belelép. Ezen az elviselhetetlen, zárt országon belül van, tehát, még egy további retesz és mögötte: Békésmegye.*

Kilátni sem lehetett, ennek a ködgolyónak saját törvényei, igazságai vannak. Sőt, saját istene, de mindenesetre volt saját rendőrsége és pártbizottsága.

– Sebaj! – vigasztalta magát, az első benyomások sosem objektívek. Ilyenkor (milyenkor? – általában mindig) ne higgy a saját szemednek. Aki itt élni akar, az nem hihet a saját szemének. Ez legyen a jelszavad: Nem hiszek a szememnek! Aki kellően tud nem hinni a szemének, azé a győzelem, mert ő a jó harcos. És a „harcban nem szabad megállni, eltántorít a fergeteg!”

Az ilyen dalok hallatán mindig kikapcsolta az autórádiót.

.

·         Mi tesz az előítélet? Pedig Győr-Moson-Sopron megyében rosszabb volt a belpolitikai konstelláció.  Háry elvtárs megyei első titkár ugyanis balról támadta a kádári hierarchiát.

                                   *          *          *

Lementem a folyópartra. Ültem a füvön, a füzek alatt. Büszke voltam még magamra, mert ez a szökés nem volt ám akármi. Egy darabig még füttyögtem, de azután abbahagytam, mert kifáradt a szám az állandó csücsörítéstől, egyre ritkábban sikerült füttyhangot létrehoznom, már egy kicsit fájtak is az ajkaim. A Boci-boci-tarka sehogy sem akart összejönni. Múlóban volt bennem az a jó íz.

                                   *          *          *

Sosem volt minden rendben. Semmi sem volt rendben.

Csak hitték, elhitették önmagukkal, egymással, hogy vannak még eredendő lehetőségek, egyszer csak váratlanul, önmaguktól felbukkannak, mint tisztások a rengetegben, vagy szigetek a lápon.

Nem voltak. Se tisztások, se szigetek. Becsapták egymást és önmagunkat is, hogy hihessenek, remélhessenek, szerethessenek.* Hogy hazudhassanak, heroikusnak tűnő reményeket...

– Tudod, Berci – mondta Bercinek, vagy inkább önmagának mondta volt, mert valakinek mindenképpen el kellett mondania, hogy végre megerősítse önmagát. Önmagát, vagyis a mindig leggyengébb, a kritikus pontot. – Tudod, ha volna egy olyan automata, hogy odamész hozzá, bedobod a gépbe az egész eddigi életed, identitásodat, múltadat és jövődet, és az elvenné, örökre elvenné, vissza sosem adná, de adna helyette egy másik sorsot, egy másik identitást, mindegy milyet, londonit, izlandit, amerikait, csak valami mást… amelyben mások a gondok, mások a kínok, mert ezeket már nagyon unom. Sőt, rosszabb, néha már úgy érzem, nem bírom tovább!

Berci, az áldott, jó Berci nem válaszolt. Nem is figyelt oda, vagy jó orvosként odafigyelt és tüzetesen követte (betege) minden apró rezdülését – mindegy. Érdeklődő arcot vágott. Nem esett nehezére, hiszen  összezártságukban egyformákká töppedtek, mint borsószemek a konzervdobozban. Berci pontosan tudta előre mit fog hallani. Neki is pontosan így fájt, ami fájt, így érezte reménytelennek azt (szinte mindent) amit ő is reménytelennek érzett.

– Tudom – mondta Berci.

– Bercim, az az igazság – hogy elmondani sem tudom.

–  Nem is lehet – hagyta rá Berci.

Hányan vágyták, remélték, hogy lelkük mélyének rejtekeiben megteremthetik saját kis óvatos szabadságukat... nem teremtették meg, csak képzelődtek felőle. Másokkal viszont mindezt megpróbálták elhitetni.

– Tudod – folytatta, pedig Berci már azt hitte vége e megbeszélhetetlen témának – nyalogatom a sebeimet és azt képzelem közben, hogy filozofálok.

–        A prostitúció gyengéd bája. – volt a kelleténél is tömörebb Berci. Csendesen

nézték egymást. – vigyázzunk inkább egymásra! – motyogta csak úgy maga elé.

Kihűlt közöttük a csend. Pedig valamit el akartak mondani egymásnak, de most mást

jelentettek, mást üzentek a máskor ismerős szavak.

– Hallod, Berci – törte meg a csendet. – Elárultak a szavak1 – Újra mosolyogtak egymásra.

 Egy percre gyermetegek mertek lenni. Mindezt  látszólag szemérmesen, szinte titkolódzva, csak a legbizalmasabb baráti és önvallomásokban engedték lelkük titkos zugaiból felbukkanni. Ilyenkor a lélek is meztelen. Tudták hogy veszélyes, ez a pőre játék. Ha ez is elvész, semmi sem marad, ha ez sem volna, újra már nem lehetne megteremteni. Ugyanakkor azonban, férfiasan a távolba tekintettek és élvezték a ringyó pillanat pátoszát.

Ha össze jött az egész baráti kör, voltak vagy nyolcan-tízen. Egy egész nemzedék. Ültek a kopott, kicsinyesen szűk panellakásokban, hunyorogtak a sűrű cigarettafüstben, míg szárazan nem maradt minden palack. Ilyenkor fogalmazgatták félrészegen, dadogva a „nagy gondolataikat”, definícióikat a saját relatív szabadságukról.

 – Mert, ugye ezek között a viszonyok között is meg kell teremtenünk az autonóm szabadságunkat – mondogatták.

Közben megpróbáltak halkan beszélni, hátha lehallgatják a beszélgetésüket. Legendás technikai csodákat hittek el, borsónyi, vezeték nélküli lehallgató mikrofonokról, messziről az utcáról az ablak üveglapjára irányított mikrofonokról, James Bond – kémfilmek arzenáljáról... italosan, borzongva, visszakamaszodott hittel. Kamaszos naivitással.

Hiszen csak egyetlen egyiküknek kellett beszervezettnek lennie ... Egyetlen egynek közülük ... És ez sokkal olcsóbb!

Nyolcan-tízen, ha voltak, úgy hitték, hogy ők egy egész nemzedék. Egy tiszta, megbonthatatlan nemzedék.

Rossz kereskedők voltak, egy soha meg nem ígért hitel felvétele reményében fektettek be. Úgy vélték, a legolcsóbbat fektetik be: a szellemet, amire igaz, akkor, semmi kereslet nem mutatkozott. Hitelből, fedezet nélkül hitet, erkölcsöt, éthosszt kreáltak... mint miden utópia. A hitel sosem érkezett meg, a tervek, álmok összedőltek, a tisztesség devalválódott.

Erről szólt az a társadalom, mert ezek ilyenné torzították. Erről szólt eddig minden utópia is...  vagy önmagától ilyenné torzul ...  vagy a reménykedők ilyenné torzítják?

·         A torz kompromisszumokra alapozó harmadik út keresése, a szovjeturalom alatt, jellegzetes gyermekbetegsége volt a kiutakat ösztönösen kereső, de sosem találó értelmiségnek.

                        *          *          *

Tudtam, hogy nemsokára haza kell menni. Lassan vége az óvodai foglalkozásnak, mindenki hazamegy, engem meg keresni fognak. Kevéssel azelőtt kell hazaérni, hogy valaki értem indulna. Akkor már nem visznek vissza. És mit mondok, miért jöttem el korábban? Ráadásul egyedül? Mondjuk, azt hogy lebontják az egész óvodát, azért? Vagy csak egyszerűen bezárták valami miatt? Vagy azt, hogy olyan jó voltam, hogy az óvó néni jutalomból hazaküldött? Talán még ez az utolsó magyarázat tűnt a leghasználhatóbb hazugságnak.

De otthon már mindenről tudtak.

– Megjött – mondta anyám, és én a hangsúlyból, meg abból, ahogy mindenki rám nézett, mert hirtelen olyan fontos lettem, megéreztem, hogy jobb, ha nem szólok egy szót sem. Bezzeg beszéltek a többiek. Anyám megjósolta, hogy nem fogom jól végezni. Bátyám különösen büszke volt magára, mert vagy három tantárgyból jelest kapott aznap az iskolában,. Fejét csóválta, amúgy felnőttesen. Kamilla néni egyfolytában sápítozott.  Még Nagyanya szerint sem volt ilyesmire precedens (így mondta: precedens) a családban. Apám nyugodt maradt, sőt szelíd. Csupán az után érdeklődött, hogy merre csavarogtam. A folyópartot nem mertem elmondani.

A folyóhoz, tavasz óta, egy nagy verés emléke fűzött. Kulcsár, a fuvaros, a hídról emelt fel, szerinte „az utolsó pillanatban” egy úszó jégtábláról. Pedig óvatosan hajóztam. Mint, mindig. Csak kicsiket lökdöstem a part fagyos szélét a bottal. Mégis besodródtam középre. De hát én szóltam neki, hogy „Lajos bácsi, segítsen már egy kicsit!” Leugrott a bakról, odaszaladt, áthajolt a korláton, felkapott a jégről, a jég beúszott a híd alá, és amíg apámhoz nem értünk szidott, fenyegetett, még a lovak gyeplőjét sem adta a kezembe, mint máskor. Apám állandóan a fejéhez kapkodott, míg Lajos bácsi mesélt neki, kikísérte őt az ajtóig, nadrágszíjjal tért vissza. Anyám, este, jajongva beborogatta a seggem, „ez érthető, hidd el, Klára, érthető” mondta Kamilla néni, akkor Nagyanya is csak bólogatott.

Ezért most inkább a Rózsa utcát meg a temetőt emlegettem. Apám is nyugodt maradt. Mintha mosolygott volna. Nem csinált az egészből nagy ügyet.

–        Megszökött, hát megszökött – mondta végül az Apám. Furcsállottam ezt a 

könnyedséget. Hittem is meg nem is, hogy ezzel a kurta megjegyzéssel túl vagyunk már mindenen.

Apám általában nem siklott el csak úgy a fegyelmezetlenségek felett. Ravaszkodott, beetetett, azután meg lecsapott a szavaimra. Kigúnyolt, összeszidott (anyám szorgos asszisztálásával), majd amikor a legbizonytalanabbnak éreztem magam, megpofozott. Sőt, volt nadrágszíj is, de csak katasztrofális balhék esetében amilyen a hajózó kaland is volt. A szíjat, „Damoklész szíját”, inkább csak kilátásba helyezte. A verés volt az a pont, ahol különböztek szüleink pedagógiai elvei. Anyám hosszan, kiadósan, fáradhatatlanul szidott, elemezte a helyzetet erkölcsi szempontból, a jövőt illető következtetésekig jutott, új szempontokat kutatott fel emlékezetében, nem bírta abbahagyni, mondta, mondta, akár fél napig is. Apám ironizált, gúnyolódott, majd tömören megítélte emberi hibáinkat, és a vétség nagyságától függően kiosztotta az általa kellőnek ítélt fizikai büntetést. Ezzel mi fiúk, általában a legkisebb mértékben sem értettünk egyet, de anarchikus indíttatású tiltakozásaink szánalmassága csak anyánkat hatotta meg.

–        Legalább szólna, hogy elmegy – így anyám –, azok a szegény óvónők meg frászt

 kaptak miatta.

–        Ha szólna, nem szökhetne – vélekedett nagyon logikusan az Apám.

–        Más, mint a bátyja – Anyám a családi beszélgetéseken mindig a bátyámmal

hasonlított össze, és ettől rendszeresen kétségbeesett, kezét tördelte – Igen, ő más. Más. Teljesen más – Ebből mindenki érthette (még én is), hogy sokkal rosszabb vagyok a bátyámnál.

– Mert még védőszentje sincs! – akadékoskodott Kamilla néni. – Ki hallott már szent

Farkasról! – És tényleg, szent Farkasról nem hallott senki. – Senki, mert Szent Farkas nincs is és sosem volt! – Kamilla elemében volt. Mindig a nevemmel volt bajban.

–        A férjed még mindig iszik? – kérdezte hirtelen nővérétől, látszólag elmélázva,

Nagyanyám. Kamilla néni szeme bepárásodott. Szedelődzködött, sorban, ellentmondást nem tűrőn, mindenkit megcsókolt, még engem is.

–        Úgy se haza ment – mondta anyám. Kamilla néni messze, a vasútállomás mögött

 lakott, és amikor nálunk járt, nem hagyta ki, hogy el ne menjen a templomba.

–        Majd értünk is mondhat egy imát – csúszott ki Apám száján.

–        Imre – kérte Nagyanyám tőle szokatlanul gyengéden, szinte gyámoltalanul –

beszéljünk talán másról.

Nagy csönd követte szavait. Semmiről sem beszéltünk. Kamilla az ő testvére volt, ő szidhatta, bánthatta, gúnyolhatta, de más nem. Máskor szapulta volna. Azt nagyon szerettük.  Apám ezt most elkapkodott megjegyzésével elrontotta. Máskor Nagyanya Kamilla távozása után, a kalapokkal kezdte, majd, mintha csak magának mondaná, Kamilla öregkori bogarait sorolta – igen, önmagának is – mintegy tanulságul. És ha mi, a többiek, tudtunk viselkedni, nem locsogtunk, nem kummogtunk közben, Nagyanya hosszan, okosan beszélt, jobb volt ez a mesénél is.

                        *          *          *

Halogatta, hogy Pestre utazzék. Nem a távolság miatt, vacak százhúsz kilométer. Ez a távolság („mint üveggolyó”) elfér a markában is. Nem is az időjárás miatt. Ragyogó szép ősz volt. Igen, az idő, mint egy míves óraszerkezet, szépen járt és szép gyorsan fogyott... 

– Mégsem kellene tán halogatni a dolgot. –  Igen a dolgot, mert más megnevezést most nem talált erre az eszelős kalandra. Dolgot mondott. Szép, semleges fogalom. Maga az emigráció szó kellemetlen, mint egy rosszat sejtető diagnózis. Ha nem mondom ki, nincsen. Dolog! És kész. Dolog van.

 – Kalandor lettem negyvenéves fejjel. – Ezen nevetgélt, majd kicsoszogott a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe. A nevetgélés abbamaradt. A szeme! Igen, az változott meg. Hiú volt ugyan, mint a fene, még arra is, amire nem kellett volna. Arra ugyanis könnyebb. De most nem a lélekkarcoló szarkalábak, nem a mindig rossz helyen és rosszkor villanó ősz hajszálak... Nem, nem azok...  A szeme volt az, ami (a tekintetét) a tükörhöz láncolta. Máskor lekapta volna a szemüvegét – volt szarkaláb, nincs szarkaláb, a rövidlátás a jóisten kegyes ajándéka. És mennyivel tapintatosabb, mint az elhülyülés. Generációkat köthet össze a hiányzó szemüveg, ránctalanná tesz negyveneseket, idősödő nőket, férfiakat, és szeretőket szépít meg, a húszévesek hamvasságát elhitetve egymással és önmagukkal. Kivéve a pecheseket, akiknek látásuk éles maradt.

Az élet már csak ilyen.

De a szeme, az nem ment ki a fejéből.

Ez képzavar.

Ezen, már újra a konyhaasztalnál ülve, még röhögött egykeserűt.

 – A szemem nem megy ki a fejemből. – Szerette a képzavarokat.

Ezek között élt.

A prolivircsaftnak, amikor már-már magabiztosan nyeregben érezhette magát,– ha szakszerű műveltségre nem is, – de sznobizmusra mindenképpen tellett. Ez volt a mindennapi pártsajtóban az emelkedettebb új stílus.

A dekadencia jele.

A képzavarok kora.

Egyik volt kollégája gyűjtötte is ezeket. A legszebb, nyomtatásban is megjelent példány a „közbeszólt a sors keze” szállóigévé emelkedett. Egymás között is mondogatták, röhögve, sörözés közben. Míg végül megfertőződtek tőle.

Ki hitte volna?

Ült az asztalnál, a saját tekintete szúrta a saját szemét. Vagy valami hasonló. Mindenesetre nem akart gondolni rá, annyira megrémült tőle.

– Biztos fáradt vagyok. – gondolta, de nem volt fáradt.

                        *          *          *

           

Kamilla néni mindig nálunk volt, ha valami történt. A második szökés után is ott volt.

–         Mindig imádkozni kell – mondtam apám faggatására válaszul, - mindig csak

szlovákul.

–         Imádkozni csak jó – jegyezte meg Kamilla néni.

–        Itt már az isten se szólhat magyarul – mormogta Apám.

–        Ne káromold az urat! – fedett meg Kamilla néni. –  Az imának mindegy.

–        Az imának lehet, hogy mindegy – szólalt meg Nagyanya is, nehogy véletlenül Apám

 szóljon –, de nekünk nem mindegy. Gondold meg, mit mondasz! Neked sem mindegy, ugye, Kamilla?

–        Nem is tudok szlovákul! – védekezett Kamilla. – De a gyerek tud. Körmöcön

ráragadt a nyelv, mint a bogáncs. Hála istennek! Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz! – Körmöcön lakott Nagymama, anyám anyja. Meg az unokatestvéreim egyik fele. Ott a rokonságban már csak a felnőttek beszéltek magyarul, meg a fényképész, meg a hentes felesége. Igen, meg még a szépasszony is, ahogy Apám emlegette, nevetgélve, a patikusnőt, de hozzá sose vitt a nagymama, anyám még azt sem szerette, ha emlegettem.  Körmöcre viszont gyakran vittek, mert gyakran köhögtem.

–        A jó levegő meg a kecsketej – vélte a körmöci nagymama – majd rendbe rakja.

 Másfél évig haza sem engedett, amikor hazahozott, már nem köhögtem. – Az a jó levegő csodákat tesz – mondta. És ha csak tehette, felvitt magával, hónapokra. Ott óvoda sem volt.

–        Meg a kecsketej – ismételte meg anyám. Büszkék voltak városukra, az erdőkre, a

kecskékre, meg a jó levegőre. Apám mosolygott, sőt röhögött is rajtam, mert magyarul, egy ideig, furcsákat mondtam. De imádkoznom ott sem kellett szlovákul.

–        Majd megtanulsz szlovákul imádkozni. –  Kamilla néni úgy érezte, hogy ez egy jó

végszó lehet. De nem volt az. Kamilla szeretett volna jó végszókat adni, ez otthon tehette, lehet, hogy sikerült is neki, de nálunk, Nagyanya mellett nem rúghatott labdába.

–        De nem akarok! – mondtam, hiszen imádkozni sem szerettem, tanulni meg még

kevésbé.

–        Arra semmi szükség! – Nagyanya szokatlanul hangosan mondta ezt. – Gyerekek!

 Játszatok inkább az udvaron. –  Kamillának is biztosan mondott még valamit, mert látszott rajta, hogy erre készül, de ezt mi gyerekek már nem hallhattuk. Elsőnek én rohantam ki. Bátyám, aki már iskolába járt, még irigykedett is rám, hogy én miket merhetek, mármint a felnőttek között. Tulajdonképpen feleseltem velük. És hagyták.

A harmadik szökésemet be is árulta apámnak. Anyám tovább erőszakoskodott az óvodával és pár nap múlva újra beadott. Akkoriban tűntek el a szentképek is a falakról, nem kellett imádkozni.  Az óvó néni, valami „Munka dala” című indulót énekelt szlovákul, és akik már valamelyest ismerték már a dallamot vele dünnyögték.

–         Mondtam már Klára, hogy hagyd azt az óvodát. – Ez anyámnak szólt. Anyám

 keserűen legyintett. Apám viszont végleg lemondott az óvodáról.

–         Mi lesz így belőle? Jövőre iskola!

–         Te meg – mondta még Apán, ez meg a bátyámnak szólt – vidd ki a szemetet, és ne

árulkodj!

     Kamilla néni akkor véletlenül nem volt nálunk. És ez nem is volt baj. Nagyanya mégis róla beszélt.

–        Tudod, Imre, azok a kalapok. – Mintha csak Apámmal beszélné meg a családi

 ügyeket, de minket sem küldött ki a szobából. Hallgattuk mint a mesét.

                        *          *          *

Még egy utolsó próbálkozás. Veszprémbe utazott. A főrendezővel, még erdélyi útján ismerkedett meg. Szinte barátok voltak. Hátha?

Megtudta tőle, hogy mindenben az igazgató dönt. A főrendező zavarban volt,

 – ő nem dönthet semmiről – mondta.  Inkább kerülték a kellemetlen témát, a főrendezőnek másfél éve volt a nyugdíjig... Együtt megvacsoráztak, udvarias, rövid, semmitmondó társalgás, majd elbúcsúztak egymástól.

Sosem tudta, hogyan lehet az ő szakmájában munkát találni. Sosem tanulta meg, csak fantáziált róla.

Talán, ha bekopogna az igazgatói iroda zord ajtaján, magabiztosan elmondaná, hogy uraim, én egy kurva jó művész vagyok, magukkal tolnak ki, ha nem engem szerződtetnek. Igen. Talán. Esetleg valami hasonló.

Vagy inkább rögtön a kopogtatás után jöjjön Hamlet nagymonológja, de úgy, hogy a háborús veteránokat kísértő, a Kurázsi mamánál is tetemesebb tapasztalatokat összegyűjtött, öreg gépírókisasszony zokogásba tör ki az előszobában, majd elájul, pedig hozzá csak hangfoszlányok juthatnak a párnázott ajtón keresztül, ezután pedig, Pavarottit is megszégyenítve, kapásból elénekel néhány igényesebb operaáriát. Majd feszített spiccen perdül néhány remek piruettet, egy szökelléssel a balkon korlátján terem, ott bravúros balanszírozás és néhány akrobatikus mozdulat bemutatása után, elhegedül egy capricciót, méghozzá hibátlanul. Ezt követően egy elrebegett pardon kíséretében. Hátra szaltóval a térre ugrik. A park tulipánjaiból összeállít egy ízléses csokrot, közben a közeli csemegéből megszerzi a legjobb minőséget, rejtő konyakosüveget. Egy újabb ugrás a balkonra, onnan a szobába. A konyakot az igazgató asztalára helyezi, egy szerény megjegyzés foglalatában, hogy „apró figyelmesség”, átnyújtja a csokrot és megjegyzi, hogy az igazgató úr kedves nejének szánja:„ a nagyságos asszonynak kezét csókolom”. És csak eztán lehet helyet foglalni, szerényen, nem keresztbetett lábbal, s közben halkan elmondani néhány, mindig szinte kötelező, játszhatatlan szovjet vagy hazai termelési darabról, a Brookot megszégyenítő, emelkedett, filozofikus, rendezői koncepciót, amelyből már csak így felvázolva is kitűnik, hogy csárdáskirálynős sikert ígér. Ekkor jöhet a slusszpoén: „ ha úgy gondolnák, netalántán mégis, esetleg” valamilyen apró kis feladattal megbíznák, magukhoz emelnék őt e színházi Olümposzra a méltatlan szürke, szerény porszemet... Választ ilyenkor, hirtelen amúgy sem kap. Marad a várakozás, és a töprengés a mit? miért hol? b...tam (rontottam) el? schopenhaueri, vagy inkább  kierkegaardi kínja. („Mindenféle esztétikai életfelfogás a kétségbeesés...”) Ezután nincs más hátra, mint legalább négy ízben megköszönni a fél csésze kihűlt termosz-kávét, közelről megtekinteni az ajtókilincset és háttal, mosolyogva törökösen távozni.

A kacskaringós bakonyi utakra való gondolatok. Ezek kísértették hazáig. Még ez is jobb, mint a másik, a mostanában gyakorta riasztó fantáziakép: a kanyar mögött felbukkanó egymást előző két hatalmas kamion... Az út szűk, se, hely se idő.

–        Se kedv. Abbahagyta.

                        *          *          *

Jó, hordjon kalapot! – A  templomba indult az egész család –  Az rendben is van. Kendőben mégsem járhat. Az cselédes. – Ez volt a vesszőparipája. A rondószerűen visszatérő rögeszme a „cselédes”. Nagyanyám anyja, mint ezt később,  felnőttfejjel  megtudtam, egy cselédlány szépséges, törvénytelen gyereke volt. Ezért folytatott ez a matróna a saját múltjával is harcot, engesztelhetetlen osztályharcot. Cselédes –  a szemében nem lehetett ennél rosszabb. Még Kamilla egzotikus kalapjai sem. Jó, ha akkortájt, vagy két tucat asszony járt a templomba kalappal a fején. Hétköznap a munkahelyükön már a férfiak sem mertek nyakkendőt viselni, mert polgári csökevénynek számított.

  – Kamilla már ilyen marad. – vélte apám.  – Osztályharc dúlik, pedig mostanában, kérem alássan. Osztályharc. –  Kínjában viccelődött.

Ezt a témát azonban Apám semmiképp sem kívánta az utcán, mások füle hallatára elemezni.

                                   *          *          *

A negatív kiválasztódás maga az ember. Maradjunk Kirkegaardnál: „Aki etikailag él, annak önmaga a saját feladataként jelenik meg.” – valahogy így!

– De nem maradunk Kirkegaardnál, ugye Berci. – Sosem maradunk annál, amire hivatkozni szeretnénk, hanem előbb-utóbb magunkról szólunk és akkor oda az objektivitás, oda a dezantropomorfizálás, minden oly sajátosan magánügy lesz, szépen szubjektíven az egész élet az egész világ rólunk szól.

Berci nem válaszol, csak vigyorog.

 – Ne csináld, Berci, ne csináld! – Berci, pedig már csak ilyen, mindent kiröhög, ha sarokba szorítják. Akkor még önmagát is.

– Folytasd! – Berci  megint csapdát akar állítani. Vagy mégis csak érdekli? Végül is ő tanult filozófiát. Pontosabban: marxizmust, egyetemi szinten. – Filozófiát, csak a Lajtán túl tanulhatsz egyetemi szinten.

 – Aki éthosszt emleget, a nevetség tárgyává válik. Ugye Sören. Ugye Berci! Így megy ez. Kurz und pünktlich: hülyének nézik – wie in Buch steht*... Mindenki. Az egész társadalom. Ez a megszámolhatatlan létszámú pontozó zsűri.

Hihették, hihette, hát hitte is, még Berci is elhitte, hogy a negatív kiválasztódás csak a diktatúrák eszköze. Kamasz volt még. Szellemileg mindenképpen.

Negyven évesen. Gyermeteg kamasz.

 – Negatív kiválasztódás. – jegyezte meg Berci – Valóban a diktatúra él vele legbőkezűbben. Eddig különféle változatokban gyönyörködhetünk. Az alapkoreográfia az egypártrendszer. Az ein Volk, ein Reich, ein Führer** jelszó tökéletesen működött a szovjetizmusban is. ( Berci el tudott volna képzelni egy másfajta szocializmust is.) Ez a jelszó nem is Hitler találmánya.  Már előtte létezett, ott lebegett a kollektív emberi (tapasztalatban) tudatban. 

 – Valamelyik elesett, éhenkórász, írástudó már korábban megfogalmazhatta. –  Mindegy kire gondolt Berci. Nagy Sándorra, Néróra, Napóleonra ...akik ezt praktizálták vagy  Babeuffre, Rousseaura, Robespierre...a radikálisokra, a halhatatlan intolerancia apostolaira, akik az élet ezen nagy témáját megideologizálták ...

– Tényleg mindegy kire. – Berci ilyenkor megállíthatatlan volt, tán órák hosszat képes lett volna beszélni. – Az álmodozó Rousseau az erkölcsi egyenlőség társadalmáról fantáziál, miközben gyermekeit lelencházba helyezte el – meséli. – Ha a genfi órásmester apuka vele is ezt tette volna –, Berci orcáján kigyúlnak a szent harag rózsái. – akkor, ha egyáltalán megélte volna (egy éves korig a korabeli lelencházi 70 %-os mortalitás mellett) egész másról fantáziálhatna (mert egyéb lehetőségük ugyanis a lelenckölyköknek nem maradt) cselédként, kényszer-katonaként...

Akkor nem írhatott volna (A lengyeleknek pl.) alkotmánytervezeteket, melyeket még a valóságnál is többre tartott, megjegyezve, ha a tervezet szerint nem működne az ország, a társadalom, akkor sem az alkotmánytervezetben van a hiba, az embereket kell megváltoztatni.          – Hoppá! Ismerős fordulat. Ez maga a pőre kommunizmus. Átnevelni? – Berci egyszerre kérdez és válaszol. – Mint a gulagokban, Vietnamban, Pol-Pot átnevelő táboraiban.

– Netán! – Berci körülnézett. – Értitek, ugye? – kérdezte ijedten. – Mert én nem értem! És ez nem vicc.

*Röviden és pontosan... mint a könyven áll /Röviden és velősen... mint ahogy a nagykönyvben meg van írva/

** Egy nép, egy birodalom, egy vezér

                        *          *          *

Osztályharc ide, könyörtelen osztályharc oda, Nagyanya, Kamilla meg még vagy húsz öregasszony kalapokban vonulgatott az utcán. Nyilvánosan! Mint akik nem sejtik, hogy éppen az ötvenes évek dühöngő időszakát élik.

 Pedig ez nem volt farsangi felvonulás.

 Így mentek a templomba, de még a piacra is. A kofáktól elvárták, hogy tisztességesen szólítsák őket meg, (azaz: Nagyságos asszonynak), hogy tetszikeljenek nekik . Mindezt az elvtársak füle hallatára. Az unokáiktól elvárták, hogy kézcsókolomot köszönjenek a kalapos hölgyeknek, az őket kísérő uraknak, sőt a fontosabbnak vélt hölgyeknek meg kellett volna csókolni direkt a kezét. Ha nem, mint ez általában történt, alig feltűnő, apró pofonok következtek a kéz haránt oldalával, de még ez is elviselhetőbb volt a kézcsóknál. A kendő viselése viszont még a kislányoknak is tilos volt, még mínusz húsz foknál is tilos, mert a kendő cselédes. Ugyanezért az unokáknak nem volt szabad tetszikelni, de azt mi, az unokák nem is akartunk.

– Osztályharc van, anyám, az ég szerelmére, és tetszik tudni, ők győztek! – ironizált Apám, viccesen ugyan, de mégis valahogy tisztázni próbálta a történelmi helyzetet, meg akarta szelídíteni harcias hangulatú Nagyanyámat. Megint túllőtt a célon.

 – Még viccből se tetszikelj, fiam, még viccből sem! Még a pap sem tetszikeli az Istent! Imre, még az isten szolgája se!– Nagyanya fékezhetetlen volt, (ha rögeszmecserére került sor), mintha csak Kamilla ódivatú kalapjaival harcolna.

Kamilláéknak a harmincas években jól ment. Akkor még Jenő bácsi sem ivott. Jenő bácsi saját bevallása szerint a kommunisták miatt ivott, bár állítólag, már egy kicsit korábban kezdte el. Még a békeidőkben. Gyakran lementek Pestre. Kamilla még a kalapjait is ott vásárolta. Tollakkal, fátylakkal, díszekkel. Békebeli belvárosi kalapok.

 Nagyanya saját régi kalapjait, „megdivatosította” megszelídítette, szinte megfiatalította. Ügyes keze volt. És ízlése is akadt – mondta magáról. Kamilla nem engedte az övéit átalakítani.

Évtizedes divatcsodák himbálództak Kamilla a fején midőn a templomba vonult. Nagyanya a templomból jövet, minden alkalommal, újra és újra, végigmondta Kamilla összes lehetetlen kalapját. Apám csak bólogatott. Nagyanyának akkortájt már gyengült a hallása, így ez a családi téma kissé hangosabbá, nyilvánosabbá vált a kelleténél.

– Itt mindenki megbolondult. –  Megigazította a kalapját. Ezzel Nagyanya ismét téveszthetetlenül Kamillára utalt. – A fiaid is Imre –  folytatta a leltárt, –  a fiaid! Mint az oroszok. – Az oroszokkal, saját véreit Nagyanya ilyen alpárian, csak megrendítő pillanatokban hasonlította össze. Apám körülnézett, remélte, hogy nem hallja senki, próbálta gyorsítani a lépteinket. – Mint az oroszok, Imre! – ismételte meg Nagyanya a biztonság kedvéért tagoltan, mert a sietségtől szaporábban szedte a levegőt és megállt.  –  Együtt azzal a csvargával.

 Az volt a helyzet, hogy a mise után a Temető utcai srácokkal hógolyóztunk a templom előtt. Kicsit hangosak voltunk, igaz . Meg egy-két hógolyó berepülhetett a nyitott, ódon templomkapun, de annyi havat a cipőjük talpán is  behordtak az emberek. Ez a kevés már fel sem tűnhetett. Nagyanya, mint egy fúria rontott oda hozzánk. Mi a bátyámmal majdnem feltűnés nélkül Apánk mellé settenkedtünk. A többiek ottmaradtak a csatamezőn. Hogy honnan keveredett közénk Bohus a piros sapkájában, nem tudom, hiszen nem járt templomba, de a mi oldalunkon harcolt, az biztos. Az ellenfelet, a különben rossz hírű Róka Béla vezette. Az utcakölyök – ahogy Nagyanya felcímkézte az ilyeneket. Hógolyókat gyúrt. Előtte állt meg Nagyanya.

– Nem szégyellitek magatokat! Olyanok vagytok, mint az oroszok – Béla majdnem mosolygott, hiszen akkortájt minden moziban csak az oroszok győztek, és ha az utcán vagy a temetőben partizánost játszottunk, akkor is.

Béla azért nem volt teljesen hülye, megsejthette, hogy Nagyanyám most igazán más okból toppant az orra elé: nem dicsérni jött. A bal karja egy erőteljes mozdulatával a kabátujjba törölte az  orrát. A gyertya már a szájáig lógott. Visszaszívni ilyenkor szinte lehetetlen. Mégsem dukál, ugye, ilyenkor, a másik orrlyukat befogva egy levegő hirtelen kifújásával kicsapatni a gyertyát a hóba. Pedig azt Béla nagyon tudta. Irigyeltük is érte.  Jobb karjával megismételte a mozdulatot, és ez a kozmetikai beavatkozás már majdnem tökéletes eredménnyel járt. Nagyanya erejét vesztve ugyan, de azért még kétszer megismételte

 – Mint az oroszok! Mint az oroszok!  – majd Apámba karolt és elindultunk hazafelé.

                        *          *          *

            Elutazott Pestre. Nem halogathatta már tovább.

            Egyre gyorsabban múltak a napok.

            A gyermekekkel is beszélni kellett.

            Sok barátjától is el akart valahogy búcsúzni. Úgy, hogy ez nekik fel sem tűnjön. Vagy legalább is, ne nagyon. Félelmeit nem vette félvállról. Ez most nem az a pillanat volt, amikor a barátságokat próbára kellene tenni. Nem is tette.

            Később kiderült, hogy néhányszor mellé foghatott volna, ha próbára teszi.

            A gyerekekkel egyenként egyezett meg. Ez túlzás. Kiegyezett. Ez sem pontos. Még zsarolt is. Igen egy kicsit. Diplomácia? Családon belül. Rohadt helyzet. Szerette a gyerekeit, azok is őt. Így még zsarolni is könnyebb. Vagy nehezebb. Mindegy, most már túl van ezen is – reménykedett.

Minden csoda hat napig tart. A hetedik nap... Megjöttek a gyerekek. Mindhárman hazajöttek, hétvégére.

– Áá! – kiáltott fel az ajtóban. Majd elakadt a szava. A lányok határozott tekintete megijesztette. Tovább nyomultak a folyosón és már az anyjukat ölelgették.

Felkapta a bevásárló szatyrot, és átment az önkiszolgálóba. Zöldségek, sajtok, túró. A lányok ekkortájt vegetáriánusban tekertek. Visszajött és vacsorához terített. Eddig még nem történt semmi. Ment a locsi-fecsi az iskoláról, a városról, táncházról.

A vegetáriánus vacsorának viszonylagos sikere volt.

 – Finom – mondták a salátára, a kapros túróra, meg a sajtokra. A középső leány gyertyát tett az asztal közepére és meggyújtotta. Majd feltálalta a teát. Gyógytea. Ő szereti, s mivel szuggesztív alkat, testvérei is nagyon szeretik a teát, anyjuk szerető anya, amit a lányai – azt ő duplán szereti. Lehet, hogy ízlik nekik. Van ilyen. Behunyta a szemét. Mézzel lenyelhetetlen. Üresen olykor-olykor sikerült meginnia: ha megállította a lélegzetét, hosszú nagy kortyokban lenyelte és mosolyogni próbált...igen olyankor... talán. Ha sikerül, bingó! Nem sikerült.

 – Maradok a víznél. – mondta.

A középső lány tiszta vizet töltött a pohárba.

– Mi nem megyünk. Én meg a Csirke – mutatott a húgára – maradunk! – A Csirke, a kicsi, néhány hónapra az érettségitől, most hirtelen csecsemő arcot vágott. Megpróbált határozott képpel ülni, mintha csak egy olyan verset mondana, amit nem ért. Réka hallgatott, szája mosolyszerűen görbült, farkasszemet nézett a gyertyával.

 – Ezt már megbeszéltük! – mondta ő.

 – Most beszéljük meg, együtt. – Sarolta halkan, határozottan beszélt.

 – Nem értelek, biz’ isten, nem értelek titeket – mondta Réka a testvéreinek. Anyjuk csak figyelte a szócsatát és nem volt boldog.

– Kassáról is, huss, eljöttünk. Innen is...

            – Elvették az állampolgárságunkat – próbálta ő leföldelni a témát. – Azóta sem utazhatunk oda. Ezek ilyenek.  Ezek itt is ilyenek. Nem maradhattok itt. Még találkozni sem tudnánk. Ezek... – de nem folytatta.

                                   *          *          *

Azt a körülményt, hogy ez a nyílás az új fonott dróthálón miképpen jöhetett létre – jelenleg inkább ne boncolgassuk. Mit számított egy óvoda kerítése, amikor ebben az országban ennél jóval jelentősebb őrzési feladatok voltak.

Aki átbujt akár egy testvéri országok határán: Puff! A vasfüggöny még ezeknél is mindeneknél, minden kerítésnél szigorúbb volt. Aknamező, riasztó rendszerek, automatikus fegyverek, sűrű őrjáratok, a kerítésben magasfeszültség, Az apróbb vadak is tömegével áldozatául estek az emberi találékonyságnak. Persze, a statisztikákba az emberi áldozatok sem kerültek. Érdekes, hogy a határt őrző kerítésnek csak erről az oldalról estek áldozatul. A túloldalról sosem. Az áldozatok nem rendítették meg különösebben a hivatalos szerveket. Hiszen, az áldozatok a nép ellenségei voltak.

 Még a bajorországi vadnyulak is.

                        *          *          *

Fél éve hirtelen meghalt a húga Pozsonyban. Különös halál volt, mint a bátyjáé is. Különös!

 A temetésére, csak nagy nehezen, külön követségi engedéllyel jutott el a testvéri országba. Kertner hazasegítette. Közben azt is elárulta, hogy jogot tanul. „Jogot tehát, emberjogot a népnek” – jutott eszébe némán. Harminchat órát kapott ügyei intézésére. Ez alatt kétszer jelentkeznie kellett ezeknél a Februári Győzelem (vagy mégis csak kommunista puccs volt az 1948-ban?) sugárúti rendőrség* ismerős útlevél osztályán.

 – Ez kötelező! – figyelmeztette előre az erőltetetten jó szándékú Kertner.

Hova? Mikor? Kivel? Minek? Minek ezt megkérdezni? „A jogtalanság a legrútabb bélyeg!” – ezeknek Petőfi?

Győrnél csak Pozsony rosszabb.

– Temetni jöttem, elvtársak, temetni! A húgom volt az utolsó családi szalmaszál, amely még ide, haza (?), kötött és most ez is elszakadt. Nyugodjanak meg az elvtársak, a szocialista humanizmusra kérem, nyugodjanak meg! Pár óra múlva itt sem vagyok. –  Még hogy testvéri országok. A vasfüggöny mögött még a hivatalos eufémia sem emleget testvért. De igen... emleget: a testvéri kommunista pártokat.

·         Házszám a kiadónál.

                        *          *          *

Pozsonyban koronázták a Habsburgokat. Nagyanya sokat mesélt a királyokról: főleg a kedvenceiről. Szent Istvánról, Szent Lászlóról, Könyves Kálmánról, Béláról (akiről csak később derült ki, hogy a negyedik volt, de Nagyanya fütyült a kronológiára, ami amúgy sem gyerekeknek való, a fontossági sorrendet tartotta lényegesnek és ebben számára negyedik Béla volt az első). A Habsburgokról alig mesélt. Mesélt a hét vezérről, akiket fel kellett sorolnunk. Álmos, Előd, Ond, Kend vagy Kond (jaj annak, aki Kontot mondott, mert az meg később ugyan, de csak vitéz volt) Tas, Huba, Tétény. A Töhötöm szerinte az idegen papok elírása lehetett. Vezér ilyen nevet nem viselhetett. Meg a létszámmal is volt némi baj, mert Nagyanya (kinek leánykori neve Zauber Erzsébet) Árpádot szintén közéjük sorolta, emiatt, viszont olykor nyolcan is voltak a magyar hétvezérek , mert kihagyni egyet sem akart.

De ilyen hibákat a krónikák is elkövettek már. Ezen nem vitatkoztunk. Aki hetet fel tudott sorolni, Árpáddal vagy nélküle, azt elfogadta, az már rendben volt. Hajlott ilyen apróságokban a kompromisszumra.

                        *          *          *

– Figyelsz Apa? – szólt rá Csirke.

– Hogyne...

            –  Itt kezdem már itthon érezni magamat. – mondta Sarolta, Csirke bólintott, hogy ő is így volna vele.

–        És a kútba esett bécsi utunk, milyen gemütlich* volt az a fegyveres őrizet –

jegyezte meg Réka. Segíthetett volna Rékának, hogy „haza csak ott van, ahol jog is van”. Szép magas labda. De nem akart szavalni. Sőt, Kertnerről sem mondta el, így utólag, hogy jogot tanul.

– Mégis, hogy képzeled. Miből? – Ez egy igazi apai kérdés, az anyagiak.

– Te is árva voltál, már tizenhét évesen. Én húsz vagyok, Csirke tizennyolc.

–        Most már elég! – Az anyjuk az asztalra csapott. – Együtt megyünk! A családomat

senki se merje szétverni. Se az apátok, se ti.

                * Otthoniasan, háziasan kellemes, kedélyes. Lefordíthatatlan sajátosan osztrák fogalom, csak Bécsben, némi operettzenével körítve értelmezhető.

*                      *                      *

Hol volt, hol nem volt vége a mesének.

Az üveghegyek mögött föl-alávonulgató császár nem hogy egy mesének, de még egy hétköznapi történetnek sem lehet az igazi vége. Bizonygathatja a mesemondó, hogy itt a vége, nézz az égre. Törvényt hozhatnak róla, hogy eddig tarthat a mese és nem tovább. A meséknek azonban sosem ott van vége, ahol véget vetnek a mesélésnek. A mese ugyanis él és ezért, részint a mese önmaga is dönt a felől, hogy mikor és hogyan fejeződik be az elkezdett történet.

Már mindenki unta a havonta pucéran grasszáló császárt. Himbálódzó szemérméről, titokban viccek születtek. A lányos anyák holmi kifogásokat keresve, egyre gyakrabban maradtak távol az eseményektől, lányaikat, ha csak tehették, valami ürüggyel otthon tartották egész vasárnap. A külföldi országok eleinte csak a kisköveteikkel, majd a titkárokkal, gépkocsivezetőkkel helyettesítették a nagyköveteket – és végül teljesen elmaradoztak a hagyományos vasárnapi császári ruhaszemléről.

Idővel (korral) a császár teste is megereszkedett, hátizsáknyi pocakot viselt visszeres lábain, hátán, mellén májfoltok, bibircsókok tarkállottak. Egyre kevésbé állt neki jól az a nevezetes új ruha. Néha elgondolkodott azon, hogy ezt az új ruhát, amely most már mindörökre a császár új ruhája maradt, sosem kell mosni, vasalni, és ha megázott benne, egy mákszemnyi vizet sem lehetett kicsavarni belőle. Főtanácsadója azonban mint mindig, ilyenkor is mindent megmagyarázott.

Egyre kevesebb ember állt a járdaszéleken, hiába vezényelték ki kezükben kis integető bokrétával a katonákat, apácákat, iskolásokat. A császár egyre sietősebben vonult a templom felé, zihált verejtékezett.

A misén egyszer csak az érsek – megbátorodva az erős misebortól – felszólította, hogy legalább a templomban terítsen, magára köpenyt vagy üljék zárt hordszékbe, és függöny mögül hallgassa a szentigét. 

– Ki az ördög tud úgy misézni, hogy az emberek állandóan böködik egymást, az asszonyok folyvást kuncognak, a gyermekek meg állandóan viháncolnak, közben még a szentek szobrai is elpirulnak. – Az érsek szavaira a császár sértődötten elvonult, hogy intézkedjék.

Az utcán már csak néhány részeg tántorgott. Ezek meg odakiáltották neki, nagy bátran.

– Hogy ityeg a fityeg? – A császár futni próbált, előre hajolt, fenekét kipucsította, de ezzel sem rejthette el a futástól szaporázó ityegését.

 – Pucérvalagú! – visszhangozta az utca.

– Te meg nyald ki! – bíztatták az ünnepi ornátusban mögötte loholó érseket, amint éppen a császár villogó ülepét takargatta. Megijedt, hogy a misén túllőtt a célon, és félt a császár bosszújától.

Az egész város röhögött, a népek kitódultak a templomból, térdüket csapkodták a röhögéstől. Soha nem tombolt így a jókedv ebben a városban.

A császár bosszúra szomjazott. Összeparancsolta testőrségét, rendőrségét, csendőrségét és hadseregét.

– Le kell törni minden zendülést! – zihálta. Térde remegett, hogy össze ne rogyjon, belekarolt a mellette tehetetlenkedő miseruhába, amit az érsek egy ablakkilincsre akasztott. Mert őeminenciája, az érsek, félelmében szakácsnak öltözött. – Ide mind! – hörögte a császár, aki már akkor nem is volt többé ura, császára a helyzetnek és tudta, hogy ennek már a fele sem tréfa. Fegyveresei is szétszéledtek. Az utcán meg állt a bál, sokan ott táncoltak katonái közül a néppel, mert hirtelen hetedhétországra szóló vigadalom támadt, oly váratlanul jött, mint egy nyári zápor.

–  Ma még mulatnak, de holnap akasztanak – mondta a főtanácsadó. Erdészruhába bújt ő is, hátán hátizsák, úgy állt a küszöbön. Háta mögött cidrizett a szakácsnak öltözött érsek.

– Veletek megyek! – döntött császár.

 – Akkor öltözék fel lehetőleg valamilyen öregasszonynak Felséged, mert így pucéran messzire nem juthatunk.

– Jobb, ha egyelőre nem szólítotok Felségnek – mondta a császár.

Elindultak, mentek mendegéltek, még most is valahová mennek, még most is valahonnan jönnek, mert az ilyenek soha meg nem állnak.

Hat napig tartott a vigadalom. Még a péklapát is táncra perdült a piszkafával. Következő héten munkához láttak. Megvoltak a császár, a császárság nélkül.  Eleinte még félték a visszajöttét, voltak, kik várták, de hiába várták, aztán még emlegették, azután már csak adomáztak róla, a nagy vonulásokról, az ityegő fityegőről, az ezer buta tanácsosról, a gonosz főtanácsosról, a rendőrökről, csendőrökről, testőrökről, palotaőrökről, titkos tanácsosoknak nevezett besúgókról, mindenkiről és mindenről.

Csak a kisfiúról nem beszélt senki.

Tényleg: mi lett a kisfiúval. Az emberek csak maguk elé bámultak, ha néha, nagy ritkán, a mesehallgató gyerekszájakon felröppent ez a kérdés. Mi lett a kisfiúval?

A téli szél kérdezgette minduntalan a kémények lyukától. Hát igen.  Rég volt. Nagyon régesrégen.

Rég volt, mese volt, talán igaz is volt, talán igaz sem volt.

Egy szomorú szemű kisfiú volt.

           

3

A Város

Aki búcsúzik, önmagától búcsúzik. Mindent, ami tesz, önmagáért teszi. Féktelenül narcisztikus e gesztus. A világ csak statisztál hozzá.

Ezt ő is tudta. Mégsem tudott kimenekülni belőle. A tájtól, az utcáktól, házaktól, presszóktól, a könyvesboltoktól (egyáltalán van-e még értelme könyvet vásárolni?) könnyebb elköszönni, mint az emberektől, a vélhető barátoktól. Monológ minden búcsúzás, mint egy ima.

Ima, haldoklás előtt? Ez túlzás volna, patetikus önsajnálat.

– Nem halni, élni megyünk – szögezte le. – Igen, ez logikus. De mit ér a logika? Lehet, hogy évtizedekig egyikünk sem jöhet haza. Lehet, hogy soha többé. A halál az a nemlét. A vasfüggönyön túl lenne a túlvilág?

Elindult az északi (trianoni) határ mentén a szülővárosa felé. Rajta át már nem juthatott, nem engedték (vissza) be az országba, már nem volt ott közeli vér-rokona, már nem volt kit temetnie se ... De legalább átpillanthat majd a határon. Ez lenne a pillantás szabadsága.

 Magyarországon útlevelet, vízumot kapott, hogy nyugatra utazhasson, itt most éppen ez van divatban. Különben, a rogyadozó népgazdaság nem kapna további nyugati kölcsönöket.

 De meddig? Meddig tarthat ez a részleges szabadság. A hatalom pillanatok alatt, bármikor meglepetéseket produkálhat.

Csehszlovákiában szemberöhögték a hivatalnokok, amikor nyugati kiutazást kérvényezett.

A Szovjetunióban, Kárpátalján, ilyesmiről álmodozni is nevetséges. Sőt, röhej! Ezért nem is álmodoznak róla.

Miközben a kertek végei összeérnek. Mert összeérnek. Összeér a három szérű. A „Gulyarét” a „Zsombékos” meg a „Verebeké”. Igen a Verebeké, ez a neve. Fura nevű, savanyú füvű rét. A másik kettő sem sokkal különb. Itt már nincs is ország, csak három nem túl értékes rétdarab… soha fel sem tűnne, senki sem kötné hozzájuk fontos emlékeit, mint egy jóképű dombhoz vagy akár egy odvas fához is kötheti… Amitől mégis feltűnik ez a három jelentéktelen rét az a drótkerítés meg az alkalmankénti aknamező (A legnagyobb testvér mintha a kelleténél is jobban félne. Nála az aknamező állandó gyakorlat.) és az erre kószáló kalasnyikovos határőrök.

– Legfeljebb… – gondolta, de nem merte befejezni a gondolatot, hogy – legfeljebb nem jövünk haza. Soha többé. –  Ilyet még gondolni sem szabad. – Előbb-utóbb csak hazajöhetünk! Semmi sem tarthat örökké.

Jövünk mi még!

Jövünk mi majd. Nyugati kocsival. Elviseljük a kínos várakoztatást a határon, ami ezektől , az emigránsokat megillető politikai  magánbosszú gyanánt, amúgy is minden nyugat felől érkezőnek kijár.

– Emberek vagyunk – mondja majdan a határőr, az emberek fölötti jogok és lehetőségek vitathatatlan tulajdonosa. Széttárja karjait, mint egy illusztrálva a kicsi-hülye-bosszú örömeit –, emberek és nem gépek – fűzi majdan tovább a szót, a választ a naiv, de szerinte mindenképpen provokáló kérdésre: „hogy ez még meddig tarthat körülbelül, ez az izé, mert...” és hiába volt e kérdés halk (nyuszogás?), ráadásul a vége elharapva, szinte visszaszívva... Ezek nevében a határőr rögvest törleszt: a nyugati autóért, napszemüvegért, videokameráért, a ruhákért, a joghurtokért, kóláért, ásványvízért, gondolatban havi fizetését számolgatja, abból mennyi felesleges kacatra jutna –  ehhez képest.

Igen, sőthelyzet van.

És törleszteni fog az emigráns is rokonoknál, ismerősöknél a felkínált vacsora, uzsonna mellett, ügyet sem vetve a feltálalt családi porcelánra, esetleg ezüstre, a család költségvetését meghaladó anyagi erőfeszítésekre (dugipénzáldozat). Csevegés helyett elmondja, hogy piszkosak az utcák, a tömegközlekedés elviselhetetlen (mintha ők nem tudnánk), udvariatlanok a rendőrök, pincérek (velük, a kiszolgáltatott itthon maradottakkal – sokkal udvariatlanabbak), hogy itten, ugye (egy kis önigazolás), nem lehet élni, örülni és egyáltalán...

– Egyáltalán, ti hogy bírjátok ki ezeket – kérdezik az emigránsok, – hogy lehet így élni?! Azok (az itthon maradottak) bólintanak (lehetni lehet, mert kell), végignéznek cseperedő gyerekeiken, a családon (a mama is jól bírja még, nem szól közbe), bólogatnak. (Váltsunk témát!)

 – Kávét?

– Inkább teát. Délután nem kávézom. – így az emigráns, majd a táskából kivesz egy elegáns kis dobozt – Nagyon finom, zöld tea. Itt persze, ilyesmit nem kapni.(Tényleg nem, és még sok minden mást sem.) Ha ízlik, legközelebb nektek is hozunk. –  Persze hogy ízlik. Mindenki dicséri. Otthagyja az asztalon – minden feltűnés nélkül – a megkezdett dobozt. Azt a pár napot kibírja zöld tea nélkül is.

                        *          *          *

Az ötvenes évek fenemód jól indultak. Terjedt az optimizmus. Már csak elvétve pofoztak meg felnőtt embereket az utcán, ha azok nyilvánosan magyarul szólaltak meg.

 Mi a nyilvános? És annak, aki szájról olvas? Minden csak hozzáállás kérdése.

 Sőt, fokozatosan a pofozkodók is eltűntek, pontosabban helyet cseréltek, átköltöztek az egyik magyarlakta kisvárosból egy másikba, ahol nem ismerték őket. Ezek már csak ilyenek. Haza, vagyis oda, ahonnan ezek eredetileg jöttek, a háború alatt egyéb viselt dolgaik miatt nem mehettek, otthon ismerték őket, ott nehezebb lett volna a Hlinka-gárdista* köpönyeget a most divatozó kommunistára cserélni.

Szóval a magyarok verése, lassan kiment a divatból. A „Benes-fesztivál” – ahogy Apám nevezte a leplezetlen üldözést – kissé háttérbe szorult. A szándék nem, az emléke sem,  de a gyakorlat  igen. Félni lehetett, hogy a frissen elismert állampolgárságuk tudatában a harciasabb magyarok, esetleg visszaütnek. Pedig nem ütöttek (eleve nem is üthettek) vissza. Jó volt végre ez a kis nyugalom.

 Maradtak, persze ezek között, köztük, a tegnapi pofozók közt, akik nosztalgiáztak, mert az azért nem akármi, hogy egy magyar „jó napot” miatt odamegyek, és büntetlenül lekenek valakinek egyet...vagy elzabrálom házát, mezejét…

 Így alakult. Nagy, mocskos népi játék volt. Mint annak idején a fasiszta érában a csehekkel. Jelszavakat találtak ki a Prágáig gyalog spulizó csehekről, meg hogy kitakarítják, megtisztítják tőlük az országot. Annak idején a csehektől heccelődtek fel.  „Helyet cserélni, vagy csehet herélni – nem mindegy? ”** Ezek viccelődtek... Így viccelődött, heccelődött akkor ugyanez a verő-csvarga. És visszajöttek a csehek másodszor is... Igen, hozzánk  másodszor, ha a husziták egykori betöréseit nem számoljuk.

* Dél-Szlovákia  1945 után újra elcsatolt területeire tömegesen érkeztek vezető pozíciókba a bukott szlovák fasiszta rezsim exponált hivatalnokai.

** E szójáték csak hangulatában közelíti meg a korabeli csehüldözés „szellemességeit”.

                                   *          *          *

Az ezer méter magasságig sem merészkedő Börzsöny mindig olyan volt neki, mint a tibetieknek a Himalája.

Csak felült – gyerekként – az ágyában, és látta a hegyeket. De sosem járt ott. Sosem járhatott. Utcájuk vége dombtetőre futott. Derűs időben, sürvedéskor, amikor a nap már lebukott, az utca végén gyűltek össze még a felnőttek is, és bámultak a hegyek felé, amíg azok bele nem bújtak az éj leplében. Beszélgettek mindenféléről csak a határról, meg a tilos hegyekről nem. – Azok ott Bernecebaráti fényei, ideje, hogy mi is lámpát gyújtsunk! – Ez volt mindig az utolsó mondat. És hazamentek.

A karnyújtásnyira húzódó hegyek messzebb voltak a kelleténél, mert elválasztotta őket a határ. Belelógtak az életébe, hozzátartoztak a városképhez, de tilos hegyek voltak. Eddig erre sem járt még, a „tilos” bernecei úton. Egy köpésnyire a trianoni határtól, a magyarországi oldalon. Valóban, a cseresznyemagot át lehetett köpni az útra. Külföldre! A másik oldalon egészen a finánc házig megmászta az összes cseresznyefát. Senki fái voltak.

Igen, ott, igen, itt, innen majd átpillant a határon. Többször is. Ebben senki sem gátolhatja meg, hiszen fel sem tűnik.

A bernecei útról be lehet látni az egész kisvárost. Kopott, jelentéktelen település. Alig nagyobb egy megtermettebb falunál. De valaha megyeszékhely volt, megyeházzal, a főtéren és környékén pár emeletes régi épülettel.

Lassan, szinte lépésben gurul az autó. Nem áll meg, nem akarja magára terelni a figyelmet. Ezek az erdők az út mögött, az „ideiglenesen itt tartózkodó szovjet hadsereg” szigorúan őrzött gyakorlatozó területei voltak. Katonai erdők. Még a fegyverropogás is áthallatszott a határon. Kalasnyikov madárfütty helyett.

Madártávlatból – így tervezi – tekintetével végigpásztázza a szülőházát, a templomot, a folyópartot, a kálvária hegyet, az iskolaépületet, a temetőt (tudja hol van szülei és húga közös sírja, de azt a bernecei útról úgy sem  láthatja, messze van), végül eldöcög Kamilla néniék háza mögött is, majd gyorsít. Pest felé fordul...

                                   *          *          *

Megnyílt néhány magyar iskola is. Bátyámat is átíratták. Új jelszó jött divatba, a proletár nemzetköziség. Mely szerint mi, magyarok, továbbra is viseltük a „múlt bűneit”, mi maradtunk a sovinizmussal mételyezettek, Hitler utolsó csatlósai, a Horthy-fasizmus revansistái stb. – mert aggattak ránk sok mindenféle, logikát és történelmi összefüggést lazán mellőző jelzőt. A bűnös nép voltunk. Ezeknek!

 Kivéve a magyar proletariátust. Mert az nem. Az teljesen más. Hogy ki számított éppen aznap a magyar proletariátus tagjának, hogy, ki a proletár? (A lumpenek mindenképpen, hiszen alkalmazkodó képességük fenomenális, ezt tanúsítják a nyilasok, gárdisták, majd a kommunisták egymást idéző párttagsági statisztikái is.)

 – De hogy ki a vérbeli proletár, azt ebben az országban nem fogalmazták meg véglegesen soha, mindig csak a helyzethez illesztve alkalmazták ezt a hirtelen felsőbbrendűvé vált fogalmat. 

Mindenképpen úgy forgatták ki ezeket az új kategóriákat, hogy azért továbbra is másodrendű állampolgárok maradhassunk, de nem voltunk már, mint ezelőtt, teljesen szabad préda.

                                   *          *          *

A szokásosnál lassabban hajtott. Minden közlekedési szabályt figyelmesen betartott. Semmi kedve nem volt igazoltató rendőrökkel társalogni. Itt, a határmentén, rendőrökből is több van az átlagosnál. Még a faluban is, ahol megfordult. Olyan furcsán nézett rá.

„Ezt is meg lehet szokni!” – mondják.

Nem lehet!

Nem akart megállni. Mert... Nem mert. (Ideiglenesen - idegesen)

Mégiscsak határsáv. Még akkor sem, ha most éppen nem lövöldöznek olyan könnyen a gyanús elemekre, mint gyermekkorában tették.

Repülni kéne. Bő, fehér, talpig érő ingben lebegni az égen. Suhanni. Szülőház, a mi utcánk. A temető. Kálvária, pincesor. Benézni Márta nénihez. Csak pár szóra. Neki annyi is elég lenne. Ő értené. Ő megértene. De már meghalt. Lassan már senki se lesz otthon.

Maradnak az öreg fák. Néhány véletlenül, mégis itthon maradt ismerős. Mint Bandi is, jó lenne vele együtt röhögni... Otthon van-e? Negyven évesen is kamasz maradt. Legénykorában csavargott. Megnősült. Csavarog. Szoknyák után (mondják szoknyák alá ) kapkod... Ki van még... igen, szinte senki, huszonhárom éve, apja halála óta, csak látogatóba járt haza. Azt is egyre ritkábban.

Közben sunyít, megállni nem mer, lassan, döcögve halad a kocsi. Már másodszor fordul meg ugyanabban a faluban. Csak fel ne tűnjön.

Persze feltűnik. De nem lényeges az „esemény”. „Valami hülye kóvályog erre”– mondja titkosítva „Madár” őrszem az „Egérnek”, aki szintén őrszem. Távcsővel figyelik az utat – a határ és a szovjet szövetséges védelme érdekében – ezen a kimondottan eseménytelen napon.

Vezet, lassan halad, de rendületlenül reméli, hogy még véletlenül sem kell megállnia, akár motorhiba miatt. Mintha mereven előre nézne, de folyvást oldalt pislog. Istenem, csak ezeknek fel ne tűnjön. Íme, a pillantás szabadsága!

A határőrök a naplóba bejegyzik, „a szolgálat ideje alatt nem volt semmi esemény”.

Kicsit gyorsít. Már Pest felé hajt.

                                   *          *          *

Nagyanya  szeretett politizálni. Igaz, nem az utcán, ott: soha. Nem is azért, hogy félt volna, mint a többi felnőtt. „Mit árthatnak még egy felesleges vénasszonynak? Semmit!” – mondogatta, s talán el is hitte.

Naiv volt? Vagy csak a félelmét akarta így leplezni? Mert a felnőttek féltek. Szemmel láthatóan féltek. Apám is félt, anyám is félt ezektől, Nagyanya sem lehetett kivétel. Különösen azok után, hogy néhány nagyszájút, Kókayt, a tanárt, Berget, a borbélyt és Omácska Palit, a fűszerest elvitték.

 – Nem kellene leállni minden jöttmenttel trafikolni! – jegyezte meg Nagyanya. Pedig nagyon megdöbbentette a hír. Rendszerint Palinál vásárolt be és kedvelte a sokat beszélő fűszerest.

 – Köszönj, ha köszönnöd kell, és menj tovább! – rendelkezte. Nekünk, gyerekeknek a lelkünkre kötötte a szabályt az utcai miheztartás végett. – Ráadásul veszélyes idők járnak mostanában... – tette hozzá. Nála ez a szabály nem volt politikai helyzetfüggő. Normális viszonyok között is – Utoljára a Monarchia idejében voltak ilyenek. –  Ragaszkodott a bevett formákhoz. – Még akkor is, ha a csészékben csak cikória-kávé van! –  Egyszerűen csak szerette megadni mindennek a módját.

A kútnál egymás közt locsogó asszonyokról sem volt jó véleménye. – Ez amolyan cselédtempó – mondta. Nagyanya a saját beszélgetéseit másként képzelte el. Tea vagy kávé mellett, lehetőleg délután, legyen keksz, vagy kuglóf az asztalon, az urak a kerti asztalnál vagy a nyitott ablak mellett még akár dohányozhatnak is... Mindent megfelelő időben és a megfelelő helyen.

                        *          *          *

Suhanni tovább. Lebegni. Kenéz felett. Ledényiék. Károly és Vilma. Kenézen tanítottak. Károly kitanulta a kertészkedést. Gyerekkorában sosem járt a vetemények között. Mostanra ez lett a legfontosabb az életében. Órákig magyarázná a növényeit, ha Vilma hagyná. Károly itt boldog, el sem kívánkozik innen... ezek közé minek?... sehol semmit sem lehet tenni, és itt a kert, és mondaná, hogy ez elixír és azt is, hogy mitől az...  ha Vilma hagyná...

– Amíg te itt zöldségelsz, megszűnik a magyar iskola. – mondja Vilma.

– Nyugdíjig kibírja! – válaszol Károly. Érezni, hogy ez közöttük ismétlődő párbeszéd. Mintha begyakorolták volna. A hallgató, a harmadik (mert az ilyen párbeszédekhez egy harmadikra is szükségük van) ilyenkor furán mosolyog.

 – És veletek mi újság? – dől hátra Károly széttárt karokkal, mintegy jelzi, ő már a témát befejezte, ő már szívesen másról beszélne, ő már eleve unja Vilma mehetnékjét.

 –  Mert Vilmának nem csak a zöldséggel van baja, baja van a templomtoronnyal meg a vízparti füzekkel is, baja van mindennel. Tényleg beszéljünk inkább másról! Mondjunk vicceket! – Kezdene is egyet, pedig legendásan rossz viccmesélő.

De Vilma nem hagyja, Vilma él, repül, táncol, és élni akart... Vilmát az egyetemre hívták előadni, szakkönyvei jelentek meg... De Károly nem engedte, Károlyt meg a kert nem engedte, a kertet meg a falu... És mint a mesékben: a kert is maradt, Károly is maradt, Vilma is...

– A kertet, mint egy megszállott, úgy gondozza, de engem meg ugaroltatna, ha hagynám! – Vilma próbálkozott, ki-kirepült, lakást, állást szerzett Károlynak is, de kertes lakás nagyvárosban?...

Kert az nem volt... külön költöztek, válni akartak, veszekedtek, konyhakések villogtak a háztetőn, de el nem váltak, és amikor már majdnem elváltak...  Vilma megbetegedett.

–  Meggyógyulok – mondta. – Károly tudta, hogy nem. Mindent megígért. Itt hagyják a kertet is, csak egészség legyen, és máris elköltöznek.

A harmadik műtét után már Vilma is tudta, hogy nem... Károly az ápoló szakmát is kitanulta az apjától (orvos apjától), hónapokig csapolta Vilma szép testéből a vizet, hónapokig csak az udvaron sírt, a szobában mosolygott, reménykedést hazudva... Vilma is mosolygott, ha bírt, pedig már ő is régen tudta...

Elsuhant Kenéz felett, homályosan még látta a házat, tán éppen Károly kószált az kint udvaron. Kenézen sós, keserű cseppekben eleredt az eső.

                                   *          *          *

Apámat bosszantotta Nagyanya tántoríthatatlan viselkedése, meg féltette is őt, no meg a családot. A családot féltette leginkább. – Ki tudja, mikor mond valami veszélyeset idegenek előtt? – De Nagyanya idegenekkel, általában, nem társalgott. Sosem mondott egy-két veszélyes mondatnál többet. Véleményét, többnyire, a családjával osztotta meg. Azt viszont rendszeresen.

Apám ezen néha még mulatott is. – Ő az egyetlen biztos pont – mondogatta.

Nagyanya ideiglenesnek, átmenetinek, komolytalannak és kissé nevetségesnek, bár roppant szomorúnak tekintette a kort, amelyben élt.

 –  Az első világháború óta itt mindenki hülyeségeket csinál – mondta. – Ezek a franciák is, hát nem ezt vártam tőlük! – Trianont sosem bocsátotta meg a franciáknak. A franciák voltak az okai a félresikerült Károlyi miniszterelnökségének, a vörös terrornak, a darutollasoknak, mindennek, ami Trianon óta és Trianon miatt történt. A franciák meg Jani, az unokaöccse, aki tiszt létére a Tanácsköztársaság idején, merő hazafiságból, visszafoglalta Korponát és Zólyomot, ami még rendben lett volna, de ugye, a kommunistákkal bratyizott, mint az a Stromfeld is, néhai nagybátyja egykori tiszttársa. Igen, a franciák meg Jani nagyon ostobán avatkoztak bele a történelembe. Ezért a családon belül sosem nevezték őt, a „kommunista Janit” Jani bácsinak, Jani maradt mindhalálig, pedig sosem volt kommunista, az öreg prelátussal tarokkozott, misére is eljárt, amíg az öreg élt, halála után se mise, se kártya...  Neki köszönhető, pontosabban egykori kapcsolatainak a kommunistákkal, vagyis egy-két volt közkatonája közbenjárásának, hogy megúsztuk a kitelepítést.

                                   *          *          *

Lebegett és suhant. Nyék, Oroszka, Körmöcbánya felett. Rokonok a házakban meg a temetőkben. A holtak közt béke, az élők kerülik a találkozást. A városok, falvak képei, a mai arculat és a múlt képei keverednek egymással. Már nem valódi házak, tájak, amiket lát, ezek már látomások... az emlékek is átépültek...

Megmásult falvak, városok. Léva, Losonc, Magyarad, Deménd, Magyarbőd, Györke*. Torka kiszáradt. Ezekben a községekben is pusztul a magyar szó.  Húsz éve még... az emberek az utcákon magyarul köszöntek...

Rokonok-e még a rokonok, annyi év után? Rokonok vannak mindenütt, a győztesek és a vesztesek közt egyaránt vannak. Ha kikerülhetetlen találkoznak, már csak szlovákul beszélnek egymással, mosolyognak, de nem nevetnek (még az udvariatlan kamaszok sem) a magyarok rossz szlovák kiejtésen, zagyvált mondatain. Hiszen rokonok. Győztesek és vesztesek, de rokonok. Szemük sarkából sunyin figyelik a rokonok egymást. Gyertek máskor is, mondják! Csókkal búcsúznak, mint Jézustól a tizenharmadik.

* Az  elveszett és éppen veszendő falvakat egyre hosszabban is lehetne sorolni, dicsőítve ezzel is az alkotmányos culturcidiumokat.

                                   *          *          *

Apám reménykedett. Abban reménykedett, hogy mások is, nálánál fontosabb emberek is, észreveszik e feje tetejére állított világ képtelenségét. Nem tudta úgy nézni a történelmet, mint Nagyanya. Nem tudott sértődötten, fensőségesen kívül maradni. Sem a trianoni sorscsapáson, sem a várva-várt visszacsatolás után az anyások hepciáskodásain, a vitézeken, a díszmagyaros körmeneteken, sem a megúszott kitelepítésen, azon, hogy a hivatalok évekig szlovák helyesírással írták a vezetéknevünket, amit még Nagyanya és a gyerekek előtt is titkolnia kellett.

Valami logikaszerűséget keresett a folyamatokban. Miért kapta meg Magyarországtól Burgenlandot Ausztria, hiszen Ausztria sem számított győztesnek? Sőt! Miért csatoltak ismét Szlovákiához a háború után, hiszen Szloveszkó Hitler kedvenc állama, valóban eminens fasiszta ország volt, míg a Horthy-féle Magyarországot a németek kénytelenek voltak megszállni, hogy ki ne ugorjon a háborúból? Ha meg kommunista uralom van, akkor miért nem számít a Tanácsköztársaság mint „haladó hagyomány”  Antonescu Romániájával, Tiso fasiszta Szlovákiájával,( melyet az új időkben következetesen „úgynevezett Szlovák állam”-nak neveztek) az anschlußos Ausztriával, Horvátországgal, Szerbiával és Ukrajnával szemben? Miért nem „úgynevezett” a német megszállás alatt kreált Szálasi nyilasainak véres farsangja? Azt hitte a világról, hogy matematikai feladvány, amit meg lehet oldani.

 – Ugyan, Imre! – legyintett Nagyanya, ha ezek a témák szóba kerültek. – Iskolás gyerekek gondolkodnak így. Az az anzikszfestő is – utalt Hitlerre – egy senki, egy nímand, és azt csinált, amit akart. Mi meg toporogtunk, saját lábainkat tapostuk össze félelmünkben, és nem csináltunk semmit. A sógorodék, Salzmanék három hónapig a pincénkben laktak, a szerencsétlenek, még Paula, sem mert feljönni, nehogy valaki gyanút foghasson. Pedig Paula nem is volt zsidó. – Ilyenkor nem mulasztotta el elmesélni, hogyan főzte nekik az útilapu teát, amihez Kamilla mindig hozott mézet, mert rettegtek attól, hogy Salzmanéknak a pince dohos levegőjétől megbetegszik a tüdejük. Könnyebb volt a tüdejüket félteni, mint az életüket. Vagy akár a saját életét.  Mindig sírva fakadt, de szégyellte pityergését – a tüdejüket féltettem, a tüdejüket – mondta, pedig senki sem lett Salzmanékból beteg, mégis úgy érezte, hogy sírnia kell. Városunkból sok zsidót vittek el, nagyon sokat örökre.

 – Meg ez a Sztálin, a muszka hordájával!  A világ vezetőinek a szégyene, hogy beengedték őket Európába.  Mit számít az a tót falusi pap. A Tiso! Vagy a ti Miklósotok? – Horthyt nem vállalta, nevét sem ejtette ki szívesen, nem bocsátotta meg neki, hogy a törvényes trónörököst kizavarta az országból. – Még ha Habsburg is volt, akkor is! Király volt, és kész! Saját királyságában nem kapott menedéket.

                                   *          *          *

Gömör és Bodrogköz fölött suhant, idegesen oda-vissza. Töpörödött falvak, málladozó városkák. Néprajzi gyűjtések, szánházi turnék, riport-utak, apró, vélt szerelmek... és szakítások... vadludak gágogtak az égen.

Repülni a legjobb. Utazni egyik helyről a másikra. Ha kérdezik, hol vagy otthon... mondd, hogy útközben. Haza csak ott van... ahol remélsz. Haza csak útközben lehet. Csak útközben van haza.

Kassa a színház. Három évadig sem tartott, tarthatott a csoda. A barátok megsiratták. Hetekig tartott a búcsúzás. A ki nem buggyant könnyek tán még jobban fájnak. „És még én segítettem pakolni!” – ismételgette száraz szemmel Steiner Pista, a kassai polgárfiú, aki a költözködésben is segített. „És még én segítettem pakolni!” Kati úgy könnyezett, mint a bodrogközi dédanyja, amikor az amerikásokat, köztük két saját fiát, búcsúztatta.

 – Csak ide, a szomszédba. Győr nem a világvége! Mondani könnyebb, mint elhinni.

Elindultak a határ felé, ők elindultak, de a többiek Kassán maradtak.

Megint öttel kevesebben.

Ki érti ezt?

                                   *          *          *

Nagyanya néha büszke volt, mert a fiával, az általa megálmodott körülmények között (tea, keksz, kisasztal) politizálgathatott, olykor az általa megtervezett körülmények között. Ünnepnapokon, vagy a saját névnapján. Okosan, higgadtan, ahogy kell. Türelmesen végighallgatta Apám különös látomásait, szóképeit, a kommunista Justiciáról, akinek – szerinte – nincs már többé bekötve a szeme, és nem is a mérleg szárát fogja, hanem a nyelvét.

 – Trianonnál meg a kitelepítéskor még nem volt kommunista a Justícia... – jegyezte meg lakonikusan Nagyanya, anélkül, hogy megállította volna fia szózuhatagjait.

Apám is türelmesen végighallgatta, Nagyanya agyonismételt okfejtéseit, ha úgy hozta a sors, mert, bizony, sokszor úgy hozta, melyek szerint mindennek meg van az oka, az eredendő bűn, az összeférhetetlenségünk, amellyel mi magyarok kihívtuk magunk ellen a sorsot. Mátyás után, Mohácsnál és azóta is, minden évszázadban valamivel... De Trianont azért mégsem érdemeltük meg és mindennek az oka Trianonra, a franciákra vezethető vissza (és részint Janira), többek között még az is, hogy Nagyanya hite is megrendült, el-eljárogat ugyan a templomba, de az a töretlen bizalom, ami a kezdetekben jellemezte a hitét, bizony, megingott, és még az Isten is másképpen mosolygott Trianon óta az álmaiban. Lehet, hogy Trianon az ördög műve volt... De azért a Jóisten is iparkodhatott volna.

                                   *          *          *

Már az ötletet sutának érezte. Még hogy elbúcsúzni! Kitől? Hogyan? Erre nincs recept. Nincs megoldás. Őszinteségi rohamokra most nincs szükség.  Sőt, még célzásokra sem. Egy sikerült célzás felérhet egy önfeljelentéssel. Felesleges lenne azt találgatni, ki megbízható, ki pedig nem. Lehetetlen úgy elbúcsúzni, hogy ne áruljon el semmit. De ha eljárna a szája, minden meghiúsulhat.

Már Vácon is keresztülhajtott. Ipari táj, mondják az ilyenre. A város felett cementgyár formájában terpeszkedik a reménytelenség...

Hát ez a látvány nem fog hiányozni, az biztos.

Biztos?

Nem csak a látványról van szó. Mögötte a Börzsöny. A visszapillantó tükörben. Mint gyerekkorában a lakásuk falán az ablakok. Nem is ablakok, képek voltak. Rajtuk az elérhetetlen Börzsöny – mintha csak lefestve. Kicsi, jelentéktelennek tűnő hegység, de gyerekkorától hozzánőtt a szeméhez. A Börzsöny és mögötte az Óperencia. A hegyek alja haragoszöld, a hegyek a magasban elkékülnek. Minden hegységet, hegyet ezekkel hasonlít össze. Még a mesebeli üveghegyeket is...  A Börzsöny másik oldalán a Dunakanyar,  a Pilis majd a Vértes meg a Gerecse. Nagyon szép.

                                   *          *          *

 Néhány hadifogoly is hazaimbolygott Oroszországból, szégyenkezve, koldus-szegényen. És a koldus, mint Béni bácsi is, azt mesélgethet még a nagy Szovjetunióról is … amit csak akar...Ártani nem tudtak már a nyomoréknak, sejtették is, hogy napjai meg vannak számlálva, elvenni sem tudtak tőle semmit, hiszen ő már élni sem akart. Mesélték, pedig derék szép legény volt a Béni, fehér lovon fényképeztette magát, mert tüzér volt. A képet a fényképész megnagyította, kiszínezte, és Béni szülei berámázták, mindenki megnézhette a Bénit. De a kép sem maradt meg. Supala Pista, a város festője fogadkozott, hogy emlékezetből lefesti, de nem lett belőle semmi. Szentképeket festett, ágy fölé valókat, meg orgonacsokrokat az ebédlőkbe, ezekre volt kereslet.

Ellát annak idején lefestette, még mielőtt elvitték volna. Elláék gazdagok voltak. Vörös hajú, vakítóan fehér bőrű, szép lány volt még akkor. Már nem hasonlított a saját képére. A háború mindent tönkretesz. Bagyinnak, a suszternek a műhelyében volt egy falvédő kárpitja. Azon egy délceg királyfi lovagolt fel a nyírfahídra, és a hídon túl, a tisztáson egy gyönyörű szép vörös hajú királykisasszony várta, miközben, kezében egy csokor erdei szamócával, egy őzgidát etetett. Hát ilyen lehetett Béni bácsi és Ella néni a háború előtt, és már többé sosem lesznek ilyenek. Mert Supala sem festi meg őket, csak ígérget.

Akkoriban az emberek még minden nap meséltek, szinte vetélkedők alakultak ki a jobb mesemondók között... Ella néni tetovált karjával gesztikulálva. A koncentrációs táborokat mondta el aprólékosan. A hadifogságot a másik mesélő, Flígel Béni bácsi. Családja egyetlen túlélője, mert amíg ő a fronton volt a házukat bombatalálat érte, senkije, semmije sem maradt. Még lábai sem. Mert azok meg a gulagban lefagytak. Valóban koldult, mert még muzsikálni sem tudott, mint a műlábú sánta Dodó. Leveskéért, néha ülve gyújtóst hasogatott ugyan, szétforgácsolta a fenyőhasábokat. Büszkeségét mentendő, pedig azon már alig volt mit menteni, szertehasadozott az régen. Így járt Béni, az egykori gazdag család fia, akinek még Ellánál is, akinek Nagyanya szerint a fejtartása még a régi maradt, szóval még nálánál is jobb partit szántak... Béni bácsi vagy semmit sem csinált, vagy a semmit csinálta...  Három utca etette a nyomorultat. Télen is fűtetlen öreg házban lakott, de hát... Szibériában sem fűtöttek, ülve mosott, takarított a hideg, nyirkos, sötét zugában, furcsa alkalmatosságot faragott magának, hogy télen is közlekedni tudjon a három utcában, hideg vízben mosakodott, Szibériában a víz is hidegebb. Béni bácsi sosem volt büdös, hogy mindenhova beengedjék melegedni, s csak akkor beszélt, ha kérdezték, és főleg a gyerekek kérdezték...

Ella néni Klein néninél lakott, mert annak sem jött haza senkije, és Klein néni ki sem lépett a házból, mert nem volt rá semmi kedve. Ella nénit szerettük. Mert mindig sütött valamilyen süteményt vagy kekszet, amit a Klein néni is kedvelt, és abból osztogatott a gyerekeknek. De Ella néni gyerektársaságban, ha csak tehette, kerülte a koncentrációs táborok emlékeit. A felnőtteknek elmondta a bevagonírozást a marhavagonokba, téli fagyban, a szörnyű, halálos utazást, minden vagonban egy kübli száz összezsúfolt nőnek és férfinak, a lágert az emberekbe harapó vérebekkel, ordítozó SS-legényekkel, a meszesgödörbe hajított gyerekeket, öregeket, betegeket… a kopaszra nyírt nőket, a gázkamrákat… Szörnyűségek, szörnyűségek, jajongta, még vigasztalni sem merte őt senki. Önmagát nyugtatgatta. Rémes emlékek. Ki kell gyomlálni őket, mint a gazt – ezért csak felnőtteknek mondta el, sírva, mert újra lettek könnyei, pedig már egyszer... igen, még ott... elapadtak... elmúltak. Elmondta, hogy milyen nagy szerencséje volt mindig...mindig más halt meg helyette... az élet csak egy véletlen... a családból is, például, senki sem maradt élve... de még egy zsidó osztálytársa sem... mert a pedáns németek alapos munkát végeztek a zsidók gyilkolászásában... –  Nem csak a németek, nem csak a németek - mondták a többiek, nézték a földet, vagy messzire néztek, ki tudja hová?...

Mi gyerekek, persze belehallgattunk, és ha kellett, bólogattunk is, mint a nagyok, pedig Ella néni, külön nekünk, a gyerekeknek igazi meséket mondott, Csipkerózsikáról, Jancsi és Juliskáról, a rút kiskacsáról, Hófehérkéről, Aladdin lámpájáról, Hamupipőkéről meg valamennyiről egyben, keverve, mert gyakran összekeverte a meséket.

Béni bácsinak loptunk apáinktól egy-egy szál cigarettát, ő történeteket mondott, bányászásról, a hidegről, a hónapokig megfagyott földről, amelybe csak tavasszal lehetett a halottakat eltemetni, addig ott vártak felstószolva, mit az ölfa, a szibériai moslék ételekről, a primitív, durva gyógyításról, a lefűrészelt elfagyott végtagokról, a hétköznapi halálról, az állandó vágyódásról.

Két év sem tellett bele és elmesélt mindent, amit tudott. Dolga végeztével, ennyi volt, – mondta, karácsony tájt meghalt.

Ella néni öt évvel tovább viselhette a karjára tetovált számot, Jon Kipur táján halt meg, de fiatalabb is volt, mint Béni bácsi. Legalább is nekünk ez akkor úgy tűnt...

Egymástól messzire temették el őket. Bénit az új temetőbe, családtagjai közelébe, Ellát a homoki zsidótemetőbe. A háború előtt szép pár lehettek volna. Akkor igen. Béni bácsi a fogságból, már lábak nélkül, több mint egy méterrel alacsonyabban jött vissza, mint ahogy elment. Ella néninek a könyökéig sem ért. Már nem is illettek volna össze az esküvői fényképen…

                                   *          *          *

Maradni is lehetne...

Igen. Maradni is lehet. Csak akarni kell. Az itthon maradás is pusztán egy döntés eredménye... Eddig mindig így döntött.

 Maradunk – döntötte el és maradtak. Hatvannyolcban is. Még megbeszélni sem kellett. Mert nem is volt mit. Maradni egy kicsit könnyebb. Pontosabban a maradás mellett dönteni könnyebb, de véghezvinni lehet, hogy mégis azt volt a nehezebb.

Mihez is kezdhetne. Így alig túl a negyvenen.

A publicista, vagy a művész mindenképpen a diktatúra szajhája. Oda, vissza közéjük, vissza a saját múltjába, még ha akarna sem térhetne már. Hiszen kiközösítették. Ez, ha eddig nem volt világos, most az. A diktatúra nem bocsát meg olyan könnyen. Vezekelni kellene. Bizony. Bizonyítani, hogy ő nem olyan amilyen, hanem ő másmilyen, ő teljesen más!

Maradna a fizikai munka. Negyvenen túl elkezdeni. Végül is, ez is csak egy újabb kaland lenne. Értékes tanulságokkal. Bizonyára. Ennyire valóságos a kín? Így, ennyire, mintha kézzelfogható tárgyak lennének, még nem érezte szorongásait. Ennyire még sosem volt tapintható a hivatása és annak a prostituálása.

–        Kurva vagyok! Közönséges olcsó kurva! – jutott  az eszébe, újra meg újra, hiába

próbálta elhessegetni a gondolatot. – Ha akarom, ha nem... azzá tettek. Ilyenkor Berci sem volt kéznél, ő sem válaszolt. Berci, aki máskor kéretlenül beleszólt mindenbe.

Önmagáról és másokról is gondolkodva sok új szempontot vehetne figyelembe. Ilyenkor különösen sokat, de nem vesz figyelembe semmit. Még önmagát sem. Hinné, ha tudná...

Vagy az Apja?! Ilyenkor az sem látogatja meg. Bezzeg máskor. Máskor hívatlanul is jön. Azt sem meri kérdezni tőle: „Mi szél hozott?”

Dönteni, pedig egyedül kell.

Minden pillanat értékes. Ez is az. Még akkor is, ha képtelen a maradás mellett dönteni. Kifogásokat sorol fel önmagának, elszomorodott erőfeszítések között, mintha csak egy ítélőbíró előtt állna, egy ítélőbíró előtt, akinek nem érdemes hazudnia...

És mégis hazudik...

*          *          *

Jöttek betelepülők, csabaiak meg tirpákok, hivatalosan szlovákok voltak, de csak magyarul tudtak, mégsem barátkozott velük senki. Konfiskált házakban laktak... és ilyet felénk rendes ember akkor még nem csinálhatott. Pedig nem ők csinálták, hanem velük... fene tudja hogy ment ez. Néhányan az elüldözöttek közül is hazaszédelegtek, (csak Csehországból, a Magyarországra kitelepítetteket sose láttuk többé) de azok sem mehettek vissza a házukba, mert azokban már mások laktak, többnyire a betelepítettek. A házak régi tulajdonosai rokonoknál, ismerősöknél húzódtak meg, kegyelemből, és rázhatták az öklüket, ha senki sem látta őket.

Ezek közül nem mesélgetett senki. A betelepülőket nem kérdeztük, az a néhány visszaszállingózott csehországi kitelepített, pedig konokul hallgatott.

                        *          *          *

Álmodozni, pedig jó. Álmodozni a legjobb. A fel nem fedezett, ismeretlen jövő mindenre feljogosít. Miért éppen a szerencsés változat ne jönne be? Hiszen pontosan annyi lehetősége van Fortunának is mint a himnuszbéli balsorsnak.

A nyugatiak végül is nem járnak rosszul. Se vele, sem a családjával. Uraim! Ez egy jó biznisz! Rögtön észreveszik, ha szemük van hozzá, hogy jó üzletet kötöttek. Öt produktív munkaerő!

Íme a prostitúció.

Lehet álmodozni és lehet gondolkozni is... Lehet. Lehetne, de most nem megy. Jó lenne már minél előbb túl esni ezen a rohadt emigráción. Ezen a döntésen változtatni már amúgy sem lehet. Nem is akar. Itt már gondolkodni sem tud. Reménykedik, álmodozik. Mesélget önmagának, mint egy unatkozó kurva.

De megjön az ezerkettedik éjszaka, amelyikről mindig mindenki hallgat, és akkor nincs mese...

                        *          *          *

Nálunk a sport egyet jelentett a focicsapattal. A Dinamóval. Régebben F.C. volt, de ezek mostanában minden csapatnak valamilyen haladószellemű nevet adtak. Így lettünk Dinamó. Legjobb focistánk eleinte Felszászi II. volt a Lajos. Azért kettő, mert öccse, a Gyuszi védett, ő volt az egy. A kapus mindig egyest visel a mezén. A kettő meg mindig több mint az egy, mondta a Lajos, aki szerette ezt a „Kettőt”, ezt a kivételes nevet. Úgy is mutatkozott be. Felszászi Kettő vagyok. A Lajost nem is mondta. Lajos lehet akárki, mondjuk akár a zenekar prímása  a Lengyelben.

A Lengyel nevezetes hely volt, a pártalapító Pete és Skulimant eredeti „munkahelye”.* A városka egyetlen megmaradt szállodája, hámló, málladozó vakolata már alig idézte a hajdani (békebeli) szebb napokat. De más szálló nem volt, és benne az egyetlen kávéház. Megfordult ott mindenki. A mulatós ügyvéd, a borbély, az ékszerész, a pék, a kárpitos, a hentes, a jól kereső fogász, ráfanyalodtak a csinos ápolónők a kórházból, meg a mindig jó partinak számító fiatal orvosok, itt rúgtak be, először nyilvánosan, a frissen érettségizett  gimnazisták is, egyszóval megfordult itt a városka színe-java-alja ... És természetesen a focisták, Felszászi Kettővel az élen. Felszászi Kettőnek – mesélik – mind a kettő megvolt. Pete is meg a Skulimant is, és még fizetnie sem kellett érte. Ekkor már ezek elvtársnők voltak és nem kurvák. Azért.

A Lengyelbe mindenki, minden felnőtt férfi el-eljárogatott. Akinek nagyon rossz véleménye volt róla, az is.

 –  Meg a rossz nők – mondta Nagyanya. Ami persze csak részint volt igaz és főleg csak addig, amíg el nem került tőlünk a helyőrség és a kaszárnyából varrodát csináltak. De ezt már Nagyanya nem élte meg. Maga a Lengyel-szálló is alig élte túl. De túlélte. Addig tartott az igazi nagy élet, amíg itt voltak a katonák.. A katonák távozása után a Lengyel csendesebben élte a különös mindennapjait. Tervezték, mondják, hogy gyorséttermet csinálnak belőle. De eddig még nem történt vele semmi...

 A katonatisztek ott szedték fel a kurvákat, a Lengyelben. A csontos, keszeg Fischman Ritát, a füttyögő Kurcsa Bözsét, Plachta Katit aki több felest elviselt lábon, mint három katona, Radek Mancit a legendás nyolc és feles lábaival, sem előtte, sem utána nem adtak el a városban nagyobb méretű női cipőt... Néhány facér katonatiszt onnan nősült. Igen, még a kurvák között is akadt, akinek sikerült így, a tisztes házasság boldog vizein elhajóznia...

 – Bizony – mondta Nagyanya –, a férfiak ostobák és oktalanok. –   Skulimant és Pete nem versengtek a fiatalabb generációval. Mit kapkodjanak? Ők már ráadásul, régen férjnél voltak. Skulimant már kétszer is. Kivártak, és, bizony, rájuk is sor került – és még csak nem is olyan ritkán, mint vélnénk. A prostitúció nem elsősorban esztétikai kérdés és gyakorlat. Kereskedelem. Kínálat és kereslet viszonya. Ilyen volt a Lengyel. Elsárgult, porlepte kristály luszterek, a felszedett parkett helyén betonpadló... Lebuj, kurvatanya, mondták róla.

Különleges alkalmakkor, például, ha valamilyen budapesti operett- vagy esztrád-  haknicsoport látogatott el a városba, visszalopott valamit hajdani fényéből a Lengyel-szálló. Vagy az is csak legenda, hogy valaha volt neki? Ki tudja? Mindenesetre ilyenkor felragyogott. Az előadás után a művészek ott vacsoráltak, ott is szálltak meg, ha egyáltalán megszálltak, és a városunk krémje is ellátogatott a Lengyelbe. Ilyenkor, a katonatisztek meg a kurvák is tisztelet tudóan félrehúzódtak, vagy már elvonultak, hiszen a tisztek amúgy sem értettek a budapesti művészek nyelvén...

A kurvák közül csak Patyula Biri nem járt, nem járhatott a Lengyelbe. Patyula Biri ma már a városunk egyik legismertebb nevezetességének minősíthető ... Legenda. Utólag gyakran emlegetik Birit a legendát. Különösen a már idősebb férfiak emlékeznek rá. A Lengyelbe azonban mégsem járhatott. Egyrészt olyan alacsony volt az árfolyama, (akár egy hetes sörért is), másrészt szellemileg, valóban, retardált volt. (E szempontból messze alulmúlta a többi kurvát, mert azok állítólag még tökrészegen is teljesítettek egy bizonyos viselkedési minimumot, bár az is feltehető, hogy a rosszindulatú, kvázi nívósabb kurvák, pusztán csak szolidárisak voltak egymással, míg Patyula Birivel nem. Igen, retardáltabb volt akármelyik gyalogkurvánál. Hiszen nyilvánosan bármikor, bárkivel, bárhol. Ezért csak partnerei szégyenérzetének és talán, mégis, némi jóérzésének volt köszönhető, hogy a férfiak nappal általában tapintatosan elkerülték, sőt, olykor éjszaka is. Ha már nagyon sürgős volt nekik, igen olyankor is, inkább elbújtak vele, a Lengyellel szembeni parkban, a Máriácska szobor körüli sűrű bokrokba vagy a közeli kapualjakba. A ráérősebbek esetleg a futballpálya ilyenkor elhagyatott, ezért teljesen megbízható, piszoárjába. A legrosszabb azonban az volt, hogy Patyula Biri mindent kibeszélt. Szerette, ha megdöntötték, és szívesen eldicsekedett vele a maga nagyon egyszerű módján, selypegve ismételgette emlékező mondatait, ha úgy sikeredett, esetleg rigmusait. Addig ismételgette, amíg ezek városszerte szállóigévé nem váltak: „Felcáci mintik a fejire húzza a putyimat!” vagy „Mucsomi megb...a, lehu...zta hasa!” Ráadásul, ha tehette alkalmi partnereitől elcsent egy-egy apróságot, zoknit, nyakkendőt, alsógatyát, vagy akár, horribile dictu, a használt óvszert, és ezekkel a bokrok ágait vagy a közeli útjelző táblákat díszítette fel. Így büszkélkedett trófeáival. Az utca hosszat ismételgetett, névre szóló rigmusaival jó néhány helybeli potentát utólagos riadalmát keltette. „Biztos valaki betanította, hogy a nevemet mondja.” – bizonygatták az érintettek, bár senki, még talán feleségeik sem hihették el ezt a mesét.

Patyula Biri szép is lehetett volna. Izmos, karcsú alakja, égszínkék szeme, formás lábai – ezek általában koszosak, retkesek voltak – zsemlényi keblei melltartó nélkül is a kellő helyen, esztétikusan dudorították ki a mosatlan blúzát.  Tekintete, arca azonban lehangoló volt. Látszott, hogy nincs ki az összes kereke. Ettől, még ha mosolygott is, szomorúságot sugárzott arca. Rossz volt az arcába nézni. Ordított róla hogy mindig megalázzák. Akkor is szörnyűség ez, ha Biri talán nem is tudatosította sosem. Látszólag, mindenesetre víg volt, gyakran dalolászott. Fiatalon halt meg, alig volt több harmincötnél...

Boncolóorvosa, a részeges Pányik doktor szerint, megmérgezte magát valami marhasággal, amit a patkányok ellen szórtak szét,. „Azt hihette, cukorka” A Lengyelben halála napján egész este róla beszélgettek a férfiak.

 Néhány kurva „jogosan” sértve érezhette magát emiatt. „Patkánymérget evett” – mondták, és szégyentelenül kinevették miatta, „még hogy cukorka?!”

 „Olyan gyönyörű szerelmi csészécskéje** volt, – finomkodott, a boncolóból már kapatosan érkező Pányik doktor – hogy sok finom, férjes asszony megirigyelhetné a városban.”

*A két delnő, még a háború és az államosítás előtt, többek között pincérnőként kezdte el áldásos, polgári pályafutását a Lengyelben.

 **A Lengyelben ezen ominózus testrész eredeti, vulgáris megnevezése sem keltett volna semminemű riadalmat..

                                   *          *          *         

Kázmér az ötödik emeleten lakott. Lift nem volt. Ha most éppen nincs otthon az pech. Nem tragédia, pech. Ha telefonált volna, tudná otthon van-e. De nem telefonált. Kaputelefon nincs, valaha volt, de szétverték. Egy háztömbbel odébb, ott a posta, előtte bódé. Általában működik. Most már mindegy. A negyedik emeleti fordulónál, nincs értelme a telefonbódéról morfondírozni. Végül is, minden rendben, a lihegés is elmúlik, a házmesternek – Kázmér szerint volt ávós – köszönt, remélhetőleg meg is hallotta, mert farkaskutyája őrjöngve ugatott, tombolt. Biztosan nem azért, mert cicának nézte. Ezek az ávós kutyák zsigereikben érzik, hogy kikkel nem kell rokonszenvesen viselkedniük.

– Felszólhattál volna – nyitott Kázmér ajtót –, akkor hozattam volna veled vagy öt palack ásványvizet. – Majd elővette legcsúfondárosabb mosolyát. Színes tréningöltözetben állt az ajtóban. Mosolyával a Disney-filmek törpéire emlékeztetett.

– Nincs nálam bevásárló szatyor – válaszolta. – Azért ugrottam csak fel, hogy megkérdezzem, mire van még szükséged – küszködött a légszomjjal –, ide a szatyrot és hozok vagy öt kiló krumplit is.

– Gyere be! – fejezte be rendszeresen ismétlődő játékukat Kázmér. – Fújd ki magad.– Vacsorázzunk együtt.

– Kis barátnőd?

– Szabadnapom van. – Ez azt jelenti, hogy Ilona bevásárolt, felcipelte a szatyrokat és elment. Kázmérnak beteg a szíve, kímélni kell. Most Ilona a rádióban dolgozik, vagy otthon, mert külön laknak. – Itt alszol?

– Bólintottam. – kiáltotta, mert Kázmér már kint volt a konyhában.

– Egyedül? ... Elmehetek Ilonához aludni... Örülne, ha...

– Egyedül. – Kázmér sokáig matatott még a konyhában. Közben kiáltoztak egymással, pár szót, általánosságokat. Ő addig az asztalon heverő lapokat böngészte. Az irodalmi hetilapot is, Kázmér lapját. Jelentős lapnak számított. Kázmérnak egy verse, meg egy tanulmánya volt benne. A vers nem volt megrendítő, a tanulmány okos, jó írás volt. Kázmér szertartásosan megterített, gyertyát gyújtott.

                                   *          *          *

Felszásziék nemzedéke kiöregedett a fociból. Felszászi Kettő felkereste Hollay doktort, a szívspecialistát. Felszászi Kettőnek szinte mindenkihez szabad bejárása volt. Biccentett a várószobában ücsörgő embereknek, bekopogott és bement.

– Sörhas meg akut másnaposság. A májad egyelőre nem keményedik még... – diagnosztizálta az orvos.

Hollay pályája valaha sikeresen indult, de büntetésből idehelyezték, Pozsonyból az isten háta mögé. Rendszeresen eljárt a szája. Nem szívlelte (ő sem) a kommunistákat. Gyakran ivott és kapatosan mindig kötekedett. Ha ivott – és ez a Lengyelben is feltűnt –, főleg politikailag nem tudott vigyázni a nyelvére. Éjfél felé már rendszeresen egyedül ült az asztalánál, senki sem merte reszkírozni, hogy melléje üljön, pedig ilyenkor a főorvos úr (senki sem szólíthatta elvtársnak!) bárkinek gavallérosan fizetett. Józanabb perceiben az éppen aktuális Macáját, valamelyik csinos ápolónőt is hazaküldte valamilyen ürüggyel. Neki sem akart „politikailag” ártani. Tapintatos úriember volt.

 Még a családja sem jött vele. Feleségét, akivel még az egyetemen ismerkedtek össze, és szintén jó nevű belgyógyásznak számított, lebeszélte hogy ebbe a száműzetésébe kövesse.

 – Csak magadnak ártanál, miattam ne tedd tönkre a karriered– mesélte a jól értesült Frenko Apolka, a korház telefonközpontosa a péknél. – Majd elsírtam magam, amikor ezt véletlenül meghallottam – fűzte hozzá.

 Jóvágású ötvenes volt, a fiatal ápolónők között osztályvezető főorvosként nagyon jó partinak számított.  Különösen miután a felesége elvált tőle, lévén kevésbé hiszékeny, mint Frenko Apolka. Pénze is volt elég. Sok betege kilométereket utazott hozzá, csak hogy ő kezelje.

 – A pipi hús! Az! – Frikk úr, a pék a sülő kenyereket rendezgette gyors mozdulatokkal a kemencében, a hosszúnyelű lapát hegyes vége, mint egy dárda repkedett, suhogott a levegőben, centiméterekre az asszonyok orra előtt. – A pipik! Húsz évesek! Az asszony meg túl a negyvenen – erősködött a pék –, ennyi! Tele a tököm! – Az asszonyok kuncogtak. A lapát nyele még félelmesebben böködött feléjük. Frikk úr felesége is tizenhat évvel született korábban a férjénél. A pékek meg – mondják róluk – éjjel nappal a kemencéjüket melengetik. Csoda-e, hogy a finánctól a káplánig minden férfi láttán, kipirult az asszonya, keblei ritmusosan remegtek, lélegzetvételkor egészen az álláig emelkedtek, szeme csillogott, éjjel meg egyedül forgott a hideg ágyában, míg a pék a kemencékkel bajmolódott, szemei karikásak lettek, hangja veszekedős, majd, mint szokta hetekre is eltűnt a városból. Különös, de ilyenkor eltűnt egy-egy focista, vagy valamelyik fiatal orvos is...

 –  Fürdőre ment, kezelik – tájékoztatta Frenko Apolka a nyilvánosságot. Frikknére, különleges betegségére, akkor nem tettek megjegyzéseket. Talán tapintatból.

                                   *          *          *

Kázmér remekül főzött. Borsóleves és fiatal báránysült zöldsalátával és krumplival. Majd fröccsöt ittak.

Leszedte az asztalt.

 –  Mesélj! – hátradőlt. – Örülök, hogy itthon találtalak – mondta. –  Régen beszélgettünk.

 – Az igaz – hagyta rá Kázmér.

 – Mindenesetre, most egyikünk sem siet.

 – Hát nem.

–        Vagy készülsz, valahová?

–        Nem. Sehova.

–        Az jó.

–    Jó. – Egy darabig hallgatott. Kázmér figyelt.

Ő meg nem tudta, milyen témának menjen neki. Mert egy olyan téma kellett volna, amellyel elmondhatná, hogy Kázmér barátsága milyen fontos neki. De azért ne legyen a szándék átlátszó, a lóláb, ugye...és hogy mennyire fog neki Kázmér hiányozni, mennyire sajnálja .. Ilyeneket akart elmondani, de lehetőleg szimbolikusan, nem érthetően, csupán sejthetően, hogy nagyon fel ne tűnjön, majd csak később, csak, azután ha már nem lesz itt…  Azon kapta magát, hogy hatan beszélgetnek. A valódi Kázmér, az általa elképzelt Kázmér és a Kázmér által elképzelt III. Kázmér, velük szemben önmaga, az I. önmaga által elképzelt II. önmaga és az a III. önmaga, amilyennek őt Kázmér képzeli. Ez, pedig sok. Odafigyelni sem bír mindegyikre. Még önmaga megszemélyesüléseire sem.

– Győrben, mi újság? – törte meg Kázmér a csendet. Ez a harmadik Kázmér volt, kicsit titokzatos, rejtezkedő, ráncolta a szemöldökét, homlokát mutatóujjára támasztva. Oldalt pillantva nézett rá.

–        Győrben? – kérdezett vissza, a kettesszámú önmaga teljesen kiegyensúlyozottan,

 mintha nem kéthete nyaggatták volna a rendőrségen. – Minden a régi – nevetgélt. Ha ezt annak lehet nevezni. Ez már nem is a kettesszámú volt, hanem valamilyen keveréke az egyesnek meg a hármasnak. De egyik Kázmér sem reagált a zavarodottságra.

– Bécsben voltatok? – kérdezte Kázmér, talán ismét a harmadik, minden gyanús jel nélkül.

Mit tud Kázmér és mit nem? Végül is, semmit sem tudhat. Kitől tudná és melyik Kázmér tudná, ha tudná? Senkitől. Talán az egyestől? De ki kérdezzen? Önmaga második változata. Ez őrület.

Hosszasan magyarázni kezdte II. Kázmérnak a bécsi út elmaradásának okait. Mindenféle adminisztratív nehézségekre hivatkozott, persze, nem túl megértően (lojálisan), nehogy gyanút keltsen III. Kázmérban, de a valódi okokról egy szót sem szólt. Teljesen abszurdnak, sőt, torokszorítónak tűnt ez az ostoba játék, ezek a bukolikák, hiszen I. Kázmér előtt igazából nem volna mit titkolnia, még II. Kázmér előtt sem. I. Kázmér azon kevesek közé tartozik, akinek azt mondhatja, amit gondol.

Ki tudja melyik, talán I. Kázmér váltott témát. Észrevehetetlenül. Már másról beszélgettek, barátja, Vámos most megjelent könyvéről. Ajánlotta, hogy olvassa el. Majd kint – jutott az eszébe II. Önmagának. Csak ott majd hogyan lehet megszerezni az ilyesmit?     Kázmér elmesélte a friss pletykákat a fővárosi irodalmi és művészvilágból. Megkérdezte, hogy milyen új rendezést tervez...

            *          *          *

 A Lengyelben a széthulló focicsapat volt a nagy téma.

 –   Gottschlag volna a megoldás. Az a korponai szlovák gyerek. – törölte le a sörhabot a szája széléről Hollay doktor.

Benősült ide Gottschlag Vojtech, a Béla. A Szepezdy lányt vette el. A táblabíró úr unokáját. Aki zongora leckéket ad. Az volt ám a meglepetés, a pékségben a nagy téma. Egy ilyen jó magyar családba, mint a Szepezdyék. Emmike, az egyetlenke, az átlátszó, gyenge liliom. Akinek még a lépése sem hallszik. És hogy kivirult!

 Gottschlag két éve még focizott. Nem is rosszul. Béla, Béla! – zengett a focipálya. Azóta Bélának hívja mindenki, még a felesége családja is. Így is mutatkozik be: Gotslág Béla Magyarul csak hibásan beszél. Egy szót sem tudott, amikor idekerült. Nyurga, vállas, szőke, kékszemű férfi, Korponán ő lehetett volna a falu bikája. Lehet, hogy az is volt. Jó focista volt, de túl a harmincon abbahagyta. Emmike miatt – pusmogták.

 –  Már lehet vagy harmincnyolc – számolgatott Balogh úr, kántor és mozigépész egy személyben. – Csatárnak lassú!

 – Harminchárom! De mindegy. Mert edzőnek kell! – mondta Hollay doktor.

Béla rendbe rakta a csapatot. Csak Poszlányi, Balla, a bekkek meg Felszászi maradt a kapus. Testvére, Felszászi Kettő már csak a Lengyelben csapatkapitánykodhatott.

Micsoda csapatot rakott össze Gottschlag Béla. Az volt a csoda. Fiatalított. Körbebiciklizte a közeli falvakat is, és egy ütőképes csapatot,” minden idők legjobb csapatát” hozta össze a városban. A csatársor a hazai nevelésből állt össze. Berzei. Mucsednyák, Cucu – vagyis Zuckerberg Pali a csodacenter, Tóréti és Kleiberg. Halfoknak Trhovecz Janit Hídvégről, Rozgayt Egegről, Pozsárt Tompáról szerezte meg.

Csodák csodája, de pont olyan sikeresek voltak, mint a nevezetes aranycsapat. Sőt.          Balogh úr, aki a Lengyelben fennen hirdette, ha Hollay doktor vagy Felszászi Kettő nem volt éppen jelen, hogy bizony ő már régebben is megmondta, fiatalítani kell. Ennél sokkal jelentősebb tett volt, Balogh úr speciális statisztikája, mely viszonylag pontatlanul követte ugyan a kronológiai sorrendet meg a hivatalos statisztika szabályzatát, de ezen statisztika szerint a Gottschlag-féle csapat a világ egyik legjobb csapata volt, ha a csapat éppen nem a legeslegjobbnak értékelhető.

 –  Mert Puskásékat, a legendás budapesti Honvédot egy május elsejei barátságos meccsen megverte a dorogi Bányász. – magyarázta Balogh úr –  A dorogi Bányászt, bányásznapi ünnepségen, szintén barátságos találkozón, a salgótarjáni Bányász. A salgótarjáni Bányászt – belekukkantott a cetlijei közé – meghívták a Csehszlovák-magyar Barátság losonci ünnepségeire és ott egy nemzetközi baráti meccsen, bizony a losonci Slovan győzött. A losonciakat vagy fél éve meg elpáholtuk két góllal. – Hatásszünet – Nálunk akkor másnap egy nagy, szocialista, szüreti mulatság volt, nem is figyeltünk oda, hogy a csúcsra jutott focicsapatunk.

 – A Csárdáskirálynőnk is különb volt a lévainál – jegyezte meg Fedorcsák Béla, aki csak a kórusban működött közre –, sőt, egyes szakemberek szerint a pestinél is. De ránk senki sem figyel! – Csak a mozigépész, meg a kurvák bólogattak szavaira, de azért ez a legenda sem felejtődött el. Még évek múlva is emlegették városszerte, hogy jobbak voltunk. A kurvák szívesen maradtak volna a Csárdáskirálynő témájánál. Szerették a műkedvelő előadások, bohém, felelőtlen hangulatát. Nem pusztán, az üzletileg is hasznos feszélyezetlen hangulat miatt, bár az üzlet, ugye, sosem mellékes. Ilyenkor, az operett előadások alkalmából, még őket sem közösítették ki annyira a városka társadalmából a közvéleményt mindig oly határozottan uraló feleségek.

– Hagyjuk most a tinglitanglit – szögezte le Starky Jenő, a sportegyesület megbízott alelnöke. – Amit Balogh úr mondott, az nem tinglitangli, az statisztika és a statisztikával nem lehet vitatkozni. – De mi továbblépünk. Jövő vasárnap nemzetközi meccset játszunk! –   Erre mindenki elhalkult, még a kurvák is – Rétságot hívtuk meg Magyarországról, az ottani helyőrség csapatát, a Honvédet.

A rétsági Honvédtől kikaptunk, talán négy góllal. Viszont egész nap kint lengett a focipályán a magyar zászló, pedig nem volt május elseje, amikor a béketábor összes zászlaját megengedték kitűzni a dísztribünre. Még sosem volt ekkora jegybevétel a focipálya történetében, annyian eljöttek.

Gottschlag ezek után minden meccsen kirakatta a magyar zászlót. A városi pártbizottság vezetője, a szintén korponai súdruh Ján Polák* ugyan kötekedett vele, ráadásul a játékosok füle hallatára. Polák, állítólag értett magyarul, csak nem volt hajlandó ezen a nyelven megszólalni.

Gottschlag először a szocialista proletárinternacionalizmus mibenlétét magyarázta el neki szlovákul, majd, hogy a többiek is értsék magyarul folytatta.

– Enyim csapat! - Jo csapat, enyim zaszlo -  Jo zaszlo. Rozumies Jano? Tak sza nyeszer!** Az zaszlo marad ott. Ott van zaszlo jol, ahol jolvan.

És a zászló maradhatott, egy ideig. Polák sem maradt örökké.

 Az Aranycsapat 6:3-as meccsének rádiós közvetítését Apám bútorüzletében hallgatta végig néhány ember. A városban megállt az élet. Nagyobb esemény volt ez a még a híres Csárdáskirálynőnél is, de még a háború után levetített első magyar filmnél, a Kétszer kettő néha ötnél is. Ott volt még súdruh Ján Polák is, vézna, alacsony testét bőrkabátba csomagolta. Derekán szorosra kötött övvel is bokájáig ért a felöltő. Le sem ült, fel-alá járkált, tapsikolt, filigrán keze fejével a tenyerébe csapott minden magyar gólhelyzetnél. Mindent megértett Szepesi hadarásából. Szóról szóra!

 – Ten Puskas, ten ich napraszká. Vegy mi ukázseme burzsujom***! – ismételgette a góloknál. Valamennyien megkönnyebbültünk, mert jóval a meccsközvetítés befejezése előtt elment, már biztos volt a győzelemben, a focit meg nem is szerette. Ez számára csupán egy csata volt a nemzetközi osztályharc keretein belül, amit Puskásék megnyertek. Polák úgy érezhette, helyette is győzött az Aranycsapat.

*  Polák, Ján elvtárs

** Érted Jano? Akkor ne szarakodj!

*** Ez a Puskás, ez megrakja őket. Majd mi megmutatjuk a burzsujoknak!

                                   *          *          *

Éjfélre járt az idő, amikor Kázmér új gyertyát gyújtott. Szerette a gyertyafényt. Az előbbi gyertya már elfogyott, alig pislákolt a csonk a gyertyatartóban.

– Egyszóval leléptek. – fújta el a gyufát. Minden átmenet nélkül tette fel ezt az agyontitkolt, agyondédelgetett kérdést. Ő csak rámeredt. Megszólalni hirtelen nem is tudott, meg nem is akart.

– Le! – mondta végül, kicsit hosszúra sikeredett szünet után. Így is örült, hogy nem hosszabb szóval válaszolt, nem mekegett zavarodottan.

Hajnalig beszélgettek. Most már csak kettesben. Elmesélt mindent, a határt, a rendőrséget, a búcsúzását szülővárosától, a lányok ellenállását, próbálkozásait Veszprémben és Békéscsabán. Szinte felszabadult, hogy nem kell a szavak mögött bujdokolnia. Mégsem lett jobb kedvük.

– A lányoknak biztosan jobb lesz így – mondta Kázmér. – Nekik igen. Te sokat ne reménykedj, mert ... Majd meglátod.

– Öreg volnék?

– Öreg fa.

– Maradnék, ha tudnék...

– Tudom. – mondta, majd kis szünetet tartott. – Én meg elmennék, ha tudnék… –  Kázmér családja, rokonsága nagyobbik része, akik a holocaustot túlélték, szétszóródtak a világban. Jómódú rokonok mindenütt. New York, Dél Afrika, Ausztrália, Anglia, mindenhová hívták, jómódot biztosítottak volna neki. Valahová el sem látogatott, de ahova elutazott, oda is mindig menettérti jegyet váltott. – De nem megyek, mert csak magyarul írok verseket.

– És most szégyelljem magam?

– Dehogy. Nem csak a versek. Anyám öreg és beteg, nem hagyhatom itt. A volt feleségemnél van egy lányom. Az orvos szerint a ketyegőm – mutatott a szívére – bármikor becsődölhet. Apám sem számolhatott ezzel, amikor a koncentrációs tábor után gyermeket nemzett...

Értelek én téged is. És köszönöm, hogy elmondtad.

– Majd írj!  – poénkodott zavarukat oldandó, az ajtóban.

                                   *          *          *

         Mert milyen is a gyermeki világkép? Hát igen. Gyönyörűséges. A gyermek, a kicsi ember meg elvan vele, gond nélkül, boldogan.

            A népmesékben, táltosokon vágtázva, röpülve (mint a gondolat!), mindig, és még időben megérkezik a megoldás. A legkisebb királyfi, a szegény ember legkisebb fia (belőle is királyfi lészen, mindenki meglátja) hozza a megoldást, a miszlikbe aprított sárkány lenyiszált hét fejét és boldogan élünk, míg meg nem halunk. A befejező gondolat másik fele a „míg meg nem halunk” már nem is a gyerekeknek szól, azt csak a felnőttek miatt biggyesztette hozzá az egykori mesélő, oda se neki, ki figyel erre... A felnőttek, felnőttek, mások, úgyis mindent másképp csinálnak, mindent elrontanak.

            A mesék után következett a János Vitéz. Apa többre becsülte a Toldit, de hát Apa is felnőtt volt, szegény. És ráadásul Petőfi, vitán felül világirodalom. Nincs nálánál költőbb költő, ő a legnagyobb költő a világon, minden szava világos, érthető és szentigaz, az istenek között a helye.

 János Vitéz és a huszárok. Végignyargalják a világot, mindenkit legyőznek, a törököket, sitty-sutty kettőbe szelik, megmentik a francia királyt meg a lányát (ennek Nagyanya nem örül maradéktalanul). A világon nincs párjuk. Ők a mieink!

            Mint az Aranycsapat. Az volt ám a csapat: Czibor, Puskás, Hidegkúti, Kocsis, Budai, Zakariás, Bozsik, Lantos, Lóránt, Buzánszky, Grosics. Micsoda nevek! Az évszázad mérkőzése a 6:3. A csoda.

            Hat, hétéves gyerekként soroltuk a neveiket, fejből, mint egy verset. Ők voltak az élő bizonyíték, hogy a mesék igazak, hogy Petőfi nem túlzott, hogy a János Vitéz nem mese, hanem szó szerint igaz. Nagyanya mondogatta ugyan, hogy huszárok ide – huszárok oda Mátyás óta nem igazán nyertünk nagy csatákat... Meg hallhattunk is, olvashattunk is kevésbé vidám történeteket a magyarok dolgairól...

            De a csodacsapat ragyogása mindent elhomályosított. A berni döntőig mindent, még a világnagy bajokat is.(És nem csak a gyerekek fejében.)  Mert csoda volt, valódi transzcendens, megfoghatatlan csoda. Méghozzá jellegzetesen magyar csoda, mert a világbajnoki döntőt lényegében ugyanez az „arany csapat” úgy elbukta, ahogy elrontani azt más nemzet képtelen lett volna. A több fokozattal gyengébb német csapat a második félidőben úgy elpáholta a két góllal vezető csodacsapatot, hogy csak: na! Bunda-meccseken is csak ritkán láthat az ember hasonlót. Azt is, esetleg, ha, falun. De ilyenkor a szurkoló, általában, jól elnáspángolják a focistákat... 

            Most már oda lett a csoda...   mindegy. Vagy nem?

             Az embereknek új csoda kellet... A véresen kegyetlen sors ellen véres, kegyetlen csoda. Ki érti ezt? Sokáig senki...

            Az análesekben a németek szerepelnek, mint világbajnokok, nekünk marad az örök legenda.

Mi különben is jobban szeretjük a legendákat, még a győzelemnél is jobban. Sőt, a győzelmet talán nem is szeretjük. A győztessel nincs mit kezdeni. Az nem olyan, mint mi – a nem győztesek. Nem vesztesek csak: nem győztesek. Ha nem győznek a fiúk, ha csak majdnem... akkor  mégis csak hasonlítunk egymásra. Van miről legendázni. Tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a helyzetbe. Ilyenek vagyunk. Ezt nevezi a szakirodalom másodlagos önmegvalósításnak.

Felnőttek lettünk? Azt azért nem. Hét-nyolc évesen lehetetlen felnőni.

De belénk mart a felnőttség. És mint kígyóméreg bennünk bolyong. Rosszabbnál rosszabb ellenanyagokat termelünk ellene, de megbirkózni képtelenek vagyunk vele. Vagy nem is akarunk.

Mindig a megmérettetés előtti pillanatok a legszebbek. Mi tudjuk ilyenkor, hogy mi vagyunk a jobbak. Erre, mintha bizonyítékaink is volnának. Különben is. ez az ellenfél nem vehető komolyan. Még a cipőfűzője sem áll jól. És ahogy riadtan összpontosít. Reménykedik. Csak reménykedjen, majd legalább jobban pofára esik a végén.

Duhajkodásunk nem ismer határt, féktelen örömünkben fejünk felett felgyújtjuk a házat, legyen muri, tomboljon a láng, fényeskedjék a féktelen öröm, de hajnalban már az üszkös romok között ázunk-fázunk, fagyoskodunk a deres ébredésben. Aki ezt nem tudja elviselni, az ne is akarjon magyar lenni, sem az anyaországban, sem kívüle.

Így, magyarul, nagyképűsködni, hülyének lenni, tetszik tudni, az rítus. Aki pedig nem követi ezen rítus íratlan szabályait, az önmagát közösíti ki.

                        *          *          *

Mástól meg sem próbált elbúcsúzni. A búcsúzás még a bibliában is a pátriárkák jussa. Azok elköszönnek fiaiktól, házuk népétől, megáldják őket... úgy ahogy kell. Közönséges emberhez ez nem való. Vagy a hazugság, vagy a pátosz tenné a rítust hiteltelenné. Akkor meg minek.

Kázmértól* mindenképpen el kellet búcsúznia. Vagy inkább Kázmérnak kellett volna tőle?

*Kázmér jóval messzebbre ment el. Másfél év múlva meghalt. Egy volt kollégája telefonon tudatta velük a halálhírt. Az emigrációból még a temetésre sem utazhatott haza.

*                      *                      *

Az úgy kezdődött, mármint a fene nagy zűrzavar a császári Kecskeólban, hogy eladdig gyönyörűséges rend volt ottan. Nem is volt az Kecskeól, hanem egy mívesen emelt emeletes épület, rokkákkal, szövőszékekkel, szabóasztalokkal, vasalószobával, varrópadokkal meg nagy, tágas kelmeraktárakkal. Kecskeólnak, csak a nép csúfolta, hogy az odatoloncolt „császári szabókat” bosszantsa. Mert eleinte, még irigyelték is őket.

– Miért nem kapnak külön palotát a kovácsok, borbélyok, mészárosok, asztalosok, lakatosok meg a többi tisztes ipar képviselői? – kérdezgették egymástól az iparos legények, bár csak susogva, de a mesterek leintették őket.

– Jobb nekünk, ha otthon maradhatunk. – mondták, mert bizony a szabók ezen túl sosem lakhattak otthon. Ha valamelyikük megpróbált hazamenni, darabontok vonszolták azt a Kecskeólnak csúfolt cifra kalitba.

Nagy zűrzavar támadt, a szabók közt is, azon a bizonyos napon, amikor a császár elfutott a székesegyházból. A Császár Nagy Futásának Napján. Merthogy ezt a napot azóta csak úgy emlegetik. Évente azóta országos ünnepet csinálnak belőle. Nagyszabású szónoklatokkal, kirakodóvásárral, népmulatsággal és maratoni futással.

Hogy szavamat össze ne keverjem, ezen a bizonyos napon úgy felbolydult  a Kecskeól, a cifra kalitnak is nevezett császári szabóság megszokott rendje, hogy senki sem tudta mitévő legyen.

– Menjünk haza! – mondta az egyik, de rögvest letorkolták.

– Ott találnak meg a leggyorsabban – szólt egy másik és a tanácstalanság így csak növekedett közöttük.

– Menjünk tán világgá? – kérdezte egy, remegő kezű, öregecske szabómester.

– Ugyan! – fortyant fel egy legényecske. – Nincs is világ. Az üveghegyekig ez mind a császáré, azokon túl van a  Boldogtalanok földje, sírás, rívás, fogak csikorgatása.

– Láttad-é?  - kérdezte okuláréját homlokára tolva Keszeg János, aki talán a legokosabb szabó volt közöttük, kinek szavára, bizony, a többi is odafigyelt.

– Látni, nem láttam. – sziszegtette vasalóját a vizes rongyon a legényecske – de maga is hallhatta, amikor a darabontok kapitánya mesélt róla a minap.

– És hol van most a te híres kapitányod? – pakolta össze valamennyi holmiját az asztaláról Keszeg János, címzetes szabómester. – Látod, nekem már fájrontot ütött az óra.

– Elsőnek a kapitány lépett le! – vakkantotta, mint egy búcsúzóra az ajtóból Pilisi mester, kezében a vasalóval, kedvenc székével, meg egy fél tucat félig kész ruhával, már csak, hogy ne üres kézzel távozzék – a három csodaszövővel együtt, de azok bizony nem a saját végeiket vitték magukkal, hanem selymet, bársonyt... roskadásig. – Ő is hóna alá rakott még két megkezdett brokátvéget az asztaláról és nehézkesen kitámolygott az ajtón. Kívülről még hallatszott a köszönése – Na, Isten megáldja magukat!

Három fertály minutum sem kellett hozzá, hogy kiürüljön a Kecskeól. Eltűnt onnan minden, tű ,cérna, olló, vasaló, székek, asztalok, függönyök, de még meg az ajtó és ablakszárnyak is. Volt aki, mohón akkora málhát szedett vállaira, hogy hazáig sérvet kapott tőle, volt, aki kapkodott és a felét széthullajtotta az összezabrált holminak. Az utcán az emberek röhögve kapkodták fel mögötte a széthulló portékát. Az okosabbja, mint a mi Keszeg Jánosunk szekeret kerített, és azt a raktárban alaposan megpakolta, válogatott selyemmel, bársonnyal, skófiummal, ezüst pitykével, arany gombokkal, gyémánt csattokkal, finom szalagokkal, drága zsinórokkal, igazgyöngyökkel, brüsszeli csipkével, csupa értékes holmival s nem úgy, mint a többi kelekótya, akik felkapták, ami csak a kezük ügyébe került.

Nagy volt ám a boldogság, amikor hazaérkezett. Csupa könny és kacagás volt az utca. Asszonya, a környék nevezetesen legszebb asszonya, mint ezt majd később, vacsorakor a férjének elmesélhette, éppen a postást búcsúztatta könnyes szemmel, akitől a férje ura után kérdezett volt, amikor Keszeg János címzetes szabómestert megpillantotta. A szívéhez kapott, felsikoltott és futott, futott – elébb be a házba, majd az utcára – és férjére ezer csókot hintett.

Keszeg János, címzetes szabómester – most már ez díszelgett háza homlokzatán egy a császári palotából származó velencei tükörre festve – kilenc napig pihent, evett, ivott és kialudta eddigi megpróbáltatásai gyötrelmeit. Asszonya gyengéden ölelgette, kényeztette évekig hiányzó férjét. Ez után kilenc napig gondolkodott a szabómester, hogy mitévő legyen. Becsületes embernek ismerte magát eleddig, de ez a szekérrakomány apróság, az a néhány, csip-csup a császári  szabóműhelyből bizony furdalta a lelkiismeretét. Ami nem is csoda, mert hát az egész falu szemeláttára hozta, amit hozott.

Kilenc napos vándorútra indult, hogy megtekintse mi újság az egykori császárságban. Elébb, azonban postaládát szerelt a kertkapura, hogy a postásnak ne kelljen még azt a hat fok lépcsőt is megmásznia az ajtóig. Úgy is sokat fárad szegény. Ilyen gondos, jó ember volt ez a Keszeg János. Kilencnapos vándorútján megszemlélhette, hogyan tett igazságot a nép a CSNFN, a Császár Nagy Futásának Napja után. Körülnézett az országban, és a fővárosban. A nép ünnepelt, boldog volt. A császárt már alig emlegették, vagy ha igen, mint régi – régi múltat, ami rég volt, talán igaz sem volt.

A kisfiút sem emlegették, valahogy megfeledkeztek róla.

Látott biz sok furcsaságot: cifra nyerget szamáron, nyári konyha ablakán brüsszeli csipkefüggönyt (milyen szerencse, hogy pár véget megmentett belőle), damasztmellényes kanászt, ezüstkanalakkal homokozó kisgyermekeket, gobelinnel kárpitozott fejőszéket... pedig a házak belsejébe be sem pillantott. Megnyugodva tért haza, hóna alatt a néhány velencei tükörrel leendő szabósága részére, az egyikből még szebb cégtáblát fabrikált, ennél szebb cégtáblát el sem képzelhetett volna. Nyugalmát csak fokozta három szomszédjának egybehangzó beszámolója, mely szerint a postás már csak az általa felszerelt postaládát használja.

Szorgos ember lévén Keszeg János címzetes szabómester, már másnap munkához látott. Megvette a szomszédja pajtáját és szabóműhellyé alakíttatta. Felvett kilenc ügyes szabólegényt meg kilenc csinos varróleányt –ő maga válogatta ki valamennyit a hátsó szobában – és kilenc hónap múlva a környék leggazdagabb embere lett. Híres ember vált belőle, szabósága jó hírét az egész országban ismerték.

Azóta örökkön boldogan élne, ha majd egyszer meg nem halna.

4.

A SZOBA

            –  Jól áll nekem ez a város – biccentett alig láthatót a fejével a Sztálin, a szobor – és körülhordozta tekintetét a Hősök terén. A téren nem történt egyelőre semmi különös. Mert abban nincsen semmi különös, hogy a szobrok fintorognak. Itt a Hősök terén a királyok, vezérek különösen rosszul viselték ezt a generalisszimusznak titulált senkit, ezt a grúz zsebtolvajt. 

            – Pedig cár! – jegyezte meg Bem a Duna túlsó partján, ahonnan könnyebb dumálni. – Senkit sem érdekel – folytatta –, ha korcs alomból is származik. – Egyes republikánusok bazsalyogtak Bem szavain, Petőfi, Táncsics, Ady, de még Kossuth is rá-rá rábólintottak élcelődésére. De a hősök terén nem igazán kedvelt az ilyen semmire se jó beszéd. A Mátyástemplom tövében Szent István is megütközött a meggondolatlan szavakon, de semmit sem szólt, csak lova sörényét vakargatta nyugtatón. – Azt mondják – dünnyögte maga elé – úgy áll ott az a szobor, mint egy török minaret.

            – Hogyan is írják az új grammatikai módi szerint a minaretet – tépelődött Arany János az egymásra csúszó múltakban elfogadott ortográfiákon – egy tével vagy két tével?

             – Mindegy! – nyugtatta őt Karinthy, természetesen a Frigyes – nálunk a minaret már pár száz éve csak múlt időben van. Bizony, istennek hála, a törökök már példamutatóan elvonultak innen.

            Nem történt semmi. Ezután már csak egy vékony felhősáv húzódott a keleti égre. Eltakarta a felkelni készülő hajnali napot. Kár a látvány elvesztéséért, és még nagyobb kár tán az elveszett könnyű kis remény elhervadása miatt.

            Hajnalban, hazafelé (ami most Győr) indult. Startolt, a motor csendesen berregett.

            Így is, úgy is nemsokára megvirradt.

                                   *                      *                      *

– A szobák mindig mások, másmilyenek és mégis mindig egyformákká válnak – mondta Nagyanya. És igaza is volt.

A szobák elkezdenek hasonlítani a használójukra. Nagyanya pillanatok alatt meg tudta állapítani, hogy utoljára melyik szobában tartózkodtam.

 – Nyomokat hagysz – mondta a vadászkutyák büszkeségével és felemelt egy-egy ottfelejtett rám jellemző tárgyat, például az anyám konyhájából elcsent derelyemetszőt, vagy mást, sapkát, kesztyűt, apróságot....

            *                      *                      *

 – Elmegyünk, elmegyünk... Elment Béla, Igor is elment ... csak ezek maradnak örökké, hiába múlt ki Sztálin, Gottwald, Rákosi, meg a többiek, itt már az Isten sem tud többet segíteni ... mindig akad újabb, aki a helyükre csörtet és ott folytatja, ahol ezek abbahagyták.... elmegyünk és kész!

Bement a szobájába, a könyvek közé, és kotorászott. Máskor a kotorászás volt a kedvenc időtöltése, most nem élvezte ezt sem. Mert kotorászni, különben, nagyon jó. De most... a fene tudja!... most valahogy ez sem ment. Máskor, ilyenkor, bele-beleolvasott  verseskötetekbe. A kedvencekbe. Mert vannak ám kedvencek is. A tartalom lehet akár azonos, csak a formájuk, színük, szaguk más. Igen a könyv is ember.  Mert Adyból, József Attilából az összesek duplán is megvannak. Az Arany-összes háromszor is – a gyerekek miatt. József Attilából a számozott  fekete (sötétkék?) bőröst, Adyból meg az akadémiai vásznast, veszi szívesebben kezébe...  mármint, ha kotorászik.

De már hetek óta kerülte őket. Mostanában valahogy nem nyíltak meg neki a versek. Még a kiválasztottak, a sokszor elolvasottak sem. Kerülték őt, igen,  még ezek a dajkálgatott, ajnározott versek is kerülték ...

Pontosabban, félt is, igen ő félt, hogy a versek mit szólnak ehhez az egészhez? Ehhez a szokatlan ötlethez. Különösen József Attilától meg Adytól tartott.

  Most Adyval kezdte volna. Ahol kinyílik, majd ott olvas bele! Kamaszkori játék... ez  azóta is megmaradt. Van ez így, hogy az ember bizonyos tekintetben, bizonyos jelenségeiben (szimptómáiban) „úgy marad”. De most nem nyitotta ki a könyvet. Tétovázott. Pedig tétovázni, gyerekség...

„ Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”

– Párizs sem, ugye, Párizs ... nem az én Bakonyom... Bizony nem – gondolta és a ki sem nyitott kötetet  visszahelyezte a polcra. –  Messze van. Nagyon messze. Odáig el sem megyünk.

Párizs. Eddig a valóságunkban nem is létezett. „Mit nekünk Párizs!” Ez volt az igazi abszurd. Hiszen Párizstalanul éltek. Párizs olyan volt, mint az Óperencia. Csak beszéltek róla, de barátai közül senki sem gondolta komolyan, hogy egyszer az életbe oda is elutazhat... Jó, annakidején Ady járt ott. Beköszöntött, mint az őszi szél... Régen.

 Márai... no, azok az idők is elmúltak. Apa Márai kötetei. A nagybátyja is, a második feleségével, oda, Párizsba utazott nászútra. Az is régen volt. Visszajöttek, és két hónap múlva kitört a világháború.

– Párizs, tehát, nem. Bár nekünk mindegy volna, hogy hova. –  Egy nyugati nyelvet sem tudott, neki (nekik) mindent mindenhol elölről kell elkezdenie. Mindent. A nyáron Münchenben, Stuttgartban viszonylag gyakran találkozott magyar szóval. Még véletlenül is, a metrón, villamoson utazva... –  Rohadt  dolog lehet... lesz ez az emigráció, pedig még el sem kezdődött... –  Reménykedni volna jó, mint kisgyerek az utazás előtt. Az sem baj, ha felét sem éri el, ott messze, annak, amit eredetileg elképzelt magának. Csak, végre már, kicsit  reménykedhetne valamiben!

– Kimondani könnyebb, mint végiggondolni. München, a sörszagú München legalább közel van – egyre türelmetlenebb lett, érezte, hogy amúgy sem tudna az elolvasott szövegekre összpontosítani, csapkodni szeretett volna, de fékezte magát,  egy darabig a semmibe bámult, majd a semmittevéstől riadt meg – valamit csinálni kellene, valami értelmeset – tépelődött, most éppen Babitscsal a kezében. Örök kék ég? ... ugyan, … semmi sem maradt a fejében abból, amit elolvasott. Csak a forma. A sorok. Az unalmasan párhuzamos sorok.

A prózával sem járt jobban. Az Iskola a határon, Örkény, Miszáth, Móra...  vagy Vonegut, Cortazár, Hemingway vagy Marqez ... mind egyaránt elfordultak tőle. Milyen könnyedén vagytok ti bölcsek. A könyveknek mindig könnyebb.

– És a könyvek itt maradnak csak az anyakönyvek nem.  „Cigány egy nép ez...” – simította végig Szilágyi Domokos kötetének a gerincét. „Cigány egy nép ez”!...igen az...igen mi! A szükséges, hivatalos papírokat majd a bécsi komaasszonya kiviszi... nála nem keresik a határőrök. Zaklatott volt, egyre zaklatottabb. Inkább a szótárakban lapozgatott.

– Ha cigány, hát cigány... –  Majd segít a lexikonok örök higgadtsága. – Nem minden emigráció cigánykodás! – Levett néhányat a polcról. – Mit is nézzek meg? –  Az 1953-as kiadású Filozófiai Lexikonban* (Tulajdonképpen a könyvespolc ironikus eleme volna!)egy szó sincs az emigrációról. Sztálin elvtárs bizonyára nem nagyon szerethette az emigrációt ... sem.

(Meg az iróniát sem.)

Még harcostársai emigrációját sem viselte el. Hiába volt böhöm nagy ország ez a Szovjetunió, Sztálin  –  úgy tűnik – nem bírta jól a nagy távolságokat. Tán ez a tériszony egyik fajtája volt nála… Hisztérikus lett, ha valamelyik elvtársa ilyen messzire, mert elmenni, például olyan messzire, mint Trockij, és mint többen ...  azok a mások, a trockisták ... „Mert minden gazember, áruló, trockista volt!”  Ugye, Sztálin elvtárs?!

             Sztálin sosem szerette Trockijt, ezt a legforradalmibb forradalmi vértestvérét, legelvtársibb elvtársainak egyikét! ... „Ezt a szemtelen, ravasz zsidót!”  ( Igen, Sztálin elvtárs, általában, sosem szerette igazán... egyáltalán, nagyon nem szerette ... a zsidókat.) Igen. És Trockij is az volt... ha nem is nagyon, de (származásilag mindenképpen)...  zsidó. Ráadásul nagyon messzire ment el. Nagyon messzire... Pedig hányan ráfáztak... amikor messzire mertek elmenni, de hányan? Hiába, a példából mégsem tanultak! Pedig példa volt elég.

Ugye Trockij elvtárs?! – és... elhallgatott. A szobában riadt csend honolt. – Van itt valaki? – kérdezte. Semmi válasz. Ő tudta, itt járt megint.

Igen. Sztálin.

Vagy Berci. Mert Bercitől minden kitelik. Még arra is képes, hogy viccből megjátssza Sztálint. Csak, hogy vele riogasson.

Mások ezt paranoiának hívják. Másoknak lehet, hogy ez paranoia. Pedig nincs abban semmi paranoia, hogy ezek kísértenek...

* Lexikonnak – normális körülmények között – aligha nevezhető kiadvány. Szikra 1953

                                   *          *          *

Sztálin e napon, mint  mindig, sokatmondóan, de (már csak a korabeli nyomdatechnika miatt is fekete-falfehéren)  mosolyog. Tele van  a képeivel a város.

A születésnapja van ma. Az újonnan bevezetett községi (városi?) hangosbemondó, a „karónkiabáló*” egész délután azt ismételgeti: „Éljen Sztálin, Sztálin elvtárs!” Megszakítás nélkül, folyamatosan. Semmi többet, ezt a három szót, semmi változatosság, még a szórendet sem cseréli fel.

 –  Palkovics bácsi már berekedt volna – jegyzem meg anyámnak, aki ablakot mos, és újságpapírral csillogítja, csak úgy sikoltozik az összegyűrt Pravda, az „Igazság**” meg „Új Szó” az üveglapon, de most anyám se bánja. Nem sajnálja sem a kezét, sem a sikoltozó „Igazságot”.

 A karónkiabáló előtti időkben Palkovics bácsi volt a kisbíró. A szomszéd utcasarokig vihettem a dobverőket, amikor még ő dobolt.

Számmal utánzom a dobolást, megállok szétvetett lábbal:

 – Közhírré tétetik, közhírré tétetik!” – harsogom. Anyám egyre idegesebb, csapkod, reszket a keze, benne az „Igazság”...  – Palkovics megbolondult volna – mondta végül anyám – mint ahogy előbb-utóbb mindenki meg fog ettől bolondulni… Te meg azonnal gyere be – és sírva fakadt. Becsapta a félig mosott ablakot.

Semmit sem értettem. A kapun Apám engedett be. Megnyomogatta a fejem.

 – Nincs semmi baj, Berci! –  mondta. Fejemet, nyakam átkarolva a derekához ölelve, egyszerre léptünk, úgy mentünk lassan befelé. – Holnap, tudod, holnap nagyon nagy ünnep lesz. Nem kell ilyenkor randalírozni az utcán. Veszélyes! A hangszóró szünet nélkül kotkodácsolt: ”Éljen Sztálin, Sztálin elvtárs!”

 – Az a nevezetes elvtársi purparlé Mexikóban. Kár volt abbahagyni fiúk, amíg egy is maradt belőletek! Jégcsákány jutott volna fejenként legalább egy...– Apámat hallom újra a már becsukott lakásajtó mögött,  fojtott hangon beszél. Csak anyánknak mondja, őt kívánja felvidítani. Nem sikerül. Az ajtót gondosan becsukta, hogy én (mi) ne halljuk, mégis hallom s felvidulok, pedig azt sem tudom miről beszél. Felvidít rohanó szavai sodrása. –  „Sztálin maga a bőségszaru!” –  olvasta fel az újságból fennhangon. Pár hónapig  ez volt kiírva még a  faliújságra is a megyeház folyosóján. Akkoriban tűntek el az üzletekből a szarufésűk, s jöttek „divatba” a rikító színű  nyeles műanyag-fésűk. Farzsebben viselték, hogy jobban látszódjon. Így volt divat.

Magyar nyelvű színházi előadás volt vagy egy hete a nagyteremben. Oda mentünk.

– Már szarunk sincs. – jegyezte meg az Apám, a faliújság meg a farzsebekből kikandikáló fésűnyelek láttán. Hogy teljes legyen ezen szép este élménye, Moliére helyett ráadásul valami  traktoros darabot adtak a szövetkezetesítésről, nem azt, ami eredetileg meg hirdetetett, nem a Dandyn Györgyöt. A szünetben dohogva hazamentünk. Sőt, még én is dohoghattam, amúgy felnőtteskedve.

Most Apám teát főzött anyámnak. Pedig még a teáskanna is rosszul állt a kezében.

*  (ahogy a mácséjdiek találóan nevezik)

** Pravda – a Szlovák Kommunista Párt napilapja

                                   *          *          *

Semmi az emigrációról. Az égvilágon semmi! Még a lenini emigráció sincs feltüntetve. Sztálinról viszont megszámlálhatatlan mennyiségű nyegle, semmitmondó sor írattatott.

A Sztálini mosoly. A kötetből ez sem hiányozhatott. Agyonretusált télapómosolyú fénykép és autogram. Még hogy az arc a lélek tükre?! Tombol a jovialitás, sehol egy árulkodó nyom, egy jel.

Szoszócska*, mi a jelecskéd, bitófa?

És a gyilkos télapó mosolyog. Mint  mindig: magabiztos. „Sztálin maga a bőségszaru”.

Belelapozott az állexikonba. Sztálin, Sztálin, Sztálin! Mintha az egész lexikont maga Sztálin írta volna, pedig csak neki írták. Az árnyékírók. Ezek írták Sztálinnak, sok-sok szeretettel. Ez a mű  minden kifejezés ürügyén Sztálinról beszél. Kéretlenül is az Agnoszticizmustól, a Fajelméleten,  Lamarckon  keresztül kollégáját,  Lenint sem kímélve egészen a Weismannizmus-Morganizmusig, mindenütt pipacs gyanánt ott virít a neve: Sztálin, Sztálin, Sztálin!** E filozófiai szemétdombon oldalanként legalább egyszer ott a neve, ráadásként egy-két „bölcs” Sztálin idézettel dúsítva. Mert az kell. Sztálin a lexikonban is, rendszeresen helyére rakja a világot. A világ kusza. A szerzők, sajnos még azok is, akik különben arra érdemesek voltak, hogy egy ilyen jelentős marxista (sztálinista), filozófiai lexikonban szerepelhessenek, bizony, sajnos még ők is, olykor kuszán fejezik ki magukat... különösen Sztálinhoz képest kuszán...

A többiek, a valódi lexikonok, a Pallas, a Révai, az értelmező szótár a Brockhaus és a Meyers viszonylag szűkszavúak, és az emigrációról majdnem ugyanazt a definíciót adják meg. A lényeg mindenütt az elhagyott haza!

Inkább zene! Lemezt tesz fel. Bartókot. Íme, emigráns zeneszerzőnk. Hegedűverseny. Hátradől. Ebbe bele kell dögleni. Szisz versei botorkálnak gondolatai közt, Bartók zenéje  meg a vers a „Bartók Amerikában”...

–  És ha fordítva? Ha a haza hagy el. Akkor mi van, Apám!? – csapkod ökleivel a semmibe –  te érted ezt?

–  Haza, otthon, oda, vissza –  Az Apja mindig, mindenre válaszol. Ha kell, ha nem. Most is éppen az ujjain számolgat (nem ő –  az Apja!).  Mintha az „elment vadászni”-t számolná ki a bütykös, görbe ujjain. – A köszvényt az isten se gyógyítja meg, bizony nem, fiam! – A gödör szélén eligazítja a fagyos, havas rögöket, hogy kényelmesebb fekvése essék könyökének. – Meg a hideg se használ, bár most már mindegy, csak neked mondom, miattad...hátha okulsz belőle... – Ott áll, csak úgy hajadonfőtt, a vonásai majdhogy bele nem olvadnak a koraesti, téli, havas tájba – Engem is otthagytál, amikor elmentél, otthagytál külföldön, otthon! – hogy is van ez?

Tiltakozna. Hiszen ez így nem igaz. Ez így, egyáltalán nem fedi a valóságot. Az apja hagyta ott, tizenhétévesen. Még meg is látogatta a kórházban. Igen. Utoljára. Azt, hogy utoljára, akkor nem sejthette. Semmit sem sejthetett. Viccelődött, a kapuig kísérte... és puff, fogta magát és elment. A kórházban még sütött a nap, vénasszonyok nyara volt, a temetéskor már szitált a novemberi eső.

– Csak a sírt! – de ezt már annyiszor megbeszélték – csak azt hagytam ott! Azóta mindig velem vagy. Mindig követsz. Még akkor is ha nem akarom. Ha társaságban vagyok, ha nővel vagyok, akkor is beledumálsz mindenbe. Lépten-nyomon zavarba hozol a legalkalmatlanabb pillanatokban is – mondhatta  volna, de még a tolakodó gondolatokat is elhessegette. Mije marad, ha még az öreg is megbántódik, ha most az apja is elhagyja? Ha már kísérteni sem jönne? –  Összezavarsz... Ha hagyom. Ha hagynám... De nem hagyom!

Apja folytatja a mondókáját, elmagyarázza a világnak ezt az oly nehezen megfejthető logikát, mint egy kiszámolót –  a Monarchiába születtem, Csehszlovákiában jártam iskolába, hirtelen önálló Szlovenszkó lett a szomszéd falvakból, itt meg Magyarország – mutat körbe az örökzöld bukszus-bokrok, virító csipkebogyók, néhány árválkodó, maradék, elsárgult platánlevél, és az  unatkozó fejfák között. Most meg újra Csehszlovákia. És hol van még az egésznek a vége?

Még mindig azt az ujját fogja, amelyikre az jön ki: ez meg megsütötte.

– Azért jöttél, hogy gúnyolódj?

– Nem gúnyolódom. Csak azt tudom, amit te. Szenvelegni, vagy játszani. Játszani jobb.

– Köszönöm!

– Ízlés kérdése. Lehet fordítva is. Játszani bal – bal keze mutató ujjával köröket rajzol a markába. – Kerekecske, hazácska, elmegyünk a ...

– Semmit sem értesz – mondta az Apjának. – Én nem emigrálok. Csak maradni nem tudok.

– Príma definíció! – így az Apja.

– Tudsz jobbat?

– A gondolat, tudod az a ködgolyó az agyadban, addig jó, amíg el nem indul valamerre.  Ha arra gördül, amerre szeretnéd, annak sosincs jó vége, ha nem arra, akkor meg azért nem jó. – Sunyin figyeli reagál-e a fia. –  Addig élvezheted, amíg el nem indul. Amíg csak vágy. A vágy maga a  tökély. A boldogság. Beteljesedett boldogság pedig nincsen, akkor már nem vágy a vágy. Ilyen az élet. – Leporolta a könyökét. Könyököt váltott. – Szóval, te már döntöttél. Kassán ez még nem volt. Kassán a süllyedő hajóval meg a patkányokkal kínlódtál. Még álmaidban is.

– Tán dögöltem volna bele? Csak hogy maradhassak?

– Tudod fiam, hogy a magánéletedbe nem akarok beleszólni. – széttárta a kezét a sír felett. Az apja feje a bokájáig ért. Tán a látvány groteszksége riasztotta. Hátrább lépett.

– Amikor az unokaöcséd, Béla, lelépett Svájcba, számon kérted rajta, méghozzá a háta mögött, hogy nem maradt. Mert ez morális kérdés. Sőt, éthossz! Teóriákat teremtgettél. Életfilozófiát. Azt a legkönnyebb. A filozófia mindig csak kezdet, a semmiből jön. A semmiből indulni a legkönnyebb. Jól tudja ezt a Teremtő, az isten is.  Éjszaka kinéztél az ablakon a semmibe és megfogalmaztad: „Nem szabad föladni, mert akkor a helyünkre is megalkuvó lép.” Szép heroikus gondolat. Pőrén szembefordulni a történelmi úthengerrel. Mi van, meguntad?

 – Elfogyott a szusz! Bocsáss meg! – még egy lépést tett hátra. Valakit temettek, mert a havas domboldal görbe útjai megteltek fekete, nagykendős öregasszonyokkal. Ezt látván, egyre több varjú ült meg a sír fölötti kopasz platán ágaira, szorosan egymás mellé telepedtek, hogy mindent jól lássanak. Mintha a fa tükröződött volna a  havas domboldalon.

– Apa, tényleg, nem bírom tovább.

– Van ez így.

– Sedre voltam. Elhamarkodottan ítéltem. Tévedtem. Ha annyit élek még mint te, akkor még tíz évem van hátra...

 – Ne nyuszogj! Tíz év nagy idő. – hallgatott, felnézett a varjakra, majd az öregasszonyokra. – Fábián Pistát hozzák – intett a kápolna felé a fejével.

– Hány éves volt? – csapott le a témára.

– Mindegy, mint én... Szóval, nem maradsz.

– Három gyerek...

– Három szép külföldi család...

– Nem én akarom így!

– Még szerencse. Ott majd a banánt unjátok meg, mint én odaát, minálunk a túlvilági tömjén szagot. Mindegy. Vége. Sem harc, sem jó példa.

– A példaképek börtönben, vagy előbb-utóbb a pszichiátrián kötnek ki. Elegem van ebből az eszelős életből. Realitásra vágyom. Se hírnévre, sem gazdagságra. Kedden kedd legyen, vacsorakor vacsora. Ennyi. Normalitás! Az élet realizmusa!

– Ne kiabálj, fiam! – mintha  mosolygott volna – Realitás és a Kárpát medence? Ezt komolyan mondtad. Kísérje életed mindig a nevetés! – mondta és eltűnt hirtelen, ahogyan jött. A lemez is lejárt. Bartók ... Bartók Amerikában...”Nem szabad szövetkeznünk halál ellen – halállal”...

*  Sztálin gyerekkori becenevét és még sok más hasonlóan hasznos tudást a direkt erre a célra gyártott olvasmányokból, tanulhattuk meg, mint édes titkot, a szocialista pedagógia és gyermeksajtó fáradhatatlan igyekezetének köszönhetően.

** Lenin állítólag még így mondta: tanulni, tanulni, tanulni… és ez lett belőle: Sztálin, Sztálin, Sztálin!

                                   *          *          *

Apám nekem mindig jót akart. Reggel kézen fogott és elkísért az iskolába. Elmagyarázta, hogy ez már nem óvoda, hogy ez egy komoly hely. Innen megszökni tilos! Ráadásul végre van magyar iskola, vagyis ez a mienk, micsoda szégyen lenne...stb. Én nem ájuldoztam a boldogságtól, rosszat sejtettem, már csak az alapos előkészítő szöveg miatt is, de Apám felettébb kedves volt, a fejem búbját többször megsimította, s  Bercinek becézett, mint mindig, amikor általában titkolt szeretete áttört szigorú szemérmességén. Nem rontottam a hangulatot, jó volt Apámmal kettesben. Apám örült, legalább is ilyesmi látszott rajta, az iskolát meg amúgy sem lehetett megúszni. Bátyám szerint, aki szlovák iskolába kezdte, és ezért joggal hősködhetett jó bizonyítványaival, az iskola nem is olyan nagy ügy, csak unalmas. A folyosón a többi kölyköt nyalták, falták, könnyezték az anyukák, minden olyan idegen volt és rózsaszín. Pár lépessel odébb álltunk meg Apámmal. Csengettek.

 – Ez mi? – találgattam. Hiszen a kapu nyitva volt.

 – Becsöngettek. Be kell menned, Berci! – kezet adott férfiasan, meg egy simogatást a fejem búbjára. Ha okosabb fia lettem volna, biztos elmondta volna, hogy szeretné ha egyszer büszke lehetne rám. Neki  fontos volt, talán a legfontosabb, a büszkeség. Addigra már semmi másunk nem maradt.

                        *                      *                      *

A lényeg az óvatosság.

Micsoda mondat? Meghatározó! Végigkísérte egész eddigi életét. Minden jóakarója minduntalan ezt ismételgette.

– Légy óvatos. Nem csak magad miatt, hozzátartozóid, gyerekeid, családod érdekében... – de, hát, hogyan kell azt csinálni, már mint azt az óvatosságot... igen, ezt nem árulta el senki. Jó, a pallón egyensúlyozni kell, és nem szabad melléje lépni... Így van!...  De az életben, hogyan éljen úgy, hogy az fel sem tűnjön?

Egyre gyakrabban figyelmeztették a barátai is, akik ismerték („nehéz természetét” –  bár sokat emlegetett rossz tulajdonságait, lehetőleg, nem nevezték ezen szóval ), majd, mégis,  hirtelen megbántódtak konokságán, hogy figyelembe sem veszi a jóindulatú intéseiket; sőt, a barátjának éppen nem nevezhető színházigazgató is... miközben fejét csóválta, mert látta, láthatta rajta, hogy („ez a szerencsétlen hülye”) nem érti, mit is akar tőle.

Figyelmeztették a szeretői az ágyban, két ölelés között, váratlanul felülve...

 –  „Légy óvatos!” –  az ember ilyenkor csak csodálkozhat.

–  Óvatos? –  Majd, az esetleges frivol helyzetből fakadó félreértést, tisztázandó hozzáfűzték:

– Hiszen, ezek így kitörik a nyakad – és előre megsajnálták...

– Ezek? 

– Aha! – bólintottak, de ő tényleg nem értette. És tényleg kitörték...Ezek.

Egyre inkább összezavarodott, eltévedt gyermekként az erdőben, minden lépése, gondolata bizonytalanná vált. Kikkel, mikor, és hogyan legyen óvatos? Még ennél is óvatosabb?

                        *                      *                      *

Az iskolában megadták a módját Sztálin halála megünneplésének.

Volt egy tanítónőnk a Bodáné, de az öregek még a lánykori nevén, csak Varcsek Marcsinak hívták. Nagyanya szerint az egész család, mármint a Varcsekék, senkik voltak. „Nagy senki az egész bagázs” – mondta és ez nála felért egy káromkodással, sőt, kiátkozással.

 Marcsika nem volt se szép, se csúnya, elmúltak a pattanásai, kikerekedett, faros-bögyös lett amennyire kell. Az apja, Varcsek Béla azaz Varček Vojtech ahogy mostanában írták, sebtében, az elsők között lépett be a pártba, rögtön  felkerült a kerületre amolyan fullajtárnak. Ő volt ott  a megbízható magyar elvtárs. És már itthon is, mint fenn a kerületen is Vojtonak becéztette magát. Megfogta a... párt... lábát, ez a Vojtó... – pusmogták röhögve a városban. De Varcsekék az ilyesmikkel nem nagyon törődtek.

 Marcsika, eleinte a városi hivatalban rakosgatta a papírokat, majd elvitték őt valamilyen hathetes kurzusra, ahonnan már tanítóként és főleg pártaggként jött vissza. Kicsit ijedten, mert azt hitte, hogy úgy maradt...

Boda Lajos (hivatalosan: Ľudovít) hirtelen elvette feleségül. Semmi templomi esküvő! Párttagok nem kérhetik az Isten áldását! Marcsika végül is, mint ez utólag kiderült, mégsem maradt úgy, csak vaklárma volt, de neki biztos megérte, asszony lett belőle.

Marcsika általában nem volt hazudós. Inkább, szépen mondva, naiv volt. Nem szűz... mert az egészen más. Csak nem szokta még meg, hogy naponta, rendszeresen, alaposan... ugye?! Reagáltak a hormonok, apró anyagcserezavarok, változékony közérzet... egyszerűen félreértette saját testének jeleit.

 És végül is, nem járt senki rosszul... Sima ügy, Marcsikát ezért nem kurvázta le senki, ő lett a Bodáné és kész. Így névelővel együtt emlegették, mondták a nevét: A Bodáné! Egyszer még igazgató is lehet a Bodánéból, (ma már semmin sem szabad csodálkozni! Ma már nincs szakma! Ezeknek!?) zizegtek egymás közt a régi pedagógusok, akik addigra már megtanultak –  szinte mindentől – félni, sosem tudhatták melyikük fog valamit visszamondani...  Különösen ezektől  Bodáné  féle jelenségektől féltek.  És, okkal.

Marcsika feljutott a csúcsra. Mármint a saját karrierje csúcsára is.  Divatos szűk szoknyákat viselt, általában szűk veres pulóvert hegyes melltartóval, tartósba rakott haján veres rádiósapkát, amelyet bross helyett valamilyen villogó, aktuális jelvénnyel tűzött meg. Ajkait is vastagon zászlóveresre kente. Boda elvtárs, a férje, a kurzus után is a városi pártbizottságon maradt, Marcsika tanítónő lett, igaz, osztályt („Jaj! Isten ments! Csak azt ne!”) nem bíztak még rá, mert akkor az iskola még megpróbált adni magára, inkább csak helyettesítgetett, vagy egyéb „fontos” feladatokat intézgetett a pártbizottságon meg a kerületen. Ahhoz értett a legjobban - így mondták. A kollégák ezért nem is vették komolyan. Eleinte.

– Ugyan a Marcsi meg a pedagógia?! – legyintettek.

 De ő, Varcsek Marcsika, alias a Bodané már akkor tudta magáról, hogy ő lehet még itt minden....

            *                      *                      *

 – Az úgynevezett bátorság tulajdonképpen saját szentimentalizmusod kiélése. Olcsó trükk! Vagy nem olcsó, mert akár beledöglesz...akár nem... egy póz csupán – mondta volna Berci. De inkább nem mondta. Tudta, hogy Kassán valami hasonlót mondott a bátorságról az egyik titkosrendőr a leendő ügynökének. Aki eredetileg jogásznak tanult... a magyar érettségi előtt, tán még Karinthyt is olvasott...

 – Póz nélkül nincs ember – válaszolt erre ő is egy olcsó, látszólagos, bölcsességgel. Akkor is, Kassán is valami hasonlót válaszolt a titkos rendőrnek... Az ilyen bölcselkedés a fölös szabadidő felesleges költészete.

Másra, most éppen, nem tellett.

Meg hát valóban nehéz meghatározni, hogy hol végződik a póz, és hol kezdődik az ember. Egyáltalán kezdődik-e valahol az ember? Hol kezdődik el a szobor amely...    „Képtelenség volna azonban, ha a szobor azt képzelné, hogy két ellentmondó cselekvés vonatkozásában is a puszta lehetőségre szorítkozhat; például ugyanabban a pillanatban akarhat, és nem akarhat sétálni, illetve nem sétálni. Az ilyen cselekvések közti választás szabadságának következménye; ő azonban az adott pillanatban szükségképpen az akaró vagy nem akaró, a sétáló vagy nem sétáló szobor”?* Nem titok Condillac szobrot mondott ember helyett, mert akkor még Sztálin-szobrok sem voltak. Vagy voltak, csak másképp nevezték őket és az abbé valóban felvilágosultan gondolkodott, bölcselkedett...

* Étienne Bonnot de Condillac: Értekezés az érzetekről – ezt már Berci is csak felolvasni  tudná.

            *                      *                      *

Sztálin halálának napja, Marcsika nagy napja is volt egyben. Berontott az osztályba lilára dörzsölt szemekkel, zokogott és zokogott megállíthatatlanul, lucskos, könnyes, nyálas arcát ökleivel törülgette. Alig érthető hangfoszlányok szakadoztak fel a sírás közben, „meghalt az apánk!” „Sztálin, Sztálin, Sztálin!” – legalább háromszor (mert az úgy volt szokás!). ”Jaj nekünk, jaj, mi lesz most már velünk?”- ismételgette(szintén háromszor), míg az osztály nagy része vele együtt nem zokogott.

(Miért? Mi lenne velünk? Egyszer mindenki meghal. Még a halhatatlan hősök is.)  Nagy kunszt, gyerekeket megríkatni. Körbejárta az összes osztályt, senki sem szólt rá, hogy „hagyja már abba végre”. Jelenése mindenütt hasonló lehetett, bár a bátyám szerint náluk még toporzékolt is sivalkodás közben.

 –  A tanításnak már annyi – örvendeztünk, és valóban aznap, másnap sem, sőt még jó pár napig – a nagy* megrendülésre való tekintettel – nem volt tanítás. A magamutogató jelenetlánc után (Marcsika), a  tanítók hirtelen eltűntek. Sokan, valóban azt hihették, hogy Marcsikának „valami baj történhetett a fejében”.

 Mindenesetre, lesz, ami lesz, a tanáriban, a rádióból már eleve túlcsorduló gyászzenét felhangosították, és összegyűltek  az igazgatói szobában egy rövid megbeszélésre, majd visszajöttek és egy félóráig Sztálin érdemeiről prédikáltak nekünk. Addig Marcsika fekete szalaggal  díszítette ki a folyosón az összes képet, Lenint is, sőt  még a tájképeket is... Lehet, hogy nem figyelt, vagy könnyeitől homályosan látott... bár valóban,  a képek  zöme amúgy is Sztálint ábrázolta, holmi gyűléseken, vaskohókban, búzamezőkön, vagy akár (vigyázatlanul) a gyerekek között...

Nekünk, ezen a napon, különösen csöndesen és fegyelmezetten kellett volna (igaz jóval korábban, mint különben – tehát megérte) hazavonulnunk. Ez ügyben minden tanító megtette, amire képes volt, (ide-oda rángattak, fenyegetődztek, pofoztak) váltakozó sikerrel. Ott álltak a folyosókon, iskolakapuban a közeli utcasarkokon és emígyen csitítottak minket, élükön az egyre bátrabban fontoskodó Marcsikával, aki közben már szerzett magának egy széles fekete karszalagot és veres rádiósapkájára is feltűzött egy fekete szalagot, ami úgy nézett ki, mint egy pincér ottfelejtett csokornyakkendője.

A nagy felfordulás dacára is sejtettem, hogy ez a halálhír nem is olyan rossz hír.

*Abban az időben minden nagy volt, ami szovjet volt. Maga az a marha nagy ország. A Nagy Októberi Forradalom, a Nagy Honvédő Háború, Nagy Vezérünk Sztálin. Örökkön örökké minden csupa nagy betűvel.

                        *                      *                      *

 

Mert az igazat nem szabad eltitkolni. Erkölcstelen volna leplezni még saját tévelygő igazságait is, hiszen az igazságok is csiszolják, gömbölyítik, tökéletesítik egymást, mint sebes folyók medreiben a kavicsok... Ráadásul, ha megszólal, nem tudja gondolatait verembe zárni, nem tudja álnok fegyverként használni szavait. Megvonni a gondolat és közvetítője: a szó szabadságát minden istenek ellen való vétek. Ezzel az elnémulással indul, indukálódik az ember-ellenesség, az embertelenség.

Az embertelenség, amit  nem a szépség halk ölelés a csönd, hanem az elhallgatás fogalmaz meg.

Miközben úgy érezte, hogy végigóvatoskodja egész csibeszaros  életét (mert végig óvatoskodja!); sosem mondja meg igazán a véleményét, még ha kérdezik is, kerülgeti mint kutya a forró kását... (mert kerülgeti!) igen, mintha félne saját, legsajátabb apró igazságaitól is, mintha önmagától is félne... (hát hogyne félt volna!) ... saját igazságait hatalmas fém-bogáncsszerű képződményeknek sejtette, melyek ha elszabadulnak, ha szabadjára engedi őket, összeszaggatják, tönkreteszik a baráti, munkahelyi, szakmai, szerelmi, emberi kapcsolatokat... összetörnek minden emberi érzékenységet, az esetleges feléje irányuló szimpátiát, azt a konok, tüskés egyéniségét óvó, megbocsátó tüll és hártya-világot, mely körülveszi.

– Például – mondta Bercinek a poliklinika előszobájában, ahol már vagy egy évtizede, nagy betűkkel kirakott: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” , ostoba jelszó porosodott a főfalon – miért éppen ezt felejtitek el leszedni.

 – Gyere! – mondta Berci és belekarolt. Beléptek a rendelőbe. – Maradj nyugton!

 – Nem a tolerancia hiánya zavar. – fojtotta le a hangját Berci miatt. – Azt már megszokhattuk, hehe...hanem, hogy ez a jelszó, még a kommunizmusnál is fanatikusabb.

 – A mi dolgunk? – kérdezett vissza Berci. – Nem a mi dolgunk kijavítani a kommunizmus hibáit. Nem is lehet kijavítani!  Minek kijavítani? Ezeknek?!

Ő még folytatta volna, hogy a gyerekek, betegek, öregek éhendöglesztésére bíztat ez a jelszó. De Berci már arról beszélt, hogy ha valaki, aki neki ártani akar, meghallaná, hogy gúnyolódik a szocialista rituálén, akkor bizony megütheti a bokáját.

 – Ezeknek mindenütt fülük van! – mondta Berci fojtott hangon.

– És a logika? – de Berci mintha nem is hallotta volna. Vagy mégis?

– Mert ezeknek, édes barátom,  minden ostoba, demagóg pofázásuk rituálé, igen az – gátolta meg Berci, hogy újra közbeszóljon – és ebben nincs logika, hiába is keresed. Nem engedheted meg magadnak a legkisebb meggondolatlanságot sem!

Azt sem érezte magáról, hogy meggondolatlan lenne. Inkább tétovázónak értékelte magatartását. Szebb szóval: mérlegelőnek. Naponta tapasztalta ugyanis, minden újonnan született gondolat túlzottan robusztus. Nehéz  is különbséget tenni a születő gondolat és magzatburka, az ötlet között. Az ötlet ezerirányú, boldog, játékos, optimista, felelőtlen szikrázás, az újszülött gondolat bár robusztus, de ennél jóval konszolidáltabb. A világ élményeinek rendszerezett (rendszerezhető) spektrumát követi, nem kerülgeti a tragikumot, a fárasztó töprengést, a pesszimizmust sem. Az ötlet rögös úton válik gondolattá. A kételkedés által. Igen a kételkedést, a kételkedés (tétovázás, mérlegelés) tragikus gyakorlatát a gondolkodás legfontosabb fázisának  minősítette.

Olykor szűkebb társaságban hirdette is ezen véleményét (tulajdonképpen: kétségét, vagyis inkább kétségeinek alig áttekinthető labirintusát), de visszajelzéseket nem kapott. Kínos volt neki ez a csönd.

– Aki gondolkodik, ne is egyék! – törte meg a csöndöt. De ebben (a fura, jelszavas) társadalomban, erre a (veszélyes) humorra, nem reagált senki. Berci sem!

A kutya mindig bennem van eltemetve, gondolhatta, gondolta is, hogy önmagában van a hiba. A kérdés, hogy hol? mi?. .. Identifikálni kellene. Talán bizonyos rejtőzködő agysejtek megragadtak a kamaszkor derűjében?  Vagy a szelleme maradt némileg retardált? Sosem vált felnőtté, valóban óvatossá? Nincs olyan magyarázat mely megnyugvást hozhatna.

Tudta, hogy saját agyműködéséről, szelleme, lelke zizegő tusáiról gondolkodni, azokat elemezni (dezantropomorfizálni úgyis eleve lehetetlen) egészségtelen, rossz szokás, még az orrpiszkálásnál is rosszabb (hitt a szakkönyvekben leírottaknak), sőt, reménytelenebb. Ezért abbahagyta, ráadásul még mintha néhai anyját is hallotta volna közben valahonnan a távolból, a sejtésekből: „Óvatosan kisfiam, beszakadhat alattad a jég!”

                        *                      *                      *

Meghalt hát Sztálin. A biológia megint az egyszer helyrerakta a történelmet.

Meghalt.

 Ez most már egészen biztos. Délutánra ezt már mindenki tudta. Egy örömhír,  aminek ezek miatt, senki, sem mert szívből örülni. Apám ugyan anyámmal táncolt vagy két-három keringő lépésnyit a rádióból szakadatlanul sugárzott gyászzenére, majd fegyelmezte magát a vacsorázó asztalnál értetlenül rágicsáló két fia miatt.

 – A felszabadulás óta – mondogatta Apám – leszoktunk a felszabadult röhögésről –  És ez így volt igaz.

Vacsora közben csupa semmitmondó apróságról volt szó. Apám a padlás lépcsőjét emlegette, amire bizony, szerinte, már régen ráfért volna egy alapos tatarozás, míg valaki rosszul nem lép rajta és kész a baj. És alkalom szüli a rossz lépést...

–  Miben halt meg? – kérdezte a bátyám.

 – Sajnos ágyban... – mondta Apám.

 –  Ha vacsora közben lett volna rosszul, akkor talán még megmenthették volna – fűzte hozzá sokára anyánk, elmélázva, hátha még csökkent valamit Apánk elkapkodott szavainak élén. Apám elnézett jó messzire és közben már a „Meghalt a cselszövő“-t füttyögte, alig evett valamit. Ha Nagyanya még élt volna, rászólt volna. ”Imreee! Az asztalnál?”. Anyánk ezt,  nem merte megtenni.

–        Imre, kihűl az ételed – motyogta csendes, örömmel vegyülő félelmében.

                        *                      *                      *

Él-e az óvatos ember, vagy csak megússza a mindennapokat, a hétköznapokat, maradnak neki a várt és a nem kívánt ünnepnapok, és a végén az életének legnagyobb, legfontosabb napja, órája: a halál.

A halált még senkinek sem sikerült megúsznia minden ravaszkodás, varázslat, önszuggeszció és alkímia ellenére, a halállal nem lehet lacafacázni. Senkinek sem. Ezeknek sem! Lehet nem gondolni rá, de eszünkbe jut, ha nem is akarjuk. Lehet hiteket, okkultista tanokat kitalálni, megbékélést, nirvánát hirdetni... aztán hisszük-e vagy nem, reménykedünk-e vagy nem, az a mi gondunk marad... még a legerősebb vakhit mögött is ott settenkednek majd a kétségeink... de a halálnak ez, végül is, mindegy.  Halál pedig van és kész! A halálnak még arra sincs szüksége, hogy önmagában higgyen, bekövetkezik és ennyi volt!

Az emberek mióta megtanultak gondolkodni, energiáikat nem kímélve, a halál utáni sorsukkal foglakoznak.

– Van-e és ha van, milyen élet van, lesz a halál után? – kérdezi Berci.

A racionalitás meg az kívánná, hogy azzal foglalkozzanak, hogy milyen az élet a halál előtt. Egyáltalán, élet-e az élet, a halál előtt...

– Van-e élet a halál előtt? – ez megint Berci.

 Ha nincs igazi élet a halál előtt, akkor milyen lehet a folytatás? Az irracionális halálon túli sors miként folytathat egy e-világban kiteljesedni nem vágyó életet. A semmi, a soha meg nem ismerhető túlvilágon is csak semmi. A túlvilági hálára spekulálni pedig ... mily balga és ellenszenves.

                        *                      *                      *

A barokk megyeház előtti térre állították fel Sztálin ravatalát. Főhelyre!

Így volt ez minden városban, sőt, nagyobb községekben is. Elmentek a koporsóshoz, kiválasztották a legdíszesebb koporsót, kerül, amibe kerül, rávésették Sztálin nevét, a koszorúsnál minden intézmény és tömegszervezet koszorúkat csináltatott, veres szalagokat festettek, a pártbizottságon döntötték el, hogy milyen szövegeket kell rájuk pingálni. Igazi hulla nem is volt, mégis minden eddigi temetést felül kellett hogy múljon a sztálini temetési pompa. Ezek nem vicceltek. Ezért a helyi pártbizottságon Boda elvtárs volt a felelős, az iskolában természetesen neje, Varcsek Marcsi, vagyis „a Bodáné” vitte a prímet.

Délelőtt, a koporsó négy sarkán minden egyes tanulónak, szomorú arccal, díszőrséget kellett állnia. Négy percig, rezzenéstelenül, mozdulatlanul, ahogy dukál. Előtte ezt be is gyakoroltuk az iskolaudvaron a pinceajtónál. Tanítás helyett, mert „Sztálin nevében, munkára készen!” – tanítás aznap sem volt. És mi álltunk, mint annak a rendje. Kellő, reménytelen arckifejezéssel. A Bodáné irányította az akciót, a tanárok ijedt, értetlen, ideges, szorongó arccal, rekedt hangon, halált-megvető ostobasággal, kínosan  magyarázgatták a díszőrség mibenlétét a gyerekeknek, akik  ünnepi ruhában, az úttörők piros nyakkendőben ... de mindenki széles, fekete gyászkarszalaggal a bal karján ott kornyadozott már órák óta az iskola folyosóin.

 Az egész városban mindenki fekete gyászkarszalagot viselt, a felnőttek is ünneplőben voltak, mert nekik is díszőrségbe kellett menniük, délután az asszonyoknak, este meg éjjel a férfiaknak – míg le nem telt a kerek huszonnégy óra.

Voltak olyanok is, akiknek a fekete gyászkarszalagjuk sötétkék, vagy mélybarna volt, mert annyi fekete anyag nincs is...

                        *                      *                      *

Az Istenre gondolt egy alig berendezett győri szobában.

Az Isten, talán, mégiscsak maga a pőre félelem. A gyerekkori ijesztgetők elmúlnak, de a félelem örök. Mindig talál egy újabb, hitelesebb szimbólumot, hogy egy életen át elkísérhessen... Végső soron a betegségeket veszi elő, majd a halált... Az istenek a haláltól halhatatlanok.

Mire gondol majd, ha egy távoli, valamilyen szobában leszek? Milyen halálra?

                        *                      *                      *

Kamilla néni csak kiment a gangra és rögtön kétségbe esett. Balkezével megtámasztotta a falat, jobbjával megdörzsölte a szemét, hátha csak a szeme káprázik, de nem káprázott.

A kert végében, mintegy negyven-ötven méterre a háztól, tankok vonultak. Igaz, a hátsó, derékmagasságig érő sövényen túl a bernecei úton csörömpöltek...igaz, hogy a határ magyarországi oldalán... igaz, hogy Kamilla néni kertjébe egy lábnyom, egy töltényhüvely sem maradt most, egyelőre, utánuk...  de akkor is a kert végibe voltak. Szava is elakadt, ami Kamilla néni esetében valóban ritkaságnak számított, de ilyet csak a háborúban látott utoljára, és akkor is orosz tankok voltak és ugye, hogyan megkeserüljük ezt, azóta is.

Kamilla néni hátával szinte rátapadt a falra. Már szinte a falon keresztül szívódott át, úgy surrant be, vissza, a házba. Kapkodva magához vette legfontosabbnak vélt értékeit: olvasóját,  ékszereit, imakönyvét, pénztárcáját, igazolványát  és óvatoskodva kisettenkedett a házból, majd az utcából is, iszkolt át a hidakon, hozzánk. Még csodálkozott is, hogy az oroszok most – ki tudja miért? –  nem lőttek utána.

 – A bernecei úton vonulnak az orosz tankok – mondta lihegve, és ajtóstul esett be a házba. Apám gyorsan leültette, inni adott neki, különösen figyelmes volt vele. Nagyanya halála óta jóval figyelmesebb volt Kamilla nénivel, mint annak előtte. Szinte babusgatta. – Nem hallod, Imre? Az oroszok! A davajok! – idézte a testvérét, Nagyanyát, hogy szavainak nagyobb nyomatékot szerezzen.

 – Nincs semmi baj – hazudta apám, csakhogy megnyugtassa. Mert bajnak, baj volt, hogy tizenegy évvel a háború befejezése után ez az orosz horda Pestet lövi, utjainkon korzózik mocskos harckocsijaival, még akkor is, ha minket itt a határ mögött, most éppen nem fenyeget a közvetlen veszély, még ha Kamilla néni veteményeit sem fogják legyúrni...

 – Hogyhogy semmi baj? – fontoskodott Kamilla néni – a saját szememmel láttam őket! Közvetlenül a kert végibe!

–        Majd itt alszik – mondta Apám – pár napig itt marad, és megnyugszik.

–        Megnyugszom? Azt mondod megnyugszom? Azt hiszed megkergültem? – Kamilla

 néni ide-oda kapkodta a tekintetét – Imre! Tényleg ott vannak! – mondta és elsírta magát.

 – Tudom – mondta Apám. – A rádió is bemondta!

 – Mit, a kertemet? Bemondta a kertemet?! Veled van a baj Imre! Veled! – sikított Kamilla néni.

 – Pesten kitört a forradalom! – segített anyám – azt mondta be.

– Forradalom?! Ezek azt már egyszer megnyerték! – legyintett Kamilla néni egy hosszú csend után.

 – Most éppen ezek ellen tört ki a forradalom – így anyám –  Az oroszok ellen. A magyarok harcolnak a davajok ellen.

 – Meg az ÁVÓ  ellen – bizonyítottam tájékozottságomat. Másfél napja valamennyien a rádió előtt kuporogtunk.

– Ha a mi nyerünk, akkor minden jobb lesz – próbált anyám jó hírt mondani Kamilla néninek. – Ha mi, a magyarok nyerünk, még vissza is csatolnak!

 – Sose mi nyerünk – mondta Kamilla néni – Sose! – ismételte meg, és lehorgasztott fejjel és kavargatni kezdte a hársfateát.

                        *                      *                      *

Minden szoba cella. Kolostorcella, vagy börtöncella, embere, magatartása válogatja, a lényeg szempontjából mindegy. Doboz.

És ez a doboz mindig kisebb a kelleténél.

Talán, az egész lakberendezés tudományát azért találta ki az emberiség, hogy sikerüljön megfeledkeznie lakószobáinak dobozi mivoltáról.

Mert a doboz, a láda szorít. Itt különösen. Nem kell vele törődni, másra kell gondolni, akkor elviselhető. Ez is stratégia.

 Kassán száznegyven négyzetméterük volt, itt hatvanöt.

A falakra képek kellenek. Itt még nincsenek, csak egy képes naptár díszeleg rajtuk. Itt már nem is lesznek képek, pedig...

Mert ha nincsenek képek.... ha a falakat nézi, azok közelednek, igen, ha nézi, akkor vészesen közelítenek a falak. Egyre jobban közelednek hozzá. A szeméhez. Össze is szorítaná ez a doboz, ha hagyná...

Amikor hajnal előtt megérkeztek, lefeküdtek aludni. Ki, hol érte. Ébredés: kialvatlanul, de optimistán. Ritka élmény az ilyen. A kicserélt ország, meg a kialvatlanság optimizmusa. Végre, vége a költözködési tortúrának – gondolta, de nem volt vége. A tortúra elején még azt is listába kellett írniok, hány használt alsóneműt, zoknit, fakanalat, könyvet és még az ördög se tudja mit hoztak el magunkkal. Ezen eleinte röhögtek, aztán unták, majd dühöngtek s megpróbálták az egészet elfelejteni. Ha hagyták volna elfelejteni.

Reggel szépen sütött a nap. Elmentek kávéra, még mindig nevetve, optimistán. Mire megjöttek ott várt rájuk a hivatalos közeg, hogy feltörje a teherautó rakodóterén leplombált, lepecsételt, biztonsági, véresen komolyan vett, államközi vámobjektumot. Két lepecsételt cukorspárga madzagot. Előbb azonban kérte a listák (használt alsónemű, használt könyvek, használt fakanalak, egy használt élt rekvizitumai) másolatát. Szerencsére a listák megvoltak, csatoltan a többi okmányhoz gondosan egy aktatáskába tették. Az aktatáska jó benyomást tett a keszeg vámosra, megenyhült.

 – Vegyék komolyan a hivatalos szerveket – figyelmeztetett (fegyelmezett) a keszeg vámos és majd minden pénzüket elvitte vámként.

Nem vették komolyan. Azóta se.

– Minden vámolás megér egy misét – mondta akkor a feleségének.

                        *                      *                      *

Délután, Kamilla néni, litániára ment a templomba. Nagyanya kalapjába, mert hozzánk, hirtelen csak úgy, készületlenül, kalap nélkül, érkezett. Apám a templomig kísérte s mikor látta, hogy nem történhet semmi baja, hazajött. A város tele volt félelemmel. Sehol senki nem beszélgetett senkivel. A félelem is olyan, mint a nyugalom, csak jóval halkabb. Kamilla néni a templomból, kalapostul hazament. A tankok a kert végéből addigra már régen elvonultak Pest felé. Ott volt dolguk.

Apám, továbbra is,  éjjel-nappal a rádió mellett ült. Most már Pestet is hallgattuk, nem csak a Szabad Európát.

 – Ugyanazok a hangok – mondta. Valóban ugyanazok a hangok voltak, de most másképpen beszéltek. Már hitt nekik egy kicsit. Évekig még a fordítottját sem lehetett elhinni annak, amit mondtak. Évekig minden összegabalyodott.

A Kálvária oldalába csehszlovák katonák ásták be magukat. Ágyúk, géppuskák, szép, új fegyverek voltak ott, meg lőszeres ládák. Amikor ezt elmeséltem Apámnak, úgy mondtam el, mintha ott sem lettem volna, mintha csak Róka Béla mesélte volna el nékem, amit ott látott... pedig engemet is elzavartak onnan az ijedtszemű fiatal tisztek...  Apám kikapcsolta a rádiót, és felállt.

 – Kitekerem a nyakad, ha még egyszer arra csavarogsz! – mondta.

 – De...

– Ez most véresen komoly! Pesten véres az utca. Pesten gyerekeket lőnek agyon...         –  hangja rekedt volt, a fejemre tette a tenyerét. – Érted, Berci? – most nem parancsolt, hanem kért. – Anyádnak egy szót se! – mondta még, és bekapcsolta a készüléket.

Este Nagy Imre beszélt. Apám rezzenéstelenül hallgatta. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Bármennyire is igyekeztem. Pedig jó lett volna tudni. Miheztartás végett. Tudtam, hogy ezek történelmi pillanatok és ilyenkor egyértelműen kellene viselkednünk, viselkednem. Mondjuk, éjszaka fellopódzkodni a fiúkkal a Kálváriára, és lelökdösni a hegyoldalon az ágyúkat és a fegyvereket, meg a lőszeres ládákat, vagy legalább előkotorni végre a padláson, a poros ládából a magyar zászlót, és kitűzni... de elküldtek aludni még mielőtt valamit is szólhattam volna.

Ültem az ágyban, egy darabig még hallottam a rádiót, de nem értettem mit mondanak. Nem is érdekelt. Legalább a bátyám itthon lehetett volna. Körmöcön volt, a nagymamához utazott. A légpuskánk volt, az egyetlen fegyver a házban, az meg a konyhában, a sarokba támasztva állt. Az ablakon, ugyan kimászhattam volna. De az utcán ilyenkor már nem volt senki. És féltem is a sötéttől. Ültem hát, és szégyenkeztem. Tudtam, hogy most gyáva vagyok és már mindörökre az is maradok.

                        *                      *                      *

Tenni, venni, rakosgatni, sőt, kotorászni – ez a túlélés kulcsa. A kotorászás a birtoklás legősibb formája. Sőt, a birtoklás élvezete.

Aki ezt tudja, tudja, aki nem, magára vessen.

Ilyenkor az ember semmit sem keres, általában semmit sem talál és ez nem baj.

Az ember nem is azért kotorászik, hogy találjon valamit. Ha ilyenkor megkérdeznék (az embert), hogy mit keres ... tán, válaszolni sem tudna.

Egyáltalán mit keres az ember a Földön, a kék bolygón... Mit keres az ember a világon? Ez az ember– ez a sárkányfogvetemény? (És nincs és nincs és nincs remény!) Egyáltalán mit keres a remény a földön?

Ember nélkül itt nem volna remény, nem volna hit sem, és nem volna szeretet. Nem is volna szükség rá. Semmi sem zavarná a növényi, állati idillt, a Földet.

De a remény a Földön kotorászik.

                        *                      *                      *

Ötvenhat úgy múlt el, mint ahogy a hajnali álmok. Néhány nap, és még a remény is kipurcant. Már beszélni sem maradt miről. Hát hallgattunk. A gyerekeknek úgy is az a dolguk, de a nagyok, a felnőttek is általában (inkább) hallgattak. Megtanultak hallgatni. Voltak akik jószántukból, voltak akik másképpen... például... Kozelszky úr.

Kozelszky úr, eredetileg, üveges volt. Az apja, a nagyapja sőt, a dédapja is üveges. Ennek ellenére az üveges mester, Kozelszky Árpád János, hogy teljes nevén említsük, mert megérdemli, a kommunista uralom alatt  főleg árokásással foglalatoskodott, tudni illik semmi indíttatást nem érzett ahhoz, hogy, a saját  tisztes ipart, saját kis műhelyét, felajánlja a köz javára és belépjen ezeknek a kívánsága szerint a kisipari szövetkezetbe.

 – Minek az üvegezéshez szövetkezni a koporsóssal meg a borbélyokkal? – tette fel az üveges mester önmagának a szónoki kérdést, amire akkortájt évtizedekig nagyon nehéz volt még csendesen is válaszolni.

Csak a sors adhatott Kozelszky úr kérdésére választ. Ezért, Kozelszky úr, miután a maradék üvegtábláit összezúzta, műhelyét – egy későbbi, saját elmondása szerint –  átalakította fáskamrának és lomtárnak, kubikosként kereste meg a mindennapi, nyomorult kenyerét.

 A munkásosztályhoz csatlakozott volna így, tulajdonképpen. És ő ezt a szándékát nem is  titkolta, annyira nem, hogy nagy dérrel-dúrral gyémántjait (üvegvágók) a kútba hányta, mintegy szakítva kispolgári identitásával. – Szedje ki, aki akarja! – kiáltozta az egész utca fülehallatára, és kiáltozott még sok minden mást, hogy a dédapja a vacak „krosnyájával”  (háton viselhető üveges láda) meg becsületes munkával kezdte; nem úgy, mint ezek! – Itt minden verejtékből van. Vigyétek hát, Proletárok!

Ez nagy esemény volt ám. Teleszaladt az utca bámészkodókkal, asszonyokkal, gyerekekkel. Ott sündörögtem közöttük, egyedül, semmit sem értettem és nem tudtam kit  megkérdezni. Amikor végre, már otthon, apámat faggattam, olyan bizonytalanságokat mondott, hogy tán még anyám sem értette meg... de Apám mindenesetre megígérte:

 –  Egyszer majd felfogod ezt te is! Egyszer, majd ha mégis nagy leszel...ha ezek megengedik, hogy egyszer nagyok lehessetek...  –  mondom, rébuszokban beszélt, tán nem is akarta, hogy értsem. Akkor meg minek mondta? Mégis elmondta. Gyakran furcsa volt, amit Apám mondott és hiába volt az én saját Apám, mégsem értettem meg, hogy mit akar azzal mondani amit mond, pedig direkt nekem mondta.

Akkor még elnézték neki ezek is (mármint, az uralkodó proletárok Kozelszky úrnak) ezt a modortalan (tán „ünneprontó” volna a jobb szó ide!) handabandázást... Elsimították – így mondták –  az ügyet, amely a kerületig el sem jutott, hiszem még a házát sem gyújtotta fel ez a szerencsétlen, mint ez várható volt tőle...

Kozelszky úr (Árpád, János), munkásként sem lett az uralkodó proletariátus tagja, úr maradt, és erre olykor a munkahelyén még a feletteseit is figyelmeztette, amikor őt kapásból, persze csak úgy, véletlenül, de leelvtársozták.

– Azért ott még nem tartunk! – dörmögte, szinte gyengéden mosolyogva. Kozelszky úr efféle megjegyzéseinek híre ment, ezeken csemegézett az egész város. Elég volt, valamit kitalálni, valami huszárosat, és hozzáfűzni, hogy „ezt megint a Kozelszky mondta!”, már is jó íz gyűlt az ember szájában, és még ebben a  kínos helyzetében is valami mosolyféle sétálgatta körbe az emberek megtört szemét és keserű szája szögletét.

Még emlékszem arra, amikor meghaltak az ötvenhatos remények. Kamilla néninek lett mégis igaza, pedig ő sem örült neki. Különös, de soha, senki nem mondta neki, hogy mégis csak  igaza volt. Hogy jól előre látta mi következik majd be. Pedig ez, egy idős hölgynek, akár nagyon fontos is lehet.

A városban hangosan senki sem mondta ki, hogy vége. Mégis mindenki, még a gyerekek is, tudták, hogy a kommunisták odaát megint elárulták a népet, hogy a muszkák lövik Pestet, hogy ennek a kádár-csőcseléknek semmi sem drága... Az az igazság, hogy mint Kamilla néni, előre sejtették az emberek, hogy ennek kell bekövetkeznie, hogy ez semmiképpen nem lehet, nem lesz másképp. Még a térképre sem kellett nézni, a behemót Szovjetunióra és a körbelopkodott kicsi Magyarországra... azon sem kellett morfondírozni, hogy ezeknek a ruszkiknak és itthoni seggnyalóiknak semmi sem drága... ezen nem segíthet semmi, Amerika sem, Amerika nem is akar segíteni, mert olcsó a mi vérünk...  tudták az emberek, hogy a berlini felkelést is vérbe fojtották... hogy ezt is vérbe fojtják... csakhogy ez most a mi vérünk, a mi véreink drága vére ömlik a mi fővárosunk utcaköveire. A mi Pestünket is  lövik. A mienket, ahova mostanában (jó tíz éve), ugyan nem is utazhatunk, mert a kommunisták még azt sem engedik meg.

 A tilosban rajtakapott birkák néznek ily riadt szemmel, mint néztek kis városkánk (szótlanul rettegő) lakosai akkoriban dél irányába, néztek és próbáltak átlátni a Börzsönyön, ami, ugye, eleve lehetetlen.

A város közepén csatorna árkot ástak. Kozelszky úrnak, úgy éppen derékig ért már az árok. Előre hajolt, úgy kiabált az embereknek.

 – Emberek! Ég a Nemzeti Múzeum! – döbbent csönd. Kozelszky úr letette a csákányát, kijött az árokból és elindult hazafelé. – Gyászoljunk, oda a nemzet, oda a múzeuma! – mondta még... mást tényleg nem mondott, és valóban hazament. Így volt. Nem mondott semmi többet. Gyászolt csak, megrendülten, ahogy gyászolni szokás.

Ez amit mondott,  nem is számított amolyan Kozelszky-féle aranyköpésnek. Ő sem szánta igazán annak. Hogy ég a Nemzeti Múzeum, az nekünk akkor valóban  nagyon megrázó hír volt. Mindenkinek. Azoknak is, akik sosem voltak benne. Azoknak is, akik talán, sose mennek el  bele.

Mégis Kozelszkyre  mindenáron azt próbálták rábizonyítani, hogy lázított. Hogy provokált.  Miért, talán örülnie kellett volna, hogy végre a muszkák jóvoltából, leéghet a nemzet múzeuma....?Végül, mégis  rábizonyították, hogy lázító, hogy Horthy-fasiszta, irredenta, nacionalista, antikommunista...  mindent, mindent, ami akkor általában szokás volt ha magyar ügyről volt szó... állítólag az utolsó jelző ellen neki magának sem volt semmi kifogása.

Kozelszky úr még arra sem utalt, hogy a múzeumot nem mi, nem a mifajtánk gyújtotta fel, igen, célzást sem tett arra, hogy kik miatt ég tulajdonképpen a múzeum, hogy először 1849-ben gyújtották fel a kozákok, és  akkor se hívta őket senki, és hogy most megint a muszkák... Ezt ki sem kellett mondani, ezt mindenki tudta, ezt még ezek is tudták...ha be nem is vallották.

Kozelszky urat, még aznap éjjel elvitték. Nagy csöndben. A város megilletődött, halkan vette tudomásul ezt, rossz hírt. Hetekig félve, csendben emlegették, hogy ez már régen bekövetkezhetett volna, hiszen Kozelszky úr sosem tartotta a száját.

November 4.-e után Ötvenhatról mindenki hallgatott, és ez talán így is volt rendjén. Egyöntetű, tiszta volt a hallgatás a mindenféle fecsegések helyett...

Egy évtized múlva mutatták meg nekem az utca túlsó oldalán a legendás Kozelszky urat. Rá sem lehetett ismerni. Bottal járt, nagy-nehezen. Arcbőre zöldes volt és áttetsző. Később, közelebbről is a szemébe pillanthattam. Tekintete mint az iskolai szertárban kitömött állatoké, sem félelem, sem öröm, semmilyen érzés nem csillant fel többé benne. Többé tán soha sem.

                        *                      *                      *

Dobrota Igor kilépett az életéből. Azóta alig gondolt rá. Híradást sem kapott felőle.  Akik elmentek, nem üzengettek, nem írtak levelet. Nem akartak ártani. Tudták, hogy a politikai rendőrség figyelme semmit sem kerül el. Egyszerűen kiléptek az itthon maradottak életéből.

Igor is ezt tette. Elindult az osztrák vámház felé, egyenletes, lassú ritmusban gyalogolt. Alakja egyre kisebb lett, a nap is szembe sütött. Néha megfordult, visszanézett. Amikor már azt sem lehetett észlelni, hogy megfordult-e, amikor a távolodó pontnak arca sem maradt, ő is visszafordult a határtól, és visszagyalogolt Pozsonyba.

 – Ennyi? – kérdezte önmagától. Hátát égette a későnyári nap. – Ez volt minden?

 – Ez! – válaszolta szintén hangosan. Senki sem hallotta, egyedül baktatott, lépései is hangosan csattogtak a kihalt úton. Jó volt így hangosan beszélgetni önmagával.

Mit tudna mondani ma Igornak. Innen Győrből? Még a rossz viccet sem, hogy „kalandvágyból maradunk!” Úgysem találkozhatnak. Valóban semmit sem tud róla. Apjáról, anyjáról, húgáról sem. Érdeklődni veszélyes volna, sőt, lehetetlen, a szintén tiltott határon át, Pozsonyban, Ipolyságon... Kint majd, meg elég lesz a saját bajuk. És egyáltalán, hol kezdje majd, ha mégis ráérő idejében megtehetné? Amerikában, Nyugat-Európában, Ausztráliában, Izraelben... hiszen, két évtized múlt el és ez még az emlékekben is sok.

Igor billegő lépései a lenyugvó nap felé. Mint egy giccses festmény. Hazabandukolt, becsukta szobája ajtaját, mintha dobozfedelet húzott volna a feje fölé, fedelet eltitkolt bánatára, pedánsan összekuporgatott emlékeire.

–        Igor nem lesz többé – gondolta akkor.

–        Pár hét múlva én sem leszek, mi sem leszünk többé – sejtette meg most Győrben.

            *                      *                      *

A háború előtt Deutsch volt a nevük. Megváltoztatták. Nem csoda. Igor nagybátyja, egy pesti színház gazdasági igazgatója is megváltoztatta Dorog Rezsőre. Igor apja, a fiatal orvos a háború alatt a szlovákiai hegyekben bujdosott. A németek elkapták, s felakasztották. A valódi deutschok a zsidó Deutschot. Így ment ez akkoriban. Már csak a csoda segíthetett Deutsch (Dobrota- Jóság) doktoron. A „nagy nordikus fajtisztogató küldetésükön” serénykedő német csoporton, szerencsére, rajtaütöttek a partizánok, és a doktort még élve levágták a kötélről... Az erdei tisztáson kilenc halott maradt ott, ketten a partizánok közül (a három német sebesültet sebtében még felakasztottak a partizánok is), no, meg a fuldokló, az idegösszeroppanásban vergődő doktor.

Dobrota doktor szinte teljesen felépült. Szinte. Szomorkás, nyugtalan ember volt és mindenkihez nagyon kedves. Csak néha voltak rohamai, amikor agyondolgozta magát, vagy, mert azért nyaggatták, hogy a kommunista pártban is vállaljon társadalmi feladatokat. „Gumicsizma, lópokróc” – írta fel egy szimulánsnak a receptjére, vagy az ágy lábára is priznicet ajánlott. Nagyokat nem tévedett, mértéktartó volt. Így aztán általában békén hagyták. Állami ünnepeken még a dísztribünre sem ültették. Aminek, vélhetően, ő is nagyon örült, bár nem mutathatta.

                        *                      *                      *

Végül is, minden szoba egy doboz. Bezárható, becsukható. Van oldala, teteje, alja. Szobákban élünk, bedobozolva. Ez nyomasztó. Az eddigi szobái is mind dobozok voltak. Mind más alakúak voltak, mégis, valamennyi szoba hasonlított egymásra. És nem csak a könyvek miatt. Miatta! Saját személye, a falakra vetülő árnyéka, jelenléte változtatta meg, alakította át, tette egymásra hasonlóvá valamennyit, bútorostul, szőnyegestül, függönyöstül ... még akkor is, amikor az albérletekben, sem függönye, sem szőnyege nem volt mindig, de még a bútorait sem maga választotta, hanem a háziuraknak becézett uzsorások rendezték be a szobának címzett ócska helységeket szedte-vette lomokkal, vacakokkal.

            *                      *                      *

–  Most már Nagy Imre is a mi emberünk! – mondta Apám. Abban reménykedett, hogy ezek mégsem nyírják ki, hiszen... de hát miben bízhat az ember. Kamilla néni már előre meggyászolta, rengeteget imádkozott érette, a lelki üdvéért.

 – Az életét már az Isten sem mentheti meg, ha ezek karmaiba került – mondogatta. Sehogyan sem értette, hogy az az okos Nagy Imre miért hitt a jugoszlávoknak*. – Azok is csak kommunisták, Imre! Hát, nem tudta, hogy azok is azok? – de azért szorgalmatosan vette a kalapjait, naponta elment a templomba és imádkozott a menekülőkért, a bujdosókért, a börtönbevetettekért. – Tekintet nélkül a felekezetükre! – hangsúlyozta rendületlen meggyőződéssel.

Apám mindig teát főzött neki, mindig Nagyanya csészéibe tálalta fel és mindig kilötyögtette, de Kamilla néni egyszer sem szólt miatta, mintha észre sem vette volna, hogy „lábvízzel” kapja a teáját.

 – Sietek Imre! – mondta és szedelődzködött, otthagyva félig ivott teáját. – Kevés az időm,  –  mondta – nagyon kevés. – Otthagyta a rosszul forrázott, röviden cíholt, teáit, amit soha senki nem ivott meg. Pedig anyám szívesen megfőzte volna Kamilla néni teáit, de Apám nem hagyta, hogy más főzze.

Apám gyakran hallgatta a rádiót, újra csak Londont meg a Szabad Európát, és neheztelt rájuk üres ígérgetéseikért, de mást hallgatni nem volt érdemes. Budapest többet hazudott mint eddig. Mint apám emlegette, nem serénykedett az igazmondásban. Kádárt meg a „kutyáit” ezért, hallani sem akarta.

 –  Rosszabb Haynaunál meg Caraffánál – mondta. – Azok ennyit nem akasztgattak. Gyerekeket, értitek, gyerekeket! – Még azt is rosszul tűrte, hogy pesti időjárás jelentést hallgatunk.

Hallgattuk a menekültek üzeneteit, örültünk, ha ismerőst sejthettünk mögöttük. Adler Sanyiék Pestről  Ausztráliába mentek, tudtuk meg.

 – Ez jó, sikerült nekik – mondta Apám, de anyám szipogott és előre megmondta, megjósolta hogy...

 – Sosem látjuk őket többé. – és törülgette a könnyeit. Neki volt igaza.

Gácsékat, az unokatestvéreméket Vácról, elkapták a határon. Szerencsére, „a nyugati propaganda megtévesztettjeinek” minősítették őket és ezért nagyjából megúszták a kalandot. Akkor már félrevezető informátorokat alkalmaztak a határ közelében, akik a szabad átjárók helyett a lapuló határőrök gyűrűjébe irányították a tébláboló szerencsétleneket...

Karácsonyi vacsorára Kamilla néni nem jött el. Apám még az éjféli mise előtt kiszaladt hozzá.

 – Beteg –  mondta. – Kórházba vitettem. – Apám nem mondott igazat. Kamilla néni már nem élt.

* Budapest hitszegő lerohanásakor Nagy Imre a Jugoszláv nagykövetségen kért és kapott menedékjogot. De kiadták őt az oroszoknak.

                        *                      *                      *

Olykor, olykor, Nagyanya szerint: naponta akár többször is, rendbe kell ( kellene) rakni a szobát, meg ki kell takarítani is, méghozzá rendszeresen. Ez igaz, bár mégis csak amolyan női rögeszme. Felesége is, aki pedig sosem találkozhatott Nagyanyával, ugyanezt az alapelvet vallja.

–Végül is, minden szoba rászolgál a takarításra. – végignézett befejezetlen szobáján – Ez a torzó is.

Nagyanya, azonban, akkoriban tudatosan meg is ideologizálta ezt a szándékát. Ezt ő, azonban sosem mondta így ki, mert még az ideológia szót is gyűlölte.

– Figyelj ide, fiam – mondta akkor nekik, mert még a húga is fiam volt olyankor, ha Nagyanya nevelt. – A szoba, a szobátok is megérdemli, hogy hasonlíthasson önmagára. Nektek is jobb úgy belépnetek a szobába, ha az hasonlít önmagára, legalább egy kevéssé  ha felismerhető az eredeti képe.

Végiggondolta, végigemlékezte eddigi (vagy tucatnyi) szobáit, maga előtt látta valamennyit, és kénytelen volt igazat adni Nagyanyjának. Így utólag. De Nagymama tudta, hogy utólag mindig igaza lesz.

–        Majd eszetekbe jutok, ha nem leszek! – mondogatta.

–        És eszembe jut – bólintott rá kérdezetlenül Berci.

–        Visszaélsz a helyzeteddel! – mondta neki.

–        Amíg élek, visszaélek – így Berci.

–        Tanuld meg Berci, te akkor vagy csak jelen, ha akarom.

–        Néha, hiába akarod.

– Mert visszaélsz a helyzettel, mintha volna szabad akaratod. Pedig nincs. Csinálmány vagy. Kitaláltalak. Kettőből gyúrtalak össze!

–        Mintha magadból is.

–        Igen, Bercikém! Mintha!

–        Nagyanyádat, mindenkit. Mindenki rád hasonít. Csak rád!

–        No és?

–        Így, könnyű. Apád, Nagyanyád is a markodban. Apádat is te csináltad.

– Amelyik hazajár kísértgetni azt én. Meg a Nagyanyámat is. Mi van azon különös, hogy az emlékeimet megteremtem. Mindenki megteremti, még az is, aki ezt tagadja, még az is, aki ezt észre sem veszi. Nincs egyebed, csak képekben rejtező emlékezet.

–        Az emlékezet én vagyok.

–        Igen, Berci! Nem tagadom. Ez valóban sőthelyzet.

–        Meg az Apád, Nagyanyád, a sosem el nem készülő szobáid.

–        Igen, Berci – de Berci már nem volt ott. Megijedt, hogy megsértette.

– Igen, a szoba is ember! – mondta csak úgy önmagának – és milyen lesz a következő találkozás, milyen lesz a következő sőthelyzet, milyen szoba, ott valahol, a fene sem sejti, hogy hol, túl az Óperencián...

Valami nyugtalanság motozott benne. Vagy megijedt, hogy saját, kedves kísérletei is itt maradnak.

            *                      *                      *

Igoréknak szép magas karácsonyfájuk volt. A plafonig ért mint az övék is. Igornak még villanyvonata is volt.  Az anyja mindig kínosan figyelmeztette, mielőtt Igorhoz indult volna, hogy hozzá ne nyúljon a drága játékokhoz, mert otthon is minden játékot tönkretett. De hiába.

– Kicsit, bizony nehéz a keze, sose lenne jó iparos belőle – mondta az Apja. – Valami, azért, csak lesz belőle ... bizonytalanodott el, mert nagy álmai voltak fiaival. Az idősebbikkel minden rendben ment, eminens tanuló volt, szorgalmas, segítőkész és még a keze is meglehetősen ügyes.

A második fiú, hát igen... vele bajok voltak. Utálta az iskolát, mostanában, ugyan, már nem szökött meg a tanításról, nem hagyta el az iskolástáskáját, de ha csak tehette lógott. A legtöbb baj a magaviseletével volt. Pedig, tán, nem is rosszalkodott többet mint a többiek, de ő rendszeresen le is bukott. Sőt, ha kérdezték ki tette, ő bevallotta. Hogy ez mi lehetett nála, azon az egész család kétségbeesetten gondolkodott. „Nem elég intelligens?”- így az anyja. „Olyan elvetemült ez a Farkas, hogy dicsekszik a gaztetteivel?” – vélte Kamilla néni. „Nincs ki a négy kereke!” – mondta az eminens báty. Apja, egyszerűen, csak különcnek tartotta; mert viszonylag (ha a gyerek nem zördült össze a tanárral) jó tanult, ha éppen nem is eminenskedett. De például matematikából, földrajzból, fizikából – egyszóval amihez „kedve méltóztatott lenni”, még a bátyjánál is jobb volt; meg rengeteget olvasott, eleinte, ugyan, csak meséket, majd hirtelen váltással rávetette magát a felnőtt irodalomra és abban még bátyját is megelőzte; mert utólag minden stiklit okosan, higgadtan megbeszélhetett vele, meg is állapodtak, hogy ezt többet ne.

– Berci igyekezz! – zárta mindig az Apja le a beszélgetést. Másnap, harmadnap újra állt a bál egy szakadt ruha, törött ablak, megvert szomszédgyerek miatt.

Arra  azonban egyikük sem figyelt oda, hogy minden stiklinek mondott esemény egy külön történet, hogy mindegyik egy-egy konfliktus; és a részéről legalább annyi igazságot hordozott, mint az ellenkező oldal szempontjából. És míg ő a másik oldalon senkit sem tartott mondjuk „klinikai esetnek” mint őt az oly szívesen ítélkező  osztályfőnöke és a vele egyetérteni siető anyja, senkit sem bélyegzett meg árulkodással az esetleg másnak is lerontható magaviseleti jegy, illetve a kizárás reményében, addig ők elfogadtak, elhittek minden álnokságot, csalást, árulkodást és hazugságot a kétszínű, ügyeskedő iskolatársaktól, csak az egyenes beszédet nem viselték el...

                        *                      *                      *

Mostani szobája... már-még nem is az ő szobája. Sosem lett azzá. Tömény átmeneti állapotot tükröz. Történelmi helyzetkép. Útlevele, hontalan útlevél, szobája, otthontalan szoba. Egy asztal, egy könyvespolc, egy szekrény, egy szék még Kassáról, a földön matrac, még ágyat sem vettek, most meg már arra a rövidke időre ... minek?

Mint az albérletek. Nem. Rosszabb. Az albérletekben ott volt a változás reménye. És az hogy egy albérlet eleve reménytelen, az az albérletek sajátossága. De hogy a saját, otthoni szobája is reménytelen legyen...

Most ül a szobájában és várja, hogy holnap legyen.

                        *                      *                      *

Kamilla nénit két nappal Karácsony után temettük el. Fagyott, még a folyón is beállt a jég. A temetés is rövid volt, mert a nyakunkba zúdult egy hóvihar. A kántor hadart, a pap kezére ráfagyott a szenteltvíz.

Otthon nem gyújtottuk meg a gyertyákat a karácsonyfán és nem énekeltünk. Anyám vacsorához terített, volt négy öt vendég is, az asztal közepére égő gyertyákat állított és eloltotta a villanyt. Apám egyedül, hangosan elmondta a Miatyánkot, mint egy eddig sosem hallott verset.

 – Túl sokat temetünk mostanában – mondta még – túl sokat. És sokunk még végtisztességet sem kaphat! – zárta le a gyászos ünnepet Kamilla néni tiszteletére.

Vacsora után a gyerekeket, minket, aludni küldtek. Furcsa, de ellenvetés nélkül elvonultunk. A felnőttek ötvenhatos eseményekről, a megtorlásról beszélgettek. Nagyon halkan, még a véletlenül résre hagyott ajtón sem érthettünk belőle sokat. Az asszonyok nem is szóltak bele, csak a férfiak jósolgattak szörnyűbbnél szörnyűbb következményeket... és sajnos többnyire igazuk lett. Sőt!

                        *                      *                      *

Szégyentelen, ostoba játék. Még így titokban, kimondatlanul, elmondhatatlanul is az. Ül a szobájában. Pár nap múlva leteszik azt az ostoba állampolgári esküt. Terminusuk van! És mindennek ára van. Volna?

Ez már mazochizmus. Kertner undorító ajánlata jár az eszében. Kint süt a nap, ígérkezik a tavasz, az ébredező bozótban az ablak alatt verebek vitatkoznak. A konyhában ült. A konyhaasztaltól látta, ahogy Kertner elsétál az ablak előtt.

– Lenni, vagy nem lenni? – prostituálja, még ha a játék végtelen szabadságát is alibiként használva, de mégis, most éppen Shakespeareval mocskolódik. – Besúgni?! – ettől mégiscsak megretten, menekülne a koszos játéktól, de nem megy, mert emlékek is vannak... –  mert másnak a más bőre... ugye?

Hogy az eredeti szövegben nem úgy éneklik, hogy „holnapután lesz az esküvő” – az holtbiztos.

Bement a szobájába.

 – Holnapután esküdünk! – jutott eszébe és sehogyan sem jött rá arra a szóra, ami azt a nótát kezdi, hogy „… lehesz az esküvő”.

Meg hát ő is tanul. Tanulnak az ösztönök. Kassán még belevörösödött az ajánlatba. Itt Győrött, már angolosan, rezzenéstelen arccal vette a lapot. Kassán még pánikba esett. Azt hitte, hogy ez az ajánlat meglátszik rajta. Az utcán napokig lehajtott fővel járt, félt hogy homlokán látszik a szégyenfolt, látszik, hogy őt is olyannak vélik, aki alkalmas erre. Először, vélt barátjához, Basa Lexihez rohant a színházba.

– Lépj be! – mondta az. – Így majd megtudjuk, hogy mit akarnak tőlünk. Se nyelni, se köpni nem tudott. Lexit, eddig becsülte. Túlbecsülte! Nagyra tartotta... sőt, szerette. Ezt a, ezt a csutakot.

 – Csak utánad – válaszolta. Azt remélte, hogy riposztja sikerült, hogy angolosan flegma tudott maradni.

Kóvályogva bandukolt, akkor, hazafelé. Felesége nagy szemére gondolt, a fénylő riadalomra benne, ahogy a saját koponyájába hátrál a tekintete, ahogy még nálánál is jobban retteg, helyette is, hátha ezzel könnyít rajta valamit.

Becsukta az ablakot, kizárta a verébzajt. Legyen vége ennek a hülye játéknak. Emlékek közt átkozódni, mire való?

                   *                 *                 *

Igornak gyönyörű anyja volt, kedves, karcsú, szép asszony. Még nézni is jó volt. Rögtön beleszerettem. Mit számít az a húszegynéhányéves korkülönbség, a világ végére is elmentem volna vele. De ez olyan mélységesen mélyen őrzött titok maradt, hogy álmomban sem, Igornak sem mondtam el soha...

Fél évvel később, Igor húgába, Zuzkába szerettem bele. Ugyanolyan, ha nem nagyobb hévvel. Igornak volt a tizenegyedik születésnapja, az enyém két hónappal korábban volt, akkor ismerkedtem meg alaposabban a szomszédban nyaraló Cservenczy Emíliával, a Milussal is. Milussal ez nem volt igazi szerelem, de nagyon bizalmas barátság alakult ki közöttünk. Pedig az elején Milus azt is megírta egy levélben, hogy szerelmes belém. Én, viszont, soha semminemű célzást nem tettem  Milusnak a szerelemmel kapcsolatban, még azután sem, hogy orvosost játszottunk néhányszor, Milus rokonai távollétében, igen orvosost, amit addig soha senkivel, egész délután játszottuk a hátsó szobában, meg akkor is, ha kettesben maradhattunk a folyóparton. De a szerelemről sosem beszélgettünk. Mégis, Miluskával ez egészen más volt, mint Gilbert Katival. Katival együtt jártak a fiúk pisilni. Neki is megmutatták, ő is megmutatta – és kész. Máris hívta a következő fiút, minden fiút, akivel együtt játszott az öreg temetőben. Néha meg sem fogta, csak úgy ránézett és mehettünk.

Milusnak köszönhettem, hogy már szinte mindent tudtam a nőkről, mindent, amit egy férfinak tudnia kell. Zuzkának azonban, sem megmutatni nem akartam, sem orvosost nem akartam vele játszani, Zuzkát amint lehet feleségül akartam venni és kész. Tudtam, hogy ez máról holnapra nem megy, hogy pár évet várni kell, ráadásul Zuzka fiatalabb is volt három évvel nálam (korban éppen összeillettünk!) , ezért semmit sem árultam el neki, egy szót sem szóltam semmiről, nem akartam megzavarni gyerekes gondolatait. Elég volt nekem annyi, hogy a süteményes asztalnál szemben ültünk egymással, és Zuzka végig mosolygott felém, sőt, még a fagylalt adagjának a felét is, ráadásul a puncsosat,  amiről azt mondta, hogy nem bírja megenni, nekem adta.

                        *                      *                      *

Késő délután volt, akkor, éppen ősz. Ősszel, már koraestének számított, amikor hazaért. Béla volt náluk, Mátra Béla* a jogász.  Ott ültek le a nappaliban. Az íróasztal előtti szék, az egyetlen abból a szobából, ami megmaradt. Talán éppen ezen ülhetett Béla. Kassai emlék, és most ő ült rajta.

Láthatta rajta, hogy zavarban van. Szar ügy, ha ez látszik is. Táskájából kihúzott egy üveg vörösbort.

Neje szabadkozott, hogy tulajdonképpen ők volnának a vendéglátók. Béla legyintett, hogy véletlenül nézett fel hozzájuk, és a bor is véletlenül van nála.

– Megvártunk vele – mondta. A bort annak rendje és módja szerint megitták. Senkinek sem szállt a fejébe.

Bélának, diákkorában baja akadt a politikai rendőrséggel. Valami nótázás miatt. Erről mindenki tudott.

Most kínjában Bélától kért tanácsot. Már öt éve nyaggatta őt a rendőrség. Úgy érezte, nem bírja, vagy egy rossz pillanatban tesz valami visszavonhatatlant.

– Sosem elvi szinten tagadd meg az együttműködést. – mondta. – Legyen ezer, ostoba kifogásod. Hogy szószátyár vagy, hogy álmodban mindent kibeszélsz, hogy ha iszol, meg hogy fecsegsz, hogy te, különben szívesen, de nem vagy erre termett egyéniség. Mindent, ami eszedbe jut, mindent mondj, és sokat beszélj, kérdezgess. Legyél nekik kellemetlen. És a legfontosabb, panaszkodj, panaszkodj másoknak is, hogy zaklatnak, hogy a rendőrök nem hagynak békén.

Béla elhallgatott. Szomorú, bamba tekintettel maga elé meredt. Vágyai kiszáradtak. Nem ilyen beszélgetésre készült idejövet. Fárasztó nap után, egy ilyen hülye téma. Kis, kacér nosztalgiára vágyott. Szépasszonynak akart csupán udvarolgatni, visszaemlékezni a régi szép időkre, amikor a háziasszony még fruska volt, ő, pedig diák volt és nőtlen.

És működött. Ez, Béla tanácsa,  akkor, működött. Egyre ritkábban vitték be és egyre rövidebb időre...

* Béláról, a rendszerváltás után kiderült, hogy ő is aláírta az „együttműködést”, és mégis segített...

                        *                      *                      *

Igor nagyon jó barátnak bizonyult. Barátságunk csendesen, mindenfajta viharos

fogadkozás nélkül indult, komoly férfibarátság volt. Már első látogatásakor bebizonyosodott Igor nemeslelkűsége. Otthon a lelkemre kötötték, hogy semmit se vegyek a kezembe, semmit sem rontsak el, mert hiába jóval gazdagabbak Dobrota doktorék náluknál, akkor sem illik az ilyesmi és akkor nem fognak engem szeretni. Látszott  anyán, hogy végig fogja izgulni a szilveszteri délutánt...

A gyönyörű Dobrota néni nyitott ajtót.

– Gyere be, Farkaska –  mondta, de olyan szép puhán, mintha csak cicusnak szólított volna. Már ettől is zavarba jöttem.

Zuzka is otthon volt és úgy mosolygott, mint akkor, amikor nekem adta a fagylaltja felét. Én csak álltam, mintha éppen a kezemre csepegett volna az égő gyertya és vigyázni kellene, hogy az olvadt viasz a szőnyegre ne potyogjon. Úgy éreztem, hogy túlvilágról Nagyanyja is néz, Kamilla néni is lesi minden rosszul sikeredett mondatomat, mozdulatomat.

Az a gyönyörű asszony megkérdezte, hogy mit kaptam karácsonyra. Dadogva elmondtam mindent, még azt is amit a bátyám kapott, mert náluk a fa alatt annyi sok volt az ajándék, hogy kevesebbet restelltem volna mondani.

Először Zuzka mutatta meg az ajándékait szépen sorban. Azután az anyjával elmentek a teniszpályán kialakított műjégre korcsolyázni.

– Végre – sóhajtott Igor, amikor becsukódott a bejárati ajtó mögöttük. Az egész szobát behálóztuk a villanyvonat sínjeivel. Bekapcsolni nem tudtuk, mert a trafót elzárták előlünk, ezért csak tologattuk a szerelvényt. Negyedóra sem telt el és leesett a mozdony egyik kereke. Természetesen az én kezemben volt éppen az a szerencsétlen mozdony.

– Nem akartam... – mondtam – nem  csináltam vele semmit... – úgy éreztem, mindennek vége, kár volt idejönni, maradtam volna inkább valamilyen kifogással – mondjuk , hogy beteg vagyok – otthon, bár volna még csak reggel, és máskor nem nyúlok semmihez, még a kilincshez sem, ha idegen helyre megyek...

– Nekem meg egy vagonról esett le – mondta Igor és erőszakkal lepöccentette a szeneskocsi egyik kerekét. – Apa, majd megcsinálja, apa meg tudja az ilyeneket javítani – mondta még és elraktuk a vonatot, a sérült mozdonyt és szeneskocsit a doboz tetején hagytuk.

– Játszunk akkor mással – javasolta Igor – és mással játszottunk. Igor végig olyan jókedvet mutatott, mintha misem történt volna, én is fokozatosan belefeledkeztem a játékba és a továbbiakban szerencsére semmi sem romlott el. Csak akkor rettentem meg újra, amikor ismét hallatszott a bejárati ajtó zárjának a kattanása. Megjöttek mind a hárman. Felálltam, de mindent elfelejtettem amit otthon a lelkemre kötöttek. A doktor bácsinak is boldog új évet kellett volna kívánni, amikor megjöttem, ugyan mindenkinek kívántam, akkor a doktor bácsi még nem volt otthon, de most még levegőt is elfelejtettem venni.

 – A jégen nincs világítás, és besötétedett. –  Zuzka  meggyújtott a fán két csillagszórót. – Boldog új évet! – mondta búcsúzóra.

 – Jaj, már sötét van! – csúszott ki a számon.

 – Majd elkísérünk – nyugtatott meg Igor. Kint havazott. Az ajtóban a gyönyörű asszony megsimogatta a fejem, hasonlóan mint az Apa szokta, csak nem Bercizett közben. Zuzka kezet adott és úgy mosolygott, mint amikor a valódi karácsonyi gyertyák égnek otthon a mi fánkon, nem úgy, mint a villanygyertyák Dobrota doktoréknál. Náluk is égtek ugyan valódi gyertyák a hétágú gyertyatartóban, de a fán csak azok az apró, színes villanyégők pislákoltak.

Az utcán beültünk a doktor autójába, pedig csak két utcára laktunk tőlük. Igor a hátsó ülésre mászott, én előre ülhettem. Körbementünk a főtéren, csak azután tértünk a mi utcánk felé. Igor hátulról a két ülés közé szorította a fejét úgy nézte a fénycsóvákban keringőző, sűrű hóesés játékos táncát.

– Szép! – mondta a doktor. Csend volt.

 – Apa – kezdte Igor – elrontottam a vonatot. – Leesett a mozdony, meg a szeneskocsi kereke.

 – Leesett?

–        Igen, az én kezemben. – mondta Igor.

–        Majd megjavítjuk – mondta a doktor. – Manapság már semmi sem békebeli

minőség – tette hozzá, de mi ezt akkor nem is értettük. Nem is nekünk mondta, csak úgy önmagának.

Megálltunk a házunk előtt, Dobrota doktor szüleimnek jókívánságait küldte, és megvárta amíg kinyílik a kapu. A kaput nyitó Apámnak  még  integetett egyet  és elindította a kocsit.

–        Szerdán gyere újra! – kiáltott ki Igor a lecsavart ablakon de már az első ülésről.

Elindultak. Csendesen hullott a hó.

*                      *                      *

Az üveghegyek mögül egyre többen jöttek el, urak és parasztok, polgárok, kupecek és válogatott cigánylegények, jöttek szerencsét próbálni a volt császárságba. Úgy mondták, hogy csak egy kicsit körülnézni, téblábolni jöttek – meg úgy is mondták: világot látni, ami nem jelent többet, mint csak úgy minden ok nélkül, kíváncsian sétálgatni, megtekinteni ezt az egykor olyannyira másfajta világot, végre körülszimatolni minden különösebb cél nélkül, most, amikor már lehet, szabad végre megtapasztalni ezt a fura valamit, amit eddig nem is láthattak.

Ők még úgy mondták, mondhatták, hogy ez az ország ez az „egyszer volt, hol nem volt Császárság”, de a helybeliek már semmilyen összefüggésben, legalább is nyilvánosan nem szívesen, emlegették a (volt) Császárságot, különösen pedig a (volt) császárt nem. Mintha nem is lett volna, úgy tettek.

A „császár” mint fogalom egyszerűen eltűnt a (köz) életből. A volt császári palotát is átnevezték „várhegyi palotának”, átkereszteltek minden utcát, teret, szökőkutat, a szobrokat, elsősorban eltüntették a császár volt szobrait,  vagy átalakították. Volt olyan is, hogy a ló ( a császár lova) megmaradt, csak mást ültettek rá, vagy az egyik páncélos szobrán a (volt) császár képmását rostéllyal fedték el, kezébe dárdát adtak, alája vicsorgó sárkánygyíkot fektettek, s lett belőle Szent György szobor. Másik harci szobrát levették a lóról, majd egy kőkockára ültették, átfaragták ájtatosra a képmását is, kezébe vödröt tettek, ez meg így Szent Flórián szoborrá alakult át, el is helyezték a tűzoltó laktanya előtti kertben.

A ( volt) császárnak nem hogy az emléke, még a neve sem maradt meg. Polgári nevet kreáltak neki, nehogy II. Kázmérként kerüljön a história feljegyzéseibe. Mivel apja II. Vendel néven uralkodott, nagyapja II. Tihamér, sőt, dédapja II. Elemér egyes kutatók szerint még az ükapja is II. (merengő) Kleofás és szépapja  is. Ez II. (tétova) Herminnek neveztette magát. Bár ezeket a messzi múltba merülő tényeket, és azt a szempontot, hogy ezek az ősök egyáltalán ennek az országnak, vagy más országoknak, tartományoknak voltak-e császárai  vagy csupán csak királyai esetleg hercegei, őrgrófjai, ezen szőrszálhasogató kutatóknak nem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítaniuk.

Az ominózus  kutatók nem nagyon erősködtek véleményük mellett, a császárság emlékeit nem is volt jó téma (jó bolt, jó bussines) kutatgatni, (a volt császári) az állami akadémia ebben a témakörben általában megelégedett felületes irományokkal is, sőt, díjazta azokat. Senki sem akarta, tehát: merte e lényegtelen szempontokat  vitatni, ezáltal akár saját tudományos jövőjét kockáztatni.

A (volt) császár végül is polgári nevet kapott. Egyes tudósok a Pucér vezetéknév mellett kardoskodtak, hogy a Pucér Kázmér egy jó, szokványos, nem feltűnő név volna. Mégsem ez a javaslat győzött. Richman Zénó professzor javaslata, a Kettes Kázmér került az okiratokba és a tankönyvekbe.

– A Kettes-t annak idején Kázmér a neve elé biggyesztette, tehát felvállalta, még ha – ironizált a professzor –  római számmal is írta, amolyan kegyúri dölyfből a keresztneve elé, amit, ugye meghagyunk neki. Különben is – fűzte tovább érvelését – nincs ebben semmi különös, engem is hármaskának becéztek a kórházi ápolók, amikor a sérvműtétem alkalmából a kórteremben a hármas ágyra helyeztek. Gyakori, hogy úgy mondjam – és úgy is mondta – plejbeus formája ez a névadásnak, és így egyben történelmi igazságtétel is egyben.

– Nagyon helyes, hármaska! – Tapsikolt az egyik fiatal kollegina, - Nagyon jó’ – de leintették, s megróták komolytalansága miatt.

Richman gyorsan le is zárta a vitát. Bár egyik kollégája a kórházzal kapcsolatban még megjegyezte. – Persze, protekciósan a Császári Szent Kázmér Kórházban! – Richman professzor ezt a megjegyzést, egyelőre nagyvonalúan, elengedte a füle mellett, azzal a biztos tudattal, hogy lesz  kedvező alkalma és pozíciója a közeljövőben ezt még megtorolni, pusztán csak annyit szólt:

 – Ma Közkórház!

Az okvetetlenkedő kolléga írásos javaslatára, hogy kutassák fel a (volt császárt először, oly bátran leleplező) kisfiút, illetve nyomait, de mindenképpen legalább a nevét, mert jó lenne megismerni, illetve, addig is legalább állítsák fel a főutcán az ismeretlen kisfiú szobrát, technikai okokból, időhiányban akkor sem kerülhetett sor.

A kisfiút talán csak egyesek, azok is csak az üveghegyeken túliak közül, (akiket újabban turistáknak is neveztek) emlegették, esténként a vendéglőkben, kellemesen elköltött olcsó (ahhoz képest, náluk mibe került volna) vacsoráikat emésztgetve, italozgatva (mert az otthoni zsebpénzből itt, ugye, még italra is telik). Tették ezt zavartalanul, a vendéglősök és a személyzet füle hallatára. De senki sem reagált, szónokinak tűnő kérdéseikre. Nem is tudtak mit kezdeni velük. Feljelenteni akkor már nem volt kötelező és  nem is volt még hova. Meg miért is jelentették volna. Ki akarja kitekerni az aranytojást tojó tyúkok nyakát. A fizetővendég mindennél fontosabb. A turistáknak úgyis mindent szabad.

Így hát a turisták, boldogan fecsegtek, míg haza nem mentek.

5.

Az idő

 – Már csak hetek vannak hátra – járt az eszébe, amint elhagyta a szobáját, lassan, bóklászva baktatott a folyosón, ki a házból, ki, ki...! Ki a városba. – Ilyenkor – gondolta –, már úgysem találkozik senkivel, s ha találkozik is, az sem számít. A lényeg, hogy végre jár-kel, hogy megy, hogy helyet változtat, hogy innen valahová, hogy onnan, valahonnan, meg majd ide vissza, mert mindig előre és mindig vissza, ilyen ez a tánc... mintha már utazna pedig még... A napkeltét, majd megvárja a hídon. Készítgette, az alkalomhoz illő gondolatait...

– Jó időnk van ma! – szokás pediglen gondolni, (ilyenkor), vagy akár kimondani is, szintén pediglen, (olyankor), szembefordulva a derűs, hajnali égen kelő nappal... ennyi...

és íme, máris összezagyváltunk mindent.

– Igen, mert (ilyenkor) nem az időről (Time, die Zeit), hanem az időjárásról (Weather, das Wetter) lévén szó, egészen másról szólnánk, ha (olyankor) szólnánk. – De tulajdonképpen nem szólunk, még befelé is, önmagunkba húzódva is csak hallgatunk, tanácstalan bárgyúsággal.

Ez lesz, igen valóban ez lenne, ez történne (ilyenkor) vele is, ha nem vigyázna, de vigyáz, különösen (olyankor) vigyáz!

             – Gyakran, tehát, nem is az a kérdés, hogy a naptár szerint hányadika van ma, hanem hogy milyenkor van ma, ilyenkor vagy olyankor?

        

                        *                      *                      *

A telefon csörömpölt. Elviselhetetlenül. Várandós feleségem a künn kertben bóklászott a lányommal, hogy én tovább alhassak. Patriarchális munkamegosztás. Ők, csak játszadoznak, én viszont aktívan pihenek. Így kell ezt!

Sajnos a telefon a szobában maradt.

 Minden csak egy zsinóron függ.

Késő délután értem haza Tiszacsernőről, és éjfélig megírtam a riportomat. „Keleten a helyzet változatlan” címmel. Remarqot persziflálva adtam a címet. Hajnalig a fényképeket hívtam elő, mert a hirtelen félénké vált Krumpál, a fotósunk, családi okokra hivatkozva, inkább nem utazott velem (velünk) a neki messzinek tűnő Bodrogközbe.

Az oroszok meg már kilométerekkel Csernő és a tulajdonképpeni államhatár (az a bizonyos Verebeké dűlő) előtt ellenőriztek minden járművet, mintha otthon lettek volna.

–     Na, zdrásztvuj! Vigyázz a karórádra. – mondtam a sofőrnek és mielőtt még megállítottak volna, elrejtettem a kamerát – ilyen a mi szuverenitásunk.

–        Csak Brezsnyevet féltik.

Visszafele már nem ellenőrzött senki.

Nagy nehezen, az ágy sarkán, fél térden állva, balkezemmel a billegő asztalra

támaszkodva, leakasztottam a kagylót a villáról. A helyettes volt.

–        Gyere be! Itt vannak az oroszok. – mondta a szokványos kérdése, a feleségemet,

szerinte „mókásan üdvözlő”, „rugdal e már a fiad?” helyett.

–        Valami delegáció? – ahhoz meg minek kellek!? Tudok valamennyire oroszul... de

még párttag sem vagyok.

–        Az, delegacija, de még milyen. Az anyjuk istenit!  Megszálltak, érted, megszálltak.

 Tele van tankokkal a város. Kapcsold be a TV-t. –  Még sugárzott a TV. A rádió is. Csupa petíciót olvastak be a megszállás ellen. Bezzeg a Kossuth adón harsogott a „vidám zenés műsor a munkába induló dolgozóknak”. Ott semmi újság.

Bejöttek, ez nem vicc! Volt aki tiltakozott, de volt aki meglapult, pedig ... pedig, sosincs pedig.

A városi közlekedés is leállt. Egy behemót teherkocsi állt meg nekem. Egészen a szerkesztőségig vitt, szívélyes, mint ő mondta, szolidáris volt. Pár lépést tettem, miután kiszálltam a kocsiból és felugatott a golyószóró. Az Irgalmasok tornyát lőtték szét az oroszok. Szót akartak érteni a hadonászó, ordítozó tömeggel. A maguk módján.  Amúgy oroszosan. Figyelmeztetésül szétlőtték a tornyot... Az emberek sikoltoztak, a falhoz lapultunk pár percre, majd lassan szétszéledtünk. Ezek nem viccelnek.

A helyettes, Almádi Angstner Gyula elemében volt. Szeme kigúvadt, széles mozdulatokkal hadonászott, megölelt, mint egy várva várt frontharcost, aki a bevetésről tért vissza.

–        Valamit csinálnunk kell! – keményen a szemembe nézett, mintha ez az én dolgom

 lenne, az a valami, amit most meg kell tenni. 

–        Mit? – zavartam meg, a nekem még egyelőre idegen, patetikus pillanatot.

–        Igyál meg előbb egy kávét. – mondta. Bedobtam a dobozba az aprót és

 hoztam magamnak egy csészével.

            Mit? Ez az egész hatvannyolc a kommunisták bulija. Elejétől végig. Nélkülünk, és sosem velünk, bár kevésbé ellenünk mint eddig. Ez igaz, mármint az, hogy most éppen kevésbé.

Ha nem kommunista buli lenne, már rég megszálltak volna az oroszok.

Az egész, tulajdonképpen egy utópia  (lett volna) ami a vérengző megszállottság, a kommunista diktatúra megszelídítéséről szólt volna. Valami, ami esetleg jobb, mint ami volt, de jövője nincsen.

Még hogy emberarcú szocializmus? Ahogy ezt a hivatalos politika hirdette meg. Mitől lehet egy diktatúra emberarcú? Ha meg emberarcú, akkor nem szocializmus többé. De ez az ő dolguk.

 Mi csak, rovarként a résekben éltünk és reménykedtünk,  mert a totalitáson rések keletkeztek, és vártuk, hogy egy csoda folytán, ezen rések mentén, mikor szakad szét ez az egész. Minden esetre, ha egy diktatúra dekadensé válik, előbb-utóbb összeroppan. Ez az előbb-utóbb, igaz,  történelmi mértékben értendő. Lehet ez  több emberöltő is.

Csehországban inkább a demokráciát emlegették, mindenféle csoportosulás a saját szája-íze szerint, Szlovákiában a nemzeti önállóságot, és szidták a cseheket, meg a magyarokat. Ilyen volt a hétköznapi, a kusza valóság,

 Volt errefelé, már ilyen, így szakadt szét a Monarchia is. Ha nem is máról holnapra. És az utódállamok zsíros júdáspénzeket zsebeltek be.

Tényleg, nem a mi bulink ez a Prágai Tavasz...különösen a pozsonyi változata nem az. Nem a nem-kommunistáké és különösen nem a magyarok bulija. Nekünk, a lemorzsolódó kisebbségnek, ki kellene várnunk a háttérben, és kerülnünk kellene minden kockázatot. Hiszen célcsoport vagyunk, a cultur-cidium célcsoportja, felemésztendő, asszimilálandó felesleg, ebben a minden áron nemzetállami célokat hajszoló paranoiában. Nekünk túlélni kell! Vagyis, kellene, és azt minden áron. És jöhetne a hála, az ominózus júdáspénz.

Ráadásul a megszállók között ott a magyar néphadsereg is. Pontosan azokon a magyarlakta területeken, amelyeket a bécsi döntés után visszacsatoltak. Mocskos orosz taktika. Sőt, ez a taktika  az oroszoknál is régebbi.

Divide et impera! Annak is a csatlós változata. Én sem vagyok szabad, én a többségi, de te a kisebbségi még kevésbé lehetsz az. A cselédlogika teremtette relatív öröm, vagy tán ez maga a nemzeti boldogság? És teljesen mindegy, hogy melyik oldalról nézed.

Voltak a magyarok között is, akik ostobán, virággal fogadták a katonákat, mint Horthy idejében, voltak, akik pápábbak voltak a pápánál és elvakultan, öngyalázó kéjjel kurva-magyarozták a saját fajtájukat, voltak, a logika megszállottjai, akik magyarázgattak a katonáknak, hogy ez tévedés, hogy ez nekünk fog csak ártani. A katonáknak magyarázták, a katonáknak, akik nem megérteni jöttek.

Ez van. Jó lenne pár hónappal, sőt, pár évvel tapasztaltabbnak, bölcsebbnek, idősebbnek lenni, hibernáltan átélni ezt a dekódolhatatlan helyzetet.

Vagy mégsem.

Nekünk ez a sorsunk, ez a történelmünk. Ilyen szar az életünk... Ezért, vagy ennek ellenére mégis tenni kellene valamit. Pusztán emberségből, tisztességből, naivitásból? Ha kimaradunk a jelenből, az életből maradunk ki. Ebből a nyomorult sorsból ami nekünk kéretlenül adatott.

 – Mit Gyula? – ismétlem meg a kérdést ebéd után, amikor a sok kapkodásban végül mégiscsak folytatjuk a szerkesztőségi gyűlést.. Krumpál a horgászok nyugalmával hordozza körbe a tekintetét, figyeli, ki hogyan reagál. Ez még majd jól jöhet neki. Előtte az asztalon egy nagyméretű fénykép, rajta egy öregasszony, szlovák népviseletben, zsebkendőjét harapva, zokog. Valami temetésen kaphatta le. A helyettes kiküldi, készítsen még pár felvételt a harckocsikról, az eltorzult arcú tiltakozókról, a szétlőtt toronyról az Irgalmasok kórhazának tetején. A tehetségtelen grafikussal, Mincivel, aki magyarul épp, hogy ért valamit. Ez a hölgy is protekciós hozadéka a főnöknek.  Mert a férje (nagy kutya) a filmgyárban: osztályvezető. És hát mit neki a lap, csak hogy ne unatkozzon otthon a háztartásban, azért vállalta (jó pénzért) a grafikai szerkesztést. Most meg szemmel láthatólag fél, szinte remeg. A helyettes most ráíratja vele a fotóra, orosz nagybetűkkel (azbukával) PACSEMU? (MIÉRT?). Félünk, persze, mi is, pedig még semmi sem történt, valószínűleg azért, mert ismerjük egymást, és máris a holnaputáni egymástól rettegünk leginkább.

Sőthelyzet van. Mindegyikünk szorong. Így van ez rendjén. Egyikünknek sincs nagy pofája, így van vele az egész ország. Valaki kitalálta, hogy ez maga a méltóság, és hogy méltósággal harcoljunk a gyalázatos megszállók ellen. És ezt mennyivel könnyebb vállalni mint a beszariságot.

Délutánra összeáll az egyoldalas újság fotókkal, petíciókkal, a nyomda szinte pillanatok alatt kinyomja, minden rugalmasabban intéződik, mint a tervgazdaság eredeti ritmusában. A petíciókat telefonon gyűjtöttük össze, egy-egy ismerőst felhívva, a pedagógusok, méhészek, tűzoltók, énekkarok ilyen-olyan alig pár hete, hónapja alakult szövetségek nevében tiltakoztatunk. Hitelesíteni semmit sem kell, a mennyiség a lényeg, hogy minden tiltakozás jogilag hamisítvány. Ez most senkit sem érdekel.

Az oroszokat, a megszállókat sem veszzük komolyan, akkor meg, miért magunkat vennénk komolyan. Komolytalan kor, komolytalan népség.

És ha véletlenül komolyan vennénk magunkat, mint Magyarország ötvenhatban? Az talán jobb lenne?

Maradnak nekünk, itt és most, a bátor petíciók.

Hát, ha eddig semmi, ez majd biztosan megállítja az orosz tankokat. –  Jut az eszembe. De nem merek fitymálni. Kínunkban, végül is, jobb ha hősösdit játszunk. A rádió a szlovák ellenállás hősi tradícióról zeng dicshimnuszokat, állítólag partizán alakulatok gyülekeznek a hegyekben. Nekem a gyermekkori kiszámoló kísért a fejemben, „ez elment vadászni...” Egy másik kommentár pár perc múlva ugyanazon az adón a fegyvertelen ellenállás, provokációtól mentes méltóságáról (sic.) prédikál.

Végül is nem gyülekezett a hegyekben senki. Csak nyüzsögtek az emberek, mindenütt, az oroszok eltévedt golyóinak céltáblául. Vétlen-véletlen arra járók. A bugris fegyvereknek ez mindegy! Igen, ilyen az istenadta nép. És hát vannak eltévedt, tévelygő golyók...  Sőt voltak, önként égre lobbanó máglyák. Voltak hősi halottak. A partizánosdiról közölt hír, viszont tényleg kacsának minősült. Két napig elhittük, elhitték...

”Ez meg mind megette.” – így végzi a csecsemőknek való kiszámoló.

Megpakoljuk az „újságunkkal” a szerkesztőség kocsiját, rakunk bele még mindenféle elérhető, a miénkhez hasonló, tiltakozó sajtóterméket, petíciókat, mások is visznek a miénkből,  a helyettes feleslegesen kitölti, lepecsételi a menetlevelet, hátha mégis szükség volna a bumáskára*.

 Saját rendőrségünk, praktice, nincs. Az oroszoknak mutogassuk, tán, az ellenük tiltakozó röplapjainkat kísérő úti-parancsot. Mindegy. Elindulunk Kassára, mellékutakon, végig az olvasóink lakta vidéken. A főutakra ritkán merészkedünk ki, inkább csak három nap múlva visszafele. Kétszer, így is belekerülünk egy hadoszlopba, előttünk tankok, mögöttünk tankok, fejünk felett vészesen himbálódzik az ágyúcső. Előzni nem lehet, a hadoszlop az út közepén halad csörömpölve.

–        Lőni, biztosan nem fognak ránk! – vígasztalom, én is félve, a rettegő sofőrt. Az út

mentén éktelenkedik néhány megtiport autóroncs. Beszélek és beszélek, nem merek egyedül maradni az élménnyel, mert elgörbülne a szám mint gyerekkoromban. Reméljük, hogy csak ottfelejtették, vagy bedöglöttek a szocialista autóipar remekei és utasok nem voltak bennük. Esetleg, néhányan otthagyott, szolgálati kocsival akarták feltartóztatni az oroszokat? Vért, szerencsére, nem látunk a roncsok környékén. – Minek is lőnének.

–        Azt nem... de... – mondja a sofőr és elhallgat. Annak örülünk, hogy a motor

egyenletesen duruzsol és még benzin is van elég.

 Mindkétszer sikerül kivágni a sorból egy-egy útkereszteződésben. Azt sem tudjuk merre vezet az út, a jelzőtáblák átállítva, vagy egyáltalán nincsenek, de felszabadultan nevetünk. Egy távolabbi, biztonságos kukoricásnál könnyítünk magunkon.

Magyar katonákat is láttunk.  Elavult Csepel teherautóikkal álltak a falvakban, általában nem messze a kocsmáktól. És unatkoztak, és söröztek. Ha már erre járnak, ugye, milyen vonzó a jó és olcsó csehszlovák sör legendája. Mintha csak rosszul öltözött, szegény turisták lennének. Tréningruha helyett mundér.

Feleségem örül, hogy végre hazajöttem, szeme árkos, három napig rettegett, és tudja, csak nem mondja, hogy az egésznek úgysincs semmi értelme. Ezt én is sejtem, csak nem merem megfogalmazni. Az asszonyok mindig reálisabbak. A férfiak meg nem igazán kedvelik, ha kiderül a nevetségességük.

* Orosz, jelentése igazolás, papír.

                                   *                      *                      *

Ráncosabb volt a kelleténél. Hagymaarcú. Öregasszonyosan, fonnyadtan, mosolygott és felfelé görbült a szája. Ha nem mosolygott is, lappangott valami vidorság az arcán. Jó embernek mondták, hitték.

Mi az, hogy jó ember? Hogy nem veri a feleségét? Sőt, már a harmadikat nem veri. Esetleg a felesége veri őt, és ő nem panaszkodik? Vagy, hogy a gyerekei nem vele élnek? Sőt, nem is akarnak vele élni.

Vagy, hogy politikailag jól tájolja be magát, mert az árral úszik, és nincs vele  (ott fönt) különösebb gond? A megyei vezetés is szereti, a párt is (ez alapvetően fontos!), de még az alkalmazottak is.

Bokályi Gerő József a szocialista színház ideális igazgatója.

Fura neve van. Ő sem kedvelhette, az áthallás veszélye miatt. Ha bemutatkozott, csak Bokályit mondott. Az alkalmazottak, mindenki (színház az egész világ...) Bégének szólították, elvétve Bögö-t sőt, Bőgő-t is mondtak, ebben a vicces világban, a színészbüfében.

Évadnyitó beszédében, még hozzá, a színpadon állva, nem restellte, bejelentette, hogy nem akarja megváltani a világot.

Minek is azt. Nem is kell megváltani. A világ az világ, a színház meg színház. És kész. Ha így gondolkodna mindenki, kevesebb baj lenne a Földön.

Ezért is szerették. Mint ahogy a szirupos operett rendezéseit is. Végül is, kinek árt az, ha még egy színházban sem történik semmi.

          

*                     *                      *

A második gyermeket vártuk. Mindenki fiút jósolt. Kolléganőm, Magdi, tűt lógatott feleségem tenyere felett, és a tű mozgását tanulmányozta.

 – Ez a legbiztosabb módszer – mondta. – Háromszor is fiút mutatott. Válasszatok férfinevet.

Sz.Zoli, az egyetemi tanárok komolyságával, de némi öniróniával figyelte undok hitetlenkedéseimet, pedig  ő az én tenyeremből jósolt.

– Mert a férfi a meghatározó – magyarázta. – Nekem elhiheted. Ezután csak fiaid lesznek.

Jó barátunk, Anikó, a költő, sosem mulasztotta el, hogy kártyát vessen, amikor felugrottunk hozzá egy kávéra.

– Még egyszer sem, még véletlenül sem jön ki leány. Biztosak lehettek a fiúban. – sorra mutogatta a kártyák, számunkra követhetetlen figuráinak sorrendjét – Ezt nem én mondom, hanem a kártya. Én csak eszköz vagyok.

– Mi is... –  válaszoltam.

Mindenki fiút jósolt, a has domborodását figyelembe véve, a rosszullétek ideje, hossza alapján, az állapotos asszonyok megkívánt ételei, álmai, hangulatai szerint...

Tán a környezet hatása tette, hogy minden ismerősünk vitathatatlanul fiút vélt felfedezni a titkolódzó, de leányt hordozó, anyaméhben.  Tán az idegesség, a szokatlan helyzet, az utcákon a tankok, katonák... a hitszegő bizonytalanság. Ilyenkor hímnemű újszülöttekre volna tán inkább szüksége Marsnak, a hadistennek.      

Feleségemmel a kertes külvárosból (nyomorú albérletünkből) ritkán jöttünk be (együtt mint régen) a városba, egyre ritkábban. A hangulat miatt. Pozsony, különben, mindig hangulatos város volt, még kopottan is, a szocialista monstrum, az új híd miatt lerombolt régi városrész ellenére is. De a megszállás nem állt neki jól. Feleségem különösen undorodott a katonáktól, az idióta, hernyótalpas tankoktól, az otromba páncélozott harckocsiktól, az  ostoba fegyverektől, a szétlőtt templomtoronytól az Irgalmasok kórháza felett. (Ebből is sejthettem, hogy megint lány lesz.) Én jobban viseltem nálánál ezt a tűrhetetlen látványt, naponta bejártam a szerkesztőségbe. Amíg lehet, mondogattuk. A pozsonyiaknak, akik naponta ugyanazt a borzalmat látták, már szinte fel sem tűntek a várra, a koronázó templomra meredő, zsaroló ágyúcsövek. A megszokás? Az.

De feleségemmel (sőt velük hármasban!) én is idegesebben reagáltam. Mintha görbe rozsdás szögek és éles, törött üvegcserepek között botorkáltunk volna mesztéláb.

 Pár napja lehetett annak, hogy az oroszok hermetikusan lezárták az osztrák határt. Ettől mindenki még idegesebb lett, még azok is hisztérikusan elcsodálkoztak, akiknek a fejében meg sem fordult a távozás, az emigráció gondolata. A csodálkozás félelmetes volt és halk. Jóval halkabb, mint azon a hajnalon, amikor bejöttek. Az emberek már nem mertek felháborodni. Csendesen rettegtek csupán. A meglepetés sokkja?

Pedig nem volt ebben semmi csoda.

            *                      *                      *

B.G. József igazgató hetekkel ezelőtt még rendezőből dramaturgnak akarta átminősíteni. Tíz napja meg azt közölte vele, hogy a szolgálati lakását is vissza kell adnia a városnak, mehet a híd alá, mindennemű csereigény nélkül, a városban (és az országban is mindenütt, több éves – évtizedes várakozási időket regisztrálnak a lakáshivatalok) nagy a lakásínség, még borsos áron is szinte lehetetlen lakást szerezni, a következő évadra pedig – sajnálkozik, pár nappal később B.G. – nem tudja szerződtetni. Ez várható volt. Ezek ilyenek. Nem is csodálkozott rajta. B.G. így szarozott. Nyálasan, undorítóan, sajnálkozva, gondosan adagolva meglepetéseit..

Felső parancsra teszi. Mert B.G. láthatóan zavarban volt.

B.G. megkérte Mártikát, a mindig mosolygó, sok vihart megélt, öreg titkárnőt, hogy amikor a rendező úr nála lesz, kétpercenként csengessen a telefonon.

Mártikán látszott az undor, hogy ez kényelmetlen feladat. Fáradt, kisvárosi polgárasszony, két évvel nyugdíj előtt...

B.G. tehát, kvázi telefonált, intézkedett, és csak úgy mellékesen közölte a közlendőket, amikor belépett a szobájába.

–        Mi a gond velem? – kérdezte az igazgatót – de, most tényleg: konkrétan.

B.G. a telefonra nézett, majd hirtelen lebukott az asztal alá, mint aki az alsó fiókban

kotorász, iratköteget tett az asztalra, de bele se nézett.

            – Veled, tulajdonképpen semmi – mondta, –  perspektivikus fiatalember vagy, szép családdal, ugye, a három gyermek... igen, nincs is tulajdonképpen semmi komoly – végre megszólalt a telefon, B.G.  végre felegyenesedhetett és ripacs töprengéssel, hosszan tárgyalt, mintha a megyei pártbizottsággal, vagy minisztériummal tárgyalna – igen, Vidács elvtárs, majd utána nézek, bizonyára – ismételgette, ő meg meredten nézte őt, és ettől B.G. néha Tóth elvtársat mondott Vidács elvtárs helyett...

–        Akkor meg?! – szól közbe, amikor ez B.G.-nek talán a legalkalmatlanabb lehetett.

– Addig is, a legjobbakat Varga elvtárs – zavarodott meg B.G. végleg, most már, tán  a

közbeszólástól és letette a kagylót.   

–        Szóval? Mi az, ami nem is komoly?

            B.G. visszahelyezte a legalsó fiókba az imént előkotorászott paksamétát. Onnan szólalt meg újra. A fiókból.

–        Senkivel sem találod meg a megfelelő hangot.

–        És persze veled sem.

–        A színészek is szidnak.

–        A hátad mögött téged is.

–        De téged konkrétan a próbák miatt. – Újra csengett a telefon. Most röviden

beszélt. Vagy valódi telefon volt, vagy mégis rájött volna, hogy ennek a bugyuta játéknak semmi értelme? Átlátszik.

–        Akkor taníts meg.

–        Mire?

–        A megfelelő hangvételre.

–        Milyen hangvételre?

–        Hogy, hogyan kell kirúgni egy perspektivikus, szép családú embert, akivel semmi

komoly baj nincs.

–        Hülyeségeket beszélsz.

–        Idéztelek.

            Megint csengetett a telefon. B.G. tudta, hogy ő is tudja azt, hogy a vonal másik végén nincs senki, hogy az egész telefonálás kamu. Mégis folytatta pikírt játékát. Igenezett, nemezett, töltelékszavakat halandzsált, de neveket nem mondott.

–        Ezt a darabot is te választottad.

–        És?

–        Ezt a szart, ezt a szovjet termelési halandzsát, nincs színház Magyarországon

amelyik felvállalná. Mert játszhatatlan.

–        Te mondtad a klubban, hogy a telefonkönyvet is.

–        A te  telefonkönyvedet szívesen. – B.G. zavarában, köszönés nélkül letette a

 telefont.

–        Mit akarsz ezzel mondani?

–        A szereposztást, ezt a lehetetlen szereposztást is, te csináltad.

–        Segítettem benne.

–        Köszönöm. Három minisztériumi  nívódíjjal, amit az utóbbi két évadban nálatok

kaptam, egyedül is megbirkóznék a darabválasztás és a szereposztás súlyos, embert próbáló feladatával.  – próbált ironizálni, de érezte csikorog minden szava, érezte, hogy ez most nem megy – Ha legalább egyeztettünk volna.

–        Ugyan a díjak! – mondta és elpirult.

Pár hónapja kapta meg a Liszt díjat. B.G.-t soha senki még csak fütyülni sem hallotta.

 „Talán, mert az apja molnár volt.”- terjedt el róla a színészklubban.

            Újra csengett a telefon. B.G. kiszólt az ajtón.

–        Vegye fel Mártika! – hozzám fordult – Nem tudok a bajaidon segíteni.

–        Mint ahogy a „Ferde házat” is, azt az ultra balos fércművet. – folytatta kicsit

 hangosabban, ha már nyitva maradt az ajtó, hogy legalább, ne nézze naiv baleknak –  Tudod mit mondott róla négyszemközt Pápai, a nagy pesti kritikus, aki előtt ti mindig hasra estek? Hogy kár volt minden jó ötletért. Hogy ilyen szart nem lenne szabad előadhatóan megrendezni.

–        A közönségnek tetszett... – szakított volna meg B.G.

–        Ti még Kádárékat is balról támadjátok. Nem véletlenül loholt ide a bemutatóra A.

 Weisz Péter a Népszabadságból, ez a mindenre hajlandó firkász, aki egyenruhában grasszált hatvannyolcban a pozsonyi magyar szerkesztőségekben.

–        Milyen egyenruhában?

–        Egyelőre magyarban. Pedig az orosz jobban állt volna neki.

–        Üldözési mániád van.

–        Neked meg üldözői,  – majd kicsit megkésve hozzátette – művészkém!...

B.G. kezet nyújtott volna, de ő már fogta a táskát.

–        Keményfejű vagy.

Ne bosszants Jóska, ne bosszants! – zsörtölődött csak úgy, magában – mert még

kimondom a teljes nevedet.

*                     *                      *

Felhívott. Röviden mondta, vagy hosszan beszéltünk?  Már nem is tudom. 

De nem is ez volt a lényeges. A bátyámmal különben sem szoktam telefonozni. Ha hívtam, Prágában hívtam fel a nagyállomásról. Általában a felesége vette fel. Ő eddig tán még sosem hívott...

–         Találkozzunk! – a bátyám megmondta, hogy hol, és befejezte a telefonozást, tán

éppen az én siettetésemre.

–         Találkozzunk – mondtam én is. Visszamentem a főszerkesztő szobájába.

Tanácskoztunk. Így neveztük azt, hogy benn ültünk egész nap és jártattuk a szánkat. Tanácskozás...

A fenét!  Csak mintha tanácskoztunk volna. A tanácskozásunk a semmittevés egyik (alig leplezett) formája volt csupán. Mégis visszasiettem, mert fontoskodni jó. Tudtam, persze hogy tudtam,  hogy az egész gyűlés egy nagy nulla. Úgysem dönthettünk semmiről. Bejártunk, gyűléseztünk, úgy tettünk mintha volna valami dolgunk a szerkesztőségben. Hetek óta, a megszállás huszadik napja óta, nem is jelent meg a lap. Kollaboráns, pedig, akadt volna elég. Ott ültek közöttünk, várták, hogy felkérik őket, vagy legalább rájuk parancsolnak...  de a lap a megszállóknak nem volt lényeges. Mi pedig, mindig úgy tettünk mintha valami lényeges, nagyobb, halaszthatatlan feladatot készítenénk elő, valami fontosat... valami emberpróbálót... És „hősiesen” nem jelentettük meg a lapot.

 A főszerkesztő elvtársnő be sem jött. Állítólag hetek óta beteg. Pedig csak nem tudja, mint ahogy az országban senki sem tudhatja, milyen lesz majd az új irányvonal. Ha majd megtudja, meggyógyul és kész. Addig mindenki kitörheti a saját nyakát a saját felelősségére. A helyettes, pár hónappal nyugdíj előtt, már gondtalanul hazardírozott kijelentéseivel. Szidta a muszkákat, a „kommunista brancs” kedvelt fordulatává vált, szűk, akár kissé elvtársi körben is, bár halkabban ugyan, de el-el hangzott a szájáról. Gondolhatta, és gondolta is, neki már senki sem árthat. Nyugdíj küszöbén? Ha kicsapják őt is a pártból, hát akkor kicsapják. No és? Nem kell pártbélyeget fizetnie, ez nettó haszon. A társaságában tartózkodó párttagok meg  úgy tettek, mintha most ők éppen nem is lennének komcsik, mintha rájuk a párt árnyéka nem is borulna és ettől még inkább felszabadultnak érezhették magukat. Tudták ugyan, hogy előbb-utóbb a pártban is tisztogatások lesznek, és hogy ki melyik oldalon éli ezt meg... sőt túl, ha egyáltalán túléli, asztat sosem lehetett tudnyi... De ezzel most nem törődött senki.  Nekik már úgy is mindegy – szájhősködtek. Pillanatnyilag. A helyettes homlokán némi antik hősiesség is derengett. Neki már úgyis mindegy – szájhősködött... persze...  ő is. Szövegelt, karattyolt, és ezt felelőtlenül tette, dumált mindenről össze-vissza. Mondta ami csak az eszébe jutott...

 Ettől valamennyien úgy érezhettük, hogy bátrak vagyunk. Ettől még a kultúros Kuci is kipirult. Krumpál a fotós, az asztalt csapkodta, úgy hőzöngött. Pedig róla mindenki pontosan tudhatta, hogy besúgó, és hogy nem csak a (betegágyban türelmetlenkedő)  főnökasszonynak, hanem a titkosoknak is referál.

Szar ügy, de a gyávaságnak is vannak minőségei. Különösen ilyenkor. A forradalmi hevületben. Mert valami hasonlót ( ilyenkor ilyesmit), mint a forradalmi hevület, szokás érezni. Teleszaladt az ország gyávasággal, pedig most éppen (ilyenkor) hősökre lett volna szükség. Nagy szükség! Mégis valahogy, mindenki inkább gyáva maradt. Nem túlzottan, de kellőképpen. Azért maradt még ugyan valami kényszerszerű, az emberi méltóságból is. Öngyilkos kétségbeeséssel, de maradt. Közben azért arra is gondoltak az emberek, hogy történelmi időket élnek, ízlelnek, tapasztalnak most meg a saját bőrükön. Ami azért mégsem semmi. Pedig ezek a történelmi-idő-érzületek, csak izék.

 Ne hazardírozzunk, ez volt a jelszó. „Ne hazardírozzunk, uraim! Inkább uraim nélkül, uraim. Ha lehet... (ilyenkor mondjuk inkább úgy, hogy) elvtársak?! ”

Lehetett.

Szar ügy, még így, visszatekintve is szar. Ezért pofázhatott mindenki a forradalomról, pedig szinte nem történt semmi. Oly kevesen haltak meg, azok is csak úgy, tulajdonképpen helyettünk, nehogy halálunk órája, nekik-nekünk, lyukasóra legyen. Ezért hőzönghetett Krumpál (többes számban: mi krumpálok!). Néhány aljas tette szünetében, ragyogó tekintettel,(bátran összetévesztve a hazaszeretetet a sovinizmussal) kipirult arccal; ezért lelkendezhetett Kuci (többes szám: mi kucik!), csupa nyugati cuccaiban, a kurva drága kentet szívva (amit csak a legfelsőbb körökben szokás, és egyáltalán ha  financiálisan  lehetséges). Hirtelen újra szexi és újra fiatal lett, mondhatnók így is (ilyenkor vagy olyankor, mindegy!), mit tesz, ugye, velünk a forradalmi fleur?...

Csodákat.

Hetek óta bent vannak már az oroszok, de még mindig tart az úgynevezett átmeneti állapot. Mi nevezzük úgy, az oroszok még véletlenül sem, még elszólásból sem. Hirtelen sok lett az orosz az országban... Igen sok. De kinek sok? Az oroszoknak nem sok. Az orosznak ez fel sem tűnik...Az oroszok megvannak itt maguknak, sőt, nagyon jól vannak. Úgy érzik, itt ők valakik, pedig...  tán otthon... ezek (olyankor) szinte senkik voltak ... mindenesetre senkibbek annál, mint amire itt (ilyenkor) játszhatnak.

 Mindenki sejti, hogy ennek egy ocsmány elszámolás lesz a vége, de a süllyedő hajón muzsikál a szalonzenekar és aki bírja ropja, aki meri... vagy nem meri, de azért táncol, csak, mert még nem lehet, mert még nem bír megállni a társadalmi perdület delíriuma...

 A számítók, persze, igen a számítók már helyezkednek, csoportosulnak, készülődnek. Rossz híreket találnak ki, hisznek el, terjesztenek, majd a rossz hírek mögé húzódva csoportosulnak, szövetkeznek az óvatosság nevében, és már sejtik, sejtetik: belőlük nőnek ki a jövő káderei.

 Mint a tengeri betegség. Többnyire a hajókorlátnál, tántorgó pelikánokra emlékeztetnek, saját begyükből okádva, etetvén a dögevő cápákat. Ők, persze, nem lesznek sose bűnbakok.

– Mi lesz? – kérdezi a kávészünetben Kuci*, bájosan hervadozó mosollyal, ez az önmagát inkább csak „bátran” kozmopolitának minősítő kolléganő. Ez olyan modern, és nem nagyon veszélyes. Egy kozmopolita egy nemzetiségi laptól. Politikailag ez még mindig jobb, mintha nemzeti lenne. Meg szexibb is, mint a valóság, mint az, hogy aszimiláns!

 – Majd versengve kinyaljuk a seggüket – mondom, szinte magamnak. – majd feljelentgetjük egymást, ahogy kell.

–        Á! – tiltakozik, és inkább otthagy a folyosón az ablak szögletében. Megbántódott.

*Pár hét múlva majd, jó nevű orvos férjével, Bécsbe emigrálnak, mint üldözött,

mártír, csehszlovák értelmiségiek.

                        *                      *                      *

Tizenkét napja katonai behívót kapott. Negyvenegy évesen furcsállotta ezt a különös megbecsülést. Nosza, bement a katonai parancsnokságra.

Kopogott, semmi, benyitott, köszönt, semmi. Ezek szerint itt nem köszönnek. Még vissza sem.

– Legyen szíves megmondani –  szólította  meg a titkárnő elvtársnőt – miért hívnak be külföldieket? – A titkárnő rezzenéstelenül, begyakorlott pózban, átvette a felszólítást és eltűnt vele egy párnázott ajtó mögött. Onnan egy elhízott, sokcsillagos (ki ért a rangokhoz, ha sosem volt katona?) férfiú tántorgott ki serény, asztmás lihegéssel.

            – Amíg roskatagon, a pultra támaszkodva megpihent, a vagy tizenkét méteres gyalogtúra után, ő megkérdezte tőle.

–        Van-e Magyarországon idegenlégió?

Mintha az ég szakadt volna le. Az egy-egy újjal vezérelt írógépek még a szomszéd

szobákban is elhallgattak. A roskatag, kövér tisztet valódi rosszullét környékezte, kapkodva szedte a levegőt, de szólni nem tudott. Helyette, az egyik mellékasztalnál ülő kisebb (kevesebb csillagos) tiszt emelkedett fel félig, hátát begörbítve, mint a kerítés mögött hangoskodó kutya-korcsok, és ráripakodott.

–        Mit képzel maga!

–        Semmit, de anélkül, hogy állampolgárságom volna, maguk hívtak be. Én csak

megkérdezni jöttem, mivel hogy még sosem voltam katona, azért, már elnézést, ha alkalmatlankodom...– próbálta ezt elrebegni a néphadsereg marcona képviselőinek, a lehető legkedvesebb, selymes hangon, jóindulatú naivitást mutatva,.

–        Ez tévedés. – szólalt meg végre a főtiszt.

–        Az. – hagyta jóvá.

–        Na menjen! – parancsolt rá köszönés helyett a főtiszt.

Tíz nap múlva újabb behívót kapott. Benyitott, nem köszönt. Minek összezavarni a

helyi szokásokat, rítusokat...

–        Megint. – nyújtotta át a behívót.

Az elvtársnő szótlanul elvette, a párnázott ajtó mögé ment vele, onnan krákogás,

szuszogás hallatszott, mindenki más néma csendben, szinte mozdulatlanul maradt, az irodában megfagyott az élet, és az elvtársnő visszatért.

–        Valaki rossz adatokat jelentett a központi nyilvántartásba.

–        Vajon ki? – kérdezte. Tudta, választ úgysem kap. Az itt szokásos módon,

most már tudatosan, köszönés nélkül, távozott. Többé nem hívták*.

*Pedig az állampolgárság megítélése után még négy hónapig az országban, sőt, a városban    lakott.

                        *                      *                      *

Mégsem haragudott meg Kuci, legalább is nem véglegesen, végzetesen. Délután, elhívott a sajtóvetítésre. Kundera Tréfájából valóban remek film készült. Látta, hogy olvastam a regényt. A filmen felvidultunk.

 – Mégis van remény! – mondja és biztatóan mosolyog. Megiszunk egy kávét a közeli presszóban.

 –  A kávé gyenge... – mondom.

 – De a film... – mélázik el cigarettáját szívva, Kuci  és engem is megkínál. – Amíg ilyen filmek születnek... addig... – és bizakodva bólogat.

 – Félek – válaszolom a finom cigaretta ellenére. –  Ötvenhat után is kellett jó pár év, hogy lazuljon valamit a szorítás.

 – Á!, nálunk nem folyt annyi vér. Nem volt fegyveres ellenállás. Nem lőtték szét a városokat.

– Attól a helyzet csak komplikáltabb – vélekedem, rontva a hangulatát. Egy szlovák kultúros kolléga áll meg mellettünk.

 – Kundera filmje nem mehet a mozikban – mondja és leül. –  Már megszületett a döntés. –  Kuci, aki máskor ilyenkor kipirul, pillog, igyekszik, pergő nyelvvel hibátlanul hadar – egyszóval totál-kozmopolita –  a többségi kolléga tiszteletére...  most csak búsan konyakot kér a pincértől. Egy darabig hallgatunk. Megpróbálunk kimondottan érdektelen, szakmai dolgokról beszélgetni. De nem megy.

 – Kár ezért a filmért – mondja Kuci –, nagy kár.

 – Az! – bólintunk szinte egyszerre, tehetetlenül, sután, együtt a szlovák kollégával, és ezen egy kicsit nevetünk. Persze kínosan.

– Randevúm van a bátyámmal! – búcsúzom.

 –  Eddig sosem emlegetted – jegyzi meg Kuci.

– Pedig vagány pasas – mondom már állva és direkt a szemébe nézek. Kuci kacérkodik egyet, búcsúzóra, ez nem is nekem szól, inkább a szlovák kollégának. Megigazítja, a Bécsből, valamilyen rokontól kapott pelerinjét, úgy mosolyog, huncut mosollyal, ahogy csak a szép asszonyok tudnak, titkokat sejtetve.

*                      *                      *

Az időjárás és az idő között alig van (olykor-olykor, esetleg mégis csak van!)  némi összefüggés. És ha, mégis, bár csak parányi a gondolatébresztő összefüggés érzete, tán ugye, ébredne (ébredhetne is, majd) bennünk, ami most (itt és most változó térben és időben) a taglalt témánk szempontjából aligha hordoz jelentőséget, mert szerintünk a téma, úgy is eleve, elhanyagolható.

Tehát, ennyi volna?

Ennyi!

A városban csend, enyhe kanálisszag szivárog fel a mélyből az öntöttvas rácsokon keresztül, amit majd – grátisz – eltüntet a hajnali közlekedés, a járművek kipufogóiból terjengő korom és gázok bűze.

Az idő is, olykor-olykor elhanyagolható. Nagyképűnek is mondható filozofikus megállapítás „az idő nem faktor *”,  jobb családokban, Epikuroszra hivatkozva  „az idő nem szempont”... Igaz is, nem is, szempontja válogatja.

– Lám ez az antik zavar, rút, nyegle pökhendiség – jutott az eszébe és szeretett volna hexametereket összerakni a szavaiból (akár Weöres Sándor útmutatása alapján: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték szerelő.” –  majd, tán a hídon, alkalmasabb lesz a pillanat!), most a siető gondolatok nem hagytak rá időt.

A hídon majd... a híd alatt a folyón szembeúszik Engels Antidühringje, „ az időn kívüli lét éppoly nagy badarság, mint a téren kívüli lét.”

Badarság? És a téren és időn belüli lét? Az nem az?

A folyó zavaros, elúsznak a kötelező olvasmányok.

* Hume, Berkeley

                                   *                      *                      *

– Fáradt vagy? – kérdeztem, mert láthatóan az volt. Nagyon fáradt. Konyakot ivott és nekem is azt rendelt.

– Megteszi – mondta és nem tudtam mire érti, a fáradtságra avagy a konyakra.

 – Tárgyalni jöttél? – udvariaskodó, semmitmondó, felesleges kérdés volt részemről.

 – Olyasmi. – titokzatoskodott.

 Nem szeretem a titokzatos válaszokat, de a bátyámnál ezt mindenképpen akceptálnom kellett. Már a találkozóhelyhez, a Palace kávéházhoz közeledőben éreztem, hogy egy hátizsáknyi nyűg nyomja a vállamat. Vállainkat? Kamaszkorom óta, nem tisztáztunk egymás között semmit. És addig sem.

 Mindig ő volt a példakép, akit követnem kellett volna, a példakép akit megelőzni sosem tudnék. Ebbe, ugyan, sosem törődtem bele, és neki sem volt rólam túl jó véleménye. Nem is lehetett, már a családom előítéletei alapján sem. Ismerni, pedig alig ismert. Én sem őt.

Gyakorta utaztam hozzájuk, Prágába. Feleségét is egyre jobban megismertem. Sőt, megszerettem, jobban kedveltem, mint a bátyámat. Prágában csavarogtam, a színházakat jártam, délelőtt próbákat néztem, este eladásokat... mint aki nyaral. Nem értették minek. Azt sem értették, hogy nekem miért nem ízlik a sör. A legendás cseh sör, ami mindenkinek ízlik. Napok múlva kikísértek a vonatra, „gyere újra” – mondták és mentem, ha mehettem. Kiírattam magam az orvossal. Néha hetekre. De azért, idegenek maradtunk egymásnak. Mint nekem a sör.

 Bátyám a prágai évek során sokat változott. Belépett a pártba is. De Apa vak volt.

Reménykedett.

 – Biztosan tudja, hogy mit csinál! – mondta vakon.

  A példakép, a csodagyerek egyáltalán nem úgy viselkedett, mint Apa ezt megálmodta. Amikor Apa Prágában járt, meg sem találta a fiát, elkerülték egymást, pedig Apa előre megírta neki, hogy odautazik, hogy mikor, hol találkozzanak. Apa huszonöt éve ott katonáskodott, azóta sem járt arra fele,  és szeretett volna egyet sétálni csodálatos fiával a Moldva partján. Hát nem jött neki össze. Pedig ez a nap, úgy tervezgette,  élete nagy napja lehetett volna. Hazajött, napokig egy szót sem szólt. Azután, mintha keserűen, de napirendre tért volna felette.

                        *                      *                      *

            – Ez megállapítás, hogy az idő nem szempont, volna tán, a legnagyobb káromkodás!  Vetekszik a papok istentagadásával. A totális megtagadása az időnek? –  Ezek szerint, idő pedig nincs! Egyáltalán nincs. –  Hülyeség! – hagyta rá. –  Miközben,  ugye,  a homokórákban pereg a homok.

– Ez az! Mindenek homokja. Mindeneké, mindenkié és külön-külön is, együtt is, megállíthatatlanul pereg. Még azé is pereg, aki éppen most (nem tudván mit kezdeni vele!) magát az időt tagadja.

Igen. Az időben is mindenki nyomot hagy. Akarja, nem akarja, ki sem kerülheti, hogy nyomot hagyjon. Ki úgy, hogy részegen lámpavasnak ütközik, ki pedig (nagyképűen meghatározva önmagát) józanul nekiront a világnak. Mindegy. Megütközik az idő töredékével, egy-egy homokszemcsével. Embere, homokszemcséje válogatja.

– És sosem az idő – , ami ugye, nem is szempont –, marad alul. Lehet, lehetne az idő, a Kronosz, maga az isten? (Volt már ilyen.) Lehetne, de az idő olyannyira nem hasonlít az emberre, hogy még isten sem lehet. Maradnak nekünk inkább ők, a dőzsölő Zeusz és civakodó rokonsága, majd az utódaik, egy csipetnyi Kronosszal elegyített megfejthetetlen, ezért oly mindenható istenek.

És az ő segítségükkel vitatkozunk az idővel (még ha – sértődötten –  nem is minősítjük az időt faktornak!) időtlen, idétlen idők óta.

                        *                      *                      *

Két éve volt prágai diák a bátyám, amikor otthon szétrúgta a karámot. Cseh lányt vett el feleségül. Az esküvőre is csak én mentem el. Apámban összedőlt minden. Készületlenül érte, pedig voltak már jelek, amiből ezt nem csak sejteni, tudni is lehetett volna...

 – Cseh lányba (cselányba-csalánba)  nem üt a mennykő! – tömörítette össze Apám a véleményét. Igen, ő nem a fiát okolta, nem ezt a kiváló gyermeket, hanem az idegen nőt, aki megrontotta. Pedig a feleség, valójában remek ember volt. Ezt meg én tapasztalhattam. Sőt, az Após is, a feleség apja, a morva kisvárosi polgár is rokonszenves volt. Sokban hasonlított Apámra is.

Végleg elkomorult az Apám, amikor a bátyám hazaküldte az összes magyarnyelvű könyvét. Még azokat a könyveket is amiket Apától kapott ajándékba. Nekem ajándékozta, mivel ő már nem olvasott magyarul.

– Könyvek nem tehetnek róla – mondta nekem Apám, mintegy vigaszul. Többet nem emlegette azt a fiát, bár azt hiszem továbbra is nagyon szerette, és Apánk ebbe, kilenc hét múlva, meghalt. Belehalt.

Végre már valami másra szerettem volna gondolni, gyerekkori csínytevésekre, bármire, ami összeköthet. Hessegettem magamtól az emlékeket. Hiába. Mintha csak egy régi-régi temető közepén üldögélnék éjfélkor, a kísértetek vonulásának se vége, se hossza, és nincs erő ami visszaparancsolja őket sírjaikba.

A bátyám ebből nem vehetett észre semmit, nézett, mosolygott... mintha régi fotókkal hasonlítana össze. Tán még élvezte is a hosszú csendeket.

 – Menjünk valahová – indítványozta a bátyám, egy hosszabb hallgatás után. Elmentünk a magyar diákklubba.  A bátyám még mindig tetszett a lányoknak. Gyorsan bemutattam néhány lánynak.  Mindig is szerették a nők.

 – Semmit sem változtál – nyugtáztam.

 – Én nem, csak a korom – mondta, pedig még nem volt harminc se.

 – Menjünk – mondta, –  túlságosan értelmiségi ez a hely.  –  Elindultunk. Csak úgy céltalanul. A Jalta bár kirakatában sztriptíz fotók.

– Ismerem a csajt, magyarországi – mutattam rá Renátára,  –  sajtóbemutatót is tartott. –  Ezen röhögött.

 –  Hát igen! A szocialista sztriptíz.

 – Eddig, errefelé, ilyen még nem volt.

 – Akkor nézzük meg – mondta és lementünk. Megnéztük. Táncolt, semmi különösebb koreográfia, a lényeg úgysem a tánc. Néhány pillanatig rámeredhettünk pucér, prémes puncijára.

Már vagy két hónapja ő volt Pozsony éjszakai életének a fénypontja, ez az eddig nyilvánosan nem látható nagy esemény. Az emberarcú szocializmus frivol hozadéka. Turnézott is, vidéken. Ne csak, ugye, a fővárosi közönségnek jusson belőle. Szülővárosunkban is megfordult. Otthon mesélték, hogy amikor ott „táncolt” a Lengyelben, a férfiak körbeállták, és a produkció vége felé egyre szorosabbá vált a kör-gyűrű. Amikor a koreográfia végén fény derült a lényegre, a férfiak felhorkantak és a kifelé iszkoló (az iszkolást a fiúk átverésnek érezhették) táncosnő fedetlen puncijára, Trunkó Jani a kőműves, korsója aljából a maradék seritalt, mit fándliból a malter maradékot, odalöttyintette. Telitalálat volt.

A lesminkelt, fekete kezeslábasba bújt (a „művésznő”), pipiskedve visszatipegett a bárhelységbe és odajött az asztalunkhoz. Megismert. Bemutattam a bátyámnak, hiszen a sajtóértekezleten pár (felesleges) szót már válthattam vele és a nevét is tudtam. Bátyám pezsgőt rendelt majd két taxit. Az egyiket nekem, a másikban hazakísérte a „művésznőt”.

– Holnap délelőtt tízkor, a villamosmegállóban! – hajolt be a taxi ablakán, kezében a még majdnem teli pezsgőspalackkal.

–        Ott leszek.

*                      *                      *

Nem számolhatta együtt az időt a családjával. A családtagok kényszer szövetségesek voltak csupán. Főképpen a felesége. Együtt készülődtek, mindent megtett, ami emberileg... ugye... de az asszonyok, az anyák konokságával tudta, érezte a bőrén (ahogy ezt, ilyenkor ki sem mondta)... hogy „az ember végül is nem emigrációra született.”

 –  Még a gyümölcs is ott a legzamatosabb, ahol megterem – mondta a piacon, magyarázta az ismeretlen kofának, miközben az almák közt turkáltak.

– Meg a pince – bólintott a kofa – ahol raktározzák, azon is sok múlik.

Útleveleiket már megkapták, világútlevél, a szocialista magyar demokrácia legfrissebb vívmánya, meg a nyugati kölcsönök feltétele, ellentételezése, csak vízum kellett bele.

Azt is megkapták.

– Csak ne nagyon lobogtasd, még itt se! – mondta a felesége a követség folyosóján.

– Luxus emigráció – akarta vidítani a feleségét.

– Az – hagyta rá felvidíthatatlanul. – Sokra megyek vele... Mi van még?

Beszélni akartak a nagykövettel. A kint-maradásról. Felesége családja az okmányok szerint német származású volt. Felesége előre megkészített német mondatokkal (és régi okmányokkal a hóna alatt) megszólította a nagykövet asszisztensét. Legalább is annak nézett ki. Szerencséjük volt. Erős akcentussal bár, de magyarul válaszolt. Vártak. Visszajött és a pincefolyosóra kísérte őket.

– Itt majd nyugodtan elmondhatnak mindent. – mondta.

A nagykövet is végig fojtott hangon beszélgetett velük. Majd az onnan nyíló hátsó ajtón engedte ki őket. Sok szerencsét kívánt az új hazában. Fájt ez a jóindulat. Siettek, beültek az autóba és el.

– Az ember, végül is, mire születik? – kérdezte a feleségét, már az autóban, miután elhagyták Budapestet, és úrrá lettek megrendülésükön.

– Még a saját követségén is, bujdosniuk kell. – állapította meg a felesége, amikor már Osztyapenkó szobra is a hátuk mögött integetett.

 – Itt mindenki retteg. –  Felesége nem válaszolt, apró miccenésekkel bólogatott, vagy csak az autó ringatta a fejét.

–  Mert félt, hogy lehallgatják... – csend.

–  Minket féltett! – kezdte újra úgy Biatorbágy környékén.

–  Ezek, mindenütt ott vannak – mondta a felesége – mindenütt! – vezetés közben egy darabig önkéntelenül azt figyelte a visszapillantó tükörben, hogy követi-e őket valaki... Tatáig egy drapp Lada... de letért Tata felé... majd mögötte egy piros Wartburg... de az is csak a  Lacházi Fogadóig követte őket... Szerencsére, ezeket meg sem említette a feleségének.

A paranoia, végül is, magánügy.

                                   *                      *                      *

–  Elmehettem volna a szállásodra is – mondtam a bátyámnak.

–  Jobb ez így! – válaszolta és intett, hogy üljek be melléje, a taxiba. – Körtvélyesre! – mondta a taxisofőrnek. Elindultunk.

Körtvélyes.

Egy darab ártéri erdő, poros, iszapmaradékos, a késő nyári, kora őszi aszályban, drappra szikkadva. A portól bársonyosan kornyadozó füvek és füzek birodalma. Lábunk nyomán apró porfelhők emelkedtek az elsárgult zsombékról.

Jó lenne nevetni – jutott eszembe, az elszürkült lábbelik látványa, a szállongó porfelhők, és a groteszk helyzet hatására, mert, hogy a két testvér, akik régen látták egymást, éppen ezt a reménytelenséget sugalló túlvilági tájat választotta magának vélhetően fontos beszélgetése színhelyéül.

–        Van itt valami vendéglő is, ha majd megunnánk a táj szépségét élvezni? –

–        Lesz. – Lakonikusan csak ennyit mondott.  És valóban volt, a fák mögött

egy összetákolt bódé, előtte két kis asztal és székek. Tovább bandukoltunk, most már a kavicsos vízparton. Rajtunk kívül ember sehol. Lehet, hogy a nyitott ajtajú bódéban volt valaki, de az orrát sem dugta ki.

            Szerettem volna megfejteni bátyám szándékát. Eddig bármivel próbálkoztam, a porról, a bódéról, a halott tájról beszéltem, vicceket is mondtam  ... de a poénig sosem jutottam el... Mindez különös volt. Nem értettem sem a helyzetet, sem a bátyámat.

–        Hát ma nem fogjuk agyonröhögni magunkat – szólaltam meg a háta mögött.

–        Nem. – válaszolta és tovább hallgatott. Mentünk. Egy idő múlva megállt, hátat

fordított a víznek és tétovázva megszólalt.

–        Furcsákat mondok majd neked – ígérte.

–        Eddig is... – haraptam el a szót.

–        Meg szomorú dolgokat.

–        Majd kiforgatom, amit mondasz, és röhögünk rajta.

–        Te sem fogsz röhögni! Most komolyan. Lehet, hogy most találkoztunk utoljára.

–        Leléptek? – annyian emigráltak mostanában, hogy ezen sem tudtam volna

csodálkozni. Azon csodálkoztak mások, hogy mi-ti-ők maradnak...

–        Nem, dehogy... – legyintett. – Már késő! – látszott rajta, hogy keresi a szavakat.

–        Sose...

–        Valószínűleg... – szakította félbe – ki fognak nyírni.

–        Kidobnak a minisztériumból?

–        Onnan már kidobtak. – ujját végighúzta a torkán. – Rosszabb. Kinyírnak!

–        Ugyan!? – egy szavát sem hittem. Micsoda ostoba játék ez? Mit vértanúskodik?

Mostanában szinte mindenki hősködött. Bűntudatát csökkentendő hősködik. Ennyi. És én vagyok a médium. Fáj neki Apa, az elmaradt prágai nagy  találkozás Vele, meg sok más minden, az egész összegubancolt múlt. És most szájhősködik. Sajnáltatja magát.

             – Ilyen nincs. – Legszívesebben megbocsátottam volna neki Apa nevében. De hogyan kell azt csinálni? Sehogyan sem értettem. Bátyám eddig sosem tocsogott érzelgős lelki posványokban. Így megváltozott volna? Ez a  hangulat még a környezettnél is idegenebb volt. Rá szerettem volna hangolódni arra, amit mondott. – És nincs más megoldás?

–        Nekem nincs.

–        Lépjetek le. – úgy éreztem, hülyét csinál belőlem, de ezzel már nem törődtem. Szerettem volna világosan látni, érteni. De mit? Mit lehet ilyenkor látni, sejteni?

–        Már nem lehet. – egyre bosszúsabb lettem az ostoba titokzatosságtól.– Sietnem

kell vissza. Várnak a turisták – mondta.

–        Milyen turisták?

–        Most idegenvezető vagyok. A fedőcégünk, tulajdonképpen, idegenforgalmi iroda.

–        Milyen iroda? Milyen fedőcég?

–        Semmi közöd hozzá. – majd kis szünet után hozzátette. – A saját érdekedben felejts

el mindent amit ma tőlem hallottál. – órájára nézett. – Siessünk.

            A faluig szinte szótlanul mentünk. Ha beszéltünk is, elvétve vakkantgattunk lényegtelen dolgokról. Elmondtam a vicceket, amiket idejövet nem tudtam befejezni. Felszálltunk a buszra, tele volt. A bátyám,(ez most különös), de (akkor) tudta, hogy mikor indul a busz. Pozsonyban, mielőtt elváltunk nagyon görcsösen ölelt meg. Így, eddig még soha. Nem vagyunk ölelgetős família. Egyre kevesebbet hittem el a szavaiból. Csak azt nem értettem, hogy mire való ez a hamis hősködés. Ez az ostoba, elkésetten kamaszos játék? Karjai közt álltam az utcán, fájón,  magatehetetlenül. Szája egészen közel volt a fülemhez. Verejtékeztem.

–        Magyarázd majd meg anyámnak, feleségemnek, gyerekeimnek. Törődj majd velük!

–        Jó!  - mondtam tehetetlenül. Megijedtem, hogy újra kezdi ezt a paranoiás dumát a

kikerülhetetlen sorscsapásról. – Persze hogy megmagyarázom.

–        Ígérd meg!  - recsegte szokatlanul hangosan és olyan durván, hogy megriadtam.

–        Megígérem – hátba vágott, úgy tuszkolt fel a villamosra. Kezével búcsút intett,

szeme mintha könnyes lett volna. Néztem, ahogy távolodott. Ennyit színészkedni – legyintettem és ezer másra próbáltam gondolni hazafele utazván.

                        *                      *                      *

Az élet nagy kérdései mindig hajnalban érik utol. Nem is hajnalban valamivel előtte. Amikor az éjszakának már vége, de a hajnal még sehol. Amikor megtorpan az idő. Ez a „most mi lesz?” állapot. Ez még a sőthelyzetnél is rosszabb.

 Mert a sőthelyzet, amikor kisiklik a hangulat, az valami más. Az rajta is múlik. Tán elsősorban saját rissz-rossz lépése, reakciója hozza létre. Egy rossz kapcsolás, félreváltás (akár egy rosszul elhelyezett  poén is okozhatja) és ennek, bizony váratlan, sőt, kellemetlen következményei lehetnek, vagy vannak. Általában vannak. Ezeknél.

Ezért sőthelyzet.

Vagy (esetleg) elsiklik felette a kínos pillanat és akkor nincsenek. Ez volna tán maga a szerencse. A sőtszerencse!

 Általában (sőt, szinte mindig) sőthelyzet van, tehát ez a pillanat pikantériája, hogy mégis kisiklik... És ha kisiklik is, akkor is az egész eseménysorban feltételezhető egy bizonyos, olykor logikus, olykor paralogikus rendszer. Íme ez ember! Kisiklásaiban is önmagát fogalmazza meg.

A „most mi lesz?” állapot merőben más. Ilyenkor még csikorgó remény sincs. Semmi sincs, pontosabban a semmi van.

És ez a semmi nagyon van! Ránehezedik a parányi, tétovázó emberre.

Ő, a parányi, tétovázó ember, otthon még egyszer, újra kinézett az ablakon. Sötét. Pedig az éjszakának már vége volna. Újra meg újra kinézett, szemét meresztette. Hiába. Lehunyta a szemét. Sokáig, akár nagyon sokáig is, csukva tartotta. Mindegy meddig. Az időt ekkor nem érzékelheti. Mert idő nincs, remény nincs, talán élet sincs ilyenkor, csak várakozás. A kutyák is, de még a madarak is hallgattak.

A parányi, tétovázó ember, ilyenkor, csak vár. Mehetne a csaphoz, kiöblíthetné a száját, de nem megy. Olvashatna, zenét hallgathatna, de nem olvas, nem hallgat. Vár! Vár, mert mást nem tehet, oly nagyon kiszolgáltatott.

A máskor oly konkrét idő az egyszerűen nem létezik. Nincs. És ez még csak nem is tragikum.

Csak a képzeletben csatangol valami. Valami, ami hasonlít az időhöz, de nem az, inkább a „voltnak” meg a régen vágyott „lesznek” a kövületei bolyonganak anarchikus sorrendben, minden összefüggés nélkül, saját kényükre-kedvükre. Nem ijesztgetnek, de nem is szórakoztatnak. Történetük sincsen. Véletlen töredékek.

 Jó volna, ha ez az egész csak álom volna, de nem az. Mert amikor odament az ablakhoz, kinyitotta, (újra, újra és újra) kinézett rajta a sötét semmibe és künn a valódi a megváltó idő továbbra sem mozdult. Várt. Ez a várakozás egyfajta kiszolgáltatottság, de mégsem megalázó, mert minősége (íze, szaga, színe) sincsen, csak nehéz, csak fáj.  És jó, ha végre elmúlik.

Egyszer...  majd nem múlik el.

Állt a hídon, mintha csak szobája ablakánál állna. Lent lassan, olajos háttal vonaglott, kúszott a folyó.

                        *                      *                      *

A különös beszélgetést a bátyámmal még a feleségemnek sem említettem. Minek mesélgessek arról, hogy a bátyám rossz formában van, fontoskodik, színészkedik... vagy csak más témája nem akadt és ritkuló találkozásainkon el kellett ütnie valamivel az időt.

Anyám csütörtökön jött meg, már hónapok óta újra volt menetrendszerű közlekedés az országban. Látni akart minket. Nekünk szokványkérdéseket tett fel, hogy nem történt-e valami bajunk, hogy a gyerek egészséges-e, hogy volt-e a városban mindig tej, kenyér...  mi meg az Irgalmasok szétlőtt tornyát, a vérfoltos utcakövek fotóit, a néhány halottnak kirakott csokrok fotóit mutogattuk neki, meg a nagy idők egyoldalas újságjait. Anyámat, ez nyilván, nem nagyon érdekelte, hallott már ezekről eleget, és újságot sosem olvasott.

–        Jól megvagytok? – zárta le a sajtószemlét.

–        Megvagyunk – nyugtáztam egykedvűen.

–        Remélem Prágában sincs baj – mondta és ölébe vette az unokáját.

–        Pár hete itt járt. Találkoztunk.

–        És a családja? – villanyozódott fel anyám.

–        Jól vannak.

Anyám megnyugodott. Két fia rendben. A húgommal telefonon beszélt, holnap velünk

 reggelizik ő is, jó kedve kerekedett, Apám halála óta nem láttam ilyen gondtalannak. Egész délután fáradhatatlanul tett-vett, még rétest is nyújtott a reggelihez.

            Este kilenc óra tájt szólalt meg a telefon. Gyorsan felkaptam, anyám meg a gyermek már aludtak. A bátyám felesége hívott. Sírós hangon, de szabatosan elmondta, hogy a bátyám meghalt. Ezután már csak sírni tudott. Nem tudtam megszólalni, nagy nehezen, nyögve, ismételgettem, hogy másnap utazunk hozzájuk. Letette. Kimentem az udvarra.

–        Baj van? – kérdezte a feleségem a hátam mögött.

–        Meghalt a bátyám.

–        A felesége hívott?

–        Nem az özvegye! – durván, reszelősen hallottam a saját hangomat. Feleségem

szeme megtelt könnyekkel és megsimogatott. Hirtelen el akartam mondani neki a körtvélyesi sétánkat, de még időben meggondoltam a dolgot. Szótlanul tébláboltunk egy ideig, majd aludni küldtem őt.

–        Anyámnak egy szót se!

Rám meredt.

–        Húgomnak se! Reggelizzenek meg. 11-kor indul a vonat.

Maradok kint az udvaron. Ácsorgok, lépegetek, kínlódom a halál élményével.

Apámra, temetésére és kísértéseire gondolok. De most nem tudom őt megidézni, most nem jön, magamra maradtam a halál közelében. Ilyenkor mindenki magára marad. Én is. Bercitlenül. Mert Berci sem avatkozik most magányomba, bár, máskor kéretlenül is megteszi.

            Mint egy fekete fehér film, lepereg előttem a körtvélyesi sétánk. Most én vagyok a főszereplő, a felületes hülye, aki semmit sem vesz észre, mert csak magával foglalkozik, mit neki más, mit neki a másik... Igen, a segélykérését sem hallottam meg. Ironizáltam, vádaskodtam, hogy színészkedik, fontoskodik, hogy önmagát sajnálja. Pedig csak kapaszkodott. Belém. És nem a villamos ütötte el.

*                     *                      *

B.G. tíz nappal a bemutató előtt eljött a próbára. Inspiciálni! Már napok óta találgatta, hogy mit fog kitalálni B.G.

Biztos volt benne, hogy rászóltak felülről, hogy tegye a dolgát, hiszen azért igazgató.

Magával hozta Szajkó Illést is a főrendezőt, azt az alkoholista nímandot, akinek a nagybátyja valamiféle miniszterhelyettes. A színészbüfé szerint, a Liszt díjban is sokat segített.

Tudta, hiszen már tapasztalhatta, hogy Kertner invitálása, Rádler fenyegetései nem pusztába kiáltott szavak. A következmények nem maradhatnak el, ettől diktatúra a diktatúra, sőt, ettől ember az ember. Kéz kezet mos.

Mennie kell!

Azért jöttek, hogy ezt megerősítsék. Kellenek nekik a mindent hitelesítő  formalitások. Kidobják a lehető leggyorsabban. Még az évad végét sem várják ki.

B.G viszont nem dobja ki, még csak nem is váltja le, mondjuk „emberi gyöngeségei” okán, a folyosón gyakran dülöngélő, olykor a lépcsőkre rókázó Szajkó Illést. Végül is, művészek volnánk, vagy mi a szar?

A színészklubban meg a büfében, a rosszul sikerült bemutatókat, előadásokat azzal nyugtázták, hogy megfelelnek a „szajkóízlésnek”. Nem szerették Szajkó Illést, részegen elviselhetetlenül vulgáris volt, józanul durva. Még a nyugdíjas férfikollégákat is lefaszikámozta, a hölgyeket (de-) generell bukszásoknak szólította, egyértelműen nemi szervüket értve ez alatt.

Fél füllel még hallotta, miközben a színpadot ellenőrizte, hogy a szervilis Szajkó, zaftosan részletezve, disznó vicceket mesél ( persze, a legfelsőbb körökből). Ő minden viccet a bátyjától hallott. Föntről. Ezeknek ilyen a humora. Egy ideig fészkelődtek, majd B.G intésére Szajkó Illés is befogta végre a száját. A körülöttük sündörgő színészek is hátra vonultak.

–        Csak nyugodtan dolgozzatok – így B.G.

–        Mintha itt sem lennénk – toldotta meg Szajkó.

–        Akkor kezdhetünk – mondta  B.G., szerette ha övé az utolsó szó.

A színészek vacilláltak. Benne volt a levegőben, hogy itt ma valami történni fog, ezért

vacilláltak.  Bement hozzájuk, az öltözőbe, a kellékek ellenőrzése volt az ürügy. Pár szót váltott velük, lazán (ál-lazán), majd a tegnapi próba jegyzetei alapján mondott néhány instrukciót. Oda sem figyeltek.

–        Nem görcsből, szívből – mondta búcsúzóul. Kifelé jövet mosolygott ezen.

Szívből? Szar darab, hiszen nagyon szar.

–        Olyan leszek, mint Hamlet – mondta, Coki, aki szívesen bohóckodott.

–        Akkor tényleg kezdhetünk – szólt oda az ügyelőnek és beült B.G. –ék mögé az

utolsóelőtti sorba.

                        *                      *                      *

Anyám és a húgom nyugodtan, szinte derűsen megreggeliztek. Mi is ettünk velük, kényszeredetten, mosolyogva eltompult, íztelen szájjal.

–        A prágai vonat, 11,14 –kor indul – mondtam, közömbösséget tettetve. – Öt után ott

 vagyunk vele.

–        Vagyunk? – kérdezett vissza a húgom. – Talán vagy!

–        Vagyunk. Méghozzá mind a hárman.

–        Miért ma? – értetlenkedett anyám.

–        Mert baj van.

–        Pötyi? – szaladt ki anyám száján, rémületében, a gyerekkori becenév. Szeme

riadtan  ide-oda ugrált és megtelt könnyekkel.

–        Milyen baj? Beszélj értelmesen! Mit titokzatoskodsz?! – A húgom szeretett volna

 egyszerre mindent megtudni és tán remélni... Talán vele, külön kellett volna beszélnem.

–        Nagy baj – óvatoskodtam, a húgom felugrott az asztaltól... átkaptam a derekát és

 megfogtam anyám kezét. Feleségem már zokogott az asztalt markolászva.

–        De hát sosem volt beteg! – sikoltotta anyám.

–        Meghalt.

–        Pötyike – mondta halkan az anyám, ismételgette, mintha otthon álmából ébresztené...  Percekig, csendesen meredt maga elé, csak a könnyei folytak, és zokogni kezdett, zokogott megállíthatatlanul. Ötvenhárom évesen meghalt Apám halála réveteggé tette, már nem is hasonlított régi önmagára. De a bátyám tragédiája még Apámnál is nagyobb csapás volt.

–        Hisz, még harminc se volt! – alkudozott volna a sorssal, vergődése szüneteiben

 –  Még harminc se. – A húgom felöltöztette, mint a magatehetetlen bénákat szokás, ő is összeszedett pár fekete holmit a feleségem ruháiból  és elutaztunk.

            Anyám magába roskadt, végig sírta az utat. Ki sem bújt gyásza burkából. Még a villamoson sem... Soha többé.

            Bátyámék lakásán már ott voltak a felesége szülei is, mindenki sírt vagy reménytelenül bámult maga elé.

                                   *                      *                      *

            Negyed órája ha futhatott a próba. A két főszereplő, szerepük szerint, éppen arról vitatkozott, hogy „mecsoda” kárt okoznak a szovjet népgazdaságnak, ha csak formálisan vesznek részt a munkaversenyben, amikor B.G. megállította a próbát.

–        Gyerekek, ebbe több van! – mondta.

–        Persze – reagált azonnal az egyik főszereplő, én ezt hangosabban is akartam, de...

a rendező...úr...

–        Jól érezted Bélám, de nem csak ez a baj. Te vagy a pozitív hős. Pontosabban

mindketten jót akartok, de a te igazad az igazabb igaz. Te maradj egy lépcsőfokkal feljebb, Gyuri meg álljon meg alattad és nézzen fel rád.

            Gyuri tiltakozott volna, de egy legyintés elhallgattatta.

–        Az a lépcsőfok, dramaturgiai lépcsőfok. – kotnyeleskedett Szajkó, aki ha

beleszólt, mindig az igazgató leleményeit fogalmazta meg újra. Én már a rendezői koncepcióban is hiányoltam ezt a dramaturgiai lépcsőfokot. B.G. legyintett.

–        Majd a szünetben elemezzük! –mondta.

–        Vagy inkább a végén. – jegyezte meg ő, mégis csak az ő rendezéséről volna

szó. –  Nézzétek végig az egészet, és aztán üljünk le hármasban és elemezzünk. Ennek ez a módja. A kibicnek semmi sem drága.

            Dermedt csend.

            – Akkor folytassuk – rendelkezett, mert úgy érezte, ekkor utoljára, hogy ez még mindig az ő próbája, ő a rendező. Öt perc múlva B.G. újra felpattant.

–        Ez hülyeség. Az a kerevet...ott oldalt, hülyeség. Nagy igazságokat közöltök onnan

a közönség képébe, középre kell tenni. – intett a műszakiaknak, és azok nagy igyekezettel áthelyezték a kerevetet. – Jó! Micsoda ostoba ötlet volt ezt oda tenni. – mutatott a kerevet régi helyére.

–        Az én ötletem volt – szólalt meg a rendező.

–        Akkor is.

–        Akkor igazán – ironizált.

–        Középen a súlypont, ez egyértelmű, minden más hely dilettáns ötlet. – segített

B.G – nek a szolgálatkész Szajkó.

            B.G. átrakatta az ajtókat, a bútorokat, felment a színpadra, hunyorított, méricskélt, két keze mutató és hüvelyk ujjából keretet formálva, azon keresztül nézte meg új sütetű alkotását, hogy képileg minden a helyén legyen.

            Legszívesebben felszólt volna neki, hogy rendezze bele a nevezetes rózsaszín szökőkútját a „Mosoly országából”, hiszen Pesten az egész szakma olyan jót röhögött rajta. De most inkább nem tette. Tudta, ez provokáció ellene, és ezek azt sem bánnák, ha akár tettlegességig fajulna.

–        Majd szóljatok a gyártásnak,  – mondta B.G. a műszakiaknak, hogy a falakban

máshol lesznek az ajtók.

–        Falak sem lesznek, és jelzett ajtónyílások vannak tervezve. – informálta B.G.-t.

–        De, lesznek. – mondta B.G.

Összepakolta a holmiját és elindult kifelé.

–        Még nincs vége a próbának. – kiáltotta a színpadról B.G.

–        De. Felőlem – mondta a színészeknek,  –   ti is hazamehettek.

–        Itt marad mindenki!

–        Vegyétek le a plakátról a nevemet. Ezt, nem én rendezem. A darabot is te

választottad, Jóska, a szereposztást is te vagy ti hoztátok össze a famulusoddal. A darab is neked való, jobban is értesz az ilyenekhez... Így lesz ez rendben.

–        És elindult hazafelé. – Gyere vissza! – loholt mögötte az asszisztense. Ezek még

kinyírnak, ha elmész.

–        Már kinyírtak, kicsim. – megsimogatta a leány fejét. – Fuss vissza, mert még

pórul járhatsz.

                                   *                      *                      *

Másnap délután, fáradtan, elfásultan ültünk a szobában és magunk elé bámultunk. A

gyerekek, a négy éves kisfiú és az egy éves kislány, aludtak. Anyámnak azt magyarázgattam, hogy az állandó siránkozással nem szabad fokozni a gyerekek traumáját. Ezt a bátyám sem akarná, sőt, megtiltaná.

–        Tegyél-vegyél a konyhába, a gyerekekkel meg játszani kellene.

–        Szegény árvák! – zokogott fel anyám.

–        Azok, de élni akarnak és nem siránkozni.

–        Apjukat csak meggyászolhatják, nem.

–        Egyévesen, négyévesen? Semmi sem értenek.

–        Majd megtudják, kit vesztettek el! – sírta el magát. De elindult a konyhába, hogy

 ő készítse el a vacsorát. Bátyám anyósa tartotta eddig a frontot, bátyám felesége, Anna, egész nap a papírokat intézte bátyám egyik volt diáktársával, Karellel, mert annak volt autója. Kimentem a villa teraszára, a Moldvát néztem. Egy barrandovi villa emeletén volt a szolgálati lakásuk. Anna is kijött a teraszra.

–        Három hónap múlva elveszik a lakást is – mondta halkan, csak nekem.

–        Ilyen sürgős volt ezt közölniük?

–        De adnak helyette szükséglakást, pontosabban cserelakást.

–        Menjünk el sétálni – javasoltam.

Elindultunk a hegy teteje felé. Egyre kevesebb ház volt körülöttünk, majd parkos erdő.

Anna szorosan belém karolt és hozzám igazította a lépéseit.

–        Jóval magasabb vagy nála.

–        Igyekeztem.

–        Ő volt a csinosabb. – mondta, és én bólintottam.

Megálltunk

–        Ölelj meg! – kérte Anna.

Megöleltem és néztem a kanyarodó folyót. Most nekem is fájt, ami neki.

–        Még az illatod is rá emlékeztet – mondta.

Leültünk egy padra. Anna a vállamra hajtotta a fejét és hosszan csendesen sírdogált. Csendben maradtam. Lassan megnyugodott.

–        Mondj el mindent. Tudni akarom.

–        Jó, –   bólintott – megpróbálom. – és megfogta a kezemet. – Hazajött, kicsit

játszott a gyerekkel, vacsora előtt zuhanyozni ment. Én is a fürdőszobában voltam és néztem őt. Hajat mosott. Hirtelen hátravetette a fejét és összecsuklott. Hiába élesztgettem. Nem lélegzett. Gyorsan felhívtam az orvost.–  szünetet tartott, felitatta a könnyeit. – Még mielőtt az orvos megjött volna, jött hat katona. Alig tettem le a kagylót, máris ott voltak. A házat is körülállták vagy tizenöten. Pedig nem hívtam senkit, csak az orvost. Még örültem is nekik, mert kiemelték a kádból. Egyedül nem ment. Próbálkoztam mindennel – pityergett – amit első segély tanfolyamon megtanultam, de hiába. Az orvos sem tudott már segíteni. Nem a mi orvosunk jött el, hanem egy másik. Nekem adott injekciót, érted, nekem! Őt meg egy fekete zsákban elvitték.

            Egy darabig hallgattunk. Összeszedte az erejét és folytatta.

–        A hat katona összeszedett mindent.

–        Mi mindent?

–        A szolgálati holmiját. A revolverét, a  különféle nevekre szóló fényképes

 igazolványait, amiket nekem sem mutatott meg. Egy fél éve akadtak véletlenül a kezembe. Meg akartam tőle kérdezni, bár minek, világos volt minden, meg akartam… hogy mire kellenek neki ezek a különös iratok. De mostanában annyira ideges volt, hogy inkább nem zaklattam. 

            Elindultunk visszafele. Anna újra belém kapaszkodott.

–        Nagyon jó ember volt – mondta – és nagyon jó férj. Nagyon, nagyon szerettem.

–        Tudom.

–        Csak jó elmondani – mondta és mosolyogni próbált.

*                     *                      *

–        Az idő, viszont, nem vitatkozik senkivel. Csak mindenható passzivitással, múlik.

Sehonnan sehová halad. Isteni tökély e kéj.

                                   *                      *                      *

            A temetést a „cég” intézte. Bátyámat saját halottjuknak tekintették.

            Mint, hogy valóban az is volt.

            Ritkán képes egy hivatalos kifejezés ennyire pontos lenni. Olyannyira saját halottjuknak tekintették, hogy még közelébe sem engedtek.

            Egy kirakatüvegen keresztül nézhettük a kipingált hullát, ott feküdt idegenül, kifestve, kirúzsozva... rá sem lehetett ismerni. A virágainkat, koszorúinkat is határozott udvariassággal átvették és melléje helyezték. Ezt is csak nekik volt szabad, nekünk nem. Hasonló, hamvasztásos temetéseken, a búcsúzni vágyók rendelkezésére áll még egy külön terem, ahol a nyitott koporsóban fekvő elhunytra mindenki vethet még egy utolsó, egy búcsúpillantást. Itt most ez  nem volt lehetséges. Csak az üvegfalon keresztül, mintha pestisest temettünk volna. Vajon milyen foltokat takar a festék? – merengtem. –  És miért csak üvegen keresztül...?

            A szertartás hosszadalmas és undorító volt. A (fedő-) cég képviselője felsorolt minden ilyenkor szokásos közhelyet a szorgalmas idegenvezetőről, a jó apáról, férjről... A családom, rokonságom zokogott, anyámnak nagyon fájt, hogy nem mehet a tetem közelébe se, de senki sem mehetett, majd orgonazene kíséretében valamilyen szállítószalagon, elindult a koporsó és a kemencébe csúszott.

            A taxik felé menet még visszanéztem a füstölgő krematóriumra. „Tökéletes szervezés” volt ez a szertartás. Belekaroltam Annába, hogy ő ne nézze, ne láthassa a füstöt. Semmi nyoma nem maradt. Csak füst, por és hamu.

            Vagy mégsem?

            Hónapokkal később, Anna papírjai között lapozgattam. Gyakrabban jártam náluk a temetés óta. Minden adódó alkalmat kihasználtam. Esténként, ha volt náluk még valaki a családból, színházba vittem.

Anna három halotti bizonyítványt is kapott. Három, különböző diagnózissal.

            Egyet szokás adni. Hiszen, halálból egy is elég.

            De ezek ezt akkor elkapkodták.

                                   *                      *                      *

            Többször is üzent neki B.G., hogy folytassa a próbát. Ő, meg  visszaüzent, hogy ilyen feltételek között nem. Ebben maradtak. Aztán B.G. fegyelmi eljárást indítatott ellene. Erre már meghívót a posta hozott.

            Természetesen B.G. is benne ült a fegyelmi bizottságban, továbbá volt ott egy unalmas hölgy az adminisztrációból, meglepetés gyanánt, Coki, meg valamilyen Sanyi, a világosítók közül, meg egy idősebb férfi a gazdasági osztályról.

            A fegyelmi indítványt Szajkó Illés képviselte. Dölyfösen, ahogy kell. Fékevesztetten élvezte fontos szerepét.

            –  A rendező – sorolta – többszöri figyelmeztetés ellenére sem mutatott fikarcnyi

hajlandóságot munkaköri feladatainak eleget tenni, ezzel súlyosan veszélyeztette a szocialista színház üzemmenetét stb.  –  felsorolta, a Munkatörvénykönyv ide vonatkozó paragrafusait, mozdulatai (túlzottan) szélesek voltak, mint az ügyvédeknek az amerikai filmekben látható bírósági tárgyalásokon. Kár, hogy a kosztümtárból nem kölcsönzött egy talárt. – Javasolom azonnali elbocsátását! – szögezte le a végén.

            Arról, hogy mennyi a fikarc, és egyáltalán mi a fikarc mértékegysége, szó sem esett. A rendezőnek kedve támadt egy hevenyészett gondolatmenetre, sőt, bosszantó elmefuttatásra a fikarc feltételezhető etimológiai elemzését illetően, de csodák-csodája, most, a helyzetre való tekintettel, nem etimologizált, nem handabandázott. Mégsem.

             – Vagyis, a rendező, – kérdezte meg a rendező. Pontosabban nem is kérdezte ő, hanem inkább kételkedését próbálta kíváncsi érdeklődésbe bújtatni, amint megkapta a bűnlajstrom felsorolása után a lehetőséget, hogy ő is megszólalhasson – tehát a rendező minden ok nélkül abbahagyta a munkát?

– Szó szerint – pattant fel a helyéről oly hirtelen Szajkó, hogy még B.G. is meglepődött ezen és mérlegelve megcsóválta a fejét.

Bertold Brechtnek az ilyen helyzetről teljesen más a véleménye. – a rendező felnyitotta Brecht kötetét a Koldusopera perénél, hogy idézzen belőle.

            ( Bár ez csak másodlagos szempont, de az adott helyzet ékesen bizonyítja rendezőnk naivitását, ha éppen bugyutasága nem érdemelne egy ennél sokkal erősebb, akár becsmérlőbb jelzőt. Hogy miből merítette rendezőcskénk azt a kaszálatlan optimizmust, hogy ő most „itten” klasszikus esztétikai idézetekkel, szakmai felkészültsége önmutogató fölényével lehengerli ellenfeleit, letörli arcukról a kalózok jólismert vigyorát? Ezt senki sem tudhatja.  Az optimizmus útjai valóban kiszámíthatatlanok.)

            Egyszóval harmatlelkű rendezőnk, felcsapta a könyvet és idézett. Nem túl hosszan. Ott tartott éppen, hogy „más az igazság és más az igazságszolgáltatás. És  a kettő együtt nem választható”, még mosolygott is hozzá.  Ekkor, az unalmas hölgy az adminisztrációból, besokallt.

–        Talán, térjen az elvtárs a tárgyra – figyelmeztette.

–        Igen – ismételte meg B.G. is, csak éppen elvtárstalanul – ne kalandozzunk el.

             –   Ez nem kaland – válaszolta a rendező és szerencsére nem utasította vissza az elvtársat, pedig ezer kedve lett volna rá – ez az esszé! – emelte fel az ujját, majd gyorsan visszahúzta saját patetikusságától megriadva – egy nagyon hasonló eseményt ír le a Koldusopera meghamisításáról, mint a mienk. Arra utal, hogy az alkotói jogok megsértése jogsértés.

–        Nem hiszem, hogy az elvtársakat érdekelné egy irodalomelméleti vita! –

hangoskodott Szajkó – Speciel, engem sem érdekel.

             – Speciel, – a kontrázott a rendező,– erről meg voltam győződve, hogy az ilyen Szajkó-elvtársakat, mint te vagy, Brecht meg az ilyesmi nem érdekli. Te, ugye Illés, az ilyen nívónak, speciel, általában több maligánfokkal fölötte lebegsz. – B. G. nyugalomra intette Szajkót, aki tarkójáig elvörösödött.

Van még a rendezőnek valami mondanivalója – kérdezte most már elvtárstalanul az unalmas hölgy az adminisztrácóból, valószínűleg ő vezette a tárgyalást – ami szorosan összefügg az esettel?

– Mind a szereposztás, mind a darabválasztás a rendezőt illetné, bár ezekben a témákban nem zárom ki az egyeztetést a színház vezetésével, de amennyiben a színház vezetése megbízta a rendezőt és elfogadta a koncepcióját, a produkció létrehozásáért a rendező viseli a felelősséget. A színház tulajdonképpen, önálló alkotói tevékenységgel bízta meg a rendezőt! Ez, persze, nem zárja ki, hogy megfelelő feltételek mellett az érdemi véleményezést, elemzéseket, szakmai kifogásokat a próbafolyamat idejében sem. (A torok szokásos megköszörülése helyett a nyuszogásra emlékeztető rekedt zaj jött ki a torkából.) Hangsúlyozom, megfelelő feltételek mellett!

–        Akkor meg mi a baj? – kérdezte Szajkó.

–    Hogy még viselkedni sem tudtok, az. – a rendező eddigi, elsősorban önmaga által feltételezett, és vélt higgadtságát is elvesztette. Igen, sőthelyzetbe sodródott, beszélt, beszélt. „Ami szívemen, a számon”- alapon. És ez ilyenkor nem okos magatartás. – Bejöttök, mint egy kocsmába, felkészületlenül, el sem olvassátok a darabot, még egy negyed órát sem néztek végig a próbából, nektek mindegy milyen, nektek minden mindegy.  B.G. elkezd fusizni, szétveri az eddigi szerkezetet és nyilvánosan lehülyéz minden korábbi ötletet. Elnézést kérek a kocsmáktól, mert ezt így még ott sem szabad... Lehet, hogy nálatok ilyen a munkastílus, de akkor nélkülem. – Rövid szünetet tartott, a többiek azt hihették, hogy vége, mert vagy ketten is, valami lényegtelent mondandó, már köszörülték a torkukat –. Ez lett volna az ötödik rendezésem ebben a színházban, eddig ilyen bánásmódot, eltekintve néhány apró önkényeskedést, melyeket annak idején szintén kifogásoltam, nem tapasztaltam. Úgy látszik valakiknek hirtelen ellenszenvessé váltam. Akkor mondjátok meg a szemembe, minek ez a szarozás. Kész röhej –.

            Az unalmas hölgy az adminisztrációból a rendezőtől természetesen elvette a szót,  –  majd írásban megkapja meg a végzést – mondta.

            És megkapta. Fegyelmi vétség miatt azonnali elbocsátás. „A rendező személyes közléseiben túltengő sértegetései miatt – olvashatta benne – , ugyan további fegyelmi intézkedéseket foganatosíthatnának, de az igazgató elvtárs, valamint a főrendező elvtárs nagyvonalúan lemondott erről a jogáról” – tudta meg.

            – Hát nem kedves? – Az. „Fellebbezni”...stb.

            Fellebbezett.

            Az elutazás kitűzött időpontjáig még hosszú hetekre volt szüksége. Addig, legalább ne költöztessék ki a szolgálati lakásból. Tehát fellebbezett.

                                   *                      *                      *

Nehéz rendet rakni a világban. Még a mesék mesevilágában is nagyon nehéz. Mert ezt a (mondjuk így: bizonyos, vagy ominózus) kisfiút tényleg nem nagyon emlegették errefele, nem emlegetik mostanában se. Sőt, úgy is mondhatnók, hogy egyáltalán nem, vagy nem annyira szívesen emlegetik őt errefelé, de ezt inkább nem mondjuk így ki, mert legyünk mi inkább udvariasak, sőt félig meddig, mint ha turisták volnánk. Sőt, sőt, sőt! Ha fülünk volna rá az utcán járva-kelve (mint ahogy a valóságban nincs erre igazán fülünk) hallhatnánk, hogy még a turistáknál is rosszabbak (volnánk) vagyunk, (mint a hazatért emigránsok, vagy az effélék) és hát, ezeknek-azoknak meg tényleg ne járjon a pofája...

            Szóval, anélkül, hogy mernők e valóban nevezetes, kényes témákra rákérdezni, megkérdezni, esetleg, egyáltalán megkérdőjelezni azokat ... Még akkor is, ha gyakran ezen áll és bukik (bukhat) minden. Ilyenkor kell (kellene) tehát, shakespearesen tömörítve kérdezni vagy nem kérdezni, mert igenis ez itt a kérdés!, szóval még akkor is, ha direkt nem is igazán kérdezősködünk, de lelkünk bugyraiban mégis csak tétovázunk! (és bizony, az is a kérdés-felvetés egyik formája). Mert érdekel, hogy hogyan is volt ez az ügy, ezzel a bizonyos, vagy ominózus kisfiúval?

            Itt és most ne tépelődjünk azon, hogy miképpen lehet egy kisfiú ominózus. Tételezzük fel, olyan ez az ominózusság, mint a rubeóla, vagy szamárköhögés, meg lehet kapni, és bele lehet, ha nem is okvetlenül, muszáj, halni.

            Tényleg, hogyan is volt?

            Ez itt, tehát a kérdés... és azonnal megtorpanunk. Vége az útnak, vagyis nincs tovább.

            Egyáltalán létezett-e ez a kisfiú?

            Létezett-e ez a nevesincs, mesebeli figura, aki végül is, tán, megváltoztathatta volna a (császári) világot. Vagy nem létezett.

            Csak a képzelet játszi szüleménye, ahogy mondani szokás. A nép, az elnyomott, az istenadta, a kisemmizett nép vágyai kristályosodtak ki benne, mint egy legendában? Egy csodálatosan őszinte, és bután (na, jó, naivan!) bátor, de mindenképpen meggondolatlan kisfiúban. Mert ez az igazság, hogy ilyen kisfiúk a valóságban, pedig soha, sehol nincsenek. Az eredeti mesében sincs e fiúcska történetének sem, előzménye sem folytatása.

            Mert nem érdemli meg. Nem is róla szól a mese. Gondoljuk csak újra végig a történetet: Jön egy Kishülye, kiabál, hogy a császár meztelen majd eltűnik a színről. Ennyi. Ilyen még a mesébe sincs.

            A világ nem ilyen. A világban mindenki megszületik, és mindenki meghal. A halandókról szólva ez eleve egyértelmű jelenség, néhány emberhez közeli hérosz, vagy istenség is megjárja az emberi reménytelenségnek ezen útját, hogy - állítólag - közelebb kerülhessen az emberekhez. Majd jön nagy happy and, feltámad és halhatatlan lesz. Na, bumm!

            Hogy esetleg az emberek közül is egyesek, végül is...  majdan, egyszer, mégis halhatatlanok lehetnek, lesznek...  Ilyen még nem volt ... de ha mégis, akkor is csak esetleg... Akkor is csak virtuálisan, akkor is csak a haláluk után! Viszont ők (majd) sosem támadnak fel... Igen, emberek még úgy igazándiból, sosem támadtak fel.... (haszte blőde vicc!)

            Nehéz volna, tehát, isteníteni ezt a különös kisfiút.

            Egyáltalán fura szerzet. Nem hősies és nem egyértelmű, amit cselekszik. Mondhatnók hogy, marginális jelenség és sorsa még a mesében is ismeretlen, az is marad. Mert az maradt.

            Tételezzük fel, hogy egy középosztálybeli család középső gyerekeként született. Mindegy hányadiknak, a lényeg, hogy pontosan középen. Közepesen tanult, átlagosan rosszalkodott, időnként a focival kirugdalta a paplak (középső) ablakait, ha a paplak előtt, a tér közepén fociztak, lelopkodta a Kornai Mici kertjének közepéből a cseresznyét, méghozzá féléretten, majd hetekig fosott a zöld, éretlen (közepesen érett) gyümölcstől... Részt vett minden gatyaszaggató játékban, szóval soha senkinek fel sem tűnt volna közepességével ha...

            Hogy mit keresett a téren, amikor az a nagy császári divatbemutató volt, azt senki sem tudja. Nem hívta senki, nem küldte senki, óvatos szülei is inkább otthon maradtak, így nem kísérte oda senki.

            Mégis ott volt.

            Azt, hogy aznap valamilyen ürüggyel megint pompázni fog a császár a téren, már napokkal korábban mindenki tudta. Ha másért nem az előkészületek és biztonsági intézkedések miatt. Azt még ez a Kishülye is tudhatta. Látta is, valószínűleg, hisz napok óta készülődtek, nyüzsögtek, fontoskodtak egyenruhában és civilben a fontoskodók és ebben a rekkenő melegben éppen ezért érthetetlen, hogy ez a mafla (már elnézést!) kisfiú, miért vette a város közepe fele az útját és nem a vízpartra ment csatangolni...

            Pedig nem is érdekelte őt különösebben a császár, és az új ruhájára is fütyült, de valahogyan... tán éppen így rendeltetett. Ez volt a sors akarata... igen, a lába mégis a főtér felé vitte. Ha vitte, hát vitte... Ez sem volna gond, csatangolt ő már nem egyszer (csak amúgy L´ art pour l´ art)... arra fele.

            Látta, láthatta, meg sem lepődött rajta, hogy a téren tömeg verődött össze, sejtette is, sőt, pontosan tudta is, hogy miért. Máskor elkerülte volna tán teret császárostul, tömegestül, felvonulásostul...  De most érezte, hogy a tömeg kiválasztotta őt, és magába vonzza. Igenis, ezt érezte. Hogy ez volna maga az a nevezetes tömegvonzás?! Hogy ennyire érezhetően létezik a tömegvonzás, amiről az iskolában a felsősök dumálnak, ez valóban meglepte. Igen létezik, és bár látszólag saját lábán kaszálódott oda, saját két karjával át-átbújt (a tömeg) a magasabb emberek lábai közt, s már ott is állt az első sorban... Igen, felsőbb erők cselekedtek vele meg mindent... Helyette, általa, érette.

            És jött a díszmenet, poroszlók, testőrök, lakájok, komornyikok. Négy tagbaszakadt katona cipelt egy hatalmas damasztparavánt, egy lándzsákra tűzött sátrat, gondosan a császár feje felett, hogy a császár finom bőrét a nyári nap be ne szeplősítse. És minden emberi szót elfojtó, hangos indulót húzott az őket kísérő, és peckesen menetelő zenekar. A tamburmajor villogott, táncolt, csikorgott, mint egy rézből kalapált szélkakas.

            A Kishülye meg csak nézett.

            Meg sem lepődött azon, hogy a császár meztelen. Miért lepődött volna meg. Van úgy, hogy egy ember meztelen. Ezen nincs mit meglepődni. Látott ő már ilyet még a homokozóban is... ésaztán.

            De a többiek. Mintha nem látnák, mi van, mintha nem látnák, hogy a faszin nincs ruha. Mintha ezt egyszerre, tízen, százan, ezeren ... Direkt nem látnák. Ez volt az, ami igazán bosszantotta a kisfiút (a Kishülyét), nem a pucér császár valaga.

            A vakság szolgalelkűsége! Igen, ez a direkt hülyeség.

            Ez a bárgyú, beszari bólogatás,  ez a bégető seggfejség... és most ez a kisfiú hirtelen nem akart rájuk hasonlítani, ezekhez, ő a senki, a nevesincs a Kishülye, nem akart bégető seggfejjé válni.

            Ezért...

6.

DEJA VU

         Tán mégis csak igazak volnának az élet különös élményei?

            Persze, sose lehet tudni!

            Mégis.

            Ugye, igaz lehet, mert miért ne lehetne igaz az, hogy egyszer már mindestelen minden megtörtént, vagy legalább is, megtörténhetett, és most csak megismétlődik ez a múltból ismerős kísértetként felbukkanó, hülye, transzcendens játék, és jelenése, látszata, sejlése – tán éppen a feledékenységnek köszönhetően – hol valósnak, közönségesnek, vagyis, realitásnak, hol pedig játszi tüneménynek vélhető.

            Mert így vélhető, vélegethető. Tétovázni e jelenségek felett, ameddig csak lehet, az a jó. Felesleges, bár kellemes. Mert inkább hihető, mint nem. És ha hihető, csak félgőzzel az. Elbizonytalankodik szinte mindenki. El bizony. Önkéntesen. Mert ha nem így volna, akkor mi volna? Akkor baj volna, baj is lehetne.

            Netán agybaj?

            Lehetne. Ugyanis (!), maga az élet, a jelenlegi tudományos álláspont szerint, nem ismétlődik. Nincs is semmiféle reinkarnáció.

            De ezek, a fura, metafizikai jelenségek mégis mindig (csak) megismétlődnek.

            Ezek a mágikus látomások, hallomások, kísértenek. Akár itt és most a bíróságon, ezek a meddő személyiség nélküli emberek, a kopár helyszínek, ezek a várakoztató, sejtelmes folyosók.

            Már megint a folyosók. Még akkor is, ha mások, mint ott, a kockaházban. Négy hónapja, ott a rendőrségen. Az épület is más. Lehet vagy százötven éves. Klasszicista, behemót ház. Valószínűleg, eredetileg is, bíróságnak épült. A rendőrség épülete merőben más minőség. Panel. Arctalan. Mint minden, ami manapság épül. Még, hogy korszerű stílus, korszerű épületek.

            Még, hogy korszerű?

            Madártávlatból figyelve, milyszerű lehet ez a kor, amelyben élünk?

            A bírósági folyosó első látásra is ismerős, azoknak is ismerős, akik még az életük során sosem jártak a bíróságon. Bizony, sajnos, gyanúsan ismerős. Olvasmányélmények, vagy mások elbeszélései nyomán válnak azzá. Ha meg nem volnának ismerősek, akkor e tűrhetetlen várakozás közben azzá válnak. Hiába, ezek a kéretlen csodák már benne foglaltatnak a kultúrában.

            Mint szú a széklábban, úgy benne vannak.

            Benne.

            Ezek. Mármint, ezek a csodáknak hitt jelenségek, méla hordozói a lelkek meddőségének.

                                  

*                     *                      *

            Hetedik napja pókerezünk. Napi tizenhat órákat. Szorgalmasan. Mintha csak kötelező lenne. Pedig nem az.

             A pohárban élesen csörögtek a kockák, az asztal terítőjén meg, amikor reáhulltak, tompán kopogtak. Már mindenki unta az egészet. Még az is, akinek bejöttek a formációk. Még az is (én) akinek az ügyeskedő csalások is sikerültek. Már nyerni sem volt érdekes.

            Dübörögnek a falépcsők. Valaki jön. Minek? Nem hoz, nem is hozhat frissítő, jó hírt. Jó hírek, pedig, már régen nincsenek.

            Rövid csengetés. Hetyke zaj!

            Valaki ajtót nyit. Kintről szürke fény özönlik be a résen. Az asztaltól senki sem fordul az ajtó felé. Nem mutatja az érkezőnek, megkínzott, meggyötört arcát. Minek? Pedig, mutathatná. Mennyi munka, mennyi önemésztés van arcunk mutatós, ámbátor torz ráncai mögött. Már ezt, az átkozott önsajnálatot, is unjuk.

            Zsolti jön, izgatottan. Pofátlanul fiatal, ez a valóban nagyon tehetséges, húszéves színész, és teli van energiával. Mi harmincasok, aggastyánok vagyunk hozzá képest.

–        Mi van?- kérdezi kurtán, mert tényleg hetyke.

–        Semmi! – mondanám, de nem mondom, csak rázom a kockákat a pohárban. – Ez.

–        Vagyis? – kérdezi.

–        Dramaturgunk, a mi Lajosunk megnyerte a pert. – rágom a szavakat.

–        A ti Lajosotok – élcelődik Berci.

–        És a színház?

–        Elvesztette. De…

–        De? –  A kérdés, bosszantóan magabiztos.

–        Mindkettőnknek felmondanak – dobok egy nagy sort. – A kocka el van vetve.

–        Azt nem lehet!

–        De. Mindent lehet. Ezeknek. Alea acta… – kezdeném, nagyképűen újra.

–        Már mondtad egyszer – legyint Berci.

–        Akkor. – Zsolti felszedi a kockákat. – Akkor… Tudod, mi is felmondunk, egyszerre.

–        Azt ne!

            Hosszú, izgatott magyarázatba kezd, hogy felmondanak mind, mindnyájan akiket mi hoztunk a színházhoz. És ebből olyan botrány lesz, akkora botrány, hogy ezek, megemlegetik. Már a felmondást is megfogalmazta. – Egy papíron, hat felmondás.  – Veletek együtt az már nyolc felmondás – rögzíti pontosan.

            Megőrjít ez a fiatalos lendület. – Én is Zsolti vagyok! Érted Zsolti! Zsolti! Zsoltibb mint, te! – kiáltanám szívesen. De hallgatok. Senki sem értené, hiszen, már én sem értem a világot, sőt, önmagamat sem értem. Miért nem lehet semmit tenni, amikor valamit tenni kéne? Miért nem vagyunk eléggé Zsoltik?

            Berci nyugtatgatja.

            Engem is.

            Elmagyarázza neki, hogy ezek, kapva a kiváló alkalmon, megbélyegeznének, olyan következményeket varrnának a nyakunkba, amit életünk végéig cipelhetnénk. Mindenkinek kerékbe törnék az életét. Mind a nyolcunknak. És itt most elsősorban nem a rendezőről meg a dramaturgról van szó. –  Bár, azt hiszem, nekik sem volna mindegy. A pártgyűlésen jegyzőkönyvbe foglalták, hogy a Don Quijote szovjetellenes produkció volt. Ennél nagyobb bűnt, mintha el sem lehetne képzelni. –

*                     *                      *

            Egy hét van hátra. Énekelhetné is az ismerős kuplét (Csak egy nap a világ!), persziflálva: „már csak egy hét a világ”, de nem énekli. A világ és a majdani Óperencián túli, túlvilág, a mesebeli háromnapos esztendő szimbólumain kellene most gondolkodni. Ahhoz, pedig, türelem, energia kellene. Az, pedig most nincs, luxus lenne, ha volna. Egyáltalán, gondolkodni is nehéz. Képzeleg csak, gondolkodás helyett. Érzeleg.

            Lelke fuldoklik a tocsogásban, mindent másként lát. Minden látvány, élmény, még a leghétköznapibbak is patetikus semmit-mondásba burkolódznak. Utoljára vásárol kenyeret, bort, utoljára sétál (éjjel) a színház előtt, a korzón, utoljára vesz cigarettát, újságot, fagylaltot, levegőt, mély szippantással a Rába parton.

            És már gonoszkodni sem képes önön elfogódottsága felett. Pedig, máskor, az önirónia remek módszer.

            Mindenért más a felelős. Ő nem tehet semmiről. A sors gonoszkodott vele mindig, és igazságtalanul. Igen a sors (sors bona nihil), mindig valamelyik rosszakarója képében. Igen a sors a felelős mindenért. Ő, tulajdonképpen ártatlan. Semmiről sem tehet. Minden így alakult. Még ez a nyálas, undorító képzelgés sem ő, hanem valaki más, akinek a porhüvelyéből ki fog majd lépni, ott, messze, a túlvilágon, túl az Óperencián.

            Józanabb perceiben szívesen szégyenkezne, de nem tud. Pedig, volna min. A gyávaság volt életének kísérője, kísértője. Össze kellene számolni ezeket a gyalázatos pillanatokat. Valamennyit. Összeírni egy nagy könyvben, Összegyűjtött gyávaságaim címmel. Jó vastag kötet telne ki belőle.

            Az ember, önmagának nem ír könyveket. Akkor meg kinek? Ezeknek?  Vagy azoknak, akik a sorok között is olvasni tudnak? Félénken, vigyázva, settenkedve írni, rejtegetni a gondolat zizzenéseit, hogy mégis megmaradjanak. Ezt a könyvet félénken, settenkedve olvashatnák az olvasók. Gyáván a gyávaságról? Így válhatna egyetemessé a beszariság. A szégyentelen, beszari kozmosz.

            Mert ezek, a mindegymik, a kommunisták, volt ávósok, besúgók, a szlovák soviniszták és a magyarországi álinternacionalisták szürke hivatalnok-terroristái lekaparták emberi arcáról az ábrázatot, és vele a szégyent is.

            Mindig más a hibás. Mindig más!

            Pedig, igen, ő volt a gyáva. Ezek csak statisztáltak. Ezért a szégyen. Valóban, mennyit pöcsetlenkedett, amikor nagy ritkán kimondott, leírt valamit. Már szinte, rögtön abban a pillanatban. Mi lesz ebből, mi? Legszívesebben visszaszívta volna korábbi szavait, de nem lehetett. Éjszakákon át, rettegett, reménykedett, nyálasan, hogy csak most az egyszer, egyetlenegyszer ússza meg. Máskor, holnap, majd vigyázni fog a szájára! Csak most ne legyen balhé.

            Ez sem teljesen igaz. Mert, igenis, tiszta maradt.

            Vagyis, végül is, tiszta maradt. Tiszta?

            Néha megretten attól, hogy ha mostani képzelgése mind igaz lenne, mily tisztának, makulátlannak, bűntelennek kellene, valóban, lennie. Akkor neki, szűziesen tiszta, lobogó lelke kellene, hogy legyen, lángpallos, világító fáklya, égő csipkebokor.

            Istenem, az emberi sors mily embertelen!

*                     *                      *

            És a Zsoltik sem vinnék semmire. Csemege, könnyű kis falánkság volnának ezeknek. Könnyű kis győzelem. Mondjuk, akár az amatőrök egy profi edzőmeccsen. Nem volna ez még csata sem. Egy életre lepofoznák a Zsoltikat a pályáról. Berci mélyen, érzelgősen Zsolti szemébe néz. Nevetséges, vélheti Zsolti. Véli is. Tudom, nem is rajta akar Berci segíteni, hanem az én szorult helyzetemet oldja, oldaná.

            Ha tudná.

            De nem tudhatja.

            Zsolti tiltakozik, és valamennyire igaza is van, mert bizony tudomásunk szerint ezt a szovjetellenes kitételt a kivizsgálások után, három bizottság egybehangzó véleményezése hatására, és Lajos kérésére törölték a jegyzőkönyvből. Zsolti gúnyosan mosolyog, de nem mondja ki, hogy gyávának tart minket.

–        Naiv vagy! – kiabál Berci.

–        Még az is jobb, – harapja el a szót Zsolti.

–        Kretén vagy!

–        A Don Quijote mégis lekerült a színház programjáról. – szólok közbe.

–        Hol van Lajos? – ágaskodik Zsolti.

–        A dramaturgia pakolt és elutazott. – élcelődne Berci.

–        Már megint? – értetlenkedik Zsolti.

–        Megint – mondom.

–        És a szovjetellenességnek is nyoma maradt. – toldja meg, sürgősen, Berci.

–        Ha egyszer kimondják, nyoma marad – vélekedem.

–        Ugyan! – legyint Zsolti a hetyke.

– Feri, a pártelnök – magyarázza Berci – azt fejtegette Bélának, a szakszervezetisnek, de úgy, hogy mindenki hallhassa, méghozzá harciasan, rögtön, az elvesztett per után, igen, tegnap délután, bent az irodában, hogy viszont – és erre figyelj, Zsolti! – a próbák alatt, a rendezői instrukciók, mindenképpen szovjetellenesek voltak. Világos, nem?

            Berci tocsog a megdönthetetlen érvek özönében. Élvezi a helyzetet, mint mindig, ha valamit csendes, alapos érvtömegekkel dokumentál. Nem is költőnek, levéltárosnak kellett volna mennie. Poros, molylepkének, aki felhőtlenül örülhet a talmi tényeknek, adatoknak, összefüggéseknek, még akkor is, ha ellene szólnak, még akkor is, ha szaros kis életünk roskad most éppen össze. Még akkor is, ha most éppen a Zsoltik ábrándulnak ki belőlünk, vén harmincasokból, akik a kompromisszumot keresik és fel sem tudják fogni mi az áldozat. Akkor is. Berci, most, végre, kicsit boldog, pótboldog, igen, ebben a szar helyzetben is tutajt talált magának az árban, mentőcsónakot.

             Sőt, ne szépítsük, teljesen, tökéletesen boldog. Fogalma sincs objektivitása magas hegyén ágaskodva arról, milyen szar érzés gyávának lenni. Ezt csak Zsolti sejtegeti, egyszer majd megérti és egyszer majd, ha el nem felejti ezt a napot, talán meg is tud majd nekünk, nekem, bocsátani érette.

            Zsoltit sokáig nyugtatgattuk. Estig. Igazat nem adott, nem látta be a beláthatatlant, de lendülete megtört.

            Feladta.

            Éjféltájban köszönt el.

–        Akkor, ennyi? – kérdezte meg még egyszer, utoljára.

–        Ennyi. 

                       

*                     *                      *

            A nyakán lobogó, haloványzöld selyemsállal jelent meg B.G. a második tárgyaláson. Jelenése a bírósági folyosón, még a tanúnak berendelt, valóban csinos rendező-asszisztensnő gyengéd kisugárzását is elhalványította. Oda lett ez a kicsi, de ebben a pillanatban egyetlen, s ezért kiemelten jóleső, varázs. Oda lett, általa, a véletlen szolgáltatta, a kölcsönkapott melengető derű. A vak remény.

            Maradt a rideg folyosó meg B.G.

            És igen, e két jelenség fura versenyében B.G. nyert... Már most, előre ő lett a nyerő. Ezért is öltözött ki ilyen választékosan. Művészire tervezte meg reggeli kosztümjét. Kicsit, bohókás, bohémesre. Drapp nadrág, hozzáillő drapp cipő, drapp ballonkabát, melynek selyem bélése zöld volt, mint a sál, szinte ugyan olyan árnyalatú, könnyű pulóver, és zöldes zokni. B.G. szemmel láthatólag készült a nagy napra.

            Páran (óvatosan) összenéztek belépőjén, mert azt vártak, hogy dalra fakad vagy táncra, perdül. Hiába.

            Még soha senki sem látta táncolni, nem hallotta dalolni, a mestert.

            Néhányszor, ugyan, jelentősége tudatában, markánsan körülnézett, amolyan Liszt-díjas komolysággal, de ezt is olyan hangsúlyosan lehelet finom szerénységgel tette, hogy mindenki láthatta rajta, egyéb, nagyon fontos gondolataiban van elmélyedve és időnként, ha nem figyel oda, ha nem koncentrál megfelelően, zavarja őt is, ez a szokatlanul rideg helyszín, ezek a folyosók.

            Az első fordulóra, pusmogták a büfében, egyéb, nagyon fontos igazgatói feladatai miatt nem jöhetett el.

            Akkor, a per sima lefolyása ügyében a megyei pártbizottságon kilincselt. Az elvtársak kegyes, és fontos beavatkozásáért. Így kell ezt.

            Vajon, hogyan öltözik, amikor felmegy a megyei elvtársakhoz? Sötétkék öltöny, vörös nyakkendő? Köthetne akár sima vörös (legfeljebb bordó) nyakkendőt is egy hagyományosan sötétkék öltönyhöz. Amúgy elvtársiasan, ahogy köll. De nem. Ő már megengedhet magának egy parányi devianciát. Nem ragaszkodik pártöltözet íratlan, ortodox elvárásaihoz, de, azért, közelíti azokat. Az öltöny alig észrevehetően csíkos volt, a nyakkendő vörösében is volt valamilyen halvány minta. Hiszen, mégis csak művész-féle, színházigazgató volna, vagy mifene?

            B.G. mindig elegáns.

            B.G. tudja, amit tud. És ez tudás, hatalom.

            B.G. nyugodtnak mutatta magát. Az is volt. Okkal. Ezt a pert már előre megnyerte. Látszott rajta, hogy tudja ezt. Látszott rajta, amint sálát igazgatta.

            Állandóan látszott.

            Látszott, hogy ezen a délelőttön, a sálon kívül égen-földön semminek sincs különösebb jelentősége.

            Nem is nagyon volt.

            Előbb B.G.-t hívták be, majd nagyon rövid párszavas kérdésekre a tanúkat, végül a rendezőt szólították.

            A rendezővel újra elmondatták, amit az első meghallgatáson már egyszer elmondott. A bírónő hangulata nagyot változott az első forduló óta. Az első forduló alatt, két hete, szinte kellemes volt. Majdnem, hogy bizalomkeltő. Itt-ott halvány (biztató?) mosoly, bólintás, apró, kegyes testbeszéd üzenetek. Kíváncsi volt.

            A rendező annyira naiv azért nem volt (bár?), hogy a tárgyalás végső kimenetét illetően bízott volna a csodában.

            Nem bízott. Állítólag.

            A bírónő nem is lehetett maga a csoda, és nem csak a vagy tízkilós túlsúlya miatt, meg a talár alól kilátszó sötétbarna kosztümkabátkájára tűzött, zöldes, bőr makkos gallyacskát utánzó, mütyürkéje miatt.

            Azért nem, mert a csodák eleve másmilyenek. Ha egyáltalán vannak. De általában (végképp) nincsenek.

            Az ilyen pereket nem lehet megnyerni!

            Világossá vált neki ez, már amikor Kázmér barátja zavartan mosolygott, barátja, a budapesti sztárügyvéd, (akinek felesége sokkal megnyerőbb volt mosolygós férjénél, és mütyürkét sem viselt) előzetes ígérete ellenére, mégsem vállalta képviseletét. A rókaképű ügyvéd szerint nincs is tulajdonképpen ügyvédre szükség „ebben a bagatell kis ügyben”.

            –    Ez egy világos helyzet, ehhez nem kell ügyvéd. – és puhán kezet nyújtott.

–        Legalább, nem kerül pénzbe! – mondta lógó orral Kázmér a lépcsőházban.

–        Hát, nem. Viszont a felesége sokkal rokonszenvesebb. – viccelődött a rendező.

Ebben maradtak.

            A második találkozásukkor a bírónő nem viselt mütyürkét, most a talár alatt sötétkék kosztümkabát volt rajta, bal csuklóján sötétkék, széles, műanyag karperec. Törékeny műanyag félbilincs. Következetesen, kerülte a rendező tekintetét. Pontosabban, nem kerülte, figyelembe sem vette. Szart rá. Ez a pontos kifejezés. A költőibb lélek vélheti ilyenkor, hogy restelkedett, vagy rossz napja volt (havi ciklus), vagy kereshet más, változatos magánéleti kifogásokat. Hülyeség. Megérezni azt, hogy valaki véletlenül nem figyel oda, vagy direkt szarik az emberre.

            Tény, hogy a bírónő fel sem emelte a tekintetét a papírról. Néha megrázta a kezét, furcsa mozdulattal, hogy a csuklója tövében kényelmetlenül megtapadó karperec a helyére csúszhasson. Ilyenkor a helyére csúszott. De a tekintetét nem emelte fel egyszer sem, még az engedetlen félbilincsre sem nézett. Meghallgatáskor sem, és egy negyed órával később sem, amikor felolvasta a számára elmarasztaló ítéletet.

            A bírónő kapcsán, együttérzésről, szégyenről, zavarról, a hivatásból fakadó pártállami kiszolgáltatottságáról tépelődni, arra gondolni, hogy a különben ez a kellemes, kissé molett, puha arcú nőben ott küzdhetett volna esetleg, legbelül, az igaz ember a zord világgal, akár ha rokonszenv képében is?

            Ostoba képzelgés.

            Még csak nem is bohóság. Sőthelyzet.

            A rendező is cinkelt lapokkal játszott. Zsebében, két hete ott lapult már a vízum, saját reménytelenségébe csomagolva. Fejében sűrült ugyan némi tanácstalanság, félelem és egy identifikálhatatlan jövőkép, amit ő titokban, de csak szigorúan önmagának, szanszkrit keresztrejtvénynek nevezett.

            Meg még valami. Amit titkolni szeretett volna. Sőt, meg volt róla győződve, hogy sikeresen titkolja.

            Berci, pedig az ilyenekért mindig pofátlanul kiröhögte, mert tudta, hogy ezek dölyfös lelkének érzékeny pontjai. Még hogy szegények vagyona a büszkeség.

–        Blabla! – így Berci – semmi más!

–        Mégis! – erősködött Bercivel szemben.

            Nem volt, ugyan mire, de nagyon büszke volt. Jól látta ezt Berci. Legalább is igyekezett büszkeségét megőrizni.

            A látszatot.

            Tárgyalás után, amikor a lépcsőfordulóban eltűnt a lobogó haloványzöld sál, megölelte azt a pár barátját, akik a tanúk közül le-lemaradozva, mégis, a közelében sündörögtek. Tőle szokatlan, hirtelen mozdulattal megölelte, megcsókolta őket.

            Végre sikerült úgy elbúcsúznia néhányuktól úgy, hogy azok észre sem vették igazi, búcsúzó szándékát.

                                    

*                     *                      *

            Apám otthon várt rám. Ő az én váram. Várva várt. Ez látszott a szemén.

            Hátul volt, a kicsi, berendezetlen szobában. Világos, gesztenyebarna haja már ritkult, és a halántéka táján, deresedett. Kiálló pofacsontján, és ereszesen lefelé hajló mandula szemeiben, mosoly.

            Talán gúnyos mosoly. Nála ezt nem lehetett tudni. Ha megszégyenült is, ilyen általános mosolyba burkolódzott.

             Nem szóltam, csak néztem híres, ibolyakék szemét. Gyerekkoromban idegen szépasszonyok is mondogatták nekem, hogy milyen szép Apám szeme, és megsimogatták a kobakom. Nem tudtam ezt mire vélni. Amolyan tárgyilagos közlésnek éreztem ezt akkor. A szavak kétértelműségének megsejtése volt, a szüzesség első elvesztése. Kicsit fájt is, és összezavarta az addig egyértelmű világot. Apám a szépszemű. Erre csak büszke lehettem. Voltam is. Később gyanakodtam, no nem Apámra. A rosszindulatú pletykákra. Bár bútorüzlete raktárainak kulcsai mind ott fityegtek a falon, egyet, a hetediket kivéve, a matracosét. Azt mindig a zsebében tartotta. Még játszani is csak ritkán engedett oda. Néha azért bemehettünk, így, Miluskával is.

            Apám nevezetes ibolyakék szeme. Mindig szerettem bele nézni. Még, bizony, akkor is, amikor faggatott, amikor kellemetlen következmények várhattak volt rám. Mert az indokok szolgáltatásában mindig eminenskedtem.

            Nem gyanakodtam semmire. Ő volt az Apám. Vagy ha mégis, mindenért a rosszindulatot, a pletykás kisváros száját okoltam.

            Elsősorban. Az én Apám, nem olyan.

            Másodsorban… És én? Igen. Akkor én, miért vagyok olyan? Netán olyanabb?

            Ült a földre terített matrac sarkán, viszonylag kényelmesen, mert lába térdig belemerült a parkettba.

–        A vesztett csaták emlékét könnyebb megőrizni – mondta, alig leplezett kárörömmel.

–        Örülök, hogy örülsz.

–        És nem ez volt az utolsó!

–        Már jósolni is tudsz.

–        Mit vártál, győzelmi fanfárokat.

–        Dehogy!

            –   De igenis azt vártad. Hogy győzni fogsz. – most vettem csak észre, hogy mennyire keserű a mosolya. Sosem birtokolom őt igazán. Pedig már hányszor, de hányszor átformáltam apámat, akár, a magam képére.

             – Nem hiszem el, hogy nem győzelmet vártál. Legalább magunknak ne hazudjunk. Amikor 1964-ben kidobtak a Csemadokból, hatvannyolc után meg az Új Szóból, az is fájt.

             – Minek ezt emlegetni, Apa? – csikókorom óvatlanságai, így visszamenőleg okoztak némi lelkiismeret-furdalást. Mert innen nézve, az őszinteség is bűn. És én (meg) még (akkor) őszinte ember voltam. Amíg csak bírtam. Most is beleörvénylek, olykor-olykor ebbe a kamaszkórba. Ez a baj! Apám hangja furán csikorog:

             – Ugyanaz a Móritz elvtárs! Emlékszel? Ugyanaz. Az elvtársak sohasem változnak. Még csak, át sem alakulnak. Bizony. Ezek, soha! Így van ez.

            Apámmal újabban nem beszéltem meg olyan aprólékosan mindent, mint ez eddig jó szokásunk volt. A kecskeméti eseményeket meg sem említettem neki. Nem a „nyugodjék békében” babonás alakoskodó szemérme miatt, nem mintha kímélni akartam volna a túlvilágiak lelki nyugalmát, hiszen nekik minden történet, csak sztori volt, pletyka. Onnan nézve, szórakoztató esemény. Nem könnyű ez, az apákkal sem. Az én Apámmal sem. Különben is, Apám sosem fog megnyugodni, amíg mások emlékeznek rá.

            Nem is akar, és nem is tud.

            Mostanában sok mindent elhallgattam előtte. Megfigyeltem, hogy maga az emigráció szó úgy fordult ki a szájából, mint a romlott étel. Mint az ötödször felmelegített, állott, többnapos, beszáradt csirkemell.

            Nem is azért, hogy titkolóddzam. Minek? Újabban annyira beleéli magát mindenbe. Belém is. Szenvedélyesen. Ilyenkor benedvesedik a szeme. Az a nevezetes ibolyakék szeme. Úgy látszik, újabban a kísértetek is öregednek.

–        Mit vársz a kommunista igazságszolgáltatástól? – kérdezte hirtelen.

–        Nem sokat.

             –    Egyáltalán, ha az igazságot már szolgáltatják, akkor baj van. És ezt nem a kommunisták védelmében mondom.

            Tényleg nem a védelmükben mondta. Ezekkel kapcsolatban sosem tévedett. Pedig, utolsó éveiben gyakran mondogatta, ha nem jutott az eszébe egy-két hirtelen megtalálhatatlan szó. ”Már zizeg a fejemben a mész. Hiába. Így építkezem én. Akaratom ellenére is. Építi az idő a sorsunkat.”

            Egy darabig hallgattunk. Tudtam, éreztem, hogy előjön még az emigrációval. Valamilyen meglepetést készít nekem. Nem fogja kihagyni. Nem véletlenül hozakodott elő Móritz elvtárssal sem.

            Mióta megkaptam a vízumot, nem beszélgettünk.

            Pedig, félig-meddig már emigráns vagyok. Mint akit azzá ütöttek. Hogy nem lovaggá, az biztos. De hogy ütöttek az is az.

            Így van ez, ma még normális halandó, pár nap múlva külön kategória, elvarázsolt idegen szó: Emigráns. Apám fia, az emigráns. El sem akarom hinni. El sem tudom képzelni. Hogyan kell majd ezt a szerepet eljátszani.

                       

*                     *                      *

            Most már csak napok vannak hátra. Néhány nap, pontosan három, és különös, de ugyanannyi sötét éjszaka.

            Rágódhat a közhelyek értelmén, ami végül is, fölösleges. Tökölődhet saját, balga sorsa közhelyvigaszaival.

            A tudás, minden tudás hatalom. Még a legkeserűbb tudás is hatalom. Egyszer, tán jó lehet még minden tapasztalat valamire. Minden tapasztalatszerzés egy új kalandregény. Meg kell, hát, becsülni! És újra és újra, még ha deprimál is, ismétlés a tudás anyja. Ismétlődő bukások tudása.

            Johny, jutott eszébe, a színészbüfé hölgyvendégeinek szemefénye. Egyébként Kolmer Béla a neve, színész, ha színpadra küldik, de az életben, elsősorban szexuális atléta. Ha nem lett volna, szegényebb lett volna a büfé élete. Róla szólt a színház leghitelesebb produkciója, a büfé. Róla, jelentéktelen, kis botrányaival szegélyzett nőcsábász magabiztosságáról, meg ezek következményeiről.

            Johny mindig biztosra ment.

            Szeme volt hozzá. Mert szemtelen.

            Ő avatta be a kezdő színésznőket a büfé szexuális körforgásába, meg a csinos vagy nem csinos (Johny nem válogatott!), de a gyakran cserélődő segédszemélyzet hölgytagjait is. Ő vigasztalja meg az elhagyott szeretőket. Vöröses hajával a viharos büféélet világítótornya volt ő, bár sosem megoldás, de sokszor a pillanatnyi menedék. A hölgyek is mindig elfelejtették, megbocsátották neki botrányos (annak idején vérlázítónak tűnő) kis szakításait, és jobb híján vissza-visszatértek karjaiba a néhány csillogó percre.

            Mindig éjféltájt kezdte a szemlélődést. Ő nevezte így. Szemügyre vette a maradék hölgykoszorút. Éjfélig elszállingóztak már a családosok, a párocskák, meg azok, akiknek volt kihez. A maradók voltak az ő világa.

            Míg napközben kizárólag csak férfitársaságban cseverészett, bölcselkedett, poénkodott, ilyenkor már szóba sem állt a férfiakkal.

             – Majd holnap fiúk! Majd holnap, próbaszünetben, vagy délután sörözve – majd kanos röhögések közepette sztoriznak újra együtt. Másnap, majd lubickolnak a sikerekben. Eldicsekednek egymásnak új skalpjaikkal.

            Mert eldicsekednek, mert ez is része a színészbüfé rituális életének. Tocsogva, részletezve mesélgetnek majd.

            Bár, Johny ebben is mértéktartó. Sosem nevezi néven áldozatait (más kérdés, hogy nyilvánvalóan nem lehet őket titokban tartani), nem idéz fel intim részleteket. A nagy ínyencek modorában filozófiai szintre emeli a koldus légyottokat. – Minden nő, egy vers. Ki szonett, ki ballada.

            – Baszonett? – jegyzi meg az egyik új fiú. Az idén ketten jöttek végzősök. Az egyik már nős, de mindig marad egy félórányit. Addig poénkodik.

             – Ez egy úri műfaj – jegyzi meg Johny, de látszik rajta, hogy vette a poént.

             – Előtte pikareszk, utána elégia – okoskodnak az okoskodók. A tegnapi, olcsó szerencsevadászat önjelölt győztesei.

             – Ne pornózzatok fiúk! – szól rá Johny a gyakorlatlanabb dicsekvőkre. – Ez gusztustalan – és valóban, ez az.

            Ő, inkább maximákat próbált gyártani sikeresebb kalandjai krédójaként, ezekből, szállóigeként terjed el néhány a büfé bennfentesei ajakán. De ez a baszonett, akkor is egy jól sikerült szójáték. Elméláz felette.

            – A dugás hatalom! – jegyezte meg Johny, tavaly március kilencedikén is, a nemzetközi nőnap bulija utáni másnap délelőttön, Tolcsvai Micikével, a főrendező korábbinak (?) vélt, alig titkolt barátnőjével eltöltött vidám hajnal tanulságaként. Igaz, a nyári zenés vígjátékban (hakni!) ezek után nem kapott egyikük sem (mint ez eddig szokásos volt) főszerepet, de a színházi élet ettől még zavartalanul folyt tovább. Sőt, a Tolcsvai kapcsolat (három, illetve, tán, sokszög) tovább is fennmaradt, mint ezt Szajkó Illés főrendező szerette volna, és a büfé hímjei már kezüket dörzsölték, néminemű, szaftos, lovagi purparléban reménykedve.

            – Legszebb öröm a káröröm! – jegyezte meg fogai közt, halkan, de csak a fiúknak Bogya Lajos, a sűrűn felszarvazott férj, különben a drámai hős szerepek örökös várományosa, mindenki Pipikéjének morc férje, reménykedve, majd odalépett Johnyhoz, aki, mintegy véletlenül, mégis Micikével érkezett meg a szeptemberi évadnyitóra. – Helyedben óvatosabb lennék, Johny! – mondta. – nem értelek!

            Johny elmosolyodott. Végül is jöhetett volna már néhányszor, akár Pipikével is. Körülnézett, előkészítendő a frenetikus hatást. Érezhette, hogy ez most nem egy hétköznapi pillanat.

            Angolos flegmával szólt.

            – Ismétlés a dugás anyja, fiam!

                       

*                     *                      *

            Apám várja, hogy mondjak valamit. Hogy elszóljam magam. Kecskemétet csak azért nem emlegeti, mert nem tud az összefüggésekről semmi érdemlegeset. Valamit sejt, ugyan. Valamit érez a zizegésben. Ezt a zizegést most éppen nem a mész okozza! Bezzeg, ha valamit tudna! De nem fog meg, nem adok neki több magas labdát.

            Hogyne.

             Jurkovszki, Zagyvai, meg Jónás viselt dolgai. A nagy triász. Jöttek, láttak és… Cél elvtárs a párt főideológusa megvédte a „fiúkat”.

            Azután, végül, mégis csak feladták az egész színházi bulit. A célból, hogy mossák a kezeiket. A sok balhé már a szájuk széléig temette be őket.

            Elszámolási nehézségek? Vagy, csak (?), ejtette őket a főideológus. Ők acélosan, büszkén kezet ráztak az áldozatokkal, akik a következő vezetés kénye-kedvére, bosszúszomjára hátra maradtak, és ennyi.

            Poros cipőmet bámultam az évadvégi, korai, pilledt kánikulában. Éppen elmenedő voltam, mert elutasítottam egy lehetetlen szereposztású, félbehagyott rendezést. Egy könnyű, nyári vígjátékot. Zsebemben egy szerződés lapult már, a győri színházhoz. Sokan, reménytelenül szorongtak a folyosón. Szerződést akartak újítani a frissen kinevezett, mindenható, vén igazgatóval. Az új igazgató, az operett-ripacsok utánozhatatlan mézes-mázos mosolyával, mindenáron szerződést akart velem bontani. Pechjére, nem volt mit, még a szándékot sem utasíthatta el, mert semmi jelét nem mutattam annak, hogy szerződni kívánnék a színházához a következő évadra.

            – Nem aktuális – mondtam, valóban szemtelenül – sőt –, folytattam – már a szobám kulcsait is leadtam. – Zavartan pillogott, veresedő tarkójáról törölgette a verejtéket, egy kicsit felháborodott.

            A konoksághoz mindig szükségeltetik egy parányi ostobaság is, mert egy óra múlva, aznap már többedszer fejtegetni kezdte, hogy a következő évadra mégis inkább felmondana. Én ismételten sajnálatomat fejeztem ki a felett, hogy ez a téma számomra tárgytalan. Majd bugyutára keszert fél-mosollyal az arcunkon, japánosan hajlongva, sikeres évadot kívánva egymásnak, kézfogás nélkül befejeztük nemes duelunkat.

            A parkolóban, Jurkovszki autójának motorja berreget fel utoljára, ő tábornokosan, mint egy lassú ablaktörlő, lengette fél karját a kocsiajtó felhúzott üvege mögött. Majd titokzatos, sértett, bár magabiztos mosollyal az arcán, elgördült. A Habsburgok pipogya tábornokai mutogattak utoljára így lóhátról, a törökkel küszködő, megfogyatkozott, méla végváriaknak. De itt nem volt, sem tábornok, sem végváriak. Törökről, harci vitézségről, pedig szó sem essék.

            Ki tudja, miért, de nem.

            Ki tudja? Valaki biztosan tud valamit. Valakik mindig tudnak valamiket. Erről szól a világ. Ezek világa.

            – Hát, erre válaszolj, Apám!

              – Mire?

            Hallgatok. Csak semmi, heves emlékezés. Hangos tocsogás. Még elszólnám magam.

            – Mire, mire? Mire megvénülünk. Mire nekem is zizeg a mész! – lenyelném ezeket a szavakat, de most már késő.

            A nem egész két évad. Sok kicsi világ tört össze, ha nem is mindig bűntelenül. Csak az ő világuk nem.

                       

*                     *                      *

            Már hónapok óta nem volt a színházban. A büfében sem. Most, ahogy az utcán elmegy a büfé előtt, az utcáról látja, hogy az üres.

            Benyit, kér egy kávét.

            Kap.

            Azonnal fizet.

            A büfésnő zavartan mosogat.

            Kihörpinti a kávét. Jó a kávé. Lassan kóstolgatva, cigarettázva, ahogy szokta, még jobb lenne.  

            Megköszöni, hátat fordít, lassan elindul, tétovázva körbehordozza a tekintetét. Az ajtóból még visszanéz. Halkan köszön.

–        Hát, akkor, kellemes napot! (Have nice day!)

–        Viszont… – harapja el a látásra biztató visszaköszönést a büfésnő.

                       

*                     *                      *

            Nem szeretem a dilettánsokat. Olykor-olykor magamat sem szeretem. Őket sem szerettem. Pedig, nem is voltak tulajdonképpen dilettánsok. Esetleg Jurkovszki. Igen. Ő, ott, akkor az volt. De, pár évtizede még ő sem.

            Ha van ilyen.

            Persze nincsen.

            Vagy nem így függ össze a világ. A dilettáns lehet művelt vagy műveletlen, lehet jó szándékú akarnok, szemfényvesztő élősködő, nyiladozó kíváncsiság vagy agresszív sznobizmus. Sorolni lehetne még a paradoxonokat, de minek. A dilettáns akár fércművet, önmutogató semmit-mondást, ripacsériát, vagy giccset hoz létre, még a pillanatnyi (tomboló) siker fényében is, elviselhetetlen. Az alkotás csődje.

            Pesten, amikor a Padlásszínházat csinálták. Megkapó előadások settenkedtek a (látszólag? kórmányhű) baloldali máz alatt. Azt is Jurkovszki igazgatta. Igen. Szerettem oda járni. Jónás színpadi rendezései már akkor sem hatottak meg. Egy-két filmje, viszont, meghatározó élményt nyújtott. Sőt, egy vidéki színházi munkája, a Csárdáskirálynője, izgalmas volt.

             A többieké, a fiatalok, meg ZS. B. rendezései között volt néhány emlékezetes munka. ZS.B. abba a színházba döglött bele. Kecskeméten már roncs volt. Jurkovszki egyik áldozata a sok közül. Jurkovszkit mindig kezelték valamilyen különleges, súlyos betegséggel. Mégis, sorra a barátai hullottak el. Ki így, ki úgy.

             Zagyvainak, meg tán nem is nagyon tetszett ez a kecskeméti dőzs. Mert dőzs ez, amit itt összehoztak. De azért részt vett benne. Kívül helyezte magát, ugyan, az eseményeken, de mégsem kelt fel az asztaltól. Én sem, sajnos. Gyávaságból. De ő megtehette volna. Több, sikeres kötettel a háta mögött.

            Jónás lubickolt a dőzsben. Felelőtlenül, gátlástalanul.

            Jurkovszki egyszerre dőzsölt és fontoskodott. Neki a dőzs volt a lételeme.

            A nagy magyar dőzs.

            A város sétáló utcája. Presszó, valami női név a neve. Előtte, karnyújtásnyira a fel-alá sétáló emberektől terasz, asztalokkal, székekkel. Szeptember eleji hőség, ilyen csak az alföld közepén terem. Könnyű szellő fú, Bugac felől, egészen bársony-finom homokot dajkál. Ez a mikroszkopikus szemcsékből összeálló porlepel rátelepszik mindenre. Porfátyol lepi be a szemfehérjét, a nyakat a gallér mentén. A hőségben tohonyán, hátradőlve pöffeszkedünk a karos székeken. Mozdulni sem jó, még a tekintet is ellustul, csikorogva fordul a szemgolyó a szemüregben, a könny és bársony-homok finom sarában. Az orr és garat nyálkahártyáira telepszik a homok, ettől feloldhatatlan szomjúság csigázza a torkot, és a szomjat se víz, sem sör, sem a gyümölcslé nem oldja fel.

                        *                      *                      *

            Egy padlásra hordja a könyveit.

            Száradni.

            Mint egykoron anyja, télvíz idején a mosott ruhát. – Magad uram, ha szógád nincs – göcögött, ilyenkor a Nagyanyának becézett anyós. Káröröm? Az. Pedig szerette a menyét. Mégis. Öregedve göcög a vén tekintetes asszony, és emlékezik, hogy helyette még cseléd cipelte fel a kosarat. – Ugye mit hozott a jövő, a mindig reményeket dajkáló –, amiben felnőtt fiai annyira bíztak. Hát ezt hozta. Meg ezeket. Ráadásul derékfájást, öregséget, meg ezt a látványt, kedvenc fia feleségét küszködni egy rozoga létrán. – És ez a jövő majd neki is visszereket növeszt a lábikráin. Lilás, kékes, göcsörtös ábrákat, melyekből nincs jósnő, aki jót tudna jövendölni. – Örül, hogy ő nem most fiatal. Megúszta.

            Az értékeit cipeli, hogy ne vesszenek el. Ruháskosárban. A könyvek mellett néhány kép, régi kerámia, fafaragás.

            Mennyi verejtékkel jár a műveltségnek az érintése is. És mennyi szorongással. Apja könyvei, a bátyjától kapottak, meg a többi szerzemény.

            Most mind tetszhalott. Húsz év eredménye, néhány zsákban, dobozban.

            Lesi, járnak-e errefelé egerek.

            Sógorék padlása.

            Hagyott náluk egy lakáskulcsot is.  

            Bécsből, majd felhívják őket, és háromszor elmondják, hogy „szép a város” és akkor majd ők tudják, hogy elvihetik az utolsó bútordarabokat is.

            Akkor már úgy is minden mindegy.

            Két bőröndben, naponta csempészi ki a házból a holmit, hogy a szomszédoknak fel ne tűnjön. Kétszázhúsz kilométer oda vissza, néha naponta háromszor is tér.

            A sógorék rendesek. Nem kérdezősködnek. Hány évre köszönünk el? Tízre, húszra? De szemükön látszik, hogy semmit sem értenek.

            Ő sem.

                       

*                     *                      *

         Marad mégis a sör, abból viszonylag nagy mennyiség is fogyasztható, és kellően bódít is. Veszélytelenebb a bornál, nincs igazi tüze. Fecsegtet is, annyira, amennyire kell, kissé borongósra hangol bár, de türelmessé tesz. A sör a társalgás olaja és szelleme. Ezért, olykor böfögtet is.

            Jónás pezsgőzik, egy régi forgatásról mereng. Nem a munkáról, hanem a nagy dzsentrid muriról, amit utána csaptak. S.B., a véletlenül társasághoz csapódó színész, szorgalmasan bólogat, akkor is ott lehetett, oda csapódhatott, hálatelt mosollyal issza a mester igéit. Ha ironizálna, remek színészi teljesítmény lehetne ez a megjátszott, ősi, mély, feudális, jobbágyi alázat. De nem ironizál.

            Jurkovszki jól informált. Mindig, mintha csak véletlenül tenné, elhullajt egy-két információ-morzsát a legeslegfelsőbb körökből. Mindenki tudja róla, hogy bejáratos a diktátorhoz is. Jurkovszki, és erre nincs jobb szó: Kádárkutya. Most éppen a talajvízcsökkenés a témája. Egyikünk sem ért hozzá, de figyelmesen bólogatunk, tiszteletteljesen, ha nem is a téma, de a kegy előtt, hogy a legfelsőbb körök forrásából információ-morzsák potyoghatnak presszóasztalunkra.

            Zagyvai blazírt, ő megengedheti magának. Különben is ritkán szólal meg. Most is a város sétálóutcáját dicséri meg, hogy milyen kellemes arculatot varázsolt, az ismert építész a belvárosnak.

            – Ezek a parasztok – mondja Jónás a sétáló utca füle hallatára – ezek fogják megítélni, hogy mi a művészet. Hát beszarok! – Ordítja. Reggeltől pezsgőzik és a nap is kegyetlenül süti kopaszodó fejét.  Jónás sértve érzi magát, mert Kecskeméten, a megyei pártbizottság néhány fejesén kívül (azok is tán parancsra), senki sem szimpatizált a puccsal, azzal, amit ők, a puccsisták, az utóbbi évtizedek legnagyobb színházi tettének minősítenek, azzal, ahogy huszonnégy óra alatt átvették a hatalmat a színházban. – Nem vagyunk elég jók nekik! – csattan fel. – Parasztok, operett parasztok!

            Rám néznek. A korábbi vezetőség szerződtetett. Ráadásul, továbbra is jó viszonyba vagyok velük, különösen azóta, hogy Baján, részegen, egy fél téglát dobtam az ideiglenesen itt tartózkodó szovjet hadsereg parancsnokságának kapuja felé (nem talált!), és akkor, a régi igazgató leintett egy taxit, bele gyömöszölt, és elszállított onnan. Még a számat is befogta a taxiban, mert szellemesnek nem mondható cselekedetemet véleményezni is kívántam.

            Megúsztam. Megúsztuk. Másnap, röhögve rekonstruálta szakadozott emlékeimet az eseményről.

–        Nem is látszott rajtad, hogy segg-részeg vagy, amikor sétálni indultunk – mondta. A kései ijedtség nem sokat ér, mégis hetekig kísértett.

                       

*                     *                      *

            A lakás szinte üres.

            A szobája is az volna, ha Apja nem volna egyre gyakrabban a vendége.

            Mit akar tőle?

            És ő? Mit akar, önmagától?

            Mit akar majd amott, az emigráció mögött, a túlvilágon?

             – Neked most három nap egy esztendő – mondja Apja. Berci bólogatna, ha itt volna, de ma szerencsére nem jött. – Mint a mesében – teszi hozzá feleslegesen.

            Inkább nem is válaszol.

            Még magának sem.

            Hátat fordít és a hosszú csendben, hallgat. Ütemesen lélegzik, mintha aludna.

– Majd, ha ott leszel – mondja az Apja. – Mindegy, hogy melyik ország. Mit sietsz? Még csak nem is hajnalodik a holnap.  

Szusszanásnyira (talán) megáll az idő. Ez a rossz idő, ezek a rossz idők… Megállhatnának, olykor-olykor.

Csak az álmokban állnak meg.

Felül, kinéz az ablakon. Sötét, semmi az, ami künn van. És szitál az eső. Benn kicsi hálószoba, három lépés. Lépcsők lefelé. Ez a szoba ismeretlen. Más szoba ez. Még nem létezik. Talán majd, valahol a jövőben.

Egy pohár víz. Vissza. Tényleg, még csak nem is hajnalodik.

– A Keynes elmélet* nem működik! – mondja  félhangosan, (tán már álmában) – A konzumtársadalom teljesen más. Nincs kontroll, nincs ellenhatás, nincs korrekció. Már rég nem az áru határozza meg a piacot, hanem egyes egyedül a gátlásait vesztett spekuláció. Ez Keynes vége.

– És? – kérdezné ilyenkor az apja. Megjegyezvén, hogy – az embernek saját gondolatai között legkönnyebb eltévednie – és hunyorogna, békítőn, hogy vele is ilyesképp van ez. Most nem. Most csak lebeg, sejlik, mit a gyolcs ködök, a szellőtlen, nyirkos, novemberi rétek felett.

– Keineswegs!** – mondja. Határozatlanul, tétován néz. Bámul ki a semmibe. Máskor, ilyenkor felröhög (benne) az Apja. Szereti (mindketten szeretik) ezt az eredendő hülyeségét. Ha megtorpannak a gondolatai, reményei, hitei... Szóval, amikor a vélt fonálnak mintha vége szakadna, ilyenkor neki mindig valami groteszk poén jut az eszébe. Bizonyára másnak is, csak ő (olykor) ki is mondja: „Keineswegs” – mindezt hajnali hangosan.

– Emiatt izgulsz?

– Valóban egy újabb utópiát hajszolunk? Öntelten, ötlettelenül, árván... Az eddigi utópiákra az volt a jellemző, hogy veszélyesebbek, kártékonyabbak voltak az előzőknél. Az utópiák egyre veszedelmesednek. Az emigráció is utópia.

– És?

– Velence az egyetlen még működő utópia. Láttam. – vált mesélősre.

– Nászúton voltunk ott, anyáddal – bólint az apja. – Nincs abban semmi utópia!

– De van! – felcsattan –  a nászutasok vakok. Nem azért utaztak oda, hogy lássanak.

– Te csak tudhatod – így az Apja.

– Három napig csak kószáltam (a bedekkerek képei és színes képeslapok közt) – meséli visszafogottabban, és szinte látni véli a sosem látott városokat, a Ca d´oro füves udvarát, amelyre csak a kapu résén át lehetett belesni (Apja elbeszélése szerint). A Rialtót, az Arsenált. A Szent Márk tér összeszűkül, akkora lesz, mint egy szoba, a nyakán érzi a lopott lovak leheletét. – Jártam az utcákat és nem akartam elhinni, amit látok. Egy abszurd ötlet megvalósulását. Város a vízen. Nem a vízparton, rajta a vízen. Paloták! Őrület. Azután, (hason fekve) megszoktam, hogy Velence ilyen. Bejártam a képtárakat, a scolákat, templomokat, bámultam és bámultam. Mindent, a kincseket, a házakat... Velencét. Ahogy illik. Sajgó lábakkal, verejtékezve, fáradtan, mindvégig azzal a csodálatos művészettel telítődve, álmélkodva, miközben az ember mézet, vagy nektárt verejtékezik, és tojáslikőrt pisil. – Apja (most, álmában) sem nevetett. Ő sem szánta poénnek, csak azt szerette volna érzékeltetni, hogy egyszerre csak megtelt, már látni, nézni sem bírta a csodát, unta az áhítatot. – Már csak őgyelegtem, jártam a jelentéktelen utcákat, már ha Velencében léteznek jelentéktelen utcák. (A képek fekete-fehérré váltak.) Tisztították a kanálisokat. Semmi gondola, semmi vaporettó, kotrócsónak, szarszag, kosz. Velence bűze. A turisták befogták az orrukat és elmenekültek onnan. Pedig ez is Velence. Mégis az iszap az úr. Ez az utópia is pusztul. A pusztuló Velence, szebbik változata, amikor áradat önti el a Szent Márk teret és a fél várost, fenyegeti az összerabolt kincsek garmadáját. Mintha lassan süllyedne, a tengerbe, komótosan hanyatlana le ez a város. Ilyenkor fenn az egyik oszlopon a címeroroszlán félénken nyávog, és a farkával csapkod, a másikon a legyőzött sárkány újra veszélyt sejtet és éjféltájt felnyerítenek a Bizáncból ellopott arany paripák... – Apja, közben, csak a fejét csóválja. – Hát nem érted?

–  De. (A sok apró fotó, meg a betűk rontják a szemed, szellemed) Főleg így, hason fekve. Megnyomtad a szíved. Biztosan attól.

– Elmagyarázom. Mintha magamnak mondanám. Beszéljünk másról. (Félreteszi Velencét, egy másik paksamétát húz maga elé.) Herculanium. Ott tobzódsz a turisták között. Ebédre könnyű, drága lepényhal, drága fagylalt, vagy drága tiramisu, kávé, a feledhetetlen drága, olasz presszókávé. De most az ár nem érdekes. Pillanatnyilag nem. Sétálsz, minden csupa jó hangulat, kellem, a tenger felöl testet-lelket könnyítő, sós szellő. A valódi, a nem rekonstruált szépséget kapod, ahogy a lávahamu alól kiásták a várost, a halottakat. A kinyújtott ujjak, az összeölelkezés, az ökölbeszorult kéz... A halál előtti összes rezdülés, minden eredeti! Milyen szerencse, hogy így maradt, bólintasz a rikácsoló, lelkes idegenvezető szavaira. „A leghitelesebb kép kultúránk hajnaláról.” A város mögött ott a vulkán, a tűzhányó rejtélyesen, titokzatosan. Herculanium környéke, a tűzhányó tövében, ahol még remény sincs a menekülésre, ma sűrűbben lakott, mint valaha. A Vezúv most nyugodt, itt-ott pöffent egyet, de nyugodt. Most az.

–  Ott is jártunk. Az Etna is az? – szólalt meg az Apja. Nehogy azt higgye a fia, hogy nem figyel oda mondandójára. – Olyan, vagy mint a Nagyanyád, (az is mindig elmesélte, amit álmodott.)

– Az Etna? Az valamivel nyugtalanabb. De most hagyjuk a vulkánokat. – lázasan hadar.

– Te hoztak őket elő.

– Igen. Keynes, pontosabban a „Keineswegs*” ürügyén. Minden utópia, az emigráció utópiája is olyan, mint a lávatengerre épített kalyiba. A kalyiba környékéről semmi sem látszik. A talaj szilárd, a növényzet dús, senkinek sem tűnik fel, hogy a mélyben iszonyatos feszültségek, indulatok gyülekeznek. Fortyog a láva és sokasodik. Mert a láva, a növekvő feszültség, letagadhatatlan. Szudán, Banglades, soroljam?  Minden láva! Talán nem is akarnak ilyen falovat, talán az emberiség többsége mást akar. Igen a tájékozatlan többség! Nem becsüli sokra az agyoncivilizált kalyibát – csend támadt.

Mintha mindketten elszunnyadtak volna?

–        Aludj Kalyibán – szólalt meg az Apja és kívülről zárta be az ablakot.

Már másnap volt, az utolsó nap.

* ném. semmiképpen

                                  

*                     *                      *

            Még mindig a kecskemétiek volt a nagy téma.

             – Cívisek – mondja Zagyvai.

            – Bumfordi népség! – magyarázná S.B. Mintha magának is, nem tudja igazán hova tenni a „cívis” fogalmát. Lehet, hogy hangutánzó szó, a csikorgó cipőre utal. Vagy mégsem. Elmélázik, félig tátott szájjal. Fogai között nyálszálak lebegnek, mint egy leeresztett bőgővonó vastag szőrszálai.

            Még mindig engem néztek. A hőség nem csökkent. A hegyvidékre gondoltam, Kassára, Körmöcre, vagy az Ipoly mentére, ilyenkor ott, amikor már fárad a délután, a hegyekből még szélcsendben is, lecsorog a város falai közé némi maradék, rejtőzködő, hűs szellő. Az erdőkből jön, a fák mohos törzseit övező páfrányok közül.

            Itt ilyen nincs.

 – Hogy is van a kecskeméti Trabantosokkal? – provokál Jónás. Nem is veszem észre, csak majd a klozeton, hogy az általuk leváltatott színház igazgató Trabantos mivoltára, céloz.

Kalapban – mondom első kecskeméti benyomásaim emlékét – negyvennel az út közepén.

–        Ez az! – mondja és röhög.

–        Ti sem vagytok különbek, ott a Felvidéken – nyugtázza, ellenségesen, Jurkovszki.

–   Mások. Nem különbek, de mások. Mindenki más. Nálunk, még a Trabant is más. Elnézést! – szégyenkezve vizelni megyek.

            Ez volt az első benyomásom. Döcögő Trabant, és kalap. Meghatározó élményem, amikor autómmal, északról a város határához közeledtem. Széles, nyugodta a róna, a síkság, a kései nyárban kókadozó lombú fák, az út betonján rezgő, ezüstös délibáb és a szekérként, kalapban hajtott, botladozó, lassú Trabantok

            Másnap vele, a volt igazgatóval, sörözök. Meséljem, ne meséljem el a tegnapi sörözést? Belekezdek. Kerülgetem, mint a forró kását.

             – Neked – mondja kis idő múltán, szavaim félbeszakítva – most köztük a helyed, mert kinyírnak. Nyugodtan szidj engem is. – Biblikusan komoly.

            – Mire megszólal a kakas? – kérdezem.

             – Pontosan.

            – Hülyeség! – érzem, hogy megbántom.

            – A dolgok még alakulhatnak. – Akár egy gyermekkori templomi példabeszéd. Tán, mert megidéztem Szent Péter kakasát.

            Hát nem akarja érteni?

             Hiszen éppen az ő pártja hagyta őt cserben, éppen őt, saját kiválasztott, gondosan letesztelt emberét.

             A hagyomány, morfondíroztam újra. Végig pergettem gondolatban idehozó utamat. Mintha csak szekéren. Ekkora monoton síkság. Se vége, se hossza. Hevestől alig változott a látvány.

            Vagy csak nem vettem észre a változásokat?

            Az Alfölddel sem voltak még tapasztalataim.

           

*                     *                      *

            Az utolsó nap délutánján hazajöttek a lányok, holmijukat az anyjuk már előbb összekészítette. Mindenki vihet két váltás alsóneműt, meg ami rajta van. Több nem fér el a kis Fiatban.

            A lakás, mint egy kibelezett csirke.

            Már semmi sincs benne, ami hazahívná. Már semmi sem maradt, ami marasztalná, és ha elhagyják, már emlékezni sem lesz mire.

            A menekülésre, a vissza se nézek gesztusára, a bennünk tátongó, állati lehangoltságra, meg minek.

            Vacsora. Az utolsó.

            Senki sem éhes.

            Felesége a vacsorát lábasostul beledobta a kukába. Máskor, a maradék száraz kenyérhajat sem. Fémesen csörrent a lecsapott kukafedő.

            Most nem volt jelen Apja sem, Berci sem. Nem volt jelen senki, aki elmagyarázná, hogy minden élmény a tied. Becsüld meg!

            Ez rendes volt tőlük.

            Tapintatosak voltak, mint ez a koraesti alkony, amelyben elindultak.

*                     *                      *

A mesélésnek sosincs vége?

A kisfiút mégis alig emlegették. Különös. Valahogy nem hiányzott senkinek. Hiszen nem is ismerték. Azóta sincs semmi nyoma, csak találgatások. Eleinte azt gondolták az emberek, hogy a császár pribékjei megfojtották, megmérgezték, esetleg tömlöcbe vetették, megvárták, míg felnő és csak azután, a születésnapján ütötték le a fejét. De ki hisz a rémmeséknek?  Ráadásul nem találtak róla a pedáns császári büntető kimutatásokban semmi nyomot. Lehet, hogy csak egyszerűen eltűnt, és bottal üthették a nyomát. Még a császár minden mozdulatát követő, kamerákkal felszerelt filmeseknek sem sikerült megörökíteni. Egy filmkocka nem sok, annyi sem maradt. Nyoma veszett.

Nos, éppen ez a nyomtalanság keltette fel egyesek gyanúját. Szerintük ugyanis itt van a kutya eltemetve. Mit rejthet ez a gondos, alapos, szinte hibátlan nyomeltüntetés? Nem is mit rejthet, hanem kiket rejthet? Bizony a császári titkosszolgálat speciális csoportját. Nos, ezek, az egyesek (vajon honnan vannak ilyen remek információik?) úgy vélik, hogy a kisfiút elrabolták, személyi adatait megsemmisítették, agyát kimosták, új személyi adatokkal egy árvaházba helyezték, ahonnan vagy örökbe fogadták holmi gyermektelen szülők, vagy ott nőtt fel és azóta szomorú sorsa szokványos módon, börtöntöltelékként, beteljesedett.

Végül is mindegy, a lényeg, hogy az eredeti kisfiúnak nyoma sem maradt. Tehát nem is volt. Kitaláció volt, az egész csak provokáció volt a császár új ruhája bemutatója ürügyén, az ország, a nép ellenségeinek ügyetlen cselvetése ez a minden alapot nélkülöző rágalomhadjárat, ez a suttogó pocskondiázás.

Árvaházak mindig is voltak. A mesélő is, Nagyanya korholása, Apja verése, vagy anyja szűnni nem akaró szemrehányásai – bezzeg a bátyád! – nyomán furcsákat gondolhatott saját sorsáról, saját meséjéről. Elképzelte, igen bármennyire furcsa is a képzelet, elképzelte, hogy anyját is elkapták annak idején az oroszok, a davajok, hiába ágyazta be, az akkor még fiatalasszonyt, gondosan a Nagyanya, amikor hírül vette közeledésüket, és amilyen peches volt az anyja, ő is úgy maradt, ott állt talán ő is a szerencsétlen, szégyenkező, küretre várók sorában a kórház előtt... Ezért őt meg a húgát már tán árvaházból fogadták örökbe, hogy fel ne tűnjön a családot ért balszerencse, a küret utáni meddőség, a tartós évtizedekig el nem kopó szégyellnivaló, hogy legyenek testvérei a bátyjának, aki mindkettőjüknél annyival különb volt... Talán éppen ezért, ő is lehetett volna az a kisfiú?

                        *                      *                      *

Ez így, végére járván szavaimnak furcsa. Sőt, ez az érzelgős visszacsatolás, feltehetően giccses.

Tehetek én róla?

Végül is mindegy.

                       

                *                 *                      *

A császárról meg sok mende-monda terjedt az emberek között. Voltak, akik külhoni kikötőkben látták. Súlyos zsákokat cipelt roskadozó térddel – fillérekért.

Mások Dél -Amerikában  vélték felismerni egy jótékonykodó dúsgazdag brazil milliomosban.

Biztosan nem távozott üres kézzel. Vajon mi lehetett a hátizsákban? Mi lehetett a svájci bankok titkos számláin. Rengeteg kitalált összeg keringett az emberek fejében, meg a kocsmafüstben.

Volt, aki megesküdött volna rá, hogy annyi pénzt még a világ legnagyobb lottónyereségével sem lehet megnyerni, amennyit a császár a titkos svájci számlákon félretett az úgynevezett szűkösebb napokra.

Mások szerint jelenleg kábítószerben utazik, onnan a sok pénze.

Van, aki szerint szerencsejátékon végül is mindenét elvesztette, és most Bankokban koldul.

Sőt, mondják mások, később újra meggazdagodott, de az óta már visszavonult, remete életet él, és leprásokat ápol Indiában, nevét mindenütt dicsérik a hálás nyomorultak, akikkel utolsó falatját is megosztja.

Persze az is lehet, hogy valami agghajlékban találta meg az utolsó menedékét, álnéven, inkognitóban, esetleg csak királynak adva ki magát, hogy őcsászárságát fel ne ismerjék...

Figyelmeztetés:

A volt királyi agghajlék parkjában, a temető mögött, a jövő hónap utolsó vasárnapjának a délelőttjén tartják az első próbafeltámadást.