E Z E K
ElŐSZÓ
ElŐSZÓ
Regény,
napló, vagy visszaemlékezés? Sem egyik, sem másik, sem a harmadik. És mégis, ez
is, az is, sőt, amaz is. Alapjában
véve, mégiscsak, regény
ez az írás, arra hajaz leginkább. A napló zavartalanabbul csavarogna a témák
között. A visszaemlékezés ragaszkodni vágyna egy sajátos kronológiához. A
regény, viszont birtokolja a legnagyobb (vélt?) szabadságot, variál, kollázsol,
játszik a kronológiával, megtörtént és a valóságban meg sem történhető (vagy
mégis?) eseményekkel, a valósággal, annak égi-pokoli másával, az elbeszélő
személlyel, elbeszélő stílussal, és a sebeket ír helyett, iróniával kenegeti.
Egyszóval, élvezi a legteljesebb, csak elképzelhető, szabadságot.
Vallja
maga a műfaj és képzeli maga a művelője is, hogy az üres papíron az írás az úr!
Ez a történet néhány hét leírása. Az
utolsó hetek a nagy döntés, az emigráció előtt. Az elbeszélőnek döntenie kell a
menésről-menekülésről és az egyre inkább reménytelen maradásról. Hezitál,
valami csodaféle segítségre vár, közben megkísérti a gyerekkor, és a kevésbé
távoli múlt. Miközben, nem tud elszakadni egy mesétől, a konokul visszatérő, a
befejezhetetlen kaméleonként változó, mesétől, mely végig kíséri a regényt.
Számon kéri az elbeszélő gondolatait, indulatait, önképét a könyvek-olvasmány
emlékekeit, a régen meghalt rokonokat, sőt, még az elbeszélő „sírjában sem
nyugodni tudó” apját is. De kísérti őt, a gyermeki énje is, mintegy szembesíti a
sorskérdéssel: alkudni, megalkudni? Létezik-e a diktatórikus viszonyok között
értelmes kompromisszum? Egyáltalán lehet-e állandó, hétköznapi társadalmi
nyomás alatt az embernek világképe?
Közben telnek, múlnak az utolsó
napok. Az elbeszélő teszi dolgát, szaladgál, intézkedik, családját kényszeríti
rögeszméi követésére. És elmúlnak a napok és elfogy az utolsó nap is.
Gágyor Péter korábban is publikált
novellákat. A hatvanas évek végétől megjelent néhány novellája az Irodalmi
Szemlében. A Nő hetilap novellapályázatán díjat is nyert a „Nincs semmi baj a
traktorokkal” című (azóta elkallódott) írása, melyet e lap nyertesként, végül
is, kihirdetett ugyan, de az akkori politikai viszonyok miatt (a husákizmus kemény
éveit éltük akkor) nem közölt.
Első regénye mind formailag, mind
aktualitásában mindenképpen figyelemre méltó, izgalmas, új szín, hazai
prózatermésünkben.
Hányszor
reméltük, hittük, szerettük volna az utóbbi másfél évtizedben, hogy végre túl legyünk
már azon a lidércnyomáson, amit a Rudé Krávoban és egyebütt megjelent besúgó
listák involváltak 1989 után. És, ugye, 2005-ig kellett várnunk a „lista” hivatalos
megjelentetésére. Magyarország még többet kínlódott, kínlódik mostanában is, mert
még a Rudé Krávo előrelátó, betyárvakmerősége sem jött segítségül és talonban
maradtak, sőt perchősökké növekednek, növekedhetnek, piszkos körmeiket
szerényen vagy nem szerényen zsebre dugva, a legocsmányabb mesterség segédei.
Bízva a gyógyító időben, a társadalom megbocsátó feledékenységében, egyre
peckesebben hazudnak a szemünkbe, találnak ki legendákat a hasznos és jó besúgókról.
Az író, másfél évtized elmúltával
tekint vissza kalandjaira az ántivilágban. Két emigrációval a háta mögött
düheit iróniává stilizálja, megszelídíti. Igen, mert másképpen még az emlék is
elviselhetetlen volna. Hiszen, tulajdonképpen, saját fiatalságára, férfikorára,
barátaira, barátnőire, vendégeire, munkatársaira, álmodozó célokra, és nevető
estékre emlékezik.
Így lesz az emészthető emlék, mégis keserű,
és az irónia, pedig édes.
Egy
ma már, szerencsére, görcs nélkül megidézhető fura kornak az emléke is furcsa.
Tanulságai, amelyek előhívásához jó útitárs Gágyor regénye, mely mese-kollázsával,
és a gyermekkori idill beszivárogtatásával a könnyebbik úton kísér el az
eszelős hétköznapokba, ami ma már a történelmünk.
Az
egykor oly zaklató világ kap itt zaklatott formát, ami így, több mint izgalmas
olvasmány.
x x x
A szerző minden bizonnyal nem
élménybeszámolót akart írni emigrációját megelőző napjai történetéről, amolyan
manapság divatos szóbeli történelmet, mert akkor magnóra is mondhatta volna,
legépeltette volna és kész a szubjektív „oral history”.
Gágyor Péter utazásra invitálja meg
az olvasóját, méghozzá időutazásra, vissza a közelmúltba. Utazás, nem vonaton,
repülőn, hajón, szekérrel történik meg, hanem hullámvasúton, városvégi
ringlispílen, mesebarlangostul, hirtelen fordulatokkal, sikkanásokkal. És sok
iróniával.
Három párhuzamos sík keveredik az
író által megszabott rendben a könyv oldalain. Egy az abszurdot súroló, sajátos
mese, a Császár új ruhája alapján, kezd és, illetve zár minden fejezetet.
Felfogható lenne tanmesének is, de mégsem az. Inkább egy kínlódó kísérlet a
közelmúlt eseményeinek besorolásához valamilyen műfajba és tán a mese lehet az
a műfaj, mely befogadhatja a közelmúlt megfejthetetlen logikájú élményeit. Mert
nem tanít, nem szórakoztat, nem andalít már ez a mese, hanem egy más, újabb
társadalmi helyzet, (a ma) újabb kínjai hatására formálódik groteszk történetté.
Rövid
törésekben a „mesei” keretekbe foglalt fejezetekben is két sík váltakozik
rendszeresen és tudatosan, hiszen a betűtípus és az elbeszélő személye is
állandóan változik. Két világ, két külön elbeszélő szavával: a „gyermekkori
szocializmus” abszurd emlékei, és a felnőttkori szocialista hétköznapok
ábrázolása. E szokatlan formai megoldás mégis egy-egységgé áll össze.
E formailag és témájában izgalmas
ábrázolásmód sikeresen egészíti ki a téma még ma is óvatosan emészthető, olykor
vitákat ébresztő jellegét, a múlt nem is olyan távoli, de mindenképpen
tanulságos kísérteteit.
Hizsnyai
Zoltán
Ezek
Hol volt, hol nem
volt, persze, inkább nem volt, mert régen volt, messze volt. Olyan régen, hogy
csak a kövek emlékezhetnének rá, és olyan messze, ahol a madár sem jár...
Élt egyszer egy
öreg király*. Nagyon öreg király. Bizony, bizony vénecske. Hangja mekegő
kecske, haja csapzott, szürke kóc, keze rezgő nyárfalevél, szeme ködös, őszi
tócsa...
Ott,
a királyi agghajlék harmadik emeletén szállásolták el az öreg királyt. Hét
társával egy szobában. Azok is hét királyok voltak, azok is nagyon bölcsek
voltak, egymáshoz szavakkal nem is szóltak.
Egy
emelettel lejjebb szállt meg a királyné.
Hét királyasszonnyal egy szobában. Ők is nagyon bölcsek voltak,
egymáshoz szavakat ők sem szóltak.
Jó
dolguk volt. Enni, inni kaptak. Rendszeresen. Nekik is mindegy volt mit. Ha
mégis maguk alá piszkítottak, még aznap estig kicserélték lepedőiket törődött
testük alatt.
Mert
törődtek velük.
Olykor,
olykor kerekeken járó trónusokba ültették, és a fák alá tolták őket. Szavakat
ilyenkor is inkább csak a füvekhez, madarakhoz és a fákhoz szóltak.
– A jövő, pedig mi
vagyunk, mert a ti jövőtök vagyunk! – mekegte az öreg király egy arra járó
bámészkodónak. A többi király és királyasszony hosszasan bólogatott. Őszi
pocsolyaszemeik felragyogtak. – Bizony – mondták a többiek –, a múlt is mi
vagyunk. Minden, ami velünk, ami nekünk volt. A maiak a mi emlékeinkből élnek,
belőlünk élnek... – fűzték hozzá magyarázatként –, mert csak az van, ami volt.
– Trónjaikon visszatolták őket a
szobáikba, este a teáikba nyugtatót raktak.
Jött az ősz,
közelített a tél.
– Minket nem
tusával visz majd el a halál, bizony, nem lesz semmi haláltusa – mondta az öreg
király, amikor utoljára trónoltak a platánok alatt –, hanem tussal, zenekari
tussal. Majd térzenét játszik egy katonazenekar. A tamburmajor beinti a tust,
és mi elsétálunk. Arra! – mutatott a kerítésen túlra, ahol azt sem tudták mi
lehet. A többi királyok és királyasszonyok mosolyogva bólogattak. – De egyszer
majd feltámadunk – mondták még a királyasszonyok.
Karácsonyig
befagytak mind a pocsolyaszemek. Álmukban mentek el, éjjel vagy nappal –
mindegy. Hetek óta lámpát sem gyújtattak. Tapintatosan, csendben haldokoltak.
Pedig réges-régen élet s halál urai voltak. Most boldogok voltak. Míg meg nem
haltak. Ez volt.
Itt volna az ő
meséjük vége.
De a krónikákban
mindig van egy epilógus. Sőt, vannak krónikák, amelyekben az epilógus fontosabb
az előzményeknél.
Mi történt ezután?
Ez itt a kérdés!
Ezután
heted-hétországra szóló híres, nagy temetések voltak.
A királyi agghajlék
vezetője mondta a legszebb búcsúztatókat. És minden alkalommal elmondta azt is,
hogy „a mi társadalmunk a legjobb társadalom a világon. Mindenkiről egyformán
gondoskodik. Minden ember kezét megfogjuk. Nálunk nincsenek elesettek.
Betetőztük, amit elkezdtek az apák...”
Utoljára a mi öreg
királyunknak intette be a tust a tamburmajor. Az öreg királyunknak mindig is
fene nagy szerencséje volt. Éppen Vigília estéje volt. Hajnalban fagyott. A fák
zúzmarásak voltak, mint az anzikszokon, amikor az öreg király tetemét valóban
utolsó útjára, az alagsori fagyasztóba
tolták.
Szilveszter előtt egy nappal volt a temetés. Az öreg királyunk ott
feküdt a fekete koporsójában, haja,
szemöldöke fehér volt, mint a zúzmara, bajuszát, szakállát azonban tévedésből
leborotválták. Ezt még a hozzátartozók sem vették észre. Kevesen jöttek el,
ilyenkor mindenki a másnapra készülődik, ráadásul még havas eső is esett.
Mondják, úgy mondogatják az emberek, hogy ilyenkor, a két ünnep között
„másnapról másnapra él az ember”.
A temetésen a hozzátartozók elsiratták önmagukat.
Így volt, mese
volt... Aki nem hiszi, járjon végre utána...
*
Egyezzünk meg az alábbiakban mindjárt itt a legelején: császár vagy király,
a mesében is mindegy. Különösen a mi szempontunkból. Hiszen hogy is volt? A
Lajtán innen király, a Lajtán túl császár. Így megy ez. De hol van már a Lajta.
Pedig el sem terelték.
1
A
folyosó
Ül. Szürke, félhomályos a folyosó.
Unalmas volna, ha semmi köze nem
lenne hozzá. De van. Vagyis, valójában nincsen, és mégis van. Kényszerhelyzet.
A kényszer játéka. Az unalom is kényszer. Mert minden kényszer unalom. Pedig az
unos-untalan rákényszerített unalom nem is valódi unalom. Mégis unalmas.
Ez az unalom valami más. Olyan,
mint a közelítő betegség. Fojtogató, megfoghatatlan semmi. Tán csak szorongás,
mely közben az ember fokozatosan megszűnik felnőtt lenni. Mert ez is, mint
annyi minden, csak játék.
* * *
Nagyanyám, nemtetszését kinyilvánítandó, többnyire így
mondogatta: „Ezek már megint...” A háború után az ő szótárában ez az „Ezek...”
egyértelműen a kommunistákat jelentette, vagyis azt a szörnyű modortalan
társaságot, csvargát (talán – legalább
is Nagyanyám szerint – a csvarga volna
az ideillő fogalom), akik magukat akkor éppen kommunistának vallották.
Kik is voltak nálunk, Nagyanyámnak idejében, ezek
az „ezek”?
Alig emlékszem néhányukra. A potrohos Skulimant
Böbére, a vastagon rúzsozott Pete Sárira, a rosszhírű Lengyel-szálloda
nevezetes tündéreire, Rekettye Bandira, a szobafestőre, aki délben már úgy
dülöngélt, hogy a duplalétrát is falnak támasztotta, Sperga Jóskára, a
megszállott bádogosra, aki mindenkinek telebeszélte a fejét a rögeszméivel,
hirdetett már mindenfélét: világvégét, Jehovát, bicsérdizmust, dél-amerikai
kivándorlást...
Akkoriban meg azt híresztelte magáról, hogy 19-ben
vöröskatona volt. Aligha lehetett az, mert 19-ben nem lehetett több ez a
levente, tizenhárom évesnél, esetleg tán a bátyja, a Karcsi, aki 40-ben
Sólyomffyra magyarosított, de mégsem lett vitéz belőle.
Lehet, hogy köztük volt még Krawica Lajos, a szabó
is. Vagy ő csak később lépett be a pártba? Még a háború alatt nyilaskodott
Vácon. Ezt pusmogták róla. – Az egyik csvarga követi a másikat – állapította
meg lakonikusan Nagyanyám, mindig, amikor Krawica család szóba került. Ki
tudja, mit művelhetett ez a Krawica Lajos? Tény, hogy a zsidók nem varrattak
nála, de nem csak a zsidók. Krawica nem dolgozott szépen...
Ezek valóban nem
voltak díszes társaság. Nem. Jobb emberek akkor még nem mentek közéjük.
* * *
A folyosóról
nem lehetett kilátni. Betonházi folyosó. Egyenes. A két végén, ablak helyett,
átláthatatlan üvegtéglafal. Vagy inkább áttekinthetetlen. Mert a fényt még
átereszti – úgy-ahogy. De a tekintetet már nem. Igen, itt minden
áttekinthetetlen. Ez volna tán az áttekintetnélküliség? Ez a homályos, piszkos
fény. Az üvegfalon settenkedik át, mint a sikátorokon. Mintha maga a fény is
félne.
Különben, csend
van. Nem is csend, valami, ami a csendnél is rosszabb.
A hallgatás.
A letaglózó
várakozás szüli. Minden zajmorzsa figyelmet kelt. A saját talpa alatt
megcsikorduló homokszemcse is.
Csikordul, hangot
ad, mintha bemutatkozna: „Kvarc”.
– Van szerencsém! –
mondaná. Persze nem szól semmit. Csak a bolond beszél magában. Ráadásul a
bolond beszéd a gyengeség jele lenne. Ezek még vérszemet kapnának tőle.
Inkább a cipőjével súrolja a padlót. De a kvarc most hallgat.
– Ez a kvarc lesz a
végső... – dúdolja hangtalanul. Végigtapogatja az egész közismert
melódia-foszlányt. Orra légcsatornáiban az áramló levegő mentén kísért a ritmus
és a dallam. A kötelező, nem szeretett, fülbemászó melódia kerekedik ki belőle.
Eluralkodik rajta. – Hallatlan. Az Internacionálé* itt és most?
– Inkább
kísérthetne valami feledésbe süppedt szirupos filmzene – reménykedik, de
most: direkt nem az kísért – ...lehesz a véhégső...csahak összefogni
mahár... – Hiába, a költészet mégis csak egy nagyon nagy dolog.
– Hát hallgass
végre! – lélekben rivall egyet befele, önmaga belső rezdülései fele, de a
dallam nem hallgat el – éhés nemzetközivéhévé lehehehesz! – és lám: már nem
fegyelmezi lelke ostoba játékát, még csak nem is bosszankodik. Továbbdudorászik
(bár fásultan) az orrán át, és csak arra vigyáz, a felsejlő „Akácos út”
bűvöletében hogy – Ne hallja senki más! – És nem is hallja. Nem is hallhatja.
Hiszen ez… Hallatlan. Ez a költészet, mint olyan, még ilyenkor is halhatatlan.
* Az
„Internacionálé” egykor oly közismert dallama
* * *
Nagyanyám gyakran ült a kisablaknál. Onnan az udvar sarkába
látott. Egy csenevész barackfára meg a fáskamra sarkára. Figyelmesen
szemlélődött, hosszan figyelt. Mint, a moziban.
Én nem láttam onnan szinte semmit. Csak csenevész,
madártalan ágakat. De Nagyanya látta az egész mozit, emlékezett és mesélt.
Nemrég fejeződött be a háború, nemrég még
randalíroztak a városban az oroszok (a davajok – ahogy ő emlegette őket), és
elvittek az emberek kezéről minden karórát, sőt, nagyanyám ezüstjeit,
bekoszolták az asszonyok tisztességét, megalázták a férfiakat. A davajok* a
kelleténél jóval több karórát viseltek karjukon.
–
Amikor elvonult a front – mesélgette suttogva
Nagyanyám a húgának.
–
„Nicht vor dem
Kind!**”- válaszolt rá szintén susogva Kamilla néni. Kamilla néni olyan
hangosan susogott, hogy csak úgy harsogott a rekedtes hangja. Apám szerint
Bernecéig el lehetett hallani, ha valakivel bizalmaskodott. Így hát, mi
gyerekek, még a behúzott szobaajtón keresztül is, minden történetet
meghallgattunk.
Szóval, miután elvonult a front, pontosabban
pár héttel utána, a kórház előtt asszonyok álltak sorban, küretre várva; a
davajok erőszakkal férfiakat vittek el, sokukat örökre – malenkij robotra***;
néhány sovány zsidó hazajött a koncentrációs táborokból, ismerőst, rokont,
barátot vagy legalább a nyomaikat keresve reménytelenül rótta az utcákat.
Mintha, ügyet sem vetettek volna rájuk – de azért, még ezekből a
szerencsétlenekből is elvittek néhányat arra a bizonyos malenkij robotra. Az
itthon maradott zsidókból sokan lázasan pakoltak, és költöztek ki,
Palesztinába, a remény országába. Megint a másik országhoz csatoltak minket –
és kitelepítésről pusmogtak az asszonyok a piacon. Minden olyan ideiglenesnek
hatott. A kommunista párt is.
Mert milyen párt is volt ez párt? Nagyanyám szerint
alig harminc évvel a kommün után – már a neve sem volt jó. Mi az, hogy
kommunista? Hát még a programja, ha azt egyáltalán annak lehetett volna
nevezni. Ünnepelték a muszkákat****, meg kollaboráltak velük, hogy együtt
könnyebben rabolhassák ki az országot. Már ami a javakból a háború után
megmaradt. És ezek még büszkék is
voltak erre. Mint a felfuvalkodott cselédek.
Hogy a várost megint elcsatolták az anyaországtól, az ezeket
egyáltalán nem zavarta.
* Az orosz katonák
1945-ben elterjedt csúfneve. DAVAJ – az adni ige felszólító módja.
** Ne a gyermek
előtt! (ném.)
*** Kis munka
(orosz), ezzel az ürüggyel hajtották el a békés lakosságot, hadifogságba,
gulagokba az orosz megszállók.
***) Az oroszok
csúfneve, etimológiailag a Moszkva (város és folyó) tulajdonnevéből vezethető
le, állítólag az eredeti mordvin megnevezés hangzása alapján.
* * *
Máskor már
régen elszundított volna. Még a fogorvosi váróban is szundikálással rövidítette
a feleslegesen múló időt. Erre a képességére büszke volt, mármint, hogy még a
fogorvosi váróban is lazítani tud. Itt meg sem próbálkozott vele. Csak ült,
szájában a három álmatlan éjszaka ízével.
Micsoda éjszakák?
Ezekkel az éjszakákkal akart foglalkozni. Mindent végiggondolni, újra
összerakni, világos rendszert teremteni saját gondolatai közt. De a szándéknál
tovább nem jutott. Hiába volt minden igyekezet. Aprólékosan, szinte
filmkockákként maga elé képzelte a nevezetes pénteki napot. Arra
összpontosított, hogy minden apróságot rögzítsen. A fogmosást, az apró
teszek-veszek mozdulatokat, de amint összeállt egy kép, bármily fontosnak is
tűnt az esemény, elkalandozott a múltba.
1968 őszén az
eltaposott, hervadó „prágai tavasz”-ban elkísérte egyik barátját Dobrota Igort
a város, Pozsony széléig. Az osztrák hátár akkor, pár hétig, szabadon átléphető
volt.
– Te, ti? – kérdezte Igor.
Nemet intett.
– Miért?!
Széttárta a kezét.
Kínos, suta helyzet. Szellemeskedni kellett volna. Semmi sem jutott az eszébe.
Akkor, hallgatott. Később, évek múltán egy viccpoén, (füllentés?), settenkedett
e búcsúzás emlékképei közé:
– Kalandvágyból... Maradunk! – mondhatta volna
akkor. Meg máskor is, ezen elszalasztott pillanat elmúltával.
* * *
Egy dzsentrid kisvárosban pártot szervezni, méghozzá egy
ilyen pártot, még a párt harcias központi vezetősége erejét próbáló feladat
lehetett. Ezért nem is csoda, hogy nem sokat teketóriáztak. Igen, akkoriban
gyorsan döntöttek, valóban nem teketóriáztak. Radikális, gyorsan döntő, kapkodó
korban éltünk. A kisváros rosszhírű szállodájának hírhedett prostituáltjaiból,
csavargókból, munkakerülőkből, jöttment, gyanús idegenekből szervezték meg a
pártot.
– Semmin sem
csodálkozz, Imre! Ezek mind egyformák. – mondta apámnak, majd elnézett a
semmibe, de úgy, hogy abban benne volt minden. A sértettség, a reménytelenség,
a meg nem értés, a fölény, az undor, a szent harag. Nagyanyám nem bánta volna
ilyenkor, ha összedől a világ, de azért azt is tudta, hogy nem fog összedőlni,
mert ezek miatt még a mélységek alantas ereje sem moccan...
* * *
Nem volt kezdő az ilyen folyosói várakozásban.
A rendőrség még a moziban is egyforma. Kelet-Európában még egyformább. A
politikai rendőrség meg különben is minden szovjet csatlósnál egy kaptafára
készült. Az egyik csatlós országban olyan, mint a másikban, csak a nyelv
változik.
A „titkos” bejárat általában rafináltan
az útlevélosztályon át vezet. Oly ismerős megtévesztés. De ez sem győri ötlet.
Kassán is így ravaszkodtak. Ez is a Varsói Szerződés országainak egyik rokonszenves
ötlete, specialitása. Általánosan elterjedt stratégia a várattatás. Váratnak, mert
egykori nagy főnöküktől*, kurzusokon idézgették nekik, hogy „így kell az
osztályellenséget finoman megpuhítani”. Váratnak, mert itt mindenütt váratnak,
mert ez is munkahely, mert ezeknek is van munkahelyük, és a munkahely
arra való, hogy semmittevéssel üssék el az időt. Vagy kurzusokat tartsanak. De
most csak lazán kávéztak a pár éve még szigorúan kötelező napi
pártsajtó-ismertetés helyett.
Vagy tán korábban, érkezése
előtt, mégis csak sajtóztak egy picikét?
Nosztalgiából? Ki tudja?
Váratnak, mert az összetapogatott
mustáros** poharaikból még megisszák a reggeli kávét, rágyújtanak a
cigarettájukra és fecsegnek. Persze gondosan differenciálva a témákat, mert ez
az éberség munkahelye. Ha bármelyikük elszólja magát... Akár a horgászból is
hal lesz. Mosdatlan szemekkel nézik a kávéspoharakat, alig kényszeredetten
röhögnek a disznó vicceken, mert csak disznó vicceket mondanak,
ismernek....mernek....
A valóságban, tán mégsem a rendőr
volna buta? Esetleg, a sorsa az. Talán.
De azért mégis buta. A politikai
rendőr meg különösen az. Olyan egyszerűen kell gondolkodniok az ideológia
hétköznapi őreinek, hogy ez butaság nélkül elviselhetetlen volna. „Ha egyszerűen
gondolkodtok, mint a dolgozó nép, akkor keretben maradtok!”- mondta nekik egyik
főnökük, bár lehet, hogy ő is csak egykori nagy főnöküktől idézte.
Mert nem fouchék ők, hanem
gondolkodásukban gátolt rovarok.
A rovarokat
maga elé képzelte. Az a tetű Fouche is rovar volt. Így igaz! Rovarok, meg a
csikorgás a talpa alatt. Megborzongott. Szeretett volna már bemenni. Így
felkészületlenül is...minél előbb... csak legyen már túl rajta ... mindegy.
– Rovarok! – hányingert érzett.
Már csak Kafka hiányzott ide!
Kafka meg a kávé. Lemosni a fogakra száradó lepedéket. Kaffa. Kávé!
A kávé, bizony, jól jött volna.
De azokból a mosatlan poharakból...
*Dzserzsinszkij
** Eredeti kelléke
a kelet-euróa-i jellegű szocialista kávézásnak
* * *
Nagyanya még a vitrinből
elővett, tiszta kávéscsészéket is gondosan megtörülgette, mielőtt kávét vagy
teát töltött beléjük.
- Cseléd nincs, rád meg nem
bízhatom – kedveskedett. – Bizony, magad
uram isten, ha szógád nincsen! – nevetett. Mintha ez lett volna a kedvenc
vicce. Hát, humora az nem volt. Ha ilyenkor nem léptem le időben, kamillateát
kellett innom „finom” mézzel. Múló, nyúló, mézes-mázos pillanat.
Nem én voltam Nagyanyám
szemefénye. Valószínűleg már akkor gyanússá válhattam a szemében, amikor
karácsonyra a Jézuskának címzett terjedelmes levelemben vörös barettsapkát
kértem, olyant, mint Bohusnak is volt. Sötétkéket kaptam, –
büntetésből a sok helyesírási hiba meg a viharosra sikeredett külalak
miatt – gondoltam akkor.
Sosem viseltem szívesen azt a
sapkát.
– Pedig milyen elegáns ez a
kék szín... – mondogatta Nagyanyám minduntalan, amikor kezébe vette a sapkát.
– De nem piros! – válaszoltam.
– Itt már lassan minden hülye-piros lesz. A
sötétkék mindig elegáns. – De ezzel az
ismétlődő megjegyzésével csak rontott amúgy sem felhőtlen kapcsolatunkon.
Különben sem vágytam arra, hogy elegáns legyek.
Bohus sem tetszett neki.
Szüleire azt is mondta, hogy ezek, de ha Bohus keresett sosem mondta
például, fejével kifelé intve, hogy: ez keres. Pedig mondhatta volna.
Mert a nevét azt még véletlenül sem ejtette ki.
– A gyerek
az gyerek, az semmiről sem tehet. – mondogatta ránk is meg az ablakai alatt
hangoskodó szomszéd gyerekekre is, skandálta ezt a rossz klapanciát, amely tán
még a zárdai mondókákból ragadt meg a fülében. Bohust is semlegesen, apám
szerint majdnem hogy kedvesen, csak „kicsi gyött-ment szomszédgyerekként”
emlegette.
Nekem akkor nem volt különösebb bajom ezekkel.
Sőt. Bohus apja kétszer engem is felültetett a motorkerékpár benzintartályára
és fordult egyet velem az utcában. Olyan ügyesen, hogy Nagyanyám meg ne
láthasson. Bohust naponta megmotoroztatta. Annak rendje s módja szerint
irigykedtem, a motorra is meg a sapkára is.
* * *
A határon körbeállták az autót.
Esteledett. Komótosan, mintha csak sétálgatnának, úgy jöttek. Egyikük sem
kapkodta el. Ez a nyugalom, mondják, a jó kiképzésnek, a fegyelem erejének a
legbiztosabb jele.
Viszont, a szemükben a mindenre
elszánt ellenség, ez az értelmiségi házaspár és három kamaszlány, gyanútlanság
álarcában ült a kocsiban, mintegy jelentős veszélyt megszemélyesítendő, a
szolgálatot teljesítő tizenkét (ádáz?) katonára vonatkoztatva. Stratégiai, de
főleg ideológiai aspektusból. Ráadásul fegyvertelenek voltak. Ez gyanús,
körmönfont taktika is lehetett ez a részükről. Mármint a ravasz civilek
részéről. Ugye, mert sosem lehet tudni!
Itt nem lesz tere a szellem
diadalának, az már hétszentség! – gondolhatta volna egy pártatlan szemlélő. De
nem szemlélődhetett senki.
Kicsit hosszúnak tűnt már nekik
(az autóban ülőknek) a várakozás, az útleveleket már vagy tizenöt perce
leadták, de a világnak ebben a részében rengeteg kényszerhelyzet teremtődött a
hivatalos szervek felségterületén. Ez most fel sem tűnt. A várattatás,
errefelé, amúgy sem számított atrocitásnak. Bent az autóban szenvtelen arccal
beszélgettek, tisztelettudóan, bár kicsit idegesen – hiszen az, ott, pár tucat
méterrel előttük, mégiscsak a legendás vasfüggöny – de halkan szóltak
egymáshoz, hogy a hivatalos szervet fontos munkájában még véletlenül se
zavarják meg. Künn a határőrök között: sűrült a fegyelmezett hallgatás. Annak
rendje és módja szerint. Ahogy kell!
Közben a katonák tervszerűen becserkészték a
kocsit, akik szemből közeledtek, azok nem szegezték a bent üllőkre a
géppisztolyt. Csak szépen, civilizáltan készenlétben tartották. Akik hátulról
jöttek, azok – biztos, ami biztos – rájuk szegezték a fegyverek csövét. De az
csak a visszapillantó tükörben látszott.
–
Na, szálljanak ki! – szólalt meg szinte engedékeny
hangon, egy olyan vezetőféle.
Ő maga is megkönnyebbült, hogy végre megtörhette az egyre
kényelmetlenebb, kissé tán nevetséges csendet.
–
Mind? – kérdezte
a nagyobbik lány. A vezetőféle akkorát bólintott, hogy abból mindenki
megérthette, hogy részéről a vita lezárva.
– Az osztályellenség roppant agyafúrt! – rémlett
fel az agyonismételgetett süket duma (az idézett Nagyfőnök?) a kiskatonák tompa
emlékezetében. – Éberség mindenekfölött!
Sosem feledjétek! – és tényleg nem feledték. Ezért álltak a hátsók, szinte
rezzenetlenül, előreszegezett fegyverekkel. Ez nem is okozott volna semmilyen
fennakadást, ha hátul, a középen ülő lánynak a szoknyája nem akad be az ajtó
zárjába, s nem kell emiatt megfordulnia. Így feltűnt. Azonban ez a kisebb,
váratlan esemény, szerencsére nem váltott ki semmilyen pánikot, balesetet sem
okozott. A katonák többsége, a lány váratlan mozdulatára, még a fegyverét sem
biztosította ki. Nem történt „esemény”.
–
Akkor maguk most velünk jönnek – egyezett bele, minden kérés nélkül, a
katonai csapat vezetője.
–
De...? – vakkantott, inkább csak magának a középső
lány.
–
Nem vagyunk felhatalmazva, hogy kérdéseiket
megválaszoljuk.
–
Pofa be! – szisszent ki apjukból az iménti kisebb,
váratlan esemény idegessége,
különben is, neki már volt némi gyakorlata az ilyen
párbeszédekben.
A csapat vezetője szemlátomást
megkönnyebbült az apai szótár, ismerős, szélsőséges közérthetősége hallatán. A
három lány, – riadt csirkecsapat –, szava elakadt a furcsa reakció okán, és
anyjukhoz húzódtak. Később az apa is közelükbe lépett, mert szégyellte a
„pofát”. Szégyellte a pofáját.
* * *
– Partizán
volt – mondta büszkén Bohus, amikor leszállt apja motorkerékpárjáról.
Istenítette az apját. A motorkerékpár támasztékon állt. Bohus ficánkolt,
berregett rajta. Száguldott a lelke.
Ilyeneket már inkább el sem
mondtam a Nagyanyámnak, mert ő biztos még a partizánságban is talált volna
valami kivetnivalót. Pedig Bohus, néha még a vörös sapkáját is kölcsönözte.
Nagyanyám nagy örömére Bohusék
elköltöztek.
– Ezeknek
is felvitte az isten a dógát – mondta, mert Bohus apja valamilyen funkcióba
került. Ez meglátszott rajta. Új bőrkabát, új motorkerékpár...csupa újonnan
konfiskált holmi. Mi meg, egyelőre, maradhattunk, csak kisebb házba kellett
költöznünk. De hát költözni az a legjobb...
Eredetileg úgy volt, hogy kitelepítenek, idegenbe visznek, ahol senki
sem beszél magyarul... De aztán – sajnos ez a nagyobb kaland kútba esett – mi
mégis maradhattunk. Csak a házaink mentek rá. Néhány ékszer. a többit elvitte a
pénzbeváltás... és közben, igen, Nagyanyám ment el.
– A
végső számadásra, – mondogatta megrendülten apám. A megrendültségét sehogyan
sem értettem. Apámnak sem lehetett vele könnyű. Mármint a Nagyanyámmal. Apámmal hosszú esti beszélgetéseket
folytatott, és ezeket akkor is mindig megejtette, amikor a betegség már az
ágyhoz kötötte és apám valami ürüggyel egyre később érkezett haza. Apámon
látszott, hogy, ha rajta múlna, kihagyná ezeket a kioktatásokat.
– Tudod fiam, hogy a
magánéletedbe nem akarok beleszólni. – ezzel a mondattal kezdődtek el
rendszerint e nevezetes esti megbeszélések. Apám csak állt, kicsit oldalra
döntötte a fejét és egyáltalán nem volt apaszerű.
Nagyanya meghalt. Vége.
Eltávozott, ahogy a halált a családban megszépítettek. Elment.
–
Milyen számadásra? – kotnyeleskedtem. De
apámmal aznap nem lehetett beszélni.
Azt mondták róla, megrendült a csapástól. Napokig nagyon
komoly arcot vágott, és csak halkan beszélt. Olyan volt az egész, mint egy
szertartás. Napokig nem is fütyörészett, csak egyfolytában viselkedett.
–
Az Úrhoz. – Anyám tapintatosan és gyorsan
ágyba fektetett. Mondott még valamit
a túlvilági ítélő
trónusról... Mire én álomba menekültem. Láttam, hallottam, még ahogy Nagyanyám
megállt a trón előtt...
–
Tudod fiam, hogy a magánéletedbe, nem akarok
beleszólni. – mondá az Úr, de
Bármennyire odafigyeltem, semmit sem értettem meg abból, amiről
vitatkoztak, pedig kíváncsi voltam, úgy sejtettem, hogy Nagyanyámnak is, mint
mindenkinek, volt valamilyen nagy titka, amit ha megfejtek, hirtelen minden
érthető és világos lesz. Az egész világ. Minden, amit most sejtelem, csupa
kusza, titokzatos hangulat, amit félelmek és reménykedések pókhálói
rejtegetnek.
* * *
Sivár, szomorú
helységbe vezették őket. Kopott, ócska, rideg terem, padokkal. Úgy látszik, ezeknek
mindenütt egyforma a berendezésük. De a célnak megfelel. Meg!
Ülni lehetett benne, ácsorogni, ide-oda lépegetni és
szorongani.
Öt katona maradt velük. A két
ajtónál kettő-kettő. Egy meg csak úgy, facéran, ha mégis, netán szükség volna
rá. Később kiderült, hogy szükség van rá. Ha valamelyikünknek, netán, szükségre
kell mennie, akkor ő helyettesíti a vécésnénit. Bizalmi szerep, ebben a különös
helyzetben még a vécésnéninél is bizalmasabb. Csak vele, az ötödik katona
fegyveres kíséretében lehetett oda menni, és mindig csak nyitott ajtóval
használni.
Pedig a fajansz nem egy vadállat,
nem harap.
Vagy féltették a berendezést.
Tőlünk? A hölgyek inkább le is mondtak a közösségi szellem e keresetlen
szimbólumának élvezetéről.
A férfinak állítólag mindig
könnyebb. Ő a nyitott ajtónak háttal állt meg, a katona meg mögötte. Kedve lett
volna fingani, de szorongva az sem megy. Mégsem könnyebb.
A csiga idő
benyálkázta a padokat, a kezüket, az arcaikat.
Családtagjait leste, szeretett
volna segíteni rajtuk valamivel– de még beszélgetni sem lehetett.
Öt katona, öt üres tekintet.
Kavics szemeik mögül nem csillant ki az élet. Az volt a feladatuk (parancs),
hogy ne legyenek jelen. Ellenségek voltak valamennyien a nyüszítően sivár
helységben, egymásra sem néztek.
Időnként megpróbált feleségével,
vagy lányaival szembeülni és biztatóan mosolyogni. Ez a néhány kísérlet még
nevetségessé sem vált, mint válhatott volna máskor. Ő is érezte, hogy kínos.
Abbahagyta, majd újra kezdte. Megint abbahagyta, megint elkezdte. Felesége
mereven nézett, kitömött madár, már a szemét sem mozdította. Aztán, minden
erejét összeszedve, mégis intett neki, hogy nyugodjon meg. Alig ismert rá
felesége tekintetére, mozdulatára. Valami maradék részvét-szerű érzést kapott
tőle. Ez jó volt.
Kint már
virradt. Ettől valamennyien szomjasak lettek. A katonák is. Egyikük elment, és
hozott ásványvizet. Ettől ők még szomjasabbak lettek, de ez vendéglátóikat
szemmel láthatóan nem zavarta.
Fordított esetben...
De nincsenek fordított esetek.
Reggel,
minden magyarázat nélkül visszakapták a kocsijukat… És most? Ilyen lassan az
idő még tán sosem múlott. Nem tudták… Hová? Miért? Kihez? Egyáltalán mi ez?
Játék? Beültek a kocsiba. Félelmek és
remények hullámoztak, mint egy olcsó krimiben. A katonai autó egészen a lakásuk
bejáratáig kísérte őket.
Jusson az
élményekből még a szomszédoknak is valami.
Jutott.
A vezetőféle közölte, hogy
holnapután, azaz hétfőn reggel jelentkeznie kell az útlevélosztályon. Semmi sem
tűnt valódinak, még az ajtókilincset is anyagtalannak érezte a markában.
– Igen az (azaz itt és most ez már a bizonyos,
valódi) útlevélosztály. –
Bólintott.
Fedőintézmény* – a nagy ötlet megtestesülése.
– Ott, (azaz itt) majd mindent megmondanak –
mondta a vezetőféle. – Az útleveleik is ott (itt!) vannak. Addig nem hagyhatják
el a várost!
– Hát még az országot! Ez abszurdum – mondta
már bent a becsukott ajtó mögött.
Felesége
elfordult. Mintha szégyellné szeme fénytelenségét.
*
Tudományosan még nem bizonyított, empirikus tapasztalatra épülő megfigyelés.
* * *
.
Sivár, szomorú volt a
reggel. Másnap vagy harmadnap volt a temetés. Semmi sem volt a helyén, semmi
sem volt olyan, mint előtte, a víznek is megváltozott az íze. Néhány
kötelességtudó rokon fel- felszakadó zokogásával zavarta meg az unalmasan
terpeszkedő, haszontalan csendet. Ezeknek a felzokogásoknak szemmel láthatóan
senki sem örült, sőt később már a nagynénik sem biccentgettek rá, egy- két
strófával csatlakozva hozzá, mintegy elismerés gyanánt, hogy lám, az igazi
gyász az megismerszik. Már mindenki unta a közös sírdogálást. Nagyanya is unta
volna. Ő különösen.
–
Ne nyuszogj, fiam! – mondta még a húgomnak
is, ha lehorzsolt térde miatt sírva
fakadt – Az nem
segít. Kösd be a sebedet és játssz
tovább – ez volt a regula.
* * *
A gondolkodás
racionalitása a fontos. Még akkor is, ha a helyzet maga irracionális. A
higgadt, hűvös gondolatok. Tudta, hogy minél előbb meg kell szoknia az
állapotot, amelybe belecsöppent, a látványt, saját fáradtságát és gyengeségét.
Az önsajnálat, pedig egyszerűen tilos!
Csak a
titok segít. Titkolni kell a félelmet, az undort még a látványt is. A
hétköznapi unalmas látványt és a különöset is. Még azt is, ahogy ilyenkor a
folyosóról nem nyitható ajtók pogácsa-alakú, alumínium kilincsei megpuhulnak,
megnyúlnak, cseppfolyóssá válnak.
Óriási
könnycseppek a kulcslyukak felett.
* * *
– A sírás semmin sem segít, a
barátokat bosszantja, az ellenséged meg megröhögteti. – Ezzel már apám toldotta
meg (– Nagyanyám szerint…bölcsködve”) a mater familiae szentenciáját,
vélhetőleg feleslegesen. Vagy nem? Csak éppen Nagyanyám nem szerette a közösen
befejezett véleményeket. Elmondta,
kéretlenül is, amit akart, és pont.
Apám is ugyanezt tette. Övé
volt mindig az utolsó szó. Ilyenkor még Nagyanya sem szólhatott közbe. Sőt,
feltűnően hallgatott. Ilyenkor, a gyerekekre se szólhatott, bármennyire
szeretett volna, hogy
–
lefekvés után ne, tessék trafikolni!
Apám révén sőthelyzetbe jutott az esti
társalgás.
A
sőthelyzet, Nagyanya saját fogalma volt. Ő teremtette.
* * *
Már vagy tizedszer próbálkozott. Lábfejét csavargatta, úgy dörzsölte talpával
a padlót. De Kvarc úr nem jelentkezett.
A kiszüremlő zajokból tudni
lehetett, hogy rövidesen véget vetnek a rituális reggeli kávézásnak. Már a
hálás nevetések hangszíne is ezt jelezte. Ha már csak göcörésznek, akkor
nemsokára vége. Még nevettek, kicsit ugyan erőszakoltan, egy-két utolsót, vagy
inkább utolsóelőttit, a főnök sokszor elmondott viccein, de már rakosgatták a
helyükre poharakat – valamennyi értékes daktiloszkópiai gyűjtemény, – a
cukortartót, helyettesítő befőttesüveget (az is az) és a különféle
vendéglátó-ipari egységekből származó kiskanalakat.
Rájuk akart
gondolni. Faarccal kinevetni esetlenségeiket. Ügyetlenségeiket. Ez az egyetlen
módszer, az egyetlen működőképes stratégia. Ez maradt. Semmi más.
A lenézés ereje.
– És ez működik. Működött akkor, Kassán is. – emlékezett
vissza. Ebben az országban, ugyan, még nem volt szerencséje a politikai
rendőrséggel, de valami hasonlót várt, mint amit eddigi tapasztalatai
nyújtottak. Hiszen, az ottani jegyzőkönyvek már úgyis itt lehetnek. Miért ne?!
Utáljuk egymást, és mégis működik a kommunista internacionálé! Testvér-országok
vagyunk.
Vagy mi a szar?
Ezek a senkik, nem fognak ki rajta, ha
ezzel a módszerrel él. Fegyelem és figyelem kérdése az egész. Mindezt titkolva,
hogy ők észre se vehessék. Semmi dölyf. Ezeket eleve lenézi az ember, de
a lenézés ne legyen mámoros. Ez nem könnyű. Viszont ezeknek semmi közük a
lenezés öröméhez. Semmi. Legyen tehát sőthelyzet.
Hiszen.
Hiszen, mi, a jóérzésű emberek,
ugye az állatkertbe sem azért megyünk, hogy a vadakat szórakoztassuk, vagy
netalán dühítsük. Etetni is tilos!
De kik az a mi?
Várta, hogy
nyílik az ajtó és szólítják. De nem. Az ajtó kinyílt, egy szőkített, kicsit
megereszkedett harmincas, már kissé szögletes csípőjű nő tipegett el előtte
lila virágos, sárga, magas sarkú, műanyag strandpapucsban. Szűk, piros
pulóverben vonult, magasra tupírozott, hidrogénezett kontyát merev
nyaktartással óvta a szétzilálódás ellen. Fontoskodó, merev ábrázatot viselt, a
megközelíthetetlen hivatal szimbóluma akart lenni. Az imént még sikítva,
kancásan vihogott, mintegy ismételten felhívva a „fiúk” figyelmét, hogy tud ő
még ennél vérforralóbban is kacagni, ha megfelelően ingerekkel környékezik meg,
teste-lelke titkosnak vélt tájait. A folyosó végén eltűnt egy kis ajtó mögött.
Az iroda résnyire felejtett
ajtaja mögül harsányabb férfiröhögések hallatszottak.
– Értitek? A Klahárrihika...
biciklin... hahaha! – Valószínűleg most
éppen a nő rovására viccelődtek, hiszen vélhetőleg már olyan szoros elvtársi
viszonyban lehettek egymással valamennyien, hogy még Klárika előtt sem fogták
vissza magukat, eddig is megosztották vele még a legdisznóbb poénokat is. Sőt
Klárika nevetéseit hallva, nem hiányozhatott delejes nőiességéből a
kezdeményező készség (szándékában talán kacér, de mégis inkább vulgáris)
szikrája sem.
A folyosóvégi keskeny ajtó ismét
kitárult, és újra megjelent Klárika. Izzadtságátlója* betöltötte a léget.
Tekintetében volt némi mosoly. Talán a megkönnyebbülés mosolya, mert a kávé és
sok röhögés hatására szűk szoknyába préselt rekeszizmai elindíthattak bizonyos
kizárólagosan privát, ezért titokzatosnak vélt belső folyamatokat. Vagy a
sikerélmény, hiszen némileg csökkenhetett a szűk szoknya szorítása, és serény
munkával megújította make up-ját is, s ez különösen az ajakpirosításban járt
katartikus sikerrel.
Mindenestre ő is megpróbált egy
mosolyt küldeni feléje.
Az osztályellenségnek nincs
kegyelem! A nő mosolya, mintegy varázsütésre visszahúzódott, a hatalmas konty
ellenére csapottnak tűnő, koponyájába. Maradt a lárva-arc és a hivatástudat,
meg a napok óta szét nem fésült kontyot őrző merev nyaktartás.
Szemrebbenés nélkül nézte tovább
a nőt. Majdnem megsajnálta. A vékony, szűk pulóver képtelen volt elrejteni a
természeti erők harcát. A szoknyaderék peremén, a melltartó pántok mentén
kidagadt a bőre. Hiszen ez már nem babaháj volt. Bizony, nem az. Nem a fiatal
gyümölcsszagú bőr, amiből mindig lehet egy kicsit több. Nem. Ez már egy kissé
viharvert bőr, mely az agyonmosott, rózsaszínű alsóneműk lágy, lomha ráncait
idézi. A melltartó kosarakba, pedig eredetileg kisebb keblek illettek volna.
Klárika nem őzike, az már hétszentség! Klárika egy-két számmal nagyobb volt,
mint öltözéke. Így is akadt szexepilje, varázsa. Jó szándékkal hercignek is
mondható az ilyen, de azért mégsem annyira hercig, mint önmaga véli.
–
Édesem, a csöcsöknek sem lehet parancsolni – gondolta. Majd zavarba jött
attól, hogy itt akarja megvívni, mások helyett, mondjuk: a titkárnők generációs
csatáját. Hiszen eddig Klárika volt az egyetlen életteli színfolt ezen az
abszurd délelőttön. Különben sem vele van baja.
Várt és várt. Cipője talpával a
padlót súrolgatta, Kvarc úr ismét jelentkezett. De most ez nem érdekelte.
– Le
van szarva! Klárika is le van szarva! Elhessegette volna magától ezeket a
gondolatokat... Máskor tán sikerült volna...
De most ez nem ment.
–
Menekülni volna jó! – gondolta, bármennyire is harcolt a gyávaság, a
szorongás, a félelem és a bőven tobzódó hasonló érzések ellen.
–
Ne gondolj a fekete macskára! –
Jutott eszébe e gyakran Freuddal kapcsolatba hozott talányos
pszichológiai közhely.
– Semmi
értelme. Össze fognak zavarni. Ha az ember eleve nem őszinte velük...
Akkor nekik könnyebb. Akkor jön a
szégyen, a kapkodás, az elvörösödés.
·
Caola dezodor, made in Hungary
* * *
„Ne
nyuszogj!” Igen a húgom is sokat nyuszogott. Kicsi is volt, én meg sokat
ártottam neki, amikor csak tudtam. Elvégre ő volt a testvérem.
Gondolom Nagyanyámnak a
nyulakról sem lehetett túl jó véleménye. Pontosabban a nyuszikról. Jó megvolt ő
a feltálalt vadnyúlgerinccel, vagy a vadnyúlpástétommal, különösen, amíg nem ezek
voltak hatalmon, és egyáltalán létezett vadnyúl a piacon. A nyuszizást azonban nem
állhatta. Van, aki nem szereti a plüsst, a kerek, dundi bambaságot. Van, akinek
nem is állna jól. Például egy özvegyasszonynak, három fiúgyerekkel...
– Ne nyuszogjatok, asszonyok! – csattant fel
Nagyanyám hangja, most is, pedig nem is volt itthon. Nem volt itthon, hanem a
kápolnában volt. Azt mondták: kiterítve. A fene se értette. Mint egy pokróc? A
kápolna meg ott van a város másik végén... Kinéztem a nyitott kapun az utcára.
Sehol. Pedig hallottam a hangját. Akkor utoljára... Szólítottam is, hogy merre
van.
–
Elment! – válaszoltak szinte kórusban a kókadozó rokonok. Megélénkültek.
Lesz miről beszélni: „a kisebbik fiúnak majd az eszit vette a gyász, és az
udvaron szólongatta a Nagyanyját.” Micsoda téma!
– Lehet, hogy órákig nem jön haza – gondoltam.
De egyáltalán nem jött haza
többé.
Eszelős délután. Mindenki
sírt, zokogott, versengett egymással. Pedig az, hogy Nagyanya a túlvilágon van,
a jól kiérdemelt mennyekben, végül is, jó hír volt. De ugyanakkor ott van a
kápolnában is? Ráadásul kiterítve?... A fene érti ezt!
„ Túl van már mindenen. Ezeknek
nincs többé hatalmuk felette.” Többnyire valamennyien így vélekedtek.
– A mennyekbe meg ezeket úgysem engedik
be. – Ezt már Nagyanya is megmondta,
most mások idézgették: „ – Minden
kommunista előbb-utóbb a pokolra kerül! – ”. Nem volt ez sem újdonság. Már többször elhangzott, különösen az utóbbi
napokban. A gyászolók susogták egymás
közt, mint egy titkos jó hírt. Hittem is, nem is.
– A túlvilágról – Apám szerint – még senki sem
jött vissza.
Nagyanyámnál sosem lehetett tudni. Elindult a
patikába, valamilyen porért, mert fájt a feje. De félútról visszafordult, mert
közben, ugyan csak gondolatban, összeveszett a patikusnéval. Ezért hát nem
lepődtem volna meg, ha hirtelen belép a kapun. Különösen miután a hangját is
hallottam. Méghozzá tisztán, összetéveszthetetlenül...
* * *
Végül is behívták. Klárika kiszólt, és
tárva tartotta az ajtót. Keze a kilincsen.
–
Maga! – mondta utánozhatatlan egyediséggel. Ő a padon
ült, és felemelte a Kvarc
urat sikertelenül
keresgélő tekintetét. – Rádler ezredes elvtárs várja.
–
Vár? – Klárika bólintott. – Erre! mondta kicsit
hangosabban. Tán siketnek vélte…
Vagy azt hihette,
hogy a határon fülön vágták. Klárika sem tudhatta, hogy most éppen mi a
divat…Meg nem is nagyon érdekelték ezek az emberi-jogi izék…
–
Pedig meg sem beszéltük – folytatta volna tettetett
vidámsággal, de inkább egy
kínlódó mosolyba fojtotta
a szót. – Akkor jó... – és elindult.
Klárikának ez még így is több
volt a szokványosnál. Feszengve, szinte zavartan végigmérte a felpolcolt
melleit éppen hogy nem súroló idegent, majd kitárt balkarjával hirtelen behúzta
utána az ajtószárnyat. Végre! Kezével a szomszéd szoba felé intett... – Mit
különcködik? – ráncolta a homlokát. – Minden művészféle különcködik. Amíg
helyre nem rakják őket…
–
Jobbra az ajtó – sziszegte.
–
Köszönöm, elvtársnő! – mondta Rádler, amikor (ő)
megállt a kinyitott ajtó
keretében.
–
Elnézést. – mondta (ő), bemutatkozott. A keresztnevét,
mely vitathatatlanul
férfinév volt – Farkas – megismételte minden különösen
feltűnő irónia nélkül, majd kis szünetet tartva újra mondta a nevét.
–
Tudom. – mondta Rádler – üljön le! – Ő leült, ez
meg fel sem nézett az
újságjából.
Sörte haja volt, őszes-szürkés.
Majdnem civilben volt, világoskék ing, mintás nyakkendő és kézzel kötött
mellény volt rajta, tiszti nadrágját és fekete cipőjét az íróasztal eltakarta,
zoknija sajnos nem látszott. (Vajon milyen színű lehetett?) Tovább olvasott. Az
ablak sarkánál, egy tonett-állófogason, függött a tiszti zakója. Kifogástalan
állapotban. A szobában két apró
piros-fekete műbőr fotel dohányzóasztalkával és műbőrrel párnázott székek. A
dohányzóasztalkán látszottak a kávéspoharak nyomai.
Rádler olvasott. Vagy lassan ment
neki, vagy pedig ez a lapszemle is beletartozott az ellenség megtörésének
stratégiájába*.
A kassai rendőrségi irodák
kopottabbak voltak. Közönséges faszékek, elvétve egy-egy más irodából
kiselejtezett terjedelmes öreg fotel, fejtámláján horgolt terítőcskével,
mintegy a kínai lakberendező elvtársak ** utánozhatatlan báját idézve.
Lopva Rádler nyakkendőjét
figyelte. Nosztalgiából.
Kassán is tanulmányozgatta a kihallgató tiszt
öltözékét és környezetét. Az ott idősebb volt, faragatlan akácfatuskó,
szerteálló hajjal, gyűrött – de mindig civil, általában szűk, kihízott,
kényelmetlen, öltözékben. Kötött mellénye neki is volt, meg nyakkendője is.
Elnézte, annakidején, a tuskó
testét nyaktól lefele. A szemébe nem szívesen meredt, mert ekkor a kihallgató
tiszt bizalmaskodva mindig közelebb hajolt. Ezt begyakorolta, rohadtul.
Ráadásul az általa, valószínűleg, felettébb kedvelt, társaságinak viszont
aligha minősíthető, otthon főzött, pálinka meg a zsíros, hagymás, fokhagymás,
tán a póréhagymát sem kerülő, (az epeműködést mindenképpen hatásosan serkentő)
reggeli menük utólagos bűze, még tovább fokozta a „társalgás”
megpróbáltatásait. Alig bírta undorát leplezni, és hiába nyugtatgatta magát
azzal, hogy egy boncolóorvosnak ennél sokkal többet kell elviselnie. A szag nem
csak a fizikai valóságban volt jelen, hanem pszichikailag is: a lelkében
bűzlött. Maradt tehát, lehetőleg szaghatáron kívül, az identifikálhatatlan
elvtárs, mint kapaszkodó, mint biztos pont az irrealitás közepén (bátortalanul
feltett kérdéseire, tán tévesen, de eddig összesen három különböző néven
mutatkozott be), igen, ezen akáctuskóra emlékeztető elvtárs leggyakoribb
látványa rögzült emlékeiben: egy torz, dagadt férfi korpusz nyaktól lefelé.
A tuskó nagy szünetekkel kérdezett. De sosem
szundikált el közben. Ostoba, naiv, mégis kellemetlen kérdéseket tett fel a
magánéletéről – gyakran riasztóan pontos adatokkal szolgált –, majd az
osztályidegen elemek lojalitásának elkerülhetetlenségéről tartott hosszú
példabeszédeket. Szónokolt még a politikai rendőrség élcsapati mivoltáról, és
az együttműködés (értsd: besúgás) kiemelt szükségességéről, pontosabban ennek
erkölcsi magaslatáról, az állampolgári elkötelezettségéről.
A viszonylag nagy szünetekben
maradt a szemlélődés. A válaszokat már régen előre tudta. „Hogy ő nem alkalmas
erre, sajnálja de eleve szószátyár típus, ráadásul még álmában is mindent
kibeszél, rossz a memóriája, összekever fontos dolgokat...” Rendületlenül ezen önbecsmérlő
ostobaságokat ismételgetett.
Viszont a szemlélődés –
tapasztalhatta – mindenképpen erőt ad. Dicséretes aktivitás. A szellem tornája.
Nyaktól az asztalig. Összeillenek a színek? Mi lehetett a tuskó eredeti
szakmája a mozdulatai alapján? Volt-e egyáltalán valaha valamilyen szakmája?
Iskolái?
A ruházatáról: Mikor cserélt
utoljára inget? Hord-e alsó inget? (Hordott.) A zakó megegyezik-e a nadrággal?
Van –e ráillő konfekciós méret? (Nem volt.)
A jelek: Borotválkozott-e? Milyen
a körme? Tegnap lumpolt-e vagy a ház körül dolgozott? Mindkét oldalon
megborotválta –e a nyakát, vagy már megint elfeküdte a nyakcsigolyáját?
Mindenképpen lehetettek némi
nehézségei a kés és villa használatával. Sőt elképzelhető, hogy még a kanállal
is gondjai voltak. Nem könnyű ezeket a szerszámokat, a gravitáció cselvetését
elkerülendő, szigorú rendszerességgel csak félig megpakolni. A mohó! Zakója
hajtókáján, meg a nyakkendőn e mohóságnak kisebb-nagyobb árulkodó jelei
sejlettek. Némelyik zsírpecsét frissen, kontúrosan, határozottan terpeszkedett,
másokat gondosan elhalványított a vélhetőleg szorgos hitvesi kéz.
A zsírpecsétes nyakkendőit mindig lazára
kötötte, vagy eleve szétcsúsztak neki. Mindig más nyakkendő volt rajta, mindig
a piros szín valamelyik árnyalata, de kizárólag pecsétes nyakkendő. A
legpecsétesebbnek azonban a zakója hajtókája látszott, lévén, hogy zakóit kevesebb
lehetősége volt cserélgetni.
Krisztus a tanítványaival, az
egyszerű halászokkal még megengedhette magának a nyilvános, közös étkezések
társadalmi luxusát.
– Érdekes – jutott eszébe. Az elvtársakról (és
ez bizonyára nem lehet véletlen) – ezekről
nem maradt fenn ilyen emlék. Mondjuk Brezsnyev utolsó vacsorája, ahogy a
hatalmas, zsírfoltos, összecsöpögtetett, terített asztal mögött rosszarcú
elvtársaival zabál. Vagy Lenin és Sztálin – morfondírozott tovább – füstölt
halat oszt szét az éhhalálban vergődő ukrán parasztoknak… esetleg bicskával, de
ez már demagóg stílus volna – vetette el a gondolatot, amelyet azonban nem
tudott megállítani – bicskahegyről gyümölcsöt habzsolnak, bajszukról lecsorog a
lé. A gulag kerítésén bicskahegyről egy-egy falatot még át is nyújtanak
lecsukott hittársaiknak, feleelvtársaiknak.
Rádlerral nem ment ez a játék.
Egyrészt keszeg, gyomorbajos benyomást keltett. Másrészt jóval pedánsabbnak
tűnt az eddigi kihallgató tiszteknél.
Famulusa, Kertner százados, öltözéke is viszonylag
kifogástalannak volt mondható. Igaz, Kertnert a színek különösebben nem
zavarták. Mármint az öltözködését illetően. Most is, ahogy belépett az irodába,
civilben, frissen vasaltan, szürkén, vállán hivalkodóan nőies sárga kasmírsállal,
nyakában egy lehetetlenül keskeny padlizsánlila bőr nyakkendővel. Halkan
köszönt, még tekintetük sem találkozhatott, máris elosont. A szomszéd! Amikor ő
is együttműködésre szólította fel, pontosabban felkérte, vagy három héttel a
húga temetése után, hogy a szlovák politikai rendőrség által megfigyelt
barátairól meséljen, ráadásul néhányat név szerint is felsorolt... Az
alkalomhoz illően öltözött fel. Szürke öltöny, drapp ballonkabát, hozzáillő
drapp, steppelt kalap, a feledhetetlen, padlizsánlila szíj, meg az ominózus sál.
Valamiért biztosan nagyon tetszett neki az amerikai bőrnyakkendő, meg az a sál.
– Véletlenül épp erre sétáltam – mondta. Igen,
akkor is ez a bőrszíj (póráz?) lógott a
nyakában. A mindig civilt viselő Kertner, pedig neki a
kés-villával nem voltak lényegi gondjai, még sem volt Nagyanya mércéje szerint
úriember.
– Így van. – ismerte el utólag, mintegy
nyugtázva pontos megfigyelését.
Ezt azonban, akkor… helyben, nem
lett volna mindenképpen fontos közölni is vele. Nem kellett volna minden áron
véleményezni se a spicliskedést, se a sálat. Mindig ezeket az „apróságokat”
kapkodja el.
Úriember!? Ezek? Ezekről
legalább tudhatta, hogy mik. Időben. A többséget azonban nem ismerhette fel.
Ott hemzsegtek körülötte, hátbaveregetős feszélyezetlenséggel.
* Dzserzsinszkij
** Mao
* * *
Tele volt a házunk
rokonokkal, ismerősökkel, szomszédokkal és mindenki állandóan Nagyanyáról
beszélt. A temetés délutánján az egész város minket nézett. Elvonultunk a
kápolnába.
Valaki felemelt a ravatal
fölé, hogy Nagyanyát utoljára láthassam. Nem ő volt a koporsóban. Annak a
homloka felöl, néztem az arcára. Egyáltalán nem hasonlított Nagyanyámra. Se a
bőre, se a formája, homloktól lefele keskenyedő arc, mint egy lakkozott
bádogmaszk, fénylő, zsíros krémmel kezelt bőr, ez nem az övé... Mondtam is,
hogy
– a ez nem ő... nem ő... nem ő... Valaki újra fel
akart emelni. Tiltakoztam, rúgkapáltam, de hiába.
–
Legalább búcsúzz el tőle – hallottam.
Elfordítottam a fejem. Aki felemelt, most már
meg is rázott.
–
Búcsúzz el, kölyök!
Sírtam. Sírtam, akkor is,
amikor letett. Nagyanya nem szerette a nyuszogást. Én most
neki is, érte is sírtam. Senki sem keresett, senki sem
törődött velem. Kimentem a temetőkapun. Hazamentem. Ilyen messziről azelőtt még
sosem mentem egyedül haza. És végignyuszogtam az utat.
* * *
Rádler felemelte
a fejét. Borz arca volt.
– Hova akartak menni? – kérdezte, de a szemén
látszott, hogy nincs az a válasz, amit
elhinne.
–
Bécsbe. A keresztfiam négy éves. Először ünnepelhettünk
volna együtt. A kassaiak
még a keresztelőre sem engedtek ki... Annakidején. – Sok
lesz, gondolta. Különösen ez az utolsó mondat, ez az összehasonlítás.
– Csak ide, Bécsbe? – hitetlenkedett
Rádler egyre hangosabban. – És vissza mikor?
–
Egy hétvége Bécsben – erősítette meg.
–
Az egész család. Az egész, összetartó, szent család –
ironizált.
Miért nem a saját családjával
ironizál? Egyáltalán van az ilyennek családja. Ezek még
szaporodnak is?
–
A nyáron is kint voltam hat hétig Németországban. –
Megérezte, hogy Rádler
azzal gyanúsítja, hogy emigrálni akartak. – Lányaim
ugyanakkor egy tánc-együttessel Franciaországban, feleségem meg Bécsben. –
elhallgatott. Nem értette, hogy mitől fél. Hiszen ha fél is, az már nem segít
semmin.
–
Igen – mondta Rádler –, akkor ez fel sem tűnt senkinek.
Az sem hogy maga 82
órával később lépett be az országba, mint a kiutazási
engedélyében ez meg volt szabva. – Valóban nem volt úriember. Bár most mintha
kissé visszafogta volna magát.
–
Gyengélkedtem – hazudta ismét, és pofátlanul
mosolygott, mint annakidején
Nikelsdorfnál, amikor ez be is vált – orvosi igazolást
mellékeltem róla. – Pedig kutya baja sem
volt, csak még egy utolsó kirándulást nem akart kihagyni. Elvitték még
Hamburgba is színházat nézni, a halpiacon frissensült lazacot ettek...
–
Ember! Maga itt ezzel a vacakkal – és felmutatta a
hontalan útlevelet – azt hiszi
családostul ki-be
szaladgálhat a határon. – Rádler szemmel láthatóan nem csak őt utálta,
hanem a hontalan útleveleket is.
–
Megkaptuk a vízumokat, a kiutazási engedélyt... – védekezett.
– Meghívólevél, az
unokahúgom legálisan... kiházasodott – makogta, de nem bírta
abbahagyni. – Lassan két éve vagyunk
hontalanok. Ez megalázó.
–
Az minket semmire sem kötelez – vörösödött el Rádler
tarkója.
–
Tapasztaltam – mondta óvatlanul.
–
Igen ? Tapasztalta?! – Rádler lecsapott az ironikus
hangra. – Az állampolgári
esküjét miért nem tette le eddig?
–
Mert még nem hívtak – mondta.
–
Akkor jelentse be végre, mikor lesz itthon az egész
pereputtya!
–
Ezek azt is figyelik, mikor ki van itthon? – rémült meg – Végül is,
most már minden mindegy.
Az igazság, hogy ő is halasztgatta az esküt.
Az eskü szövege szerint nem csak
erre a nyomorult népköztársaságra, hanem az ország egyetlen pártjára, a MSZMP
-re is esküdniük kellett. Igen, Kádár ötvenhatos pártjára.
(Elképzelte – mint általában a legképtelenebb
helyzetekben mindig elképzelt valami blőd abszurditást. Látta színes,
szélesvásznú képekben: Utolsó Vacsora, à la Kádár: sámlin ülve, hokedlire
terítve, lábaskából, böfögtető grízes tészta, kanállal. – Ez valami betegség,
ezek a röhögtető képek. És a nevetés mindig kibuggyant belőle, mindig a
legkellemetlenebb pillanatokban és mindig váratlanul. Mindenki szempontjából
roppant váratlanul.)
– Ezekre esküdni? –
pofátlanul mosolygott. – Ezekre!? A haynaukra, a caraffákra és a kádárokra … kádár apró dögeire*? … tényleg
semmi kedve sem volt esküt tenni.
Az emigráció Rádler diktálta,
felrémlő árnyékában pedig, különösen nem! Pontosabban
igen!
Inkább az emigráció. Igen. Még az
is jobb.
Persze, hülyeség. Nem! Mit
keresnének külföldön.
Örökre? Vissza sem jöhetni?!
Esetleg évtizedek múlva…
Vigasztalgatta magát, hogy ez az
ország hamis, pontosabban: ez nem is ország, igazából nem! Csak egy gyarmat. A csaló,
helytartó-kormányai előtt a hamis eskü nem bűn! Undorodott ezektől,
ezektől az önkéntes hóhéroktól, ettől a lehetetlen, gyarmati az eskütől.
Undorodott, hogy ezek mégis hamis esküre kényszerítik. Az utolsó, vagyis
az utolsóelőtti pillanatban. Ráadásul az
egész családja jelenlétében, velük együtt, és államosítottan komolykodó,
ünnepélyes keretek között.
Mit magyarázzon ennek a baromnak, akinek
Rákosi óta semmi sem változott, mit magyarázzon ezeknek, hogy neki eddig
otthon volt az otthon de a határ másik oldalán volt a haza. Úgysem értené!
Gyerekkora óta… hogy gyengéd érzelmek borzolták, amikor áttekintett ezen a
véres, fegyverekkel őrzött, tilos vonalon, a határon túlra, egy csonka kis
meggyalázott országra, amelyet tőle is elloptak valakik. Ezek? Mások?
Idegenek?
Végül is, most már mindegy.
Mióta, a Rádler ihlette pillanatban ez a „most már mindegy” átvillant az agyán,
valóban minden megváltozott.
Igen: ezek valóban
idegenek! Mint a versben. Ezek idegenek.
* Kádár János, Apró
Antal, Dögei Imre az ötvenhatos „munkásparaszt” kormány tagjai
* * *
Aztán minden elmúlt, fokozatosan. Hiába bizonygattam
napokkal később, hogy a koporsóban az nem ő volt, hogy kora délelőtt még
hallottam az udvaron a hangját. Elengedték a fülük mellett. Apám még legyintett
is egyet. Anyám még hetekig álmodott vele, de ennek nem örült különösebben
senki. Tán anyám se.
Két héttel a temetés után lelőtték a határon Harka
Bélát. Azt mondták gombázni indult, mert ott túl vannak az ő helyei. Hajnalban,
a kertek alatt ment neki a határnak... Néhány nappal később Drégellyel szemben
meg Csóvány Ferit, beakadt az új horga a szemközti fűzbokorba, ő meg átlábolt
érte... A katonák szabadságot kaptak, meg valami éberségi érdemrendet. A lezárt
koporsókat, bennük a többnapos tetemekkel, ki sem nyithatták, azonnal el
kellett hantolni...
* * *
Feleségét
is kihallgatták. Annak rendje és módja szerint. Természetesen elkülönítve.
Utána még inkább nem volt kedve beszélni.
– Beszélgetni? – emelte fel a tekintetét, de
szeme nem nyílt ki. Hiába nézett rá, hiába nyitotta fel gyengéd erőszakkal – mintha csak hüvelykujja begyével simogatná –
a szemhéját, pupillája mögött tekintete zárva maradt…
Ott bent eleget
beszélgettek vele. Valószínűleg valamivel udvariasabban, mint vele. Hiszen
hölgy. És egy hölgy a rendőrségen is hölgy. Vagy mégsem?
Maradt a csend, a hallgatás. Napokig. Erről a
témáról meg... soha többé. Semmire sem
volt kedve. Téblábolt, ha felkelt, de inkább fel sem kelt. Csak azért kelt fel,
hogy újra lefekhessen. Amint tehette,
ágyba bújt. Másnap, harmadnap, sőt negyednap is ágyban maradt. Lázas volt és
szomorú.
* * *
– Nagyanya
nem volt egy könnyű eset. – csúszott ki anyám száján. Apám mintha nem hallotta
volna. Apám szerette a praktikus megoldásokat. Ezért nem hallotta. Apám egyáltalán nem örült az ilyen
szövegeknek. Apám tudta, saját bőrén is érezhette Nagyanya igáját. Apám azonban
nem használta az iga szót Nagyanyával kapcsolatban. Apám annak sem örült, hogy
az anyám viszont használta, méghozzá előszeretettel.
* * *
A gyerekek
még hajnalban visszautaztak Pestre. Ott tanultak, tanultak, tanultak!* Amikor
megkérdezte a feleségét, hogy mit szeretne, ő halkan válaszolt.
– Teát és pihenni –
ez így ment három napig.
Kiment a
konyhába. Leült az asztal mellé. Várta,
hogy elálmosodjon. Sokáig várta.
* Infinitívusban Leninnek állítólagos
jelmondata.
* * *
Az új lakás kicsi volt,
sötét és nyirkos. A Nagyanyának szánt szoba lett az én szobám. Elkülönítettek.
Mert sosem hagytam aludni a bátyámat és a húgomat. Ők a nappaliban
aludtak. A háló meg a szülőké volt.
Nagyanyám mit szólt volna ehhez az elosztáshoz, nem tudom.
– Se éjjelünk se nappalink –
viccelődött apám, miközben becsukta a spalettákat. Megint rádiót akart
hallgatni.
– Hát
halljuk, mit mondanak a pestiek az időjárásról. – színészkedett előttünk. Alig
csuktuk be az ajtót magunk mögött, zúgott, csipogott, berreget az agyonzavart
rövidhullám. Csak itt-ott szűrődtek ki belőle értelmes magyar mondatfoszlányok.
* * *
Már harmadik napja téblábolt a
néma lakásban. Nem beszélgettek, csak a legszükségesebbekről váltottak néhány
szót. Nappal csak a sarki fűszereshez ment át. Önkiszolgáló. Köszönt, fizetett,
kész. Már harmadik éjszaka a konyhában üldögélt. Éjjel nappal az elmúlt napok
eseményeire gondolt.
Rég elmúlt éjfél. Felesége, bent
a szobában, ütemesen lélegzett.
Elindult. Végigjárta az óvárost.
Szerette barokk hangulatát. Elment a folyóig, majd vissza, a frigyládánál
befordult, fel a Kanonok Dombra, majd le a lépcsőkön, a romos kolostorig, a
keskeny utcán a térre, onnan a színházhoz, vissza a korzóra. Senkivel sem
találkozott. Újra körbejárta az óvárost. Pirkadt, mire hazaért. Felesége a
konyhában ült vörös szemekkel.
–
Az istenért, hol voltál?
–
Sétáltam. Ne félj.
–
Ne féljek? Ilyenkor? Azt hittem elvittek... –
hullámzott a hangja.
–
Veled, mi van?
–
Hánytam.
–
Rosszul vagy?
–
Rettegtem, de már jól vagyok. – Összebújtak, ő meg nem
merte elmondani, hogy
búcsúzott a várostól, az országtól. Még nem tudta, hogyan...
de egyre jobban tetszett neki Rádler ezredes elvtárs ötlete. Kimondani is
nehéz: Emigráció.
* * *
Hogy a felnőttek a Szabad
Európát hallgatják, nem volt, de nem is lehetett titok. Tudta azt a városban
mindenki, hogy a rendesebb emberek mind meghallgatják a szabadeurópás híreket.
És meg is beszélik azokat.
Mise után, a templom előtt, a férfiak egy
kicsit ácsorogva, köszöngetve, bólogatva, trafikolnak.
– Bemondták a hírekben –
mindenki tudja, hogy kik mondták be, melyik rádió híreiben és azt is, hogy mit.
Halkan, feltűnést kerülendő pusmognak. Mindenki sejthette miről, de amíg halkan
teszik, egyelőre tehetik.
Az asszonyok előre mennek,
befejezni, feltálalni a vasárnapi ebédet… nyúl még a leves is, ha csirke
nincsen… és általában nincsen. Hús, heti egyszer, vasárnap. Nyúl! Az udvar
végében összeeszkábált ládákban, ólakban mindenki nyulakat tart. És mindenki
füvet lop, az egész család. A fűlopás nem is lopás. Csak a csősz szerint az. Ő
is csak messziről hadonász. Neki is nyulai vannak otthon.
* * *
A remény hal meg utoljára. Így a közhely. Amikor a
remény is meghal semmi, sem marad. Csak a közhely, mert a közhely halhatatlan.
A világvégén is majd csak közhelyek maradnak, mert övéké lészen a mennyek
országa.
* * *
– Hát, ez
az, amiről sehol sem szabad beszélni, értitek?! – mondta Anyánk, és mi
bólintottunk. Véletlenül akkor toppantunk be a szobába, amikor már nem lehetett
a Szabad Európát eltitkolni. Apám tanácstalanul nézett ránk.
–
Miért nem kopogtok?!
–
Ugyan, Imre – korrigálta az anyám –, ne
viccelj!
–
A frászt hozzák rám, a frászt.
–
Jó – mondta anyám. – Jó. Nyugodjunk meg – és
ettől valóban mintha
megnyugodott
volna. De nem nyugodott meg, csak ügyesen titkolta.
– Ezek elviszik
apátokat, mint Zalai Bénit, a borbélyt! El ne járjon a szátok! – folytatta váratlanul. Zalai Béla, Béni bácsi
fia, Bohus elköltözése után lett a legjobb barátom. Anyám nem örült, hogy azok
után is eljárogat hozzánk, ami az apjával történt, de apámnak erről is más volt
a véleménye. Neki általában mindenről meg volt a saját véleménye. De ezt a
gyerekek előtt inkább nem részletezte. Nicht vor dem Kind!*
* Ne a gyermek előtt!
* * *
.
– Elmegyünk – mondta vasárnap reggel, a
szokásos kávézás közben. Valamiről beszélni kellett már végre. Tíz napja
semmiről sem beszélgettek.
– Elmenni, most? Hová?
– Nem most. Egyáltalán... – Felesége
felpattant az asztaltól. Kiment a fürdőszobába. Rakosgatott. Az orrát fújta.
Megint rakosgatott.
– Kihűl a kávéd! – szólt utána. Leült a saját
kávéja mellé.
–
Emigrálni akarsz? – Uralkodott a hangján.
–
Ezek akarják.
–
Képzelődsz.
–
Nem képzelődöm.
–
Egy hete még nem engedtek ki.
–
Mert tudták, hogy visszajövünk.
–
Mióta tervezed?
–
Nem tervezem. – Tényleg nem tervezte. El sem tudta képzelni, hogyan kell
az ilyesminek
nekifogni.
–
Nem engednek ki.
–
De. Még kényszerítenek is.
–
Kényszerítenek?
–
Nekem már felmondtak. A lakást is vissza kell adni. –
Főztek még egy kávét.
–
Mit szólnak ehhez a gyerekek?
–
Bármit, velünk jönnek.
–
Már nagyok, joguk van...
–
Joguk? Itt !?
–
Nem akarnak... és én sem akarok...
–
Segíts, hogy jöjjenek.
* * *
– Majd
megkérdezem apa véleményét – kiáltott fel anyánk, és Apához loholt. Mi csak
annyit láttunk volna, ha egyáltalán láthattunk volna valamit, hogy Apa bólint-e
vagy sem. De a bólintásokat sem láthattuk. Viszont elhittük az egészet, úgy
elhittük anyánk elbeszélése alapján, hogy már, szinte, láttuk is.
– Ne nyuszogjunk! – idézte Apám Nagyanyámat,
mert szerinte a helyzetet anyám kissé „túlfogalmazta”. Ezzel be is fejeződött a
Szabad Európa-ügy, anyánk még vagy egy tucatszor lelkünkre kötötte ugyan,
hallgatási fogadalmunkat. Apánk viszont lezárta az ügyet. Nem törődött vele.
Mi se.
A mise után, vasárnap, anyám
azt fejtegette nekünk, hogy ez a titok, a mi titkunk, nem bűn, még meggyónni
sem kell. Különösen ne ennek az új papnak, ennek a Grúbernek, aki magyarul sem
tud rendesen.
– Ne nyuszogjunk! – zárta le
Apám a témát, most már végérvényesen. A bátyám, ha valaki kopogott – ezek után
automatikusan tekert egyet a kikapcsolt rádió gombján, akár a nagyok, és csak
azután nyitott kaput.
– Ne
nyuszogj! – mondta Apám a bátyámnak is, mikor az anyám segítségével az orra
vérét igyekezett elállítani. Apám tekintete bizonytalan volt. Vagy inkább
könnyes. Túl nagyra sikeredett a pofon. Talán túlértékelte bátyám poénját, vagy
csak megzavarta az örök félelem, a feszültség a mindig és mindenhol jelenlévő ezek...
Bátyám, szerencsétlenül, egy választási nóta*
kecskerímét idézte apámnak, amikor ő szürkületkor, minden feltűnést kerülve,
éppen a rádióantennát akarta magasabbra feszíteni az udvaron.
–
„Reakcióra
hallgatni káros!” – dalolászott a bátyó. Apám gyors válasza véget
vetett a zenének. Hitványabb pofon is elég lett volna
talán. De ki tud ilyenkor mérlegelni...
* Az ínyencek kedvéért álljon itt e
stilisztikai, prozódiai remeklés a maga teljességében:
Szép a falu, csak egy kicsit sáros,
Reakcióra hallgatni káros.
Nem hallgatunk soha többé
Annak a szavára –
Esküdözhet az édesanyjára
* * *
Messze
túl az üveghegyeken, olyan nagyon messze, ahol már semmi sincsen, de még azon
is túl, élt egy császár*. Hatalmas császár volt. Neki szolgált mindenki.
Bármilyen parancsot adott, tíz lakáj mondta tovább, száz udvaroncnak, azok meg
ezer kengyelfutónak, és hipp-hopp egy minutum sem telt el, máris teljesítették
valamennyi parancsolatját. A császárnak, így, alig maradt ideje az alatt a
szemvillanásnyi idő alatt, amíg a parancsai teljesültek, hogy újabb parancsokat
találjon ki.
Megparancsolta,
hogy hozzanak neki az üveghegyek tetejéről üvegkavicsot, hipp-hopp, még el sem
képzelhette magának, hogy milyenek lehetnek az üvegkavicsok – máris négyezer
lópata dobogott az udvar kövezetén és ezer kavicsot szórtak lábai elé.
Ezer
tanácsadó azon töprenkedett napestig, hogy mi legyen a császár legújabb
kívánsága. Az egyikük, tán maga az ördög lehetett, azt mondta volt a tükör
előtt oly szívesen pipiskedő császárnak, öltözzék felség minden napon más és
más világszép ruhába. A palota mögé nagy Kecskeólat építettek, és behajtották
oda az országnak mindegyik szabóját. Kinn a népek már szakadt, foszló
rongyokban jártak, de az összes szabó egyes-egyedül csak a császárnak
dolgozhatott. Készült is ám sokféle parádés ruha. Az indiai maharadzsa atlasz
mentéje, a kínai császár selyem bugyogója, a tatár kán nyusztprém bekecse, a
bagdadi kalifa brokát kaftánja, a bergengóc király hermelin palástja, minden.
Nem hordhatott olyan ruhát a négus császár, a fáraó, de tán még Mária Terézia
sem, amit a császárnak meg nem varrtak volna.
Egy
reggelen a tanácsadó, az, aki tán maga az ördög lehetett, azt mondja ám a tükör
előtt álló császárnak, hogy bizony ez mind csak másolat, kópia!
– Olyan ruhát
viseljék, felséges császárom, aminek sem kelméjét, sem szabását nem látta még
senki. Olyat, amilyet nem is láthat mindenki, mert azt csak az láthatja, aki
nagyon bölcs és nagyon okos. – ravaszkodott a tanácsadó.
– A buták meg majd
megvakulnak? – mélázott el a császár.
– Azok semmit se
látnak – mondta az ördögféle.
A császár nagyon
büszke volt az új ötletére. A tanácsadót busásan megjutalmazta. Ki is nevezte
rögvest főtanácsadónak.
A városban éppen
arrafele csellengtek a frissen kinevezett főtanácsadó legénykori cimborái.
– Ti meg honnan a pokolból toppantatok ide? –
kérdezte a főtanácsadó.
– Erre jártunk – mondták azok.
– Akkor gyertek cimborák,
jelentkezzetek a palotában, nálam ... csodatakácsként meg csodaszabóként.
– Egyikünk sem
varrt eleddig... – szabadkoztak a cimborák.
Az
a legkevesebb – legyintett a főtanácsadó – Vállalkozók vagytok, vagy mik vagytok?
–
Azok lennénk…
Fel is vette rögtön
mind a hármat.
Első héten fontak,
pergett az üres rokka, mint az ördög motollája.
Második héten
szőttek, csattogott, recsegett-ropogott az üres szövőszék, mint Lucifer derese.
Harmadik héten
nekifogtak az új ruhának. Az egyik a semmit szabta, a második, mint a ködöt
összevarrta, a harmadik, egy küszködéssel a nagy semmit mind beszegte.
Mentek ám az ezer
tanácsadók, ezerszer megnézni az új ruhát. A főtanácsadó rendre csak küldte
őket. Ezerszer mentek, ezerszer jöttek,
ezerszer hazudtak. Tanácsadók voltak, tudták a dolgukat. Mindegyikük bölcs és
okos akart maradni, hát hazudtak színeket, formákat, bársonytapintást,
selyemsuhogást meséltek csak úgy zsongott-bongott ezer dongólégy- szavuk a
trónteremben. Ruhapróbán a császár kicsit eltöprenkedett, majd bizalmasan
elárulta a főtanácsadójának, hogy ilyen öltözéket eleddig ő sem látott, de még
csak nem is tapintott. Bár álmaiban sejtette, hogy valahol, valaha ilyennek
mégis lennie kéne, azért is támadt e kiváló ötlete.
Az esemény
világraszólónak ígérkezett, az szentigaz. A főutcán szorongott a sok ember.
Mindenki látni akarta a császár új ruháját, amikor előttük elvonul. A világ
országainak összes nagykövetei eljöttek, a hátsó sorokban ágaskodtak,
lámpavasra másztak, drága pénzekért emeleti ablakokba, balkonokra kéredzkedtek.
És jött a császár.
Nem olyan peckesen, mint eddig, kicsit óvatosabban, kicsit elfogódottabban,
mintha csak új ruháját féltené. Az emberek nyájasan mosolyogtak, ráhajtásokat,
paszományokat, gombokat és gomblukakat emlegettek, hajtókákat dicsértek,
gallért csodáltak.
Csak egy kisfiú
türelmetlenkedett. Átfurakodott az összepréselődött tömegen, kis ujjával
mutogatva futott a császár mögött, és azt kiáltozta:
– A császár
meztelen! Nézzétek, emberek, a császár meztelen!
De ki törődött
vele. Pedig a kisfiút eleinte mindenki jól hallhatta. Az emberek tapsoltak,
dübörögtek, éljeneztek. A zaj elnyomott minden szót. A császár lubickolt a
sikerben. Hű alattvalóinak megígérte, hogy ezen túl minden hónap első
vasárnapján ebben az öltözékben vonul el a nagymisére. Az emberek rajongva újra
megtapsolták, a papok megéljenezték. Ők is ilyen kelméből varrt reverendában
akartak ezután járni, de ezt az érsek megtiltotta nekik. Egész nap, sőt egy
álló évig, a császár új ruhája volt a téma az egész császárságban. Már mindenki
annyira belemerült a császár új ruhájának aprólékos elemzésébe, öltésről
öltésre rajongtak a nyalogány szakértők, hogy valóban nem figyelhettek oda
arra, amit egy sedre kisfiú kiáltozott.
Meg hát, ki figyel
oda arra, amit a gyerekszáj mond, amikor az okosság és bölcsesség a mérce. Itt
a vége, fuss el véle.
* Mint már említettük volt: Császár vagy király,
mindegy. „Olezanc, mint a német tánc.” (Olezanc - Alles eins / minden ugyanaz)
2
A Búcsúzás
Háromszor vittek el az óvodába, mind a háromszor
hazaszöktem.
A szökés az jó. Íze van. Először a szájban jelenik
meg ez a különös íz. Igen, nagyon kellemes íz. Pedig nem is édes. Más. Nagyon
magas tornyokból (mint a körmöci vártemplom tornya) lefelé tekintve éreztem
hasonlót. Már amikor eldöntöttem, hogy lelépek az óvodából, érezni kezdtem ezt
az ízt. Akkor még csak gyengén, a nyelvem alatt.
Átbújtam a
szétbontott drótháló nyílásán. A kerítésen kívül aztán, oldalazva, a hálóba
kapaszkodva, araszolni kellett a magas kőpárkányon egészen addig, ahol az utca
emelkedni kezdett, mert ott már le lehetett ugrani a járdára. Ez volt a
legizgalmasabb része a szökésnek. Ha észre vettek volna, visszavisznek.
Megszidnak, megbüntetnek, megszégyenítnek – mindent, ahogy kell. Élveztem ezt a
lapuló, lassú csoszogást. A szám megtelt a korábban csak a nyelvem alatt érzett
különös, izgalmas ízzel. Aztán az egész fejem, majd a mellkasom, a gyomrom is,
és a kezem, lábam, mindenem. Közben rettegtem egy kissé. Pedig kidobtam az
utcára még egy homokozó lapátkát is, ha mégis lebuknék, hogy azért mentem.
Tombolt bennem ez az íz. Ez az én bőröm, verejtékem, testem íze, ez a legjobb
íz.
Leugrottam a kőfalról, takarásában eliszkoltam az
utca sarkáig.
Kész.
Ez a szabadság. A főutcán már zsebre tettem a kezem
meg a lapátkát és úgy lépkedtem, mint akinek éppen arra van dolga. Fütyörészni
kezdtem. Fütyülni még nem nagyon tudtam, csak csücsörített szájjal fújtam
kifelé a levegőt, aminek csodák csodája, néha az volt a következménye, hogy
apró, modulálatlan füttyjeleket hallattam. Ezekre a füttyökre különösen büszke
voltam.
Még akkor is, ha otthon a bátyám figyelemre sem
méltatta fütyülő-tudományomat.
– Ha el tudod fütyülni legalább a Boci-boci-tarkát
– mondta - akkor füttyögj!
* * *
Az
éjszakai séta óta, az első búcsúzás óta azt mondogatta önmagának, hogy döntött.
Véglegesen. De azért leutazott még Békéscsabára, hátha ott kap munkát. Kereste
a kapaszkodókat. Minden szalmaszál jól jött volna.
– Békésben viszont
nagyon ízes a konyha – ismételgette a hosszú, unalmas autóút alatt. Ennél
többet visszafelé sem állapíthatott meg. Pedig lehet, hogy meg tudta volna
szeretni, azt az elpanelosodott, arctalan, álmatag kisvároskát. Amikor a város
határát elérte, az volt az érzése, hogy egy ködgolyóba lépett be. Mögötte
bezárult a ködfüggöny, mint ahogyan a láp nyeli el, azt, aki belelép. Ezen az
elviselhetetlen, zárt országon belül van, tehát, még egy további retesz és
mögötte: Békésmegye.*
Kilátni sem
lehetett, ennek a ködgolyónak saját törvényei, igazságai vannak. Sőt, saját
istene, de mindenesetre volt saját rendőrsége és pártbizottsága.
– Sebaj! – vigasztalta
magát, az első benyomások sosem objektívek. Ilyenkor (milyenkor? – általában
mindig) ne higgy a saját szemednek. Aki itt élni akar, az nem hihet a saját
szemének. Ez legyen a jelszavad: Nem hiszek a szememnek! Aki kellően tud nem
hinni a szemének, azé a győzelem, mert ő a jó harcos. És a „harcban nem szabad
megállni, eltántorít a fergeteg!”
Az ilyen dalok
hallatán mindig kikapcsolta az autórádiót.
.
·
Mi tesz az
előítélet? Pedig Győr-Moson-Sopron megyében rosszabb volt a belpolitikai
konstelláció. Háry elvtárs megyei első
titkár ugyanis balról támadta a kádári hierarchiát.
* * *
Lementem a folyópartra. Ültem a füvön, a füzek alatt. Büszke
voltam még magamra, mert ez a szökés nem volt ám akármi. Egy darabig még
füttyögtem, de azután abbahagytam, mert kifáradt a szám az állandó
csücsörítéstől, egyre ritkábban sikerült füttyhangot létrehoznom, már egy
kicsit fájtak is az ajkaim. A Boci-boci-tarka sehogy sem akart összejönni.
Múlóban volt bennem az a jó íz.
* * *
Sosem volt
minden rendben. Semmi sem volt rendben.
Csak hitték, elhitették önmagukkal, egymással, hogy vannak még eredendő
lehetőségek, egyszer csak váratlanul, önmaguktól felbukkannak, mint tisztások a
rengetegben, vagy szigetek a lápon.
Nem voltak. Se tisztások, se szigetek. Becsapták egymást és önmagunkat
is, hogy hihessenek, remélhessenek, szerethessenek.* Hogy hazudhassanak,
heroikusnak tűnő reményeket...
– Tudod, Berci –
mondta Bercinek, vagy inkább önmagának mondta volt, mert valakinek mindenképpen
el kellett mondania, hogy végre megerősítse önmagát. Önmagát, vagyis a mindig
leggyengébb, a kritikus pontot. – Tudod, ha volna egy olyan automata, hogy
odamész hozzá, bedobod a gépbe az egész eddigi életed, identitásodat, múltadat és
jövődet, és az elvenné, örökre elvenné, vissza sosem adná, de adna helyette egy
másik sorsot, egy másik identitást, mindegy milyet, londonit, izlandit,
amerikait, csak valami mást… amelyben mások a gondok, mások a kínok, mert
ezeket már nagyon unom. Sőt, rosszabb, néha már úgy érzem, nem bírom tovább!
Berci, az áldott,
jó Berci nem válaszolt. Nem is figyelt oda, vagy jó orvosként odafigyelt és
tüzetesen követte (betege) minden apró rezdülését – mindegy. Érdeklődő arcot
vágott. Nem esett nehezére, hiszen összezártságukban
egyformákká töppedtek, mint borsószemek a konzervdobozban. Berci pontosan tudta
előre mit fog hallani. Neki is pontosan így fájt, ami fájt, így érezte
reménytelennek azt (szinte mindent) amit ő is reménytelennek érzett.
– Tudom – mondta Berci.
– Bercim, az az
igazság – hogy elmondani sem tudom.
– Nem is lehet – hagyta rá Berci.
Hányan vágyták,
remélték, hogy lelkük mélyének rejtekeiben megteremthetik saját kis óvatos
szabadságukat... nem teremtették meg, csak képzelődtek felőle. Másokkal viszont
mindezt megpróbálták elhitetni.
– Tudod –
folytatta, pedig Berci már azt hitte vége e megbeszélhetetlen témának –
nyalogatom a sebeimet és azt képzelem közben, hogy filozofálok.
–
A prostitúció gyengéd bája. – volt a kelleténél is
tömörebb Berci. Csendesen
nézték egymást. – vigyázzunk inkább egymásra! – motyogta
csak úgy maga elé.
Kihűlt
közöttük a csend. Pedig valamit el akartak mondani egymásnak, de most mást
jelentettek, mást üzentek a máskor ismerős szavak.
– Hallod, Berci – törte meg a csendet. –
Elárultak a szavak1 – Újra mosolyogtak egymásra.
Egy percre gyermetegek mertek lenni.
Mindezt látszólag szemérmesen, szinte
titkolódzva, csak a legbizalmasabb baráti és önvallomásokban engedték lelkük
titkos zugaiból felbukkanni. Ilyenkor a lélek is meztelen. Tudták hogy
veszélyes, ez a pőre játék. Ha ez is elvész, semmi sem marad, ha ez sem volna,
újra már nem lehetne megteremteni. Ugyanakkor azonban, férfiasan a távolba
tekintettek és élvezték a ringyó pillanat pátoszát.
Ha össze jött az
egész baráti kör, voltak vagy nyolcan-tízen. Egy egész nemzedék. Ültek a
kopott, kicsinyesen szűk panellakásokban, hunyorogtak a sűrű cigarettafüstben,
míg szárazan nem maradt minden palack. Ilyenkor fogalmazgatták félrészegen,
dadogva a „nagy gondolataikat”, definícióikat a saját relatív szabadságukról.
– Mert, ugye ezek között a viszonyok között is
meg kell teremtenünk az autonóm szabadságunkat – mondogatták.
Közben megpróbáltak
halkan beszélni, hátha lehallgatják a beszélgetésüket. Legendás technikai
csodákat hittek el, borsónyi, vezeték nélküli lehallgató mikrofonokról,
messziről az utcáról az ablak üveglapjára irányított mikrofonokról, James Bond
– kémfilmek arzenáljáról... italosan, borzongva, visszakamaszodott hittel.
Kamaszos naivitással.
Hiszen csak
egyetlen egyiküknek kellett beszervezettnek lennie ... Egyetlen egynek közülük
... És ez sokkal olcsóbb!
Nyolcan-tízen, ha
voltak, úgy hitték, hogy ők egy egész nemzedék. Egy tiszta, megbonthatatlan
nemzedék.
Rossz kereskedők
voltak, egy soha meg nem ígért hitel felvétele reményében fektettek be. Úgy
vélték, a legolcsóbbat fektetik be: a szellemet, amire igaz, akkor, semmi
kereslet nem mutatkozott. Hitelből, fedezet nélkül hitet, erkölcsöt, éthosszt
kreáltak... mint miden utópia. A hitel sosem érkezett meg, a tervek, álmok
összedőltek, a tisztesség devalválódott.
Erről szólt az a
társadalom, mert ezek ilyenné torzították. Erről szólt eddig minden
utópia is... vagy önmagától ilyenné
torzul ... vagy a reménykedők ilyenné
torzítják?
·
A torz
kompromisszumokra alapozó harmadik út keresése, a szovjeturalom alatt,
jellegzetes gyermekbetegsége volt a kiutakat ösztönösen kereső, de sosem találó
értelmiségnek.
* * *
Tudtam, hogy nemsokára haza kell menni. Lassan vége az
óvodai foglalkozásnak, mindenki hazamegy, engem meg keresni fognak. Kevéssel
azelőtt kell hazaérni, hogy valaki értem indulna. Akkor már nem visznek vissza.
És mit mondok, miért jöttem el korábban? Ráadásul egyedül? Mondjuk, azt hogy
lebontják az egész óvodát, azért? Vagy csak egyszerűen bezárták valami miatt?
Vagy azt, hogy olyan jó voltam, hogy az óvó néni jutalomból hazaküldött? Talán
még ez az utolsó magyarázat tűnt a leghasználhatóbb hazugságnak.
De otthon már mindenről tudtak.
– Megjött – mondta anyám, és én a hangsúlyból, meg
abból, ahogy mindenki rám nézett, mert hirtelen olyan fontos lettem,
megéreztem, hogy jobb, ha nem szólok egy szót sem. Bezzeg beszéltek a többiek.
Anyám megjósolta, hogy nem fogom jól végezni. Bátyám különösen büszke volt
magára, mert vagy három tantárgyból jelest kapott aznap az iskolában,. Fejét
csóválta, amúgy felnőttesen. Kamilla néni egyfolytában sápítozott. Még Nagyanya szerint sem volt ilyesmire
precedens (így mondta: precedens) a családban. Apám nyugodt maradt, sőt szelíd.
Csupán az után érdeklődött, hogy merre csavarogtam. A folyópartot nem mertem
elmondani.
A folyóhoz, tavasz óta, egy nagy verés emléke fűzött.
Kulcsár, a fuvaros, a hídról emelt fel, szerinte „az utolsó pillanatban” egy
úszó jégtábláról. Pedig óvatosan hajóztam. Mint, mindig. Csak kicsiket
lökdöstem a part fagyos szélét a bottal. Mégis besodródtam középre. De hát én
szóltam neki, hogy „Lajos bácsi, segítsen már egy kicsit!” Leugrott a bakról,
odaszaladt, áthajolt a korláton, felkapott a jégről, a jég beúszott a híd alá,
és amíg apámhoz nem értünk szidott, fenyegetett, még a lovak gyeplőjét sem adta
a kezembe, mint máskor. Apám állandóan a fejéhez kapkodott, míg Lajos bácsi
mesélt neki, kikísérte őt az ajtóig, nadrágszíjjal tért vissza. Anyám, este, jajongva
beborogatta a seggem, „ez érthető, hidd el, Klára, érthető” mondta Kamilla
néni, akkor Nagyanya is csak bólogatott.
Ezért most inkább a Rózsa utcát meg a temetőt
emlegettem. Apám is nyugodt maradt. Mintha mosolygott volna. Nem csinált az
egészből nagy ügyet.
–
Megszökött, hát megszökött – mondta végül az
Apám. Furcsállottam ezt a
könnyedséget. Hittem is meg nem is, hogy ezzel a kurta megjegyzéssel
túl vagyunk már mindenen.
Apám általában nem siklott el
csak úgy a fegyelmezetlenségek felett. Ravaszkodott, beetetett, azután meg
lecsapott a szavaimra. Kigúnyolt, összeszidott (anyám szorgos
asszisztálásával), majd amikor a legbizonytalanabbnak éreztem magam,
megpofozott. Sőt, volt nadrágszíj is, de csak katasztrofális balhék esetében
amilyen a hajózó kaland is volt. A szíjat, „Damoklész szíját”, inkább csak
kilátásba helyezte. A verés volt az a pont, ahol különböztek szüleink
pedagógiai elvei. Anyám hosszan, kiadósan, fáradhatatlanul szidott, elemezte a
helyzetet erkölcsi szempontból, a jövőt illető következtetésekig jutott, új
szempontokat kutatott fel emlékezetében, nem bírta abbahagyni, mondta, mondta,
akár fél napig is. Apám ironizált, gúnyolódott, majd tömören megítélte emberi
hibáinkat, és a vétség nagyságától függően kiosztotta az általa kellőnek ítélt
fizikai büntetést. Ezzel mi fiúk, általában a legkisebb mértékben sem értettünk
egyet, de anarchikus indíttatású tiltakozásaink szánalmassága csak anyánkat
hatotta meg.
–
Legalább szólna, hogy elmegy – így anyám –,
azok a szegény óvónők meg frászt
kaptak miatta.
–
Ha szólna, nem szökhetne – vélekedett nagyon
logikusan az Apám.
–
Más, mint a bátyja – Anyám a családi
beszélgetéseken mindig a bátyámmal
hasonlított össze, és ettől rendszeresen kétségbeesett,
kezét tördelte – Igen, ő más. Más. Teljesen más – Ebből mindenki érthette (még
én is), hogy sokkal rosszabb vagyok a bátyámnál.
– Mert még védőszentje sincs!
– akadékoskodott Kamilla néni. – Ki hallott már szent
Farkasról! – És tényleg, szent Farkasról nem hallott
senki. – Senki, mert Szent Farkas nincs is és sosem volt! – Kamilla elemében
volt. Mindig a nevemmel volt bajban.
–
A férjed még mindig iszik? – kérdezte
hirtelen nővérétől, látszólag elmélázva,
Nagyanyám. Kamilla néni szeme bepárásodott.
Szedelődzködött, sorban, ellentmondást nem tűrőn, mindenkit megcsókolt, még
engem is.
–
Úgy se haza ment – mondta anyám. Kamilla néni
messze, a vasútállomás mögött
lakott, és amikor
nálunk járt, nem hagyta ki, hogy el ne menjen a templomba.
–
Majd értünk is mondhat egy imát – csúszott ki
Apám száján.
–
Imre – kérte Nagyanyám tőle szokatlanul
gyengéden, szinte gyámoltalanul –
beszéljünk talán másról.
Nagy csönd követte szavait. Semmiről sem
beszéltünk. Kamilla az ő testvére volt, ő szidhatta, bánthatta, gúnyolhatta, de
más nem. Máskor szapulta volna. Azt nagyon szerettük. Apám ezt most elkapkodott megjegyzésével
elrontotta. Máskor Nagyanya Kamilla távozása után, a kalapokkal kezdte, majd, mintha
csak magának mondaná, Kamilla öregkori bogarait sorolta – igen, önmagának is – mintegy
tanulságul. És ha mi, a többiek, tudtunk viselkedni, nem locsogtunk, nem
kummogtunk közben, Nagyanya hosszan, okosan beszélt, jobb volt ez a mesénél is.
* * *
Halogatta,
hogy Pestre utazzék. Nem a távolság miatt, vacak százhúsz kilométer. Ez a
távolság („mint üveggolyó”) elfér a markában is. Nem is az időjárás miatt.
Ragyogó szép ősz volt. Igen, az idő, mint egy míves óraszerkezet, szépen járt
és szép gyorsan fogyott...
– Mégsem kellene
tán halogatni a dolgot. – Igen a dolgot,
mert más megnevezést most nem talált erre az eszelős kalandra. Dolgot mondott.
Szép, semleges fogalom. Maga az emigráció szó kellemetlen, mint egy rosszat
sejtető diagnózis. Ha nem mondom ki, nincsen. Dolog! És kész. Dolog van.
– Kalandor lettem negyvenéves fejjel. – Ezen
nevetgélt, majd kicsoszogott a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe. A
nevetgélés abbamaradt. A szeme! Igen, az változott meg. Hiú volt ugyan, mint a
fene, még arra is, amire nem kellett volna. Arra ugyanis könnyebb. De most nem
a lélekkarcoló szarkalábak, nem a mindig rossz helyen és rosszkor villanó ősz
hajszálak... Nem, nem azok... A szeme
volt az, ami (a tekintetét) a tükörhöz láncolta. Máskor lekapta volna a
szemüvegét – volt szarkaláb, nincs szarkaláb, a rövidlátás a jóisten kegyes
ajándéka. És mennyivel tapintatosabb, mint az elhülyülés. Generációkat köthet
össze a hiányzó szemüveg, ránctalanná tesz negyveneseket, idősödő nőket,
férfiakat, és szeretőket szépít meg, a húszévesek hamvasságát elhitetve
egymással és önmagukkal. Kivéve a pecheseket, akiknek látásuk éles maradt.
Az élet már csak
ilyen.
De a szeme, az nem
ment ki a fejéből.
Ez képzavar.
Ezen, már újra a
konyhaasztalnál ülve, még röhögött egykeserűt.
– A szemem nem megy ki a fejemből. – Szerette
a képzavarokat.
Ezek között élt.
A prolivircsaftnak,
amikor már-már magabiztosan nyeregben érezhette magát,– ha szakszerű
műveltségre nem is, – de sznobizmusra mindenképpen tellett. Ez volt a
mindennapi pártsajtóban az emelkedettebb új stílus.
A dekadencia jele.
A képzavarok kora.
Egyik volt
kollégája gyűjtötte is ezeket. A legszebb, nyomtatásban is megjelent példány a
„közbeszólt a sors keze” szállóigévé emelkedett. Egymás között is mondogatták,
röhögve, sörözés közben. Míg végül megfertőződtek tőle.
Ki hitte volna?
Ült az asztalnál, a
saját tekintete szúrta a saját szemét. Vagy valami hasonló. Mindenesetre nem
akart gondolni rá, annyira megrémült tőle.
– Biztos fáradt
vagyok. – gondolta, de nem volt fáradt.
* * *
Kamilla néni mindig nálunk
volt, ha valami történt. A második szökés után is ott volt.
–
Mindig
imádkozni kell – mondtam apám faggatására válaszul, - mindig csak
szlovákul.
–
Imádkozni csak jó – jegyezte meg Kamilla néni.
–
Itt már az isten se szólhat magyarul –
mormogta Apám.
–
Ne káromold az urat! – fedett meg Kamilla
néni. – Az imának mindegy.
–
Az imának lehet, hogy mindegy – szólalt meg
Nagyanya is, nehogy véletlenül Apám
szóljon –, de
nekünk nem mindegy. Gondold meg, mit mondasz! Neked sem mindegy, ugye, Kamilla?
–
Nem is tudok szlovákul! – védekezett Kamilla.
– De a gyerek tud. Körmöcön
ráragadt a nyelv, mint a bogáncs. Hála istennek! Ahány
nyelvet beszélsz, annyi embert érsz! – Körmöcön lakott Nagymama, anyám anyja.
Meg az unokatestvéreim egyik fele. Ott a rokonságban már csak a felnőttek
beszéltek magyarul, meg a fényképész, meg a hentes felesége. Igen, meg még a
szépasszony is, ahogy Apám emlegette, nevetgélve, a patikusnőt, de hozzá sose
vitt a nagymama, anyám még azt sem szerette, ha emlegettem. Körmöcre viszont gyakran vittek, mert gyakran
köhögtem.
–
A jó levegő meg a kecsketej – vélte a körmöci
nagymama – majd rendbe rakja.
Másfél évig haza
sem engedett, amikor hazahozott, már nem köhögtem. – Az a jó levegő csodákat
tesz – mondta. És ha csak tehette, felvitt magával, hónapokra. Ott óvoda sem
volt.
–
Meg a kecsketej – ismételte meg anyám.
Büszkék voltak városukra, az erdőkre, a
kecskékre, meg a jó levegőre. Apám mosolygott, sőt
röhögött is rajtam, mert magyarul, egy ideig, furcsákat mondtam. De imádkoznom
ott sem kellett szlovákul.
–
Majd megtanulsz szlovákul imádkozni. – Kamilla néni úgy érezte, hogy ez egy jó
végszó lehet. De nem volt az. Kamilla szeretett volna jó
végszókat adni, ez otthon tehette, lehet, hogy sikerült is neki, de nálunk,
Nagyanya mellett nem rúghatott labdába.
–
De nem akarok! – mondtam, hiszen imádkozni
sem szerettem, tanulni meg még
kevésbé.
–
Arra semmi szükség! – Nagyanya szokatlanul
hangosan mondta ezt. – Gyerekek!
Játszatok inkább
az udvaron. – Kamillának is biztosan mondott
még valamit, mert látszott rajta, hogy erre készül, de ezt mi gyerekek már nem
hallhattuk. Elsőnek én rohantam ki. Bátyám, aki már iskolába járt, még
irigykedett is rám, hogy én miket merhetek, mármint a felnőttek között.
Tulajdonképpen feleseltem velük. És hagyták.
A harmadik szökésemet be is árulta apámnak. Anyám
tovább erőszakoskodott az óvodával és pár nap múlva újra beadott. Akkoriban
tűntek el a szentképek is a falakról, nem kellett imádkozni. Az óvó néni, valami „Munka dala” című indulót
énekelt szlovákul, és akik már valamelyest ismerték már a dallamot vele
dünnyögték.
–
Mondtam már Klára, hogy hagyd azt az óvodát. –
Ez anyámnak szólt. Anyám
keserűen
legyintett. Apám viszont végleg lemondott az óvodáról.
–
Mi
lesz így belőle? Jövőre iskola!
–
Te meg
– mondta még Apán, ez meg a bátyámnak szólt – vidd ki a szemetet, és ne
árulkodj!
Kamilla néni
akkor véletlenül nem volt nálunk. És ez nem is volt baj. Nagyanya mégis róla
beszélt.
–
Tudod, Imre, azok
a kalapok. – Mintha csak Apámmal beszélné meg a családi
ügyeket, de minket sem küldött ki a szobából.
Hallgattuk mint a mesét.
* * *
Még egy utolsó próbálkozás. Veszprémbe
utazott. A főrendezővel, még erdélyi útján ismerkedett meg. Szinte barátok
voltak. Hátha?
Megtudta tőle, hogy mindenben az
igazgató dönt. A főrendező zavarban volt,
– ő nem dönthet semmiről – mondta. Inkább kerülték a kellemetlen témát, a
főrendezőnek másfél éve volt a nyugdíjig... Együtt megvacsoráztak, udvarias,
rövid, semmitmondó társalgás, majd elbúcsúztak egymástól.
Sosem tudta, hogyan lehet az ő
szakmájában munkát találni. Sosem tanulta meg, csak fantáziált róla.
Talán, ha bekopogna az igazgatói
iroda zord ajtaján, magabiztosan elmondaná, hogy uraim, én egy kurva jó művész
vagyok, magukkal tolnak ki, ha nem engem szerződtetnek. Igen. Talán. Esetleg
valami hasonló.
Vagy inkább rögtön a kopogtatás
után jöjjön Hamlet nagymonológja, de úgy, hogy a háborús veteránokat kísértő, a
Kurázsi mamánál is tetemesebb tapasztalatokat összegyűjtött, öreg
gépírókisasszony zokogásba tör ki az előszobában, majd elájul, pedig hozzá csak
hangfoszlányok juthatnak a párnázott ajtón keresztül, ezután pedig, Pavarottit
is megszégyenítve, kapásból elénekel néhány igényesebb operaáriát. Majd
feszített spiccen perdül néhány remek piruettet, egy szökelléssel a balkon
korlátján terem, ott bravúros balanszírozás és néhány akrobatikus mozdulat
bemutatása után, elhegedül egy capricciót, méghozzá hibátlanul. Ezt követően
egy elrebegett pardon kíséretében. Hátra szaltóval a térre ugrik. A park
tulipánjaiból összeállít egy ízléses csokrot, közben a közeli csemegéből
megszerzi a legjobb minőséget, rejtő konyakosüveget. Egy újabb ugrás a
balkonra, onnan a szobába. A konyakot az igazgató asztalára helyezi, egy
szerény megjegyzés foglalatában, hogy „apró figyelmesség”, átnyújtja a csokrot
és megjegyzi, hogy az igazgató úr kedves nejének szánja:„ a nagyságos
asszonynak kezét csókolom”. És csak eztán lehet helyet foglalni, szerényen, nem
keresztbetett lábbal, s közben halkan elmondani néhány, mindig szinte kötelező,
játszhatatlan szovjet vagy hazai termelési darabról, a Brookot megszégyenítő,
emelkedett, filozofikus, rendezői koncepciót, amelyből már csak így felvázolva
is kitűnik, hogy csárdáskirálynős sikert ígér. Ekkor jöhet a slusszpoén: „ ha
úgy gondolnák, netalántán mégis, esetleg” valamilyen apró kis feladattal
megbíznák, magukhoz emelnék őt e színházi Olümposzra a méltatlan szürke,
szerény porszemet... Választ ilyenkor, hirtelen amúgy sem kap. Marad a
várakozás, és a töprengés a mit? miért hol? b...tam (rontottam) el?
schopenhaueri, vagy inkább kierkegaardi
kínja. („Mindenféle esztétikai életfelfogás a kétségbeesés...”) Ezután nincs
más hátra, mint legalább négy ízben megköszönni a fél csésze kihűlt
termosz-kávét, közelről megtekinteni az ajtókilincset és háttal, mosolyogva
törökösen távozni.
A kacskaringós bakonyi utakra
való gondolatok. Ezek kísértették hazáig. Még ez is jobb, mint a másik, a
mostanában gyakorta riasztó fantáziakép: a kanyar mögött felbukkanó egymást
előző két hatalmas kamion... Az út szűk, se, hely se idő.
–
Se kedv. Abbahagyta.
* * *
Jó, hordjon kalapot! –
A templomba indult az egész család
– Az rendben is van. Kendőben mégsem járhat.
Az cselédes. – Ez volt a vesszőparipája. A rondószerűen visszatérő rögeszme a
„cselédes”. Nagyanyám anyja, mint ezt később,
felnőttfejjel megtudtam, egy
cselédlány szépséges, törvénytelen gyereke volt. Ezért folytatott ez a matróna
a saját múltjával is harcot, engesztelhetetlen osztályharcot. Cselédes – a szemében nem lehetett ennél rosszabb. Még
Kamilla egzotikus kalapjai sem. Jó, ha akkortájt, vagy két tucat asszony járt a
templomba kalappal a fején. Hétköznap a munkahelyükön már a férfiak sem mertek
nyakkendőt viselni, mert polgári csökevénynek számított.
– Kamilla
már ilyen marad. – vélte apám. –
Osztályharc dúlik, pedig mostanában, kérem alássan. Osztályharc. – Kínjában viccelődött.
Ezt a témát azonban Apám semmiképp sem kívánta az
utcán, mások füle hallatára elemezni.
* * *
Osztályharc ide, könyörtelen osztályharc oda, Nagyanya,
Kamilla meg még vagy húsz öregasszony kalapokban vonulgatott az utcán. Nyilvánosan!
Mint akik nem sejtik, hogy éppen az ötvenes évek dühöngő időszakát élik.
Pedig ez nem
volt farsangi felvonulás.
Így mentek a
templomba, de még a piacra is. A kofáktól elvárták, hogy tisztességesen
szólítsák őket meg, (azaz: Nagyságos asszonynak), hogy tetszikeljenek nekik .
Mindezt az elvtársak füle hallatára. Az unokáiktól elvárták, hogy kézcsókolomot
köszönjenek a kalapos hölgyeknek, az őket kísérő uraknak, sőt a fontosabbnak
vélt hölgyeknek meg kellett volna csókolni direkt a kezét. Ha nem, mint ez általában
történt, alig feltűnő, apró pofonok következtek a kéz haránt oldalával, de még
ez is elviselhetőbb volt a kézcsóknál. A kendő viselése viszont még a
kislányoknak is tilos volt, még mínusz húsz foknál is tilos, mert a kendő
cselédes. Ugyanezért az unokáknak nem volt szabad tetszikelni, de azt mi, az
unokák nem is akartunk.
– Osztályharc van, anyám, az
ég szerelmére, és tetszik tudni, ők győztek! – ironizált Apám, viccesen ugyan,
de mégis valahogy tisztázni próbálta a történelmi helyzetet, meg akarta
szelídíteni harcias hangulatú Nagyanyámat. Megint túllőtt a célon.
– Még viccből se tetszikelj, fiam, még viccből
sem! Még a pap sem tetszikeli az Istent! Imre, még az isten szolgája se!–
Nagyanya fékezhetetlen volt, (ha rögeszmecserére került sor), mintha csak
Kamilla ódivatú kalapjaival harcolna.
Kamilláéknak a harmincas
években jól ment. Akkor még Jenő bácsi sem ivott. Jenő bácsi saját bevallása
szerint a kommunisták miatt ivott, bár állítólag, már egy kicsit korábban
kezdte el. Még a békeidőkben. Gyakran lementek Pestre. Kamilla még a kalapjait
is ott vásárolta. Tollakkal, fátylakkal, díszekkel. Békebeli belvárosi kalapok.
Nagyanya saját régi kalapjait,
„megdivatosította” megszelídítette, szinte megfiatalította. Ügyes keze volt. És
ízlése is akadt – mondta magáról. Kamilla nem engedte az övéit átalakítani.
Évtizedes divatcsodák
himbálództak Kamilla a fején midőn a templomba vonult. Nagyanya a templomból jövet,
minden alkalommal, újra és újra, végigmondta Kamilla összes lehetetlen
kalapját. Apám csak bólogatott. Nagyanyának akkortájt már gyengült a hallása, így
ez a családi téma kissé hangosabbá, nyilvánosabbá vált a kelleténél.
– Itt mindenki megbolondult.
– Megigazította a kalapját. Ezzel
Nagyanya ismét téveszthetetlenül Kamillára utalt. – A fiaid is Imre – folytatta a leltárt, – a fiaid! Mint az oroszok. – Az oroszokkal,
saját véreit Nagyanya ilyen alpárian, csak megrendítő pillanatokban
hasonlította össze. Apám körülnézett, remélte, hogy nem hallja senki, próbálta
gyorsítani a lépteinket. – Mint az oroszok, Imre! – ismételte meg Nagyanya a
biztonság kedvéért tagoltan, mert a sietségtől szaporábban szedte a levegőt és
megállt. – Együtt azzal a csvargával.
Az volt a helyzet, hogy a mise után a Temető
utcai srácokkal hógolyóztunk a templom előtt. Kicsit hangosak voltunk, igaz .
Meg egy-két hógolyó berepülhetett a nyitott, ódon templomkapun, de annyi havat
a cipőjük talpán is behordtak az
emberek. Ez a kevés már fel sem tűnhetett. Nagyanya, mint egy fúria rontott oda
hozzánk. Mi a bátyámmal majdnem feltűnés nélkül Apánk mellé settenkedtünk. A
többiek ottmaradtak a csatamezőn. Hogy honnan keveredett közénk Bohus a piros
sapkájában, nem tudom, hiszen nem járt templomba, de a mi oldalunkon harcolt,
az biztos. Az ellenfelet, a különben rossz hírű Róka Béla vezette. Az
utcakölyök – ahogy Nagyanya felcímkézte az ilyeneket. Hógolyókat gyúrt. Előtte
állt meg Nagyanya.
– Nem szégyellitek magatokat!
Olyanok vagytok, mint az oroszok – Béla majdnem mosolygott, hiszen akkortájt
minden moziban csak az oroszok győztek, és ha az utcán vagy a temetőben
partizánost játszottunk, akkor is.
Béla azért nem volt teljesen
hülye, megsejthette, hogy Nagyanyám most igazán más okból toppant az orra elé:
nem dicsérni jött. A bal karja egy erőteljes mozdulatával a kabátujjba törölte
az orrát. A gyertya már a szájáig
lógott. Visszaszívni ilyenkor szinte lehetetlen. Mégsem dukál, ugye, ilyenkor,
a másik orrlyukat befogva egy levegő hirtelen kifújásával kicsapatni a gyertyát
a hóba. Pedig azt Béla nagyon tudta. Irigyeltük is érte. Jobb karjával megismételte a mozdulatot, és
ez a kozmetikai beavatkozás már majdnem tökéletes eredménnyel járt. Nagyanya
erejét vesztve ugyan, de azért még kétszer megismételte
– Mint az
oroszok! Mint az oroszok! – majd Apámba
karolt és elindultunk hazafelé.
* * *
Elutazott Pestre. Nem halogathatta már tovább.
Egyre
gyorsabban múltak a napok.
A gyermekekkel
is beszélni kellett.
Sok
barátjától is el akart valahogy búcsúzni. Úgy, hogy ez nekik fel sem tűnjön.
Vagy legalább is, ne nagyon. Félelmeit nem vette félvállról. Ez most nem az a
pillanat volt, amikor a barátságokat próbára kellene tenni. Nem is tette.
Később
kiderült, hogy néhányszor mellé foghatott volna, ha próbára teszi.
A
gyerekekkel egyenként egyezett meg. Ez túlzás. Kiegyezett. Ez sem pontos. Még
zsarolt is. Igen egy kicsit. Diplomácia? Családon belül. Rohadt helyzet.
Szerette a gyerekeit, azok is őt. Így még zsarolni is könnyebb. Vagy nehezebb.
Mindegy, most már túl van ezen is – reménykedett.
Minden csoda hat napig tart. A
hetedik nap... Megjöttek a gyerekek. Mindhárman hazajöttek, hétvégére.
– Áá! – kiáltott fel az ajtóban.
Majd elakadt a szava. A lányok határozott tekintete megijesztette. Tovább
nyomultak a folyosón és már az anyjukat ölelgették.
Felkapta a bevásárló szatyrot, és
átment az önkiszolgálóba. Zöldségek, sajtok, túró. A lányok ekkortájt
vegetáriánusban tekertek. Visszajött és vacsorához terített. Eddig még nem
történt semmi. Ment a locsi-fecsi az iskoláról, a városról, táncházról.
A vegetáriánus vacsorának
viszonylagos sikere volt.
– Finom – mondták a salátára, a kapros túróra,
meg a sajtokra. A középső leány gyertyát tett az asztal közepére és
meggyújtotta. Majd feltálalta a teát. Gyógytea. Ő szereti, s mivel szuggesztív
alkat, testvérei is nagyon szeretik a teát, anyjuk szerető anya, amit a lányai
– azt ő duplán szereti. Lehet, hogy ízlik nekik. Van ilyen. Behunyta a szemét.
Mézzel lenyelhetetlen. Üresen olykor-olykor sikerült meginnia: ha megállította
a lélegzetét, hosszú nagy kortyokban lenyelte és mosolyogni próbált...igen
olyankor... talán. Ha sikerül, bingó! Nem sikerült.
– Maradok a víznél. – mondta.
A középső lány tiszta vizet
töltött a pohárba.
– Mi nem megyünk. Én meg a Csirke
– mutatott a húgára – maradunk! – A Csirke, a kicsi, néhány hónapra az
érettségitől, most hirtelen csecsemő arcot vágott. Megpróbált határozott képpel
ülni, mintha csak egy olyan verset mondana, amit nem ért. Réka hallgatott,
szája mosolyszerűen görbült, farkasszemet nézett a gyertyával.
– Ezt már megbeszéltük! – mondta ő.
– Most beszéljük meg, együtt. – Sarolta
halkan, határozottan beszélt.
– Nem értelek, biz’ isten, nem értelek titeket
– mondta Réka a testvéreinek. Anyjuk csak figyelte a szócsatát és nem volt boldog.
– Kassáról is, huss, eljöttünk.
Innen is...
– Elvették az állampolgárságunkat –
próbálta ő leföldelni a témát. – Azóta sem utazhatunk oda. Ezek
ilyenek. Ezek itt is ilyenek. Nem
maradhattok itt. Még találkozni sem tudnánk. Ezek... – de nem folytatta.
* * *
Azt a körülményt,
hogy ez a nyílás az új fonott dróthálón miképpen jöhetett létre – jelenleg
inkább ne boncolgassuk. Mit számított egy óvoda kerítése, amikor ebben az
országban ennél jóval jelentősebb őrzési feladatok voltak.
Aki átbujt akár egy testvéri országok határán: Puff!
A vasfüggöny még ezeknél is mindeneknél, minden kerítésnél szigorúbb volt.
Aknamező, riasztó rendszerek, automatikus fegyverek, sűrű őrjáratok, a
kerítésben magasfeszültség, Az apróbb vadak is tömegével áldozatául estek az
emberi találékonyságnak. Persze, a statisztikákba az emberi áldozatok sem
kerültek. Érdekes, hogy a határt őrző kerítésnek csak erről az oldalról estek
áldozatul. A túloldalról sosem. Az áldozatok nem rendítették meg különösebben a
hivatalos szerveket. Hiszen, az áldozatok a nép ellenségei voltak.
Még a
bajorországi vadnyulak is.
* * *
Fél éve hirtelen meghalt a húga
Pozsonyban. Különös halál volt, mint a bátyjáé is. Különös!
A temetésére, csak nagy nehezen, külön
követségi engedéllyel jutott el a testvéri országba. Kertner hazasegítette.
Közben azt is elárulta, hogy jogot tanul. „Jogot tehát, emberjogot a népnek” –
jutott eszébe némán. Harminchat órát kapott ügyei intézésére. Ez alatt kétszer
jelentkeznie kellett ezeknél a Februári Győzelem (vagy mégis csak
kommunista puccs volt az 1948-ban?) sugárúti rendőrség* ismerős útlevél
osztályán.
– Ez kötelező! – figyelmeztette előre az
erőltetetten jó szándékú Kertner.
Hova? Mikor? Kivel?
Minek? Minek ezt megkérdezni? „A jogtalanság a legrútabb bélyeg!” – ezeknek
Petőfi?
Győrnél csak
Pozsony rosszabb.
– Temetni jöttem,
elvtársak, temetni! A húgom volt az utolsó családi szalmaszál, amely még ide,
haza (?), kötött és most ez is elszakadt. Nyugodjanak meg az elvtársak, a
szocialista humanizmusra kérem, nyugodjanak meg! Pár óra múlva itt sem vagyok.
– Még hogy testvéri országok. A
vasfüggöny mögött még a hivatalos eufémia sem emleget testvért. De igen...
emleget: a testvéri kommunista pártokat.
·
Házszám a kiadónál.
* * *
Pozsonyban koronázták a
Habsburgokat. Nagyanya sokat mesélt a királyokról: főleg a kedvenceiről. Szent
Istvánról, Szent Lászlóról, Könyves Kálmánról, Béláról (akiről csak később
derült ki, hogy a negyedik volt, de Nagyanya fütyült a kronológiára, ami amúgy
sem gyerekeknek való, a fontossági sorrendet tartotta lényegesnek és ebben
számára negyedik Béla volt az első). A Habsburgokról alig mesélt. Mesélt a hét
vezérről, akiket fel kellett sorolnunk. Álmos, Előd, Ond, Kend vagy Kond (jaj
annak, aki Kontot mondott, mert az meg később ugyan, de csak vitéz volt) Tas,
Huba, Tétény. A Töhötöm szerinte az idegen papok elírása lehetett. Vezér ilyen
nevet nem viselhetett. Meg a létszámmal is volt némi baj, mert Nagyanya (kinek
leánykori neve Zauber Erzsébet) Árpádot szintén közéjük sorolta, emiatt,
viszont olykor nyolcan is voltak a magyar hétvezérek , mert kihagyni egyet sem
akart.
De ilyen hibákat a krónikák is
elkövettek már. Ezen nem vitatkoztunk. Aki hetet fel tudott sorolni, Árpáddal
vagy nélküle, azt elfogadta, az már rendben volt. Hajlott ilyen apróságokban a
kompromisszumra.
* * *
– Figyelsz Apa? – szólt rá Csirke.
– Hogyne...
– Itt kezdem már itthon érezni magamat. –
mondta Sarolta, Csirke bólintott, hogy ő is így volna vele.
–
És a kútba esett bécsi utunk, milyen gemütlich* volt az
a fegyveres őrizet –
jegyezte meg Réka. Segíthetett volna Rékának, hogy „haza
csak ott van, ahol jog is van”. Szép magas labda. De nem akart szavalni. Sőt,
Kertnerről sem mondta el, így utólag, hogy jogot tanul.
– Mégis, hogy képzeled. Miből? –
Ez egy igazi apai kérdés, az anyagiak.
– Te is árva voltál, már tizenhét
évesen. Én húsz vagyok, Csirke tizennyolc.
–
Most már elég! – Az anyjuk az asztalra csapott. –
Együtt megyünk! A családomat
senki se merje szétverni. Se az apátok, se ti.
* Otthoniasan, háziasan kellemes,
kedélyes. Lefordíthatatlan sajátosan osztrák fogalom, csak Bécsben, némi
operettzenével körítve értelmezhető.
* * *
Hol volt, hol nem
volt vége a mesének.
Az üveghegyek
mögött föl-alávonulgató császár nem hogy egy mesének, de még egy hétköznapi
történetnek sem lehet az igazi vége. Bizonygathatja a mesemondó, hogy itt a
vége, nézz az égre. Törvényt hozhatnak róla, hogy eddig tarthat a mese és nem
tovább. A meséknek azonban sosem ott van vége, ahol véget vetnek a mesélésnek.
A mese ugyanis él és ezért, részint a mese önmaga is dönt a felől, hogy mikor
és hogyan fejeződik be az elkezdett történet.
Már mindenki unta a
havonta pucéran grasszáló császárt. Himbálódzó szemérméről, titokban viccek
születtek. A lányos anyák holmi kifogásokat keresve, egyre gyakrabban maradtak
távol az eseményektől, lányaikat, ha csak tehették, valami ürüggyel otthon
tartották egész vasárnap. A külföldi országok eleinte csak a kisköveteikkel,
majd a titkárokkal, gépkocsivezetőkkel helyettesítették a nagyköveteket – és
végül teljesen elmaradoztak a hagyományos vasárnapi császári ruhaszemléről.
Idővel (korral) a
császár teste is megereszkedett, hátizsáknyi pocakot viselt visszeres lábain,
hátán, mellén májfoltok, bibircsókok tarkállottak. Egyre kevésbé állt neki jól
az a nevezetes új ruha. Néha elgondolkodott azon, hogy ezt az új ruhát, amely
most már mindörökre a császár új ruhája maradt, sosem kell mosni, vasalni, és
ha megázott benne, egy mákszemnyi vizet sem lehetett kicsavarni belőle.
Főtanácsadója azonban mint mindig, ilyenkor is mindent megmagyarázott.
Egyre kevesebb
ember állt a járdaszéleken, hiába vezényelték ki kezükben kis integető
bokrétával a katonákat, apácákat, iskolásokat. A császár egyre sietősebben
vonult a templom felé, zihált verejtékezett.
A misén egyszer
csak az érsek – megbátorodva az erős misebortól – felszólította, hogy legalább
a templomban terítsen, magára köpenyt vagy üljék zárt hordszékbe, és függöny
mögül hallgassa a szentigét.
– Ki az ördög tud
úgy misézni, hogy az emberek állandóan böködik egymást, az asszonyok folyvást
kuncognak, a gyermekek meg állandóan viháncolnak, közben még a szentek szobrai
is elpirulnak. – Az érsek szavaira a császár sértődötten elvonult, hogy
intézkedjék.
Az utcán már csak
néhány részeg tántorgott. Ezek meg odakiáltották neki, nagy bátran.
– Hogy ityeg a
fityeg? – A császár futni próbált, előre hajolt, fenekét kipucsította, de ezzel
sem rejthette el a futástól szaporázó ityegését.
– Pucérvalagú! – visszhangozta az utca.
– Te meg nyald ki!
– bíztatták az ünnepi ornátusban mögötte loholó érseket, amint éppen a császár
villogó ülepét takargatta. Megijedt, hogy a misén túllőtt a célon, és félt a
császár bosszújától.
Az egész város
röhögött, a népek kitódultak a templomból, térdüket csapkodták a röhögéstől.
Soha nem tombolt így a jókedv ebben a városban.
A császár bosszúra
szomjazott. Összeparancsolta testőrségét, rendőrségét, csendőrségét és
hadseregét.
– Le kell törni
minden zendülést! – zihálta. Térde remegett, hogy össze ne rogyjon, belekarolt
a mellette tehetetlenkedő miseruhába, amit az érsek egy ablakkilincsre
akasztott. Mert őeminenciája, az érsek, félelmében szakácsnak öltözött. – Ide
mind! – hörögte a császár, aki már akkor nem is volt többé ura, császára a
helyzetnek és tudta, hogy ennek már a fele sem tréfa. Fegyveresei is
szétszéledtek. Az utcán meg állt a bál, sokan ott táncoltak katonái közül a
néppel, mert hirtelen hetedhétországra szóló vigadalom támadt, oly váratlanul
jött, mint egy nyári zápor.
– Ma még mulatnak, de holnap akasztanak –
mondta a főtanácsadó. Erdészruhába bújt ő is, hátán hátizsák, úgy állt a
küszöbön. Háta mögött cidrizett a szakácsnak öltözött érsek.
– Veletek megyek! –
döntött császár.
– Akkor öltözék fel lehetőleg valamilyen
öregasszonynak Felséged, mert így pucéran messzire nem juthatunk.
– Jobb, ha egyelőre
nem szólítotok Felségnek – mondta a császár.
Elindultak, mentek
mendegéltek, még most is valahová mennek, még most is valahonnan jönnek, mert
az ilyenek soha meg nem állnak.
Hat napig tartott a
vigadalom. Még a péklapát is táncra perdült a piszkafával. Következő héten
munkához láttak. Megvoltak a császár, a császárság nélkül. Eleinte még félték a visszajöttét, voltak,
kik várták, de hiába várták, aztán még emlegették, azután már csak adomáztak
róla, a nagy vonulásokról, az ityegő fityegőről, az ezer buta tanácsosról, a
gonosz főtanácsosról, a rendőrökről, csendőrökről, testőrökről, palotaőrökről,
titkos tanácsosoknak nevezett besúgókról, mindenkiről és mindenről.
Csak a kisfiúról
nem beszélt senki.
Tényleg: mi lett a
kisfiúval. Az emberek csak maguk elé bámultak, ha néha, nagy ritkán, a
mesehallgató gyerekszájakon felröppent ez a kérdés. Mi lett a kisfiúval?
A téli szél
kérdezgette minduntalan a kémények lyukától. Hát igen. Rég volt. Nagyon régesrégen.
Rég volt, mese
volt, talán igaz is volt, talán igaz sem volt.
Egy szomorú szemű
kisfiú volt.
3
A
Város
Aki búcsúzik, önmagától búcsúzik. Mindent, ami tesz,
önmagáért teszi. Féktelenül narcisztikus e gesztus. A világ csak statisztál
hozzá.
Ezt ő is tudta.
Mégsem tudott kimenekülni belőle. A tájtól, az utcáktól, házaktól, presszóktól,
a könyvesboltoktól (egyáltalán van-e még értelme könyvet vásárolni?) könnyebb
elköszönni, mint az emberektől, a vélhető barátoktól. Monológ minden búcsúzás,
mint egy ima.
Ima, haldoklás előtt?
Ez túlzás volna, patetikus önsajnálat.
– Nem halni, élni
megyünk – szögezte le. – Igen, ez logikus. De mit ér a logika? Lehet, hogy
évtizedekig egyikünk sem jöhet haza. Lehet, hogy soha többé. A halál az a
nemlét. A vasfüggönyön túl lenne a túlvilág?
Elindult az északi
(trianoni) határ mentén a szülővárosa felé. Rajta át már nem juthatott, nem
engedték (vissza) be az országba, már nem volt ott közeli vér-rokona, már nem
volt kit temetnie se ... De legalább átpillanthat majd a határon. Ez lenne a pillantás
szabadsága.
Magyarországon útlevelet, vízumot kapott, hogy
nyugatra utazhasson, itt most éppen ez van divatban. Különben, a rogyadozó
népgazdaság nem kapna további nyugati kölcsönöket.
De meddig? Meddig tarthat ez a részleges
szabadság. A hatalom pillanatok alatt, bármikor meglepetéseket produkálhat.
Csehszlovákiában
szemberöhögték a hivatalnokok, amikor nyugati kiutazást kérvényezett.
A Szovjetunióban,
Kárpátalján, ilyesmiről álmodozni is nevetséges. Sőt, röhej! Ezért nem is
álmodoznak róla.
Miközben a kertek
végei összeérnek. Mert összeérnek. Összeér a három szérű. A „Gulyarét” a
„Zsombékos” meg a „Verebeké”. Igen a Verebeké, ez a neve. Fura nevű, savanyú
füvű rét. A másik kettő sem sokkal különb. Itt már nincs is ország, csak három
nem túl értékes rétdarab… soha fel sem tűnne, senki sem kötné hozzájuk fontos
emlékeit, mint egy jóképű dombhoz vagy akár egy odvas fához is kötheti… Amitől
mégis feltűnik ez a három jelentéktelen rét az a drótkerítés meg az
alkalmankénti aknamező (A legnagyobb testvér mintha a kelleténél is jobban
félne. Nála az aknamező állandó gyakorlat.) és az erre kószáló kalasnyikovos
határőrök.
– Legfeljebb… –
gondolta, de nem merte befejezni a gondolatot, hogy – legfeljebb nem jövünk
haza. Soha többé. – Ilyet még gondolni
sem szabad. – Előbb-utóbb csak hazajöhetünk! Semmi sem tarthat örökké.
Jövünk mi még!
Jövünk mi majd.
Nyugati kocsival. Elviseljük a kínos várakoztatást a határon, ami ezektől
, az emigránsokat megillető politikai
magánbosszú gyanánt, amúgy is minden nyugat felől érkezőnek kijár.
– Emberek vagyunk –
mondja majdan a határőr, az emberek fölötti jogok és lehetőségek vitathatatlan
tulajdonosa. Széttárja karjait, mint egy illusztrálva a kicsi-hülye-bosszú
örömeit –, emberek és nem gépek – fűzi majdan tovább a szót, a választ a naiv,
de szerinte mindenképpen provokáló kérdésre: „hogy ez még meddig tarthat
körülbelül, ez az izé, mert...” és hiába volt e kérdés halk (nyuszogás?),
ráadásul a vége elharapva, szinte visszaszívva... Ezek nevében a határőr
rögvest törleszt: a nyugati autóért, napszemüvegért, videokameráért, a
ruhákért, a joghurtokért, kóláért, ásványvízért, gondolatban havi fizetését
számolgatja, abból mennyi felesleges kacatra jutna – ehhez képest.
Igen, sőthelyzet
van.
És törleszteni fog
az emigráns is rokonoknál, ismerősöknél a felkínált vacsora, uzsonna mellett,
ügyet sem vetve a feltálalt családi porcelánra, esetleg ezüstre, a család
költségvetését meghaladó anyagi erőfeszítésekre (dugipénzáldozat). Csevegés
helyett elmondja, hogy piszkosak az utcák, a tömegközlekedés elviselhetetlen
(mintha ők nem tudnánk), udvariatlanok a rendőrök, pincérek (velük, a
kiszolgáltatott itthon maradottakkal – sokkal udvariatlanabbak), hogy itten,
ugye (egy kis önigazolás), nem lehet élni, örülni és egyáltalán...
– Egyáltalán, ti
hogy bírjátok ki ezeket – kérdezik az emigránsok, – hogy lehet így
élni?! Azok (az itthon maradottak) bólintanak (lehetni lehet, mert kell),
végignéznek cseperedő gyerekeiken, a családon (a mama is jól bírja még, nem
szól közbe), bólogatnak. (Váltsunk témát!)
– Kávét?
– Inkább teát.
Délután nem kávézom. – így az emigráns, majd a táskából kivesz egy elegáns kis
dobozt – Nagyon finom, zöld tea. Itt persze, ilyesmit nem kapni.(Tényleg nem,
és még sok minden mást sem.) Ha ízlik, legközelebb nektek is hozunk. – Persze hogy ízlik. Mindenki dicséri.
Otthagyja az asztalon – minden feltűnés nélkül – a megkezdett dobozt. Azt a pár
napot kibírja zöld tea nélkül is.
* * *
Az ötvenes évek fenemód jól
indultak. Terjedt az optimizmus. Már csak elvétve pofoztak meg felnőtt
embereket az utcán, ha azok nyilvánosan magyarul szólaltak meg.
Mi a nyilvános? És annak, aki szájról olvas?
Minden csak hozzáállás kérdése.
Sőt, fokozatosan a pofozkodók is eltűntek,
pontosabban helyet cseréltek, átköltöztek az egyik magyarlakta kisvárosból egy
másikba, ahol nem ismerték őket. Ezek már csak ilyenek. Haza, vagyis
oda, ahonnan ezek eredetileg jöttek,
a háború alatt egyéb viselt dolgaik miatt nem mehettek, otthon ismerték őket,
ott nehezebb lett volna a Hlinka-gárdista* köpönyeget a most divatozó
kommunistára cserélni.
Szóval a magyarok verése,
lassan kiment a divatból. A „Benes-fesztivál” – ahogy Apám nevezte a
leplezetlen üldözést – kissé háttérbe szorult. A szándék nem, az emléke
sem, de a gyakorlat igen. Félni lehetett, hogy a frissen elismert
állampolgárságuk tudatában a harciasabb magyarok, esetleg visszaütnek. Pedig
nem ütöttek (eleve nem is üthettek) vissza. Jó volt végre ez a kis nyugalom.
Maradtak, persze ezek között, köztük, a
tegnapi pofozók közt, akik nosztalgiáztak, mert az azért nem akármi, hogy egy
magyar „jó napot” miatt odamegyek, és büntetlenül lekenek valakinek
egyet...vagy elzabrálom házát, mezejét…
Így alakult. Nagy, mocskos népi játék volt.
Mint annak idején a fasiszta érában a csehekkel. Jelszavakat találtak ki a
Prágáig gyalog spulizó csehekről, meg hogy kitakarítják, megtisztítják tőlük az
országot. Annak idején a csehektől heccelődtek fel. „Helyet cserélni, vagy csehet herélni – nem
mindegy? ”** Ezek viccelődtek... Így viccelődött, heccelődött akkor
ugyanez a verő-csvarga. És visszajöttek a csehek másodszor is... Igen,
hozzánk másodszor, ha a husziták egykori
betöréseit nem számoljuk.
*
Dél-Szlovákia 1945 után újra elcsatolt
területeire tömegesen érkeztek vezető pozíciókba a bukott szlovák fasiszta
rezsim exponált hivatalnokai.
** E szójáték csak
hangulatában közelíti meg a korabeli csehüldözés „szellemességeit”.
* * *
Az ezer
méter magasságig sem merészkedő Börzsöny mindig olyan volt neki, mint a
tibetieknek a Himalája.
Csak felült –
gyerekként – az ágyában, és látta a hegyeket. De sosem járt ott. Sosem
járhatott. Utcájuk vége dombtetőre futott. Derűs időben, sürvedéskor, amikor a
nap már lebukott, az utca végén gyűltek össze még a felnőttek is, és bámultak a
hegyek felé, amíg azok bele nem bújtak az éj leplében. Beszélgettek
mindenféléről csak a határról, meg a tilos hegyekről nem. – Azok ott
Bernecebaráti fényei, ideje, hogy mi is lámpát gyújtsunk! – Ez volt mindig az
utolsó mondat. És hazamentek.
A karnyújtásnyira
húzódó hegyek messzebb voltak a kelleténél, mert elválasztotta őket a határ.
Belelógtak az életébe, hozzátartoztak a városképhez, de tilos hegyek voltak.
Eddig erre sem járt még, a „tilos” bernecei úton. Egy köpésnyire a trianoni
határtól, a magyarországi oldalon. Valóban, a cseresznyemagot át lehetett köpni
az útra. Külföldre! A másik oldalon egészen a finánc házig megmászta az összes
cseresznyefát. Senki fái voltak.
Igen, ott, igen, itt,
innen majd átpillant a határon. Többször is. Ebben senki sem gátolhatja meg,
hiszen fel sem tűnik.
A bernecei útról be
lehet látni az egész kisvárost. Kopott, jelentéktelen település. Alig nagyobb
egy megtermettebb falunál. De valaha megyeszékhely volt, megyeházzal, a főtéren
és környékén pár emeletes régi épülettel.
Lassan, szinte
lépésben gurul az autó. Nem áll meg, nem akarja magára terelni a figyelmet.
Ezek az erdők az út mögött, az „ideiglenesen itt tartózkodó szovjet hadsereg”
szigorúan őrzött gyakorlatozó területei voltak. Katonai erdők. Még a
fegyverropogás is áthallatszott a határon. Kalasnyikov madárfütty helyett.
Madártávlatból –
így tervezi – tekintetével végigpásztázza a szülőházát, a templomot, a
folyópartot, a kálvária hegyet, az iskolaépületet, a temetőt (tudja hol van
szülei és húga közös sírja, de azt a bernecei útról úgy sem láthatja, messze van), végül eldöcög Kamilla
néniék háza mögött is, majd gyorsít. Pest felé fordul...
* * *
Megnyílt néhány magyar
iskola is. Bátyámat is átíratták. Új jelszó jött divatba, a proletár
nemzetköziség. Mely szerint mi, magyarok, továbbra is viseltük a „múlt bűneit”,
mi maradtunk a sovinizmussal mételyezettek, Hitler utolsó csatlósai, a
Horthy-fasizmus revansistái stb. – mert aggattak ránk sok mindenféle, logikát
és történelmi összefüggést lazán mellőző jelzőt. A bűnös nép voltunk. Ezeknek!
Kivéve a magyar proletariátust. Mert az nem.
Az teljesen más. Hogy ki számított éppen aznap a magyar proletariátus tagjának,
hogy, ki a proletár? (A lumpenek mindenképpen, hiszen alkalmazkodó képességük
fenomenális, ezt tanúsítják a nyilasok, gárdisták, majd a kommunisták egymást
idéző párttagsági statisztikái is.)
– De hogy ki a vérbeli proletár, azt ebben az
országban nem fogalmazták meg véglegesen soha, mindig csak a helyzethez
illesztve alkalmazták ezt a hirtelen felsőbbrendűvé vált fogalmat.
Mindenképpen úgy forgatták ki
ezeket az új kategóriákat, hogy azért továbbra is másodrendű állampolgárok
maradhassunk, de nem voltunk már, mint ezelőtt, teljesen szabad préda.
* * *
A
szokásosnál lassabban hajtott. Minden közlekedési szabályt figyelmesen
betartott. Semmi kedve nem volt igazoltató rendőrökkel társalogni. Itt, a
határmentén, rendőrökből is több van az átlagosnál. Még a faluban is, ahol
megfordult. Olyan furcsán nézett rá.
„Ezt is meg lehet
szokni!” – mondják.
Nem lehet!
Nem akart megállni.
Mert... Nem mert. (Ideiglenesen - idegesen)
Mégiscsak határsáv.
Még akkor sem, ha most éppen nem lövöldöznek olyan könnyen a gyanús elemekre,
mint gyermekkorában tették.
Repülni kéne. Bő,
fehér, talpig érő ingben lebegni az égen. Suhanni. Szülőház, a mi utcánk. A
temető. Kálvária, pincesor. Benézni Márta nénihez. Csak pár szóra. Neki annyi
is elég lenne. Ő értené. Ő megértene. De már meghalt. Lassan már senki se lesz
otthon.
Maradnak az öreg
fák. Néhány véletlenül, mégis itthon maradt ismerős. Mint Bandi is, jó lenne
vele együtt röhögni... Otthon van-e? Negyven évesen is kamasz maradt.
Legénykorában csavargott. Megnősült. Csavarog. Szoknyák után (mondják szoknyák
alá ) kapkod... Ki van még... igen, szinte senki, huszonhárom éve, apja halála
óta, csak látogatóba járt haza. Azt is egyre ritkábban.
Közben sunyít,
megállni nem mer, lassan, döcögve halad a kocsi. Már másodszor fordul meg
ugyanabban a faluban. Csak fel ne tűnjön.
Persze feltűnik. De
nem lényeges az „esemény”. „Valami hülye kóvályog erre”– mondja titkosítva
„Madár” őrszem az „Egérnek”, aki szintén őrszem. Távcsővel figyelik az utat – a
határ és a szovjet szövetséges védelme érdekében – ezen a kimondottan
eseménytelen napon.
Vezet, lassan
halad, de rendületlenül reméli, hogy még véletlenül sem kell megállnia, akár
motorhiba miatt. Mintha mereven előre nézne, de folyvást oldalt pislog.
Istenem, csak ezeknek fel ne tűnjön. Íme, a pillantás szabadsága!
A határőrök a naplóba
bejegyzik, „a szolgálat ideje alatt nem volt semmi esemény”.
Kicsit gyorsít. Már
Pest felé hajt.
* * *
Nagyanya szeretett
politizálni. Igaz, nem az utcán, ott: soha. Nem is azért, hogy félt volna, mint
a többi felnőtt. „Mit árthatnak még egy felesleges vénasszonynak? Semmit!” –
mondogatta, s talán el is hitte.
Naiv volt? Vagy csak a félelmét akarta így
leplezni? Mert a felnőttek féltek. Szemmel láthatóan féltek. Apám is félt,
anyám is félt ezektől, Nagyanya sem lehetett kivétel. Különösen azok
után, hogy néhány nagyszájút, Kókayt, a tanárt, Berget, a borbélyt és Omácska
Palit, a fűszerest elvitték.
– Nem
kellene leállni minden jöttmenttel trafikolni! – jegyezte meg Nagyanya. Pedig
nagyon megdöbbentette a hír. Rendszerint Palinál vásárolt be és kedvelte a
sokat beszélő fűszerest.
– Köszönj,
ha köszönnöd kell, és menj tovább! – rendelkezte. Nekünk, gyerekeknek a
lelkünkre kötötte a szabályt az utcai miheztartás végett. – Ráadásul veszélyes
idők járnak mostanában... – tette hozzá. Nála ez a szabály nem volt politikai
helyzetfüggő. Normális viszonyok között is – Utoljára a Monarchia idejében
voltak ilyenek. – Ragaszkodott a bevett
formákhoz. – Még akkor is, ha a csészékben csak cikória-kávé van! – Egyszerűen csak szerette megadni mindennek a
módját.
A kútnál egymás közt locsogó asszonyokról sem volt
jó véleménye. – Ez amolyan cselédtempó – mondta. Nagyanya a saját
beszélgetéseit másként képzelte el. Tea vagy kávé mellett, lehetőleg délután,
legyen keksz, vagy kuglóf az asztalon, az urak a kerti asztalnál vagy a nyitott
ablak mellett még akár dohányozhatnak is... Mindent megfelelő időben és a
megfelelő helyen.
* * *
Suhanni
tovább. Lebegni. Kenéz felett. Ledényiék. Károly és Vilma. Kenézen tanítottak.
Károly kitanulta a kertészkedést. Gyerekkorában sosem járt a vetemények között.
Mostanra ez lett a legfontosabb az életében. Órákig magyarázná a növényeit, ha
Vilma hagyná. Károly itt boldog, el sem kívánkozik innen... ezek közé
minek?... sehol semmit sem lehet tenni, és itt a kert, és mondaná, hogy ez
elixír és azt is, hogy mitől az... ha
Vilma hagyná...
– Amíg te itt
zöldségelsz, megszűnik a magyar iskola. – mondja Vilma.
– Nyugdíjig
kibírja! – válaszol Károly. Érezni, hogy ez közöttük ismétlődő párbeszéd.
Mintha begyakorolták volna. A hallgató, a harmadik (mert az ilyen
párbeszédekhez egy harmadikra is szükségük van) ilyenkor furán mosolyog.
– És veletek mi újság? – dől hátra Károly
széttárt karokkal, mintegy jelzi, ő már a témát befejezte, ő már szívesen
másról beszélne, ő már eleve unja Vilma mehetnékjét.
– Mert
Vilmának nem csak a zöldséggel van baja, baja van a templomtoronnyal meg a
vízparti füzekkel is, baja van mindennel. Tényleg beszéljünk inkább másról!
Mondjunk vicceket! – Kezdene is egyet, pedig legendásan rossz viccmesélő.
De Vilma nem
hagyja, Vilma él, repül, táncol, és élni akart... Vilmát az egyetemre hívták
előadni, szakkönyvei jelentek meg... De Károly nem engedte, Károlyt meg a kert
nem engedte, a kertet meg a falu... És mint a mesékben: a kert is maradt,
Károly is maradt, Vilma is...
– A kertet, mint
egy megszállott, úgy gondozza, de engem meg ugaroltatna, ha hagynám! – Vilma
próbálkozott, ki-kirepült, lakást, állást szerzett Károlynak is, de kertes
lakás nagyvárosban?...
Kert az nem volt...
külön költöztek, válni akartak, veszekedtek, konyhakések villogtak a háztetőn,
de el nem váltak, és amikor már majdnem elváltak... Vilma megbetegedett.
– Meggyógyulok – mondta. – Károly tudta, hogy
nem. Mindent megígért. Itt hagyják a kertet is, csak egészség legyen, és máris
elköltöznek.
A harmadik műtét
után már Vilma is tudta, hogy nem... Károly az ápoló szakmát is kitanulta az
apjától (orvos apjától), hónapokig csapolta Vilma szép testéből a vizet,
hónapokig csak az udvaron sírt, a szobában mosolygott, reménykedést hazudva...
Vilma is mosolygott, ha bírt, pedig már ő is régen tudta...
Elsuhant Kenéz
felett, homályosan még látta a házat, tán éppen Károly kószált az kint udvaron.
Kenézen sós, keserű cseppekben eleredt az eső.
* * *
Apámat bosszantotta
Nagyanya tántoríthatatlan viselkedése, meg féltette is őt, no meg a családot. A
családot féltette leginkább. – Ki tudja, mikor mond valami veszélyeset idegenek
előtt? – De Nagyanya idegenekkel, általában, nem társalgott. Sosem mondott
egy-két veszélyes mondatnál többet. Véleményét, többnyire, a családjával
osztotta meg. Azt viszont rendszeresen.
Apám ezen néha még mulatott is.
– Ő az egyetlen biztos pont – mondogatta.
Nagyanya ideiglenesnek, átmenetinek, komolytalannak
és kissé nevetségesnek, bár roppant szomorúnak tekintette a kort, amelyben élt.
– Az
első világháború óta itt mindenki hülyeségeket csinál – mondta. – Ezek a
franciák is, hát nem ezt vártam tőlük! – Trianont sosem bocsátotta meg a
franciáknak. A franciák voltak az okai a félresikerült Károlyi
miniszterelnökségének, a vörös terrornak, a darutollasoknak, mindennek, ami
Trianon óta és Trianon miatt történt. A franciák meg Jani, az unokaöccse, aki
tiszt létére a Tanácsköztársaság idején, merő hazafiságból, visszafoglalta
Korponát és Zólyomot, ami még rendben lett volna, de ugye, a kommunistákkal
bratyizott, mint az a Stromfeld is, néhai nagybátyja egykori tiszttársa. Igen,
a franciák meg Jani nagyon ostobán avatkoztak bele a történelembe. Ezért a
családon belül sosem nevezték őt, a „kommunista Janit” Jani bácsinak, Jani maradt
mindhalálig, pedig sosem volt kommunista, az öreg prelátussal tarokkozott,
misére is eljárt, amíg az öreg élt, halála után se mise, se kártya... Neki köszönhető, pontosabban egykori
kapcsolatainak a kommunistákkal, vagyis egy-két volt közkatonája közbenjárásának,
hogy megúsztuk a kitelepítést.
* * *
Lebegett és suhant. Nyék, Oroszka,
Körmöcbánya felett. Rokonok a házakban meg a temetőkben. A holtak közt béke, az
élők kerülik a találkozást. A városok, falvak képei, a mai arculat és a múlt képei
keverednek egymással. Már nem valódi házak, tájak, amiket lát, ezek már
látomások... az emlékek is átépültek...
Megmásult falvak, városok. Léva,
Losonc, Magyarad, Deménd, Magyarbőd, Györke*. Torka kiszáradt. Ezekben a
községekben is pusztul a magyar szó.
Húsz éve még... az emberek az utcákon magyarul köszöntek...
Rokonok-e még a rokonok, annyi év
után? Rokonok vannak mindenütt, a győztesek és a vesztesek közt egyaránt
vannak. Ha kikerülhetetlen találkoznak, már csak szlovákul beszélnek egymással,
mosolyognak, de nem nevetnek (még az udvariatlan kamaszok sem) a magyarok rossz
szlovák kiejtésen, zagyvált mondatain. Hiszen rokonok. Győztesek és vesztesek,
de rokonok. Szemük sarkából sunyin figyelik a rokonok egymást. Gyertek máskor
is, mondják! Csókkal búcsúznak, mint Jézustól a tizenharmadik.
* Az elveszett és éppen veszendő falvakat egyre
hosszabban is lehetne sorolni, dicsőítve ezzel is az alkotmányos
culturcidiumokat.
* * *
Apám reménykedett. Abban reménykedett, hogy mások is,
nálánál fontosabb emberek is, észreveszik e feje tetejére állított világ
képtelenségét. Nem tudta úgy nézni a történelmet, mint Nagyanya. Nem tudott
sértődötten, fensőségesen kívül maradni. Sem a trianoni sorscsapáson, sem a
várva-várt visszacsatolás után az anyások hepciáskodásain, a vitézeken, a
díszmagyaros körmeneteken, sem a megúszott kitelepítésen, azon, hogy a
hivatalok évekig szlovák helyesírással írták a vezetéknevünket, amit még
Nagyanya és a gyerekek előtt is titkolnia kellett.
Valami logikaszerűséget keresett a folyamatokban.
Miért kapta meg Magyarországtól Burgenlandot Ausztria, hiszen Ausztria sem
számított győztesnek? Sőt! Miért csatoltak ismét Szlovákiához a háború után,
hiszen Szloveszkó Hitler kedvenc állama, valóban eminens fasiszta ország volt,
míg a Horthy-féle Magyarországot a németek kénytelenek voltak megszállni, hogy
ki ne ugorjon a háborúból? Ha meg kommunista uralom van, akkor miért nem számít
a Tanácsköztársaság mint „haladó hagyomány”
Antonescu Romániájával, Tiso fasiszta Szlovákiájával,( melyet az új
időkben következetesen „úgynevezett Szlovák állam”-nak neveztek) az anschlußos
Ausztriával, Horvátországgal, Szerbiával és Ukrajnával szemben? Miért nem
„úgynevezett” a német megszállás alatt kreált Szálasi nyilasainak véres
farsangja? Azt hitte a világról, hogy matematikai feladvány, amit meg lehet
oldani.
– Ugyan, Imre! – legyintett Nagyanya, ha ezek
a témák szóba kerültek. – Iskolás gyerekek gondolkodnak így. Az az anzikszfestő
is – utalt Hitlerre – egy senki, egy nímand, és azt csinált, amit akart. Mi meg
toporogtunk, saját lábainkat tapostuk össze félelmünkben, és nem csináltunk
semmit. A sógorodék, Salzmanék három hónapig a pincénkben laktak, a
szerencsétlenek, még Paula, sem mert feljönni, nehogy valaki gyanút foghasson.
Pedig Paula nem is volt zsidó. – Ilyenkor nem mulasztotta el elmesélni, hogyan
főzte nekik az útilapu teát, amihez Kamilla mindig hozott mézet, mert rettegtek
attól, hogy Salzmanéknak a pince dohos levegőjétől megbetegszik a tüdejük.
Könnyebb volt a tüdejüket félteni, mint az életüket. Vagy akár a saját
életét. Mindig sírva fakadt, de
szégyellte pityergését – a tüdejüket féltettem, a tüdejüket – mondta, pedig
senki sem lett Salzmanékból beteg, mégis úgy érezte, hogy sírnia kell. Városunkból
sok zsidót vittek el, nagyon sokat örökre.
– Meg ez a Sztálin, a muszka hordájával! A világ vezetőinek a szégyene, hogy
beengedték őket Európába. Mit számít az
a tót falusi pap. A Tiso! Vagy a ti Miklósotok? – Horthyt nem vállalta, nevét
sem ejtette ki szívesen, nem bocsátotta meg neki, hogy a törvényes trónörököst
kizavarta az országból. – Még ha Habsburg is volt, akkor is! Király volt, és
kész! Saját királyságában nem kapott menedéket.
* * *
Gömör és
Bodrogköz fölött suhant, idegesen oda-vissza. Töpörödött falvak, málladozó
városkák. Néprajzi gyűjtések, szánházi turnék, riport-utak, apró, vélt
szerelmek... és szakítások... vadludak gágogtak az égen.
Repülni a legjobb.
Utazni egyik helyről a másikra. Ha kérdezik, hol vagy otthon... mondd, hogy
útközben. Haza csak ott van... ahol remélsz. Haza csak útközben lehet. Csak
útközben van haza.
Kassa a színház.
Három évadig sem tartott, tarthatott a csoda. A barátok megsiratták. Hetekig
tartott a búcsúzás. A ki nem buggyant könnyek tán még jobban fájnak. „És még én
segítettem pakolni!” – ismételgette száraz szemmel Steiner Pista, a kassai
polgárfiú, aki a költözködésben is segített. „És még én segítettem pakolni!”
Kati úgy könnyezett, mint a bodrogközi dédanyja, amikor az amerikásokat, köztük
két saját fiát, búcsúztatta.
– Csak ide, a szomszédba. Győr nem a
világvége! Mondani könnyebb, mint elhinni.
Elindultak a határ
felé, ők elindultak, de a többiek Kassán maradtak.
Megint öttel
kevesebben.
Ki érti ezt?
* * *
Nagyanya néha büszke volt,
mert a fiával, az általa megálmodott körülmények között (tea, keksz, kisasztal)
politizálgathatott, olykor az általa megtervezett körülmények között.
Ünnepnapokon, vagy a saját névnapján. Okosan, higgadtan, ahogy kell. Türelmesen
végighallgatta Apám különös látomásait, szóképeit, a kommunista Justiciáról,
akinek – szerinte – nincs már többé bekötve a szeme, és nem is a mérleg szárát
fogja, hanem a nyelvét.
– Trianonnál meg a kitelepítéskor még nem volt
kommunista a Justícia... – jegyezte meg lakonikusan Nagyanya, anélkül, hogy
megállította volna fia szózuhatagjait.
Apám is türelmesen végighallgatta, Nagyanya
agyonismételt okfejtéseit, ha úgy hozta a sors, mert, bizony, sokszor úgy
hozta, melyek szerint mindennek meg van az oka, az eredendő bűn, az
összeférhetetlenségünk, amellyel mi magyarok kihívtuk magunk ellen a sorsot.
Mátyás után, Mohácsnál és azóta is, minden évszázadban valamivel... De Trianont
azért mégsem érdemeltük meg és mindennek az oka Trianonra, a franciákra
vezethető vissza (és részint Janira), többek között még az is, hogy Nagyanya
hite is megrendült, el-eljárogat ugyan a templomba, de az a töretlen bizalom,
ami a kezdetekben jellemezte a hitét, bizony, megingott, és még az Isten is
másképpen mosolygott Trianon óta az álmaiban. Lehet, hogy Trianon az ördög műve
volt... De azért a Jóisten is iparkodhatott volna.
* * *
Már az ötletet sutának érezte. Még hogy
elbúcsúzni! Kitől? Hogyan? Erre nincs recept. Nincs megoldás. Őszinteségi
rohamokra most nincs szükség. Sőt, még
célzásokra sem. Egy sikerült célzás felérhet egy önfeljelentéssel. Felesleges
lenne azt találgatni, ki megbízható, ki pedig nem. Lehetetlen úgy elbúcsúzni,
hogy ne áruljon el semmit. De ha eljárna a szája, minden meghiúsulhat.
Már Vácon is keresztülhajtott.
Ipari táj, mondják az ilyenre. A város felett cementgyár formájában
terpeszkedik a reménytelenség...
Hát ez a látvány nem fog
hiányozni, az biztos.
Biztos?
Nem csak a látványról van szó.
Mögötte a Börzsöny. A visszapillantó tükörben. Mint gyerekkorában a lakásuk
falán az ablakok. Nem is ablakok, képek voltak. Rajtuk az elérhetetlen Börzsöny
– mintha csak lefestve. Kicsi, jelentéktelennek tűnő hegység, de gyerekkorától
hozzánőtt a szeméhez. A Börzsöny és mögötte az Óperencia. A hegyek alja
haragoszöld, a hegyek a magasban elkékülnek. Minden hegységet, hegyet ezekkel
hasonlít össze. Még a mesebeli üveghegyeket is... A Börzsöny másik oldalán a Dunakanyar, a Pilis majd a Vértes meg a Gerecse. Nagyon
szép.
* * *
Néhány hadifogoly
is hazaimbolygott Oroszországból, szégyenkezve, koldus-szegényen. És a koldus,
mint Béni bácsi is, azt mesélgethet még a nagy Szovjetunióról is … amit csak
akar...Ártani nem tudtak már a nyomoréknak, sejtették is, hogy napjai meg
vannak számlálva, elvenni sem tudtak tőle semmit, hiszen ő már élni sem akart.
Mesélték, pedig derék szép legény volt a Béni, fehér lovon fényképeztette
magát, mert tüzér volt. A képet a fényképész megnagyította, kiszínezte, és Béni
szülei berámázták, mindenki megnézhette a Bénit. De a kép sem maradt meg.
Supala Pista, a város festője fogadkozott, hogy emlékezetből lefesti, de nem
lett belőle semmi. Szentképeket festett, ágy fölé valókat, meg orgonacsokrokat
az ebédlőkbe, ezekre volt kereslet.
Ellát annak idején lefestette, még mielőtt elvitték
volna. Elláék gazdagok voltak. Vörös hajú, vakítóan fehér bőrű, szép lány volt
még akkor. Már nem hasonlított a saját képére. A háború mindent tönkretesz.
Bagyinnak, a suszternek a műhelyében volt egy falvédő kárpitja. Azon egy délceg
királyfi lovagolt fel a nyírfahídra, és a hídon túl, a tisztáson egy gyönyörű
szép vörös hajú királykisasszony várta, miközben, kezében egy csokor erdei
szamócával, egy őzgidát etetett. Hát ilyen lehetett Béni bácsi és Ella néni a
háború előtt, és már többé sosem lesznek ilyenek. Mert Supala sem festi meg
őket, csak ígérget.
Akkoriban az emberek még
minden nap meséltek, szinte vetélkedők alakultak ki a jobb mesemondók között...
Ella néni tetovált karjával gesztikulálva. A koncentrációs táborokat mondta el
aprólékosan. A hadifogságot a másik mesélő, Flígel Béni bácsi. Családja
egyetlen túlélője, mert amíg ő a fronton volt a házukat bombatalálat érte,
senkije, semmije sem maradt. Még lábai sem. Mert azok meg a gulagban lefagytak.
Valóban koldult, mert még muzsikálni sem tudott, mint a műlábú sánta Dodó.
Leveskéért, néha ülve gyújtóst hasogatott ugyan, szétforgácsolta a
fenyőhasábokat. Büszkeségét mentendő, pedig azon már alig volt mit menteni,
szertehasadozott az régen. Így járt Béni, az egykori gazdag család fia, akinek
még Ellánál is, akinek Nagyanya szerint a fejtartása még a régi maradt, szóval
még nálánál is jobb partit szántak... Béni bácsi vagy semmit sem csinált, vagy
a semmit csinálta... Három utca etette a
nyomorultat. Télen is fűtetlen öreg házban lakott, de hát... Szibériában sem
fűtöttek, ülve mosott, takarított a hideg, nyirkos, sötét zugában, furcsa
alkalmatosságot faragott magának, hogy télen is közlekedni tudjon a három
utcában, hideg vízben mosakodott, Szibériában a víz is hidegebb. Béni bácsi
sosem volt büdös, hogy mindenhova beengedjék melegedni, s csak akkor beszélt,
ha kérdezték, és főleg a gyerekek kérdezték...
Ella néni Klein néninél lakott, mert annak sem jött
haza senkije, és Klein néni ki sem lépett a házból, mert nem volt rá semmi
kedve. Ella nénit szerettük. Mert mindig sütött valamilyen süteményt vagy
kekszet, amit a Klein néni is kedvelt, és abból osztogatott a gyerekeknek. De
Ella néni gyerektársaságban, ha csak tehette, kerülte a koncentrációs táborok
emlékeit. A felnőtteknek elmondta a bevagonírozást a marhavagonokba, téli
fagyban, a szörnyű, halálos utazást, minden vagonban egy kübli száz
összezsúfolt nőnek és férfinak, a lágert az emberekbe harapó vérebekkel,
ordítozó SS-legényekkel, a meszesgödörbe hajított gyerekeket, öregeket,
betegeket… a kopaszra nyírt nőket, a gázkamrákat… Szörnyűségek, szörnyűségek,
jajongta, még vigasztalni sem merte őt senki. Önmagát nyugtatgatta. Rémes
emlékek. Ki kell gyomlálni őket, mint a gazt – ezért csak felnőtteknek mondta
el, sírva, mert újra lettek könnyei, pedig már egyszer... igen, még ott...
elapadtak... elmúltak. Elmondta, hogy milyen nagy szerencséje volt
mindig...mindig más halt meg helyette... az élet csak egy véletlen... a
családból is, például, senki sem maradt élve... de még egy zsidó osztálytársa
sem... mert a pedáns németek alapos munkát végeztek a zsidók
gyilkolászásában... – Nem csak a
németek, nem csak a németek - mondták a többiek, nézték a földet, vagy messzire
néztek, ki tudja hová?...
Mi gyerekek, persze belehallgattunk, és ha kellett,
bólogattunk is, mint a nagyok, pedig Ella néni, külön nekünk, a gyerekeknek
igazi meséket mondott, Csipkerózsikáról, Jancsi és Juliskáról, a rút
kiskacsáról, Hófehérkéről, Aladdin lámpájáról, Hamupipőkéről meg valamennyiről
egyben, keverve, mert gyakran összekeverte a meséket.
Béni bácsinak loptunk apáinktól egy-egy szál
cigarettát, ő történeteket mondott, bányászásról, a hidegről, a hónapokig
megfagyott földről, amelybe csak tavasszal lehetett a halottakat eltemetni,
addig ott vártak felstószolva, mit az ölfa, a szibériai moslék ételekről, a
primitív, durva gyógyításról, a lefűrészelt elfagyott végtagokról, a hétköznapi
halálról, az állandó vágyódásról.
Két év sem tellett bele és elmesélt mindent, amit
tudott. Dolga végeztével, ennyi volt, – mondta, karácsony tájt meghalt.
Ella néni öt évvel tovább viselhette a karjára
tetovált számot, Jon Kipur táján halt meg, de fiatalabb is volt, mint Béni bácsi.
Legalább is nekünk ez akkor úgy tűnt...
Egymástól messzire temették el őket. Bénit az új
temetőbe, családtagjai közelébe, Ellát a homoki zsidótemetőbe. A háború előtt
szép pár lehettek volna. Akkor igen. Béni bácsi a fogságból, már lábak nélkül,
több mint egy méterrel alacsonyabban jött vissza, mint ahogy elment. Ella
néninek a könyökéig sem ért. Már nem is illettek volna össze az esküvői
fényképen…
* * *
Maradni is
lehetne...
Igen. Maradni is
lehet. Csak akarni kell. Az itthon maradás is pusztán egy döntés eredménye...
Eddig mindig így döntött.
Maradunk – döntötte el és maradtak. Hatvannyolcban
is. Még megbeszélni sem kellett. Mert nem is volt mit. Maradni egy kicsit
könnyebb. Pontosabban a maradás mellett dönteni könnyebb, de véghezvinni lehet,
hogy mégis azt volt a nehezebb.
Mihez is kezdhetne.
Így alig túl a negyvenen.
A publicista, vagy
a művész mindenképpen a diktatúra szajhája. Oda, vissza közéjük, vissza a saját
múltjába, még ha akarna sem térhetne már. Hiszen kiközösítették. Ez, ha eddig
nem volt világos, most az. A diktatúra nem bocsát meg olyan könnyen. Vezekelni
kellene. Bizony. Bizonyítani, hogy ő nem olyan amilyen, hanem ő másmilyen, ő
teljesen más!
Maradna a fizikai
munka. Negyvenen túl elkezdeni. Végül is, ez is csak egy újabb kaland lenne.
Értékes tanulságokkal. Bizonyára. Ennyire valóságos a kín? Így, ennyire, mintha
kézzelfogható tárgyak lennének, még nem érezte szorongásait. Ennyire még sosem
volt tapintható a hivatása és annak a prostituálása.
–
Kurva vagyok! Közönséges olcsó kurva! – jutott az eszébe, újra meg újra, hiába
próbálta elhessegetni a gondolatot. – Ha akarom, ha nem...
azzá tettek. Ilyenkor Berci sem volt kéznél, ő sem válaszolt. Berci, aki máskor
kéretlenül beleszólt mindenbe.
Önmagáról és
másokról is gondolkodva sok új szempontot vehetne figyelembe. Ilyenkor
különösen sokat, de nem vesz figyelembe semmit. Még önmagát sem. Hinné, ha
tudná...
Vagy az Apja?!
Ilyenkor az sem látogatja meg. Bezzeg máskor. Máskor hívatlanul is jön. Azt sem
meri kérdezni tőle: „Mi szél hozott?”
Dönteni, pedig
egyedül kell.
Minden pillanat
értékes. Ez is az. Még akkor is, ha képtelen a maradás mellett dönteni.
Kifogásokat sorol fel önmagának, elszomorodott erőfeszítések között, mintha
csak egy ítélőbíró előtt állna, egy ítélőbíró előtt, akinek nem érdemes
hazudnia...
És mégis hazudik...
* * *
Jöttek betelepülők,
csabaiak meg tirpákok, hivatalosan szlovákok voltak, de csak magyarul tudtak,
mégsem barátkozott velük senki. Konfiskált házakban laktak... és ilyet felénk
rendes ember akkor még nem csinálhatott. Pedig nem ők csinálták, hanem velük...
fene tudja hogy ment ez. Néhányan az elüldözöttek közül is hazaszédelegtek,
(csak Csehországból, a Magyarországra kitelepítetteket sose láttuk többé) de
azok sem mehettek vissza a házukba, mert azokban már mások laktak, többnyire a
betelepítettek. A házak régi tulajdonosai rokonoknál, ismerősöknél húzódtak
meg, kegyelemből, és rázhatták az öklüket, ha senki sem látta őket.
Ezek közül nem mesélgetett
senki. A betelepülőket nem kérdeztük, az a néhány visszaszállingózott
csehországi kitelepített, pedig konokul hallgatott.
* * *
Álmodozni,
pedig jó. Álmodozni a legjobb. A fel nem fedezett, ismeretlen jövő mindenre
feljogosít. Miért éppen a szerencsés változat ne jönne be? Hiszen pontosan
annyi lehetősége van Fortunának is mint a himnuszbéli balsorsnak.
A nyugatiak végül
is nem járnak rosszul. Se vele, sem a családjával. Uraim! Ez egy jó biznisz!
Rögtön észreveszik, ha szemük van hozzá, hogy jó üzletet kötöttek. Öt produktív
munkaerő!
Íme a prostitúció.
Lehet álmodozni és
lehet gondolkozni is... Lehet. Lehetne, de most nem megy. Jó lenne már minél
előbb túl esni ezen a rohadt emigráción. Ezen a döntésen változtatni már amúgy
sem lehet. Nem is akar. Itt már gondolkodni sem tud. Reménykedik, álmodozik.
Mesélget önmagának, mint egy unatkozó kurva.
De megjön az
ezerkettedik éjszaka, amelyikről mindig mindenki hallgat, és akkor nincs
mese...
* * *
Nálunk a sport egyet
jelentett a focicsapattal. A Dinamóval. Régebben F.C. volt, de ezek mostanában
minden csapatnak valamilyen haladószellemű nevet adtak. Így lettünk Dinamó.
Legjobb focistánk eleinte Felszászi II. volt a Lajos. Azért kettő, mert öccse,
a Gyuszi védett, ő volt az egy. A kapus mindig egyest visel a mezén. A kettő
meg mindig több mint az egy, mondta a Lajos, aki szerette ezt a „Kettőt”, ezt a
kivételes nevet. Úgy is mutatkozott be. Felszászi Kettő vagyok. A Lajost nem is
mondta. Lajos lehet akárki, mondjuk akár a zenekar prímása a Lengyelben.
A Lengyel nevezetes hely volt,
a pártalapító Pete és Skulimant eredeti „munkahelye”.* A városka egyetlen
megmaradt szállodája, hámló, málladozó vakolata már alig idézte a hajdani
(békebeli) szebb napokat. De más szálló nem volt, és benne az egyetlen kávéház.
Megfordult ott mindenki. A mulatós ügyvéd, a borbély, az ékszerész, a pék, a
kárpitos, a hentes, a jól kereső fogász, ráfanyalodtak a csinos ápolónők a
kórházból, meg a mindig jó partinak számító fiatal orvosok, itt rúgtak be,
először nyilvánosan, a frissen érettségizett
gimnazisták is, egyszóval megfordult itt a városka színe-java-alja ...
És természetesen a focisták, Felszászi Kettővel az élen. Felszászi Kettőnek –
mesélik – mind a kettő megvolt. Pete is meg a Skulimant is, és még fizetnie sem
kellett érte. Ekkor már ezek elvtársnők voltak és nem kurvák. Azért.
A Lengyelbe mindenki, minden
felnőtt férfi el-eljárogatott. Akinek nagyon rossz véleménye volt róla, az is.
– Meg a
rossz nők – mondta Nagyanya. Ami persze csak részint volt igaz és főleg csak
addig, amíg el nem került tőlünk a helyőrség és a kaszárnyából varrodát
csináltak. De ezt már Nagyanya nem élte meg. Maga a Lengyel-szálló is alig élte
túl. De túlélte. Addig tartott az igazi nagy élet, amíg itt voltak a katonák..
A katonák távozása után a Lengyel csendesebben élte a különös mindennapjait.
Tervezték, mondják, hogy gyorséttermet csinálnak belőle. De eddig még nem
történt vele semmi...
A katonatisztek ott szedték fel a kurvákat, a
Lengyelben. A csontos, keszeg Fischman Ritát, a füttyögő Kurcsa Bözsét, Plachta
Katit aki több felest elviselt lábon, mint három katona, Radek Mancit a
legendás nyolc és feles lábaival, sem előtte, sem utána nem adtak el a városban
nagyobb méretű női cipőt... Néhány facér katonatiszt onnan nősült. Igen, még a
kurvák között is akadt, akinek sikerült így, a tisztes házasság boldog vizein
elhajóznia...
– Bizony – mondta Nagyanya –, a férfiak
ostobák és oktalanok. – Skulimant és
Pete nem versengtek a fiatalabb generációval. Mit kapkodjanak? Ők már ráadásul,
régen férjnél voltak. Skulimant már kétszer is. Kivártak, és, bizony, rájuk is
sor került – és még csak nem is olyan ritkán, mint vélnénk. A prostitúció nem
elsősorban esztétikai kérdés és gyakorlat. Kereskedelem. Kínálat és kereslet
viszonya. Ilyen volt a Lengyel. Elsárgult, porlepte kristály luszterek, a
felszedett parkett helyén betonpadló... Lebuj, kurvatanya, mondták róla.
Különleges alkalmakkor,
például, ha valamilyen budapesti operett- vagy esztrád- haknicsoport látogatott el a városba,
visszalopott valamit hajdani fényéből a Lengyel-szálló. Vagy az is csak
legenda, hogy valaha volt neki? Ki tudja? Mindenesetre ilyenkor felragyogott.
Az előadás után a művészek ott vacsoráltak, ott is szálltak meg, ha egyáltalán
megszálltak, és a városunk krémje is ellátogatott a Lengyelbe. Ilyenkor, a
katonatisztek meg a kurvák is tisztelet tudóan félrehúzódtak, vagy már
elvonultak, hiszen a tisztek amúgy sem értettek a budapesti művészek nyelvén...
A kurvák közül csak Patyula
Biri nem járt, nem járhatott a Lengyelbe. Patyula Biri ma már a városunk egyik
legismertebb nevezetességének minősíthető ... Legenda. Utólag gyakran emlegetik
Birit a legendát. Különösen a már idősebb férfiak emlékeznek rá. A Lengyelbe
azonban mégsem járhatott. Egyrészt olyan alacsony volt az árfolyama, (akár egy
hetes sörért is), másrészt szellemileg, valóban, retardált volt. (E szempontból
messze alulmúlta a többi kurvát, mert azok állítólag még tökrészegen is
teljesítettek egy bizonyos viselkedési minimumot, bár az is feltehető, hogy a
rosszindulatú, kvázi nívósabb kurvák, pusztán csak szolidárisak voltak
egymással, míg Patyula Birivel nem. Igen, retardáltabb volt akármelyik
gyalogkurvánál. Hiszen nyilvánosan bármikor, bárkivel, bárhol. Ezért csak
partnerei szégyenérzetének és talán, mégis, némi jóérzésének volt köszönhető,
hogy a férfiak nappal általában tapintatosan elkerülték, sőt, olykor éjszaka
is. Ha már nagyon sürgős volt nekik, igen olyankor is, inkább elbújtak vele, a
Lengyellel szembeni parkban, a Máriácska szobor körüli sűrű bokrokba vagy a
közeli kapualjakba. A ráérősebbek esetleg a futballpálya ilyenkor elhagyatott,
ezért teljesen megbízható, piszoárjába. A legrosszabb azonban az volt, hogy Patyula
Biri mindent kibeszélt. Szerette, ha megdöntötték, és szívesen eldicsekedett
vele a maga nagyon egyszerű módján, selypegve ismételgette emlékező mondatait,
ha úgy sikeredett, esetleg rigmusait. Addig ismételgette, amíg ezek városszerte
szállóigévé nem váltak: „Felcáci mintik a fejire húzza a putyimat!” vagy
„Mucsomi megb...a, lehu...zta hasa!” Ráadásul, ha tehette alkalmi partnereitől
elcsent egy-egy apróságot, zoknit, nyakkendőt, alsógatyát, vagy akár, horribile
dictu, a használt óvszert, és ezekkel a bokrok ágait vagy a közeli útjelző
táblákat díszítette fel. Így büszkélkedett trófeáival. Az utca hosszat
ismételgetett, névre szóló rigmusaival jó néhány helybeli potentát utólagos
riadalmát keltette. „Biztos valaki betanította, hogy a nevemet mondja.” –
bizonygatták az érintettek, bár senki, még talán feleségeik sem hihették el ezt
a mesét.
Patyula Biri szép is lehetett
volna. Izmos, karcsú alakja, égszínkék szeme, formás lábai – ezek általában
koszosak, retkesek voltak – zsemlényi keblei melltartó nélkül is a kellő
helyen, esztétikusan dudorították ki a mosatlan blúzát. Tekintete, arca azonban lehangoló volt.
Látszott, hogy nincs ki az összes kereke. Ettől, még ha mosolygott is,
szomorúságot sugárzott arca. Rossz volt az arcába nézni. Ordított róla hogy
mindig megalázzák. Akkor is szörnyűség ez, ha Biri talán nem is tudatosította
sosem. Látszólag, mindenesetre víg volt, gyakran dalolászott. Fiatalon halt
meg, alig volt több harmincötnél...
Boncolóorvosa, a részeges
Pányik doktor szerint, megmérgezte magát valami marhasággal, amit a patkányok
ellen szórtak szét,. „Azt hihette, cukorka” A Lengyelben halála napján egész
este róla beszélgettek a férfiak.
Néhány kurva „jogosan” sértve érezhette magát
emiatt. „Patkánymérget evett” – mondták, és szégyentelenül kinevették miatta,
„még hogy cukorka?!”
„Olyan gyönyörű szerelmi csészécskéje** volt,
– finomkodott, a boncolóból már kapatosan érkező Pányik doktor – hogy sok
finom, férjes asszony megirigyelhetné a városban.”
*A két delnő, még a háború és az államosítás
előtt, többek között pincérnőként kezdte el áldásos, polgári pályafutását a
Lengyelben.
**A
Lengyelben ezen ominózus testrész eredeti, vulgáris megnevezése sem keltett
volna semminemű riadalmat..
* * *
Kázmér az
ötödik emeleten lakott. Lift nem volt. Ha most éppen nincs otthon az pech. Nem
tragédia, pech. Ha telefonált volna, tudná otthon van-e. De nem telefonált.
Kaputelefon nincs, valaha volt, de szétverték. Egy háztömbbel odébb, ott a
posta, előtte bódé. Általában működik. Most már mindegy. A negyedik emeleti
fordulónál, nincs értelme a telefonbódéról morfondírozni. Végül is, minden
rendben, a lihegés is elmúlik, a házmesternek – Kázmér szerint volt ávós –
köszönt, remélhetőleg meg is hallotta, mert farkaskutyája őrjöngve ugatott,
tombolt. Biztosan nem azért, mert cicának nézte. Ezek az ávós kutyák
zsigereikben érzik, hogy kikkel nem kell rokonszenvesen viselkedniük.
– Felszólhattál
volna – nyitott Kázmér ajtót –, akkor hozattam volna veled vagy öt palack
ásványvizet. – Majd elővette legcsúfondárosabb mosolyát. Színes
tréningöltözetben állt az ajtóban. Mosolyával a Disney-filmek törpéire
emlékeztetett.
– Nincs nálam
bevásárló szatyor – válaszolta. – Azért ugrottam csak fel, hogy megkérdezzem,
mire van még szükséged – küszködött a légszomjjal –, ide a szatyrot és hozok
vagy öt kiló krumplit is.
– Gyere be! –
fejezte be rendszeresen ismétlődő játékukat Kázmér. – Fújd ki magad.–
Vacsorázzunk együtt.
– Kis barátnőd?
– Szabadnapom van.
– Ez azt jelenti, hogy Ilona bevásárolt, felcipelte a szatyrokat és elment.
Kázmérnak beteg a szíve, kímélni kell. Most Ilona a rádióban dolgozik, vagy
otthon, mert külön laknak. – Itt alszol?
– Bólintottam. –
kiáltotta, mert Kázmér már kint volt a konyhában.
– Egyedül? ...
Elmehetek Ilonához aludni... Örülne, ha...
– Egyedül. – Kázmér
sokáig matatott még a konyhában. Közben kiáltoztak egymással, pár szót,
általánosságokat. Ő addig az asztalon heverő lapokat böngészte. Az irodalmi
hetilapot is, Kázmér lapját. Jelentős lapnak számított. Kázmérnak egy verse,
meg egy tanulmánya volt benne. A vers nem volt megrendítő, a tanulmány okos, jó
írás volt. Kázmér szertartásosan megterített, gyertyát gyújtott.
* * *
Felszásziék nemzedéke kiöregedett a fociból.
Felszászi Kettő felkereste Hollay doktort, a szívspecialistát. Felszászi
Kettőnek szinte mindenkihez szabad bejárása volt. Biccentett a várószobában
ücsörgő embereknek, bekopogott és bement.
– Sörhas meg akut másnaposság. A májad egyelőre nem
keményedik még... – diagnosztizálta az orvos.
Hollay pályája valaha sikeresen indult, de
büntetésből idehelyezték, Pozsonyból az isten háta mögé. Rendszeresen eljárt a
szája. Nem szívlelte (ő sem) a kommunistákat. Gyakran ivott és kapatosan mindig
kötekedett. Ha ivott – és ez a Lengyelben is feltűnt –, főleg politikailag nem
tudott vigyázni a nyelvére. Éjfél felé már rendszeresen egyedül ült az
asztalánál, senki sem merte reszkírozni, hogy melléje üljön, pedig ilyenkor a
főorvos úr (senki sem szólíthatta elvtársnak!) bárkinek gavallérosan fizetett.
Józanabb perceiben az éppen aktuális Macáját, valamelyik csinos ápolónőt is
hazaküldte valamilyen ürüggyel. Neki sem akart „politikailag” ártani.
Tapintatos úriember volt.
Még a családja sem jött vele. Feleségét,
akivel még az egyetemen ismerkedtek össze, és szintén jó nevű belgyógyásznak
számított, lebeszélte hogy ebbe a száműzetésébe kövesse.
– Csak magadnak ártanál, miattam ne tedd
tönkre a karriered– mesélte a jól értesült Frenko Apolka, a korház
telefonközpontosa a péknél. – Majd elsírtam magam, amikor ezt véletlenül
meghallottam – fűzte hozzá.
Jóvágású ötvenes volt, a fiatal ápolónők
között osztályvezető főorvosként nagyon jó partinak számított. Különösen miután a felesége elvált tőle,
lévén kevésbé hiszékeny, mint Frenko Apolka. Pénze is volt elég. Sok betege
kilométereket utazott hozzá, csak hogy ő kezelje.
– A pipi hús! Az! – Frikk úr, a pék a sülő
kenyereket rendezgette gyors mozdulatokkal a kemencében, a hosszúnyelű lapát
hegyes vége, mint egy dárda repkedett, suhogott a levegőben, centiméterekre az
asszonyok orra előtt. – A pipik! Húsz évesek! Az asszony meg túl a negyvenen –
erősködött a pék –, ennyi! Tele a tököm! – Az asszonyok kuncogtak. A lapát
nyele még félelmesebben böködött feléjük. Frikk úr felesége is tizenhat évvel
született korábban a férjénél. A pékek meg – mondják róluk – éjjel nappal a
kemencéjüket melengetik. Csoda-e, hogy a finánctól a káplánig minden férfi
láttán, kipirult az asszonya, keblei ritmusosan remegtek, lélegzetvételkor
egészen az álláig emelkedtek, szeme csillogott, éjjel meg egyedül forgott a
hideg ágyában, míg a pék a kemencékkel bajmolódott, szemei karikásak lettek,
hangja veszekedős, majd, mint szokta hetekre is eltűnt a városból. Különös, de
ilyenkor eltűnt egy-egy focista, vagy valamelyik fiatal orvos is...
– Fürdőre ment, kezelik – tájékoztatta Frenko
Apolka a nyilvánosságot. Frikknére, különleges betegségére, akkor nem tettek
megjegyzéseket. Talán tapintatból.
* * *
Kázmér
remekül főzött. Borsóleves és fiatal báránysült zöldsalátával és krumplival.
Majd fröccsöt ittak.
Leszedte az
asztalt.
–
Mesélj! – hátradőlt. – Örülök, hogy itthon találtalak – mondta. – Régen beszélgettünk.
– Az igaz – hagyta rá Kázmér.
– Mindenesetre, most egyikünk sem siet.
– Hát nem.
–
Vagy készülsz, valahová?
–
Nem. Sehova.
–
Az jó.
– Jó. – Egy darabig hallgatott. Kázmér figyelt.
Ő meg nem tudta,
milyen témának menjen neki. Mert egy olyan téma kellett volna, amellyel
elmondhatná, hogy Kázmér barátsága milyen fontos neki. De azért ne legyen a
szándék átlátszó, a lóláb, ugye...és hogy mennyire fog neki Kázmér hiányozni,
mennyire sajnálja .. Ilyeneket akart elmondani, de lehetőleg szimbolikusan, nem
érthetően, csupán sejthetően, hogy nagyon fel ne tűnjön, majd csak később,
csak, azután ha már nem lesz itt… Azon
kapta magát, hogy hatan beszélgetnek. A valódi Kázmér, az általa elképzelt
Kázmér és a Kázmér által elképzelt III. Kázmér, velük szemben önmaga, az I.
önmaga által elképzelt II. önmaga és az a III. önmaga, amilyennek őt Kázmér
képzeli. Ez, pedig sok. Odafigyelni sem bír mindegyikre. Még önmaga
megszemélyesüléseire sem.
– Győrben, mi
újság? – törte meg Kázmér a csendet. Ez a harmadik Kázmér volt, kicsit
titokzatos, rejtezkedő, ráncolta a szemöldökét, homlokát mutatóujjára
támasztva. Oldalt pillantva nézett rá.
–
Győrben? – kérdezett vissza, a kettesszámú önmaga
teljesen kiegyensúlyozottan,
mintha nem
kéthete nyaggatták volna a rendőrségen. – Minden a régi – nevetgélt. Ha ezt
annak lehet nevezni. Ez már nem is a kettesszámú volt, hanem valamilyen
keveréke az egyesnek meg a hármasnak. De egyik Kázmér sem reagált a
zavarodottságra.
– Bécsben voltatok?
– kérdezte Kázmér, talán ismét a harmadik, minden gyanús jel nélkül.
Mit tud Kázmér és
mit nem? Végül is, semmit sem tudhat. Kitől tudná és melyik Kázmér tudná, ha
tudná? Senkitől. Talán az egyestől? De ki kérdezzen? Önmaga második változata.
Ez őrület.
Hosszasan magyarázni
kezdte II. Kázmérnak a bécsi út elmaradásának okait. Mindenféle adminisztratív
nehézségekre hivatkozott, persze, nem túl megértően (lojálisan), nehogy gyanút
keltsen III. Kázmérban, de a valódi okokról egy szót sem szólt. Teljesen
abszurdnak, sőt, torokszorítónak tűnt ez az ostoba játék, ezek a bukolikák,
hiszen I. Kázmér előtt igazából nem volna mit titkolnia, még II. Kázmér előtt
sem. I. Kázmér azon kevesek közé tartozik, akinek azt mondhatja, amit gondol.
Ki tudja melyik,
talán I. Kázmér váltott témát. Észrevehetetlenül. Már másról beszélgettek,
barátja, Vámos most megjelent könyvéről. Ajánlotta, hogy olvassa el. Majd kint
– jutott az eszébe II. Önmagának. Csak ott majd hogyan lehet megszerezni az
ilyesmit? Kázmér elmesélte a friss
pletykákat a fővárosi irodalmi és művészvilágból. Megkérdezte, hogy milyen új
rendezést tervez...
* * *
A Lengyelben a
széthulló focicsapat volt a nagy téma.
– Gottschlag volna a megoldás. Az a korponai
szlovák gyerek. – törölte le a sörhabot a szája széléről Hollay doktor.
Benősült ide Gottschlag Vojtech, a Béla. A Szepezdy
lányt vette el. A táblabíró úr unokáját. Aki zongora leckéket ad. Az volt ám a
meglepetés, a pékségben a nagy téma. Egy ilyen jó magyar családba, mint a
Szepezdyék. Emmike, az egyetlenke, az átlátszó, gyenge liliom. Akinek még a
lépése sem hallszik. És hogy kivirult!
Gottschlag
két éve még focizott. Nem is rosszul. Béla, Béla! – zengett a focipálya. Azóta
Bélának hívja mindenki, még a felesége családja is. Így is mutatkozik be:
Gotslág Béla Magyarul csak hibásan beszél. Egy szót sem tudott, amikor
idekerült. Nyurga, vállas, szőke, kékszemű férfi, Korponán ő lehetett volna a
falu bikája. Lehet, hogy az is volt. Jó focista volt, de túl a harmincon
abbahagyta. Emmike miatt – pusmogták.
– Már lehet vagy harmincnyolc – számolgatott
Balogh úr, kántor és mozigépész egy személyben. – Csatárnak lassú!
–
Harminchárom! De mindegy. Mert edzőnek kell! – mondta Hollay doktor.
Béla rendbe rakta a csapatot. Csak Poszlányi,
Balla, a bekkek meg Felszászi maradt a kapus. Testvére, Felszászi Kettő már
csak a Lengyelben csapatkapitánykodhatott.
Micsoda csapatot rakott össze Gottschlag Béla. Az
volt a csoda. Fiatalított. Körbebiciklizte a közeli falvakat is, és egy
ütőképes csapatot,” minden idők legjobb csapatát” hozta össze a városban. A
csatársor a hazai nevelésből állt össze. Berzei. Mucsednyák, Cucu – vagyis
Zuckerberg Pali a csodacenter, Tóréti és Kleiberg. Halfoknak Trhovecz Janit
Hídvégről, Rozgayt Egegről, Pozsárt Tompáról szerezte meg.
Csodák csodája, de pont olyan sikeresek voltak,
mint a nevezetes aranycsapat. Sőt. Balogh
úr, aki a Lengyelben fennen hirdette, ha Hollay doktor vagy Felszászi Kettő nem
volt éppen jelen, hogy bizony ő már régebben is megmondta, fiatalítani kell.
Ennél sokkal jelentősebb tett volt, Balogh úr speciális statisztikája, mely
viszonylag pontatlanul követte ugyan a kronológiai sorrendet meg a hivatalos
statisztika szabályzatát, de ezen statisztika szerint a Gottschlag-féle csapat
a világ egyik legjobb csapata volt, ha a csapat éppen nem a legeslegjobbnak
értékelhető.
– Mert Puskásékat, a legendás budapesti
Honvédot egy május elsejei barátságos meccsen megverte a dorogi Bányász. –
magyarázta Balogh úr – A dorogi
Bányászt, bányásznapi ünnepségen, szintén barátságos találkozón, a salgótarjáni
Bányász. A salgótarjáni Bányászt – belekukkantott a cetlijei közé – meghívták a
Csehszlovák-magyar Barátság losonci ünnepségeire és ott egy nemzetközi baráti
meccsen, bizony a losonci Slovan győzött. A losonciakat vagy fél éve meg
elpáholtuk két góllal. – Hatásszünet – Nálunk akkor másnap egy nagy,
szocialista, szüreti mulatság volt, nem is figyeltünk oda, hogy a csúcsra
jutott focicsapatunk.
– A
Csárdáskirálynőnk is különb volt a lévainál – jegyezte meg Fedorcsák Béla, aki
csak a kórusban működött közre –, sőt, egyes szakemberek szerint a pestinél is.
De ránk senki sem figyel! – Csak a mozigépész, meg a kurvák bólogattak
szavaira, de azért ez a legenda sem felejtődött el. Még évek múlva is
emlegették városszerte, hogy jobbak voltunk. A kurvák szívesen maradtak volna a
Csárdáskirálynő témájánál. Szerették a műkedvelő előadások, bohém, felelőtlen
hangulatát. Nem pusztán, az üzletileg is hasznos feszélyezetlen hangulat miatt,
bár az üzlet, ugye, sosem mellékes. Ilyenkor, az operett előadások alkalmából,
még őket sem közösítették ki annyira a városka társadalmából a közvéleményt
mindig oly határozottan uraló feleségek.
– Hagyjuk most a tinglitanglit – szögezte le Starky
Jenő, a sportegyesület megbízott alelnöke. – Amit Balogh úr mondott, az nem
tinglitangli, az statisztika és a statisztikával nem lehet vitatkozni. – De mi
továbblépünk. Jövő vasárnap nemzetközi meccset játszunk! – Erre mindenki elhalkult, még a kurvák is –
Rétságot hívtuk meg Magyarországról, az ottani helyőrség csapatát, a Honvédet.
A rétsági Honvédtől kikaptunk, talán négy góllal.
Viszont egész nap kint lengett a focipályán a magyar zászló, pedig nem volt
május elseje, amikor a béketábor összes zászlaját megengedték kitűzni a
dísztribünre. Még sosem volt ekkora jegybevétel a focipálya történetében,
annyian eljöttek.
Gottschlag ezek után minden meccsen kirakatta a
magyar zászlót. A városi pártbizottság vezetője, a szintén korponai súdruh Ján
Polák* ugyan kötekedett vele, ráadásul a játékosok füle hallatára. Polák,
állítólag értett magyarul, csak nem volt hajlandó ezen a nyelven megszólalni.
Gottschlag először a szocialista
proletárinternacionalizmus mibenlétét magyarázta el neki szlovákul, majd, hogy
a többiek is értsék magyarul folytatta.
– Enyim csapat! - Jo csapat, enyim zaszlo - Jo zaszlo. Rozumies Jano? Tak sza nyeszer!**
Az zaszlo marad ott. Ott van zaszlo jol, ahol jolvan.
És a zászló maradhatott, egy ideig. Polák sem
maradt örökké.
Az
Aranycsapat 6:3-as meccsének rádiós közvetítését Apám bútorüzletében hallgatta
végig néhány ember. A városban megállt az élet. Nagyobb esemény volt ez a még a
híres Csárdáskirálynőnél is, de még a háború után levetített első magyar
filmnél, a Kétszer kettő néha ötnél is. Ott volt még súdruh Ján Polák is,
vézna, alacsony testét bőrkabátba csomagolta. Derekán szorosra kötött övvel is
bokájáig ért a felöltő. Le sem ült, fel-alá járkált, tapsikolt, filigrán keze
fejével a tenyerébe csapott minden magyar gólhelyzetnél. Mindent megértett
Szepesi hadarásából. Szóról szóra!
– Ten
Puskas, ten ich napraszká. Vegy mi ukázseme burzsujom***! – ismételgette a
góloknál. Valamennyien megkönnyebbültünk, mert jóval a meccsközvetítés
befejezése előtt elment, már biztos volt a győzelemben, a focit meg nem is
szerette. Ez számára csupán egy csata volt a nemzetközi osztályharc keretein
belül, amit Puskásék megnyertek. Polák úgy érezhette, helyette is győzött az
Aranycsapat.
* Polák, Ján elvtárs
** Érted Jano? Akkor
ne szarakodj!
*** Ez a Puskás, ez
megrakja őket. Majd mi megmutatjuk a burzsujoknak!
* * *
Éjfélre
járt az idő, amikor Kázmér új gyertyát gyújtott. Szerette a gyertyafényt. Az
előbbi gyertya már elfogyott, alig pislákolt a csonk a gyertyatartóban.
– Egyszóval
leléptek. – fújta el a gyufát. Minden átmenet nélkül tette fel ezt az
agyontitkolt, agyondédelgetett kérdést. Ő csak rámeredt. Megszólalni hirtelen
nem is tudott, meg nem is akart.
– Le! – mondta
végül, kicsit hosszúra sikeredett szünet után. Így is örült, hogy nem hosszabb
szóval válaszolt, nem mekegett zavarodottan.
Hajnalig
beszélgettek. Most már csak kettesben. Elmesélt mindent, a határt, a
rendőrséget, a búcsúzását szülővárosától, a lányok ellenállását, próbálkozásait
Veszprémben és Békéscsabán. Szinte felszabadult, hogy nem kell a szavak mögött
bujdokolnia. Mégsem lett jobb kedvük.
– A lányoknak
biztosan jobb lesz így – mondta Kázmér. – Nekik igen. Te sokat ne reménykedj,
mert ... Majd meglátod.
– Öreg volnék?
– Öreg fa.
– Maradnék, ha
tudnék...
– Tudom. – mondta,
majd kis szünetet tartott. – Én meg elmennék, ha tudnék… – Kázmér családja, rokonsága nagyobbik része,
akik a holocaustot túlélték, szétszóródtak a világban. Jómódú rokonok
mindenütt. New York, Dél Afrika, Ausztrália, Anglia, mindenhová hívták, jómódot
biztosítottak volna neki. Valahová el sem látogatott, de ahova elutazott, oda
is mindig menettérti jegyet váltott. – De nem megyek, mert csak magyarul írok
verseket.
– És most
szégyelljem magam?
– Dehogy. Nem csak
a versek. Anyám öreg és beteg, nem hagyhatom itt. A volt feleségemnél van egy
lányom. Az orvos szerint a ketyegőm – mutatott a szívére – bármikor
becsődölhet. Apám sem számolhatott ezzel, amikor a koncentrációs tábor után
gyermeket nemzett...
Értelek én téged
is. És köszönöm, hogy elmondtad.
– Majd írj! – poénkodott zavarukat oldandó, az ajtóban.
* * *
Mert milyen is a
gyermeki világkép? Hát igen. Gyönyörűséges. A gyermek, a kicsi ember meg elvan
vele, gond nélkül, boldogan.
A
népmesékben, táltosokon vágtázva, röpülve (mint a gondolat!), mindig, és még
időben megérkezik a megoldás. A legkisebb királyfi, a szegény ember legkisebb
fia (belőle is királyfi lészen, mindenki meglátja) hozza a megoldást, a
miszlikbe aprított sárkány lenyiszált hét fejét és boldogan élünk, míg meg nem
halunk. A befejező gondolat másik fele a „míg meg nem halunk” már nem is a
gyerekeknek szól, azt csak a felnőttek miatt biggyesztette hozzá az egykori
mesélő, oda se neki, ki figyel erre... A felnőttek, felnőttek, mások, úgyis
mindent másképp csinálnak, mindent elrontanak.
A mesék
után következett a János Vitéz. Apa többre becsülte a Toldit, de hát Apa is
felnőtt volt, szegény. És ráadásul Petőfi, vitán felül világirodalom. Nincs
nálánál költőbb költő, ő a legnagyobb költő a világon, minden szava világos,
érthető és szentigaz, az istenek között a helye.
János Vitéz és a huszárok. Végignyargalják a
világot, mindenkit legyőznek, a törököket, sitty-sutty kettőbe szelik,
megmentik a francia királyt meg a lányát (ennek Nagyanya nem örül
maradéktalanul). A világon nincs párjuk. Ők a mieink!
Mint az
Aranycsapat. Az volt ám a csapat: Czibor, Puskás, Hidegkúti, Kocsis, Budai,
Zakariás, Bozsik, Lantos, Lóránt, Buzánszky, Grosics. Micsoda nevek! Az
évszázad mérkőzése a 6:3. A csoda.
Hat,
hétéves gyerekként soroltuk a neveiket, fejből, mint egy verset. Ők voltak az
élő bizonyíték, hogy a mesék igazak, hogy Petőfi nem túlzott, hogy a János
Vitéz nem mese, hanem szó szerint igaz. Nagyanya mondogatta ugyan, hogy
huszárok ide – huszárok oda Mátyás óta nem igazán nyertünk nagy csatákat... Meg
hallhattunk is, olvashattunk is kevésbé vidám történeteket a magyarok
dolgairól...
De a
csodacsapat ragyogása mindent elhomályosított. A berni döntőig mindent, még a
világnagy bajokat is.(És nem csak a gyerekek fejében.) Mert csoda volt, valódi transzcendens,
megfoghatatlan csoda. Méghozzá jellegzetesen magyar csoda, mert a világbajnoki
döntőt lényegében ugyanez az „arany csapat” úgy elbukta, ahogy elrontani azt
más nemzet képtelen lett volna. A több fokozattal gyengébb német csapat a
második félidőben úgy elpáholta a két góllal vezető csodacsapatot, hogy csak:
na! Bunda-meccseken is csak ritkán láthat az ember hasonlót. Azt is, esetleg, ha,
falun. De ilyenkor a szurkoló, általában, jól elnáspángolják a
focistákat...
Most már
oda lett a csoda... mindegy. Vagy nem?
Az embereknek új csoda kellet... A véresen
kegyetlen sors ellen véres, kegyetlen csoda. Ki érti ezt? Sokáig senki...
Az
análesekben a németek szerepelnek, mint világbajnokok, nekünk marad az örök
legenda.
Mi különben is jobban
szeretjük a legendákat, még a győzelemnél is jobban. Sőt, a győzelmet talán nem
is szeretjük. A győztessel nincs mit kezdeni. Az nem olyan, mint mi – a nem
győztesek. Nem vesztesek csak: nem győztesek. Ha nem győznek a fiúk, ha csak
majdnem... akkor mégis csak hasonlítunk
egymásra. Van miről legendázni. Tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a
helyzetbe. Ilyenek vagyunk. Ezt nevezi a szakirodalom másodlagos
önmegvalósításnak.
Felnőttek lettünk? Azt azért
nem. Hét-nyolc évesen lehetetlen felnőni.
De belénk mart a felnőttség.
És mint kígyóméreg bennünk bolyong. Rosszabbnál rosszabb ellenanyagokat
termelünk ellene, de megbirkózni képtelenek vagyunk vele. Vagy nem is akarunk.
Mindig a megmérettetés előtti
pillanatok a legszebbek. Mi tudjuk ilyenkor, hogy mi vagyunk a jobbak. Erre,
mintha bizonyítékaink is volnának. Különben is. ez az ellenfél nem vehető
komolyan. Még a cipőfűzője sem áll jól. És ahogy riadtan összpontosít.
Reménykedik. Csak reménykedjen, majd legalább jobban pofára esik a végén.
Duhajkodásunk nem ismer
határt, féktelen örömünkben fejünk felett felgyújtjuk a házat, legyen muri,
tomboljon a láng, fényeskedjék a féktelen öröm, de hajnalban már az üszkös
romok között ázunk-fázunk, fagyoskodunk a deres ébredésben. Aki ezt nem tudja
elviselni, az ne is akarjon magyar lenni, sem az anyaországban, sem kívüle.
Így, magyarul, nagyképűsködni, hülyének lenni,
tetszik tudni, az rítus. Aki pedig nem követi ezen rítus íratlan szabályait, az
önmagát közösíti ki.
* * *
Mástól meg sem próbált elbúcsúzni. A
búcsúzás még a bibliában is a pátriárkák jussa. Azok elköszönnek fiaiktól,
házuk népétől, megáldják őket... úgy ahogy kell. Közönséges emberhez ez nem
való. Vagy a hazugság, vagy a pátosz tenné a rítust hiteltelenné. Akkor meg
minek.
Kázmértól*
mindenképpen el kellet búcsúznia. Vagy inkább Kázmérnak kellett volna tőle?
*Kázmér jóval messzebbre ment el. Másfél év múlva meghalt. Egy volt
kollégája telefonon tudatta velük a halálhírt. Az emigrációból még a temetésre
sem utazhatott haza.
* * *
Az
úgy kezdődött, mármint a fene nagy zűrzavar a császári Kecskeólban, hogy
eladdig gyönyörűséges rend volt ottan. Nem is volt az Kecskeól, hanem egy
mívesen emelt emeletes épület, rokkákkal, szövőszékekkel, szabóasztalokkal,
vasalószobával, varrópadokkal meg nagy, tágas kelmeraktárakkal. Kecskeólnak,
csak a nép csúfolta, hogy az odatoloncolt „császári szabókat” bosszantsa. Mert
eleinte, még irigyelték is őket.
– Miért nem kapnak
külön palotát a kovácsok, borbélyok, mészárosok, asztalosok, lakatosok meg a
többi tisztes ipar képviselői? – kérdezgették egymástól az iparos legények, bár
csak susogva, de a mesterek leintették őket.
– Jobb nekünk, ha
otthon maradhatunk. – mondták, mert bizony a szabók ezen túl sosem lakhattak
otthon. Ha valamelyikük megpróbált hazamenni, darabontok vonszolták azt a
Kecskeólnak csúfolt cifra kalitba.
Nagy zűrzavar
támadt, a szabók közt is, azon a bizonyos napon, amikor a császár elfutott a
székesegyházból. A Császár Nagy Futásának Napján. Merthogy ezt a napot azóta
csak úgy emlegetik. Évente azóta országos ünnepet csinálnak belőle. Nagyszabású
szónoklatokkal, kirakodóvásárral, népmulatsággal és maratoni futással.
Hogy szavamat össze
ne keverjem, ezen a bizonyos napon úgy felbolydult a Kecskeól, a cifra kalitnak is nevezett
császári szabóság megszokott rendje, hogy senki sem tudta mitévő legyen.
– Menjünk haza! –
mondta az egyik, de rögvest letorkolták.
– Ott találnak meg
a leggyorsabban – szólt egy másik és a tanácstalanság így csak növekedett
közöttük.
– Menjünk tán
világgá? – kérdezte egy, remegő kezű, öregecske szabómester.
– Ugyan! – fortyant
fel egy legényecske. – Nincs is világ. Az üveghegyekig ez mind a császáré,
azokon túl van a Boldogtalanok földje,
sírás, rívás, fogak csikorgatása.
– Láttad-é? - kérdezte okuláréját homlokára tolva Keszeg
János, aki talán a legokosabb szabó volt közöttük, kinek szavára, bizony, a
többi is odafigyelt.
– Látni, nem
láttam. – sziszegtette vasalóját a vizes rongyon a legényecske – de maga is
hallhatta, amikor a darabontok kapitánya mesélt róla a minap.
– És hol van most a
te híres kapitányod? – pakolta össze valamennyi holmiját az asztaláról Keszeg
János, címzetes szabómester. – Látod, nekem már fájrontot ütött az óra.
– Elsőnek a
kapitány lépett le! – vakkantotta, mint egy búcsúzóra az ajtóból Pilisi mester,
kezében a vasalóval, kedvenc székével, meg egy fél tucat félig kész ruhával,
már csak, hogy ne üres kézzel távozzék – a három csodaszövővel együtt, de azok
bizony nem a saját végeiket vitték magukkal, hanem selymet, bársonyt...
roskadásig. – Ő is hóna alá rakott még két megkezdett brokátvéget az asztaláról
és nehézkesen kitámolygott az ajtón. Kívülről még hallatszott a köszönése – Na,
Isten megáldja magukat!
Három fertály
minutum sem kellett hozzá, hogy kiürüljön a Kecskeól. Eltűnt onnan minden, tű
,cérna, olló, vasaló, székek, asztalok, függönyök, de még meg az ajtó és
ablakszárnyak is. Volt aki, mohón akkora málhát szedett vállaira, hogy hazáig
sérvet kapott tőle, volt, aki kapkodott és a felét széthullajtotta az
összezabrált holminak. Az utcán az emberek röhögve kapkodták fel mögötte a széthulló
portékát. Az okosabbja, mint a mi Keszeg Jánosunk szekeret kerített, és azt a
raktárban alaposan megpakolta, válogatott selyemmel, bársonnyal, skófiummal,
ezüst pitykével, arany gombokkal, gyémánt csattokkal, finom szalagokkal, drága
zsinórokkal, igazgyöngyökkel, brüsszeli csipkével, csupa értékes holmival s nem
úgy, mint a többi kelekótya, akik felkapták, ami csak a kezük ügyébe került.
Nagy volt ám a
boldogság, amikor hazaérkezett. Csupa könny és kacagás volt az utca. Asszonya,
a környék nevezetesen legszebb asszonya, mint ezt majd később, vacsorakor a
férjének elmesélhette, éppen a postást búcsúztatta könnyes szemmel, akitől a
férje ura után kérdezett volt, amikor Keszeg János címzetes szabómestert
megpillantotta. A szívéhez kapott, felsikoltott és futott, futott – elébb be a
házba, majd az utcára – és férjére ezer csókot hintett.
Keszeg János,
címzetes szabómester – most már ez díszelgett háza homlokzatán egy a császári
palotából származó velencei tükörre festve – kilenc napig pihent, evett, ivott
és kialudta eddigi megpróbáltatásai gyötrelmeit. Asszonya gyengéden ölelgette,
kényeztette évekig hiányzó férjét. Ez után kilenc napig gondolkodott a
szabómester, hogy mitévő legyen. Becsületes embernek ismerte magát eleddig, de
ez a szekérrakomány apróság, az a néhány, csip-csup a császári szabóműhelyből bizony furdalta a
lelkiismeretét. Ami nem is csoda, mert hát az egész falu szemeláttára hozta,
amit hozott.
Kilenc napos
vándorútra indult, hogy megtekintse mi újság az egykori császárságban. Elébb,
azonban postaládát szerelt a kertkapura, hogy a postásnak ne kelljen még azt a
hat fok lépcsőt is megmásznia az ajtóig. Úgy is sokat fárad szegény. Ilyen
gondos, jó ember volt ez a Keszeg János. Kilencnapos vándorútján
megszemlélhette, hogyan tett igazságot a nép a CSNFN, a Császár Nagy Futásának
Napja után. Körülnézett az országban, és a fővárosban. A nép ünnepelt, boldog
volt. A császárt már alig emlegették, vagy ha igen, mint régi – régi múltat,
ami rég volt, talán igaz sem volt.
A kisfiút sem
emlegették, valahogy megfeledkeztek róla.
Látott biz sok
furcsaságot: cifra nyerget szamáron, nyári konyha ablakán brüsszeli
csipkefüggönyt (milyen szerencse, hogy pár véget megmentett belőle),
damasztmellényes kanászt, ezüstkanalakkal homokozó kisgyermekeket, gobelinnel
kárpitozott fejőszéket... pedig a házak belsejébe be sem pillantott.
Megnyugodva tért haza, hóna alatt a néhány velencei tükörrel leendő szabósága
részére, az egyikből még szebb cégtáblát fabrikált, ennél szebb cégtáblát el
sem képzelhetett volna. Nyugalmát csak fokozta három szomszédjának egybehangzó
beszámolója, mely szerint a postás már csak az általa felszerelt postaládát
használja.
Szorgos ember lévén
Keszeg János címzetes szabómester, már másnap munkához látott. Megvette a
szomszédja pajtáját és szabóműhellyé alakíttatta. Felvett kilenc ügyes
szabólegényt meg kilenc csinos varróleányt –ő maga válogatta ki valamennyit a
hátsó szobában – és kilenc hónap múlva a környék leggazdagabb embere lett.
Híres ember vált belőle, szabósága jó hírét az egész országban ismerték.
Azóta örökkön
boldogan élne, ha majd egyszer meg nem halna.
4.
A SZOBA
–
Jól áll nekem ez a város – biccentett alig láthatót a fejével a Sztálin,
a szobor – és körülhordozta tekintetét a Hősök terén. A téren nem történt
egyelőre semmi különös. Mert abban nincsen semmi különös, hogy a szobrok
fintorognak. Itt a Hősök terén a királyok, vezérek különösen rosszul viselték
ezt a generalisszimusznak titulált senkit, ezt a grúz zsebtolvajt.
– Pedig cár! – jegyezte meg Bem a
Duna túlsó partján, ahonnan könnyebb dumálni. – Senkit sem érdekel – folytatta
–, ha korcs alomból is származik. – Egyes republikánusok bazsalyogtak Bem
szavain, Petőfi, Táncsics, Ady, de még Kossuth is rá-rá rábólintottak
élcelődésére. De a hősök terén nem igazán kedvelt az ilyen semmire se jó
beszéd. A Mátyástemplom tövében Szent István is megütközött a meggondolatlan
szavakon, de semmit sem szólt, csak lova sörényét vakargatta nyugtatón. – Azt
mondják – dünnyögte maga elé – úgy áll ott az a szobor, mint egy török minaret.
– Hogyan is írják az új grammatikai
módi szerint a minaretet – tépelődött Arany János az egymásra csúszó múltakban
elfogadott ortográfiákon – egy tével vagy két tével?
– Mindegy! – nyugtatta őt Karinthy,
természetesen a Frigyes – nálunk a minaret már pár száz éve csak múlt időben
van. Bizony, istennek hála, a törökök már példamutatóan elvonultak innen.
Nem történt semmi. Ezután már csak
egy vékony felhősáv húzódott a keleti égre. Eltakarta a felkelni készülő
hajnali napot. Kár a látvány elvesztéséért, és még nagyobb kár tán az elveszett
könnyű kis remény elhervadása miatt.
Hajnalban, hazafelé (ami most Győr)
indult. Startolt, a motor csendesen berregett.
Így is, úgy is nemsokára megvirradt.
* * *
– A szobák
mindig mások, másmilyenek és mégis mindig egyformákká válnak – mondta Nagyanya.
És igaza is volt.
A szobák elkezdenek
hasonlítani a használójukra. Nagyanya pillanatok alatt meg tudta állapítani,
hogy utoljára melyik szobában tartózkodtam.
– Nyomokat hagysz – mondta a vadászkutyák
büszkeségével és felemelt egy-egy ottfelejtett rám jellemző tárgyat, például az
anyám konyhájából elcsent derelyemetszőt, vagy mást, sapkát, kesztyűt,
apróságot....
* * *
– Elmegyünk, elmegyünk... Elment Béla, Igor is elment
... csak ezek maradnak örökké, hiába múlt ki Sztálin, Gottwald, Rákosi,
meg a többiek, itt már az Isten sem tud többet segíteni ... mindig akad újabb,
aki a helyükre csörtet és ott folytatja, ahol ezek abbahagyták....
elmegyünk és kész!
Bement a szobájába,
a könyvek közé, és kotorászott. Máskor a kotorászás volt a kedvenc időtöltése,
most nem élvezte ezt sem. Mert kotorászni, különben, nagyon jó. De most... a
fene tudja!... most valahogy ez sem ment. Máskor, ilyenkor,
bele-beleolvasott verseskötetekbe. A
kedvencekbe. Mert vannak ám kedvencek is. A tartalom lehet akár azonos, csak a
formájuk, színük, szaguk más. Igen a könyv is ember. Mert Adyból, József Attilából az összesek
duplán is megvannak. Az Arany-összes háromszor is – a gyerekek miatt. József
Attilából a számozott fekete (sötétkék?)
bőröst, Adyból meg az akadémiai vásznast, veszi szívesebben kezébe... mármint, ha kotorászik.
De már hetek óta
kerülte őket. Mostanában valahogy nem nyíltak meg neki a versek. Még a
kiválasztottak, a sokszor elolvasottak sem. Kerülték őt, igen, még ezek a dajkálgatott, ajnározott versek is
kerülték ...
Pontosabban, félt
is, igen ő félt, hogy a versek mit szólnak ehhez az egészhez? Ehhez a szokatlan
ötlethez. Különösen József Attilától meg Adytól tartott.
Most Adyval kezdte volna. Ahol kinyílik, majd
ott olvas bele! Kamaszkori játék... ez
azóta is megmaradt. Van ez így, hogy az ember bizonyos tekintetben,
bizonyos jelenségeiben (szimptómáiban) „úgy marad”. De most nem nyitotta ki a
könyvet. Tétovázott. Pedig tétovázni, gyerekség...
„ Hát mi lesz
ebből, tekintetes úr?”
– Párizs sem, ugye,
Párizs ... nem az én Bakonyom... Bizony nem – gondolta és a ki sem nyitott
kötetet visszahelyezte a polcra. – Messze van. Nagyon messze. Odáig el sem
megyünk.
Párizs. Eddig a
valóságunkban nem is létezett. „Mit nekünk Párizs!” Ez volt az igazi abszurd.
Hiszen Párizstalanul éltek. Párizs olyan volt, mint az Óperencia. Csak
beszéltek róla, de barátai közül senki sem gondolta komolyan, hogy egyszer az
életbe oda is elutazhat... Jó, annakidején Ady járt ott. Beköszöntött, mint az
őszi szél... Régen.
Márai... no, azok az idők is elmúltak. Apa
Márai kötetei. A nagybátyja is, a második feleségével, oda, Párizsba utazott
nászútra. Az is régen volt. Visszajöttek, és két hónap múlva kitört a
világháború.
– Párizs, tehát,
nem. Bár nekünk mindegy volna, hogy hova. –
Egy nyugati nyelvet sem tudott, neki (nekik) mindent mindenhol elölről
kell elkezdenie. Mindent. A nyáron Münchenben, Stuttgartban viszonylag gyakran
találkozott magyar szóval. Még véletlenül is, a metrón, villamoson utazva...
– Rohadt
dolog lehet... lesz ez az emigráció, pedig még el sem kezdődött...
– Reménykedni volna jó, mint kisgyerek
az utazás előtt. Az sem baj, ha felét sem éri el, ott messze, annak, amit
eredetileg elképzelt magának. Csak, végre már, kicsit reménykedhetne valamiben!
– Kimondani
könnyebb, mint végiggondolni. München, a sörszagú München legalább közel van –
egyre türelmetlenebb lett, érezte, hogy amúgy sem tudna az elolvasott
szövegekre összpontosítani, csapkodni szeretett volna, de fékezte magát, egy darabig a semmibe bámult, majd a
semmittevéstől riadt meg – valamit csinálni kellene, valami értelmeset –
tépelődött, most éppen Babitscsal a kezében. Örök kék ég? ... ugyan, … semmi
sem maradt a fejében abból, amit elolvasott. Csak a forma. A sorok. Az
unalmasan párhuzamos sorok.
A prózával sem járt
jobban. Az Iskola a határon, Örkény, Miszáth, Móra... vagy Vonegut, Cortazár, Hemingway vagy Marqez
... mind egyaránt elfordultak tőle. Milyen könnyedén vagytok ti bölcsek. A
könyveknek mindig könnyebb.
– És a könyvek itt
maradnak csak az anyakönyvek nem.
„Cigány egy nép ez...” – simította végig Szilágyi Domokos kötetének a
gerincét. „Cigány egy nép ez”!...igen az...igen mi! A szükséges, hivatalos
papírokat majd a bécsi komaasszonya kiviszi... nála nem keresik a határőrök.
Zaklatott volt, egyre zaklatottabb. Inkább a szótárakban lapozgatott.
– Ha cigány, hát
cigány... – Majd segít a lexikonok örök
higgadtsága. – Nem minden emigráció cigánykodás! – Levett néhányat a polcról. –
Mit is nézzek meg? – Az 1953-as kiadású
Filozófiai Lexikonban* (Tulajdonképpen a könyvespolc ironikus eleme volna!)egy
szó sincs az emigrációról. Sztálin elvtárs bizonyára nem nagyon szerethette az
emigrációt ... sem.
(Meg az iróniát
sem.)
Még harcostársai emigrációját sem
viselte el. Hiába volt böhöm nagy ország ez a Szovjetunió, Sztálin – úgy
tűnik – nem bírta jól a nagy távolságokat. Tán ez a tériszony egyik fajtája
volt nála… Hisztérikus lett, ha valamelyik elvtársa ilyen messzire, mert elmenni,
például olyan messzire, mint Trockij, és mint többen ... azok a mások, a trockisták ... „Mert minden
gazember, áruló, trockista volt!” Ugye,
Sztálin elvtárs?!
Sztálin sosem szerette Trockijt, ezt a
legforradalmibb forradalmi vértestvérét, legelvtársibb elvtársainak egyikét!
... „Ezt a szemtelen, ravasz zsidót!” (
Igen, Sztálin elvtárs, általában, sosem szerette igazán... egyáltalán, nagyon
nem szerette ... a zsidókat.) Igen. És Trockij is az volt... ha nem is nagyon,
de (származásilag mindenképpen)...
zsidó. Ráadásul nagyon messzire ment el. Nagyon messzire... Pedig hányan
ráfáztak... amikor messzire mertek elmenni, de hányan? Hiába, a példából mégsem
tanultak! Pedig példa volt elég.
Ugye Trockij elvtárs?! – és...
elhallgatott. A szobában riadt csend honolt. – Van itt valaki? – kérdezte.
Semmi válasz. Ő tudta, itt járt megint.
Igen. Sztálin.
Vagy Berci. Mert Bercitől minden
kitelik. Még arra is képes, hogy viccből megjátssza Sztálint. Csak, hogy vele
riogasson.
Mások ezt paranoiának hívják.
Másoknak lehet, hogy ez paranoia. Pedig nincs abban semmi paranoia, hogy ezek
kísértenek...
* Lexikonnak –
normális körülmények között – aligha nevezhető kiadvány. Szikra 1953
* * *
Sztálin e napon, mint mindig, sokatmondóan, de (már csak a korabeli
nyomdatechnika miatt is fekete-falfehéren)
mosolyog. Tele van a képeivel a
város.
A születésnapja van ma. Az
újonnan bevezetett községi (városi?) hangosbemondó, a „karónkiabáló*” egész
délután azt ismételgeti: „Éljen Sztálin, Sztálin elvtárs!” Megszakítás nélkül,
folyamatosan. Semmi többet, ezt a három szót, semmi változatosság, még a
szórendet sem cseréli fel.
–
Palkovics bácsi már berekedt volna – jegyzem meg anyámnak, aki ablakot
mos, és újságpapírral csillogítja, csak úgy sikoltozik az összegyűrt Pravda, az
„Igazság**” meg „Új Szó” az üveglapon, de most anyám se bánja. Nem sajnálja sem
a kezét, sem a sikoltozó „Igazságot”.
A karónkiabáló előtti időkben Palkovics bácsi
volt a kisbíró. A szomszéd utcasarokig vihettem a dobverőket, amikor még ő
dobolt.
Számmal utánzom a dobolást,
megállok szétvetett lábbal:
– Közhírré tétetik, közhírré tétetik!” –
harsogom. Anyám egyre idegesebb, csapkod, reszket a keze, benne az
„Igazság”... – Palkovics megbolondult
volna – mondta végül anyám – mint ahogy előbb-utóbb mindenki meg fog ettől
bolondulni… Te meg azonnal gyere be – és sírva fakadt. Becsapta a félig mosott
ablakot.
Semmit sem értettem. A kapun
Apám engedett be. Megnyomogatta a fejem.
– Nincs semmi baj, Berci! – mondta. Fejemet, nyakam átkarolva a derekához
ölelve, egyszerre léptünk, úgy mentünk lassan befelé. – Holnap, tudod, holnap
nagyon nagy ünnep lesz. Nem kell ilyenkor randalírozni az utcán. Veszélyes! A
hangszóró szünet nélkül kotkodácsolt: ”Éljen Sztálin, Sztálin elvtárs!”
– Az a nevezetes elvtársi purparlé Mexikóban.
Kár volt abbahagyni fiúk, amíg egy is maradt belőletek! Jégcsákány jutott volna
fejenként legalább egy...– Apámat hallom újra a már becsukott lakásajtó mögött, fojtott hangon beszél. Csak anyánknak mondja,
őt kívánja felvidítani. Nem sikerül. Az ajtót gondosan becsukta, hogy én (mi)
ne halljuk, mégis hallom s felvidulok, pedig azt sem tudom miről beszél.
Felvidít rohanó szavai sodrása. –
„Sztálin maga a bőségszaru!” –
olvasta fel az újságból fennhangon. Pár hónapig ez volt kiírva még a faliújságra is a megyeház folyosóján.
Akkoriban tűntek el az üzletekből a szarufésűk, s jöttek „divatba” a rikító
színű nyeles műanyag-fésűk. Farzsebben
viselték, hogy jobban látszódjon. Így volt divat.
Magyar nyelvű színházi előadás
volt vagy egy hete a nagyteremben. Oda mentünk.
– Már szarunk sincs. –
jegyezte meg az Apám, a faliújság meg a farzsebekből kikandikáló fésűnyelek
láttán. Hogy teljes legyen ezen szép este élménye, Moliére helyett ráadásul
valami traktoros darabot adtak a
szövetkezetesítésről, nem azt, ami eredetileg meg hirdetetett, nem a Dandyn
Györgyöt. A szünetben dohogva hazamentünk. Sőt, még én is dohoghattam, amúgy
felnőtteskedve.
Most Apám teát főzött
anyámnak. Pedig még a teáskanna is rosszul állt a kezében.
* (ahogy a mácséjdiek találóan nevezik)
** Pravda – a
Szlovák Kommunista Párt napilapja
* * *
Semmi az
emigrációról. Az égvilágon semmi! Még a lenini emigráció sincs feltüntetve.
Sztálinról viszont megszámlálhatatlan mennyiségű nyegle, semmitmondó sor
írattatott.
A Sztálini mosoly.
A kötetből ez sem hiányozhatott. Agyonretusált télapómosolyú fénykép és
autogram. Még hogy az arc a lélek tükre?! Tombol a jovialitás, sehol egy
árulkodó nyom, egy jel.
Szoszócska*, mi a
jelecskéd, bitófa?
És a gyilkos télapó
mosolyog. Mint mindig: magabiztos.
„Sztálin maga a bőségszaru”.
Belelapozott az
állexikonba. Sztálin, Sztálin, Sztálin! Mintha az egész lexikont maga Sztálin
írta volna, pedig csak neki írták. Az árnyékírók. Ezek írták Sztálinnak,
sok-sok szeretettel. Ez a mű minden
kifejezés ürügyén Sztálinról beszél. Kéretlenül is az Agnoszticizmustól, a
Fajelméleten, Lamarckon keresztül kollégáját, Lenint sem kímélve egészen a
Weismannizmus-Morganizmusig, mindenütt pipacs gyanánt ott virít a neve:
Sztálin, Sztálin, Sztálin!** E filozófiai szemétdombon oldalanként legalább
egyszer ott a neve, ráadásként egy-két „bölcs” Sztálin idézettel dúsítva. Mert
az kell. Sztálin a lexikonban is, rendszeresen helyére rakja a világot. A világ
kusza. A szerzők, sajnos még azok is, akik különben arra érdemesek voltak, hogy
egy ilyen jelentős marxista (sztálinista), filozófiai lexikonban
szerepelhessenek, bizony, sajnos még ők is, olykor kuszán fejezik ki magukat...
különösen Sztálinhoz képest kuszán...
A többiek, a valódi
lexikonok, a Pallas, a Révai, az értelmező szótár a Brockhaus és a Meyers
viszonylag szűkszavúak, és az emigrációról majdnem ugyanazt a definíciót adják
meg. A lényeg mindenütt az elhagyott haza!
Inkább zene! Lemezt
tesz fel. Bartókot. Íme, emigráns zeneszerzőnk. Hegedűverseny. Hátradől. Ebbe
bele kell dögleni. Szisz versei botorkálnak gondolatai közt, Bartók zenéje meg a vers a „Bartók Amerikában”...
– És ha fordítva? Ha a haza hagy el. Akkor mi
van, Apám!? – csapkod ökleivel a semmibe –
te érted ezt?
– Haza, otthon, oda, vissza – Az Apja mindig, mindenre válaszol. Ha kell,
ha nem. Most is éppen az ujjain számolgat (nem ő – az Apja!).
Mintha az „elment vadászni”-t számolná ki a bütykös, görbe ujjain. – A
köszvényt az isten se gyógyítja meg, bizony nem, fiam! – A gödör szélén
eligazítja a fagyos, havas rögöket, hogy kényelmesebb fekvése essék könyökének.
– Meg a hideg se használ, bár most már mindegy, csak neked mondom,
miattad...hátha okulsz belőle... – Ott áll, csak úgy hajadonfőtt, a vonásai
majdhogy bele nem olvadnak a koraesti, téli, havas tájba – Engem is otthagytál,
amikor elmentél, otthagytál külföldön, otthon! – hogy is van ez?
Tiltakozna. Hiszen
ez így nem igaz. Ez így, egyáltalán nem fedi a valóságot. Az apja hagyta ott,
tizenhétévesen. Még meg is látogatta a kórházban. Igen. Utoljára. Azt, hogy
utoljára, akkor nem sejthette. Semmit sem sejthetett. Viccelődött, a kapuig
kísérte... és puff, fogta magát és elment. A kórházban még sütött a nap,
vénasszonyok nyara volt, a temetéskor már szitált a novemberi eső.
– Csak a sírt! – de
ezt már annyiszor megbeszélték – csak azt hagytam ott! Azóta mindig velem vagy.
Mindig követsz. Még akkor is ha nem akarom. Ha társaságban vagyok, ha nővel
vagyok, akkor is beledumálsz mindenbe. Lépten-nyomon zavarba hozol a
legalkalmatlanabb pillanatokban is – mondhatta
volna, de még a tolakodó gondolatokat is elhessegette. Mije marad, ha
még az öreg is megbántódik, ha most az apja is elhagyja? Ha már kísérteni sem
jönne? – Összezavarsz... Ha hagyom. Ha
hagynám... De nem hagyom!
Apja folytatja a
mondókáját, elmagyarázza a világnak ezt az oly nehezen megfejthető logikát,
mint egy kiszámolót – a Monarchiába
születtem, Csehszlovákiában jártam iskolába, hirtelen önálló Szlovenszkó lett a
szomszéd falvakból, itt meg Magyarország – mutat körbe az örökzöld
bukszus-bokrok, virító csipkebogyók, néhány árválkodó, maradék, elsárgult
platánlevél, és az unatkozó fejfák
között. Most meg újra Csehszlovákia. És hol van még az egésznek a vége?
Még mindig azt az
ujját fogja, amelyikre az jön ki: ez meg megsütötte.
– Azért jöttél,
hogy gúnyolódj?
– Nem gúnyolódom.
Csak azt tudom, amit te. Szenvelegni, vagy játszani. Játszani jobb.
– Köszönöm!
– Ízlés kérdése.
Lehet fordítva is. Játszani bal – bal keze mutató ujjával köröket rajzol a
markába. – Kerekecske, hazácska, elmegyünk a ...
– Semmit sem értesz
– mondta az Apjának. – Én nem emigrálok. Csak maradni nem tudok.
– Príma definíció!
– így az Apja.
– Tudsz jobbat?
– A gondolat, tudod
az a ködgolyó az agyadban, addig jó, amíg el nem indul valamerre. Ha arra gördül, amerre szeretnéd, annak
sosincs jó vége, ha nem arra, akkor meg azért nem jó. – Sunyin figyeli reagál-e
a fia. – Addig élvezheted, amíg el nem
indul. Amíg csak vágy. A vágy maga a
tökély. A boldogság. Beteljesedett boldogság pedig nincsen, akkor már
nem vágy a vágy. Ilyen az élet. – Leporolta a könyökét. Könyököt váltott. –
Szóval, te már döntöttél. Kassán ez még nem volt. Kassán a süllyedő hajóval meg
a patkányokkal kínlódtál. Még álmaidban is.
– Tán dögöltem
volna bele? Csak hogy maradhassak?
– Tudod fiam, hogy
a magánéletedbe nem akarok beleszólni. – széttárta a kezét a sír felett. Az
apja feje a bokájáig ért. Tán a látvány groteszksége riasztotta. Hátrább
lépett.
– Amikor az
unokaöcséd, Béla, lelépett Svájcba, számon kérted rajta, méghozzá a háta
mögött, hogy nem maradt. Mert ez morális kérdés. Sőt, éthossz! Teóriákat
teremtgettél. Életfilozófiát. Azt a legkönnyebb. A filozófia mindig csak
kezdet, a semmiből jön. A semmiből indulni a legkönnyebb. Jól tudja ezt a
Teremtő, az isten is. Éjszaka kinéztél
az ablakon a semmibe és megfogalmaztad: „Nem szabad föladni, mert akkor a
helyünkre is megalkuvó lép.” Szép heroikus gondolat. Pőrén szembefordulni a
történelmi úthengerrel. Mi van, meguntad?
– Elfogyott a szusz! Bocsáss meg! – még egy
lépést tett hátra. Valakit temettek, mert a havas domboldal görbe útjai
megteltek fekete, nagykendős öregasszonyokkal. Ezt látván, egyre több varjú ült
meg a sír fölötti kopasz platán ágaira, szorosan egymás mellé telepedtek, hogy
mindent jól lássanak. Mintha a fa tükröződött volna a havas domboldalon.
– Apa, tényleg, nem
bírom tovább.
– Van ez így.
– Sedre voltam.
Elhamarkodottan ítéltem. Tévedtem. Ha annyit élek még mint te, akkor még tíz
évem van hátra...
– Ne nyuszogj! Tíz év nagy idő. – hallgatott,
felnézett a varjakra, majd az öregasszonyokra. – Fábián Pistát hozzák – intett
a kápolna felé a fejével.
– Hány éves volt? –
csapott le a témára.
– Mindegy, mint
én... Szóval, nem maradsz.
– Három gyerek...
– Három szép
külföldi család...
– Nem én akarom
így!
– Még szerencse.
Ott majd a banánt unjátok meg, mint én odaát, minálunk a túlvilági tömjén
szagot. Mindegy. Vége. Sem harc, sem jó példa.
– A példaképek
börtönben, vagy előbb-utóbb a pszichiátrián kötnek ki. Elegem van ebből az
eszelős életből. Realitásra vágyom. Se hírnévre, sem gazdagságra. Kedden kedd
legyen, vacsorakor vacsora. Ennyi. Normalitás! Az élet realizmusa!
– Ne kiabálj, fiam!
– mintha mosolygott volna – Realitás és
a Kárpát medence? Ezt komolyan mondtad. Kísérje életed mindig a nevetés! –
mondta és eltűnt hirtelen, ahogyan jött. A lemez is lejárt. Bartók ... Bartók
Amerikában...”Nem szabad szövetkeznünk halál ellen – halállal”...
* Sztálin gyerekkori becenevét és még sok más
hasonlóan hasznos tudást a direkt erre a célra gyártott olvasmányokból,
tanulhattuk meg, mint édes titkot, a szocialista pedagógia és gyermeksajtó
fáradhatatlan igyekezetének köszönhetően.
** Lenin állítólag
még így mondta: tanulni, tanulni, tanulni… és ez lett belőle: Sztálin, Sztálin,
Sztálin!
* * *
Apám nekem mindig jót akart. Reggel kézen fogott és elkísért
az iskolába. Elmagyarázta, hogy ez már nem óvoda, hogy ez egy komoly hely.
Innen megszökni tilos! Ráadásul végre van magyar iskola, vagyis ez a mienk,
micsoda szégyen lenne...stb. Én nem ájuldoztam a boldogságtól, rosszat
sejtettem, már csak az alapos előkészítő szöveg miatt is, de Apám felettébb
kedves volt, a fejem búbját többször megsimította, s Bercinek becézett, mint mindig, amikor
általában titkolt szeretete áttört szigorú szemérmességén. Nem rontottam a
hangulatot, jó volt Apámmal kettesben. Apám örült, legalább is ilyesmi látszott
rajta, az iskolát meg amúgy sem lehetett megúszni. Bátyám szerint, aki szlovák
iskolába kezdte, és ezért joggal hősködhetett jó bizonyítványaival, az iskola
nem is olyan nagy ügy, csak unalmas. A folyosón a többi kölyköt nyalták,
falták, könnyezték az anyukák, minden olyan idegen volt és rózsaszín. Pár
lépessel odébb álltunk meg Apámmal. Csengettek.
– Ez mi? –
találgattam. Hiszen a kapu nyitva volt.
–
Becsöngettek. Be kell menned, Berci! – kezet adott férfiasan, meg egy
simogatást a fejem búbjára. Ha okosabb fia lettem volna, biztos elmondta volna,
hogy szeretné ha egyszer büszke lehetne rám. Neki fontos volt, talán a legfontosabb, a
büszkeség. Addigra már semmi másunk nem maradt.
* * *
A lényeg
az óvatosság.
Micsoda mondat?
Meghatározó! Végigkísérte egész eddigi életét. Minden jóakarója minduntalan ezt
ismételgette.
– Légy óvatos. Nem csak
magad miatt, hozzátartozóid, gyerekeid, családod érdekében... – de, hát, hogyan
kell azt csinálni, már mint azt az óvatosságot... igen, ezt nem árulta el
senki. Jó, a pallón egyensúlyozni kell, és nem szabad melléje lépni... Így
van!... De az életben, hogyan éljen úgy,
hogy az fel sem tűnjön?
Egyre gyakrabban
figyelmeztették a barátai is, akik ismerték („nehéz természetét” – bár sokat emlegetett rossz tulajdonságait,
lehetőleg, nem nevezték ezen szóval ), majd, mégis, hirtelen megbántódtak konokságán, hogy
figyelembe sem veszi a jóindulatú intéseiket; sőt, a barátjának éppen nem
nevezhető színházigazgató is... miközben fejét csóválta, mert látta, láthatta
rajta, hogy („ez a szerencsétlen hülye”) nem érti, mit is akar tőle.
Figyelmeztették a
szeretői az ágyban, két ölelés között, váratlanul felülve...
– „Légy
óvatos!” – az ember ilyenkor csak
csodálkozhat.
– Óvatos? –
Majd, az esetleges frivol helyzetből fakadó félreértést, tisztázandó
hozzáfűzték:
– Hiszen, ezek így
kitörik a nyakad – és előre megsajnálták...
– Ezek?
– Aha! –
bólintottak, de ő tényleg nem értette. És tényleg kitörték...Ezek.
Egyre inkább
összezavarodott, eltévedt gyermekként az erdőben, minden lépése, gondolata
bizonytalanná vált. Kikkel, mikor, és hogyan legyen óvatos? Még ennél is
óvatosabb?
* * *
Az iskolában megadták a módját Sztálin halála
megünneplésének.
Volt egy tanítónőnk a Bodáné, de az öregek még a
lánykori nevén, csak Varcsek Marcsinak hívták. Nagyanya szerint az egész
család, mármint a Varcsekék, senkik voltak. „Nagy senki az egész bagázs” –
mondta és ez nála felért egy káromkodással, sőt, kiátkozással.
Marcsika nem
volt se szép, se csúnya, elmúltak a pattanásai, kikerekedett, faros-bögyös lett
amennyire kell. Az apja, Varcsek Béla azaz Varček Vojtech ahogy mostanában
írták, sebtében, az elsők között lépett be a pártba, rögtön felkerült a kerületre amolyan fullajtárnak. Ő
volt ott a megbízható magyar elvtárs. És
már itthon is, mint fenn a kerületen is Vojtonak becéztette magát. Megfogta
a... párt... lábát, ez a Vojtó... – pusmogták röhögve a városban. De Varcsekék
az ilyesmikkel nem nagyon törődtek.
Marcsika,
eleinte a városi hivatalban rakosgatta a papírokat, majd elvitték őt valamilyen
hathetes kurzusra, ahonnan már tanítóként és főleg pártaggként jött vissza.
Kicsit ijedten, mert azt hitte, hogy úgy maradt...
Boda Lajos (hivatalosan: Ľudovít) hirtelen elvette
feleségül. Semmi templomi esküvő! Párttagok nem kérhetik az Isten áldását!
Marcsika végül is, mint ez utólag kiderült, mégsem maradt úgy, csak vaklárma
volt, de neki biztos megérte, asszony lett belőle.
Marcsika általában nem volt hazudós. Inkább, szépen
mondva, naiv volt. Nem szűz... mert az egészen más. Csak nem szokta még meg,
hogy naponta, rendszeresen, alaposan... ugye?! Reagáltak a hormonok, apró
anyagcserezavarok, változékony közérzet... egyszerűen félreértette saját
testének jeleit.
És végül is,
nem járt senki rosszul... Sima ügy, Marcsikát ezért nem kurvázta le senki, ő
lett a Bodáné és kész. Így névelővel együtt emlegették, mondták a nevét: A
Bodáné! Egyszer még igazgató is lehet a Bodánéból, (ma már semmin sem szabad
csodálkozni! Ma már nincs szakma! Ezeknek!?) zizegtek egymás közt a régi
pedagógusok, akik addigra már megtanultak –
szinte mindentől – félni, sosem tudhatták melyikük fog valamit
visszamondani... Különösen ezektől Bodáné
féle jelenségektől féltek. És,
okkal.
Marcsika feljutott a csúcsra. Mármint a saját
karrierje csúcsára is. Divatos szűk
szoknyákat viselt, általában szűk veres pulóvert hegyes melltartóval, tartósba
rakott haján veres rádiósapkát, amelyet bross helyett valamilyen villogó,
aktuális jelvénnyel tűzött meg. Ajkait is vastagon zászlóveresre kente. Boda
elvtárs, a férje, a kurzus után is a városi pártbizottságon maradt, Marcsika
tanítónő lett, igaz, osztályt („Jaj! Isten ments! Csak azt ne!”) nem bíztak még
rá, mert akkor az iskola még megpróbált adni magára, inkább csak
helyettesítgetett, vagy egyéb „fontos” feladatokat intézgetett a
pártbizottságon meg a kerületen. Ahhoz értett a legjobban - így mondták. A
kollégák ezért nem is vették komolyan. Eleinte.
– Ugyan a Marcsi meg a pedagógia?! – legyintettek.
De ő,
Varcsek Marcsika, alias a Bodané már akkor tudta magáról, hogy ő lehet még itt
minden....
* * *
– Az úgynevezett bátorság tulajdonképpen saját
szentimentalizmusod kiélése. Olcsó trükk! Vagy nem olcsó, mert akár
beledöglesz...akár nem... egy póz csupán – mondta volna Berci. De inkább nem
mondta. Tudta, hogy Kassán valami hasonlót mondott a bátorságról az egyik
titkosrendőr a leendő ügynökének. Aki eredetileg jogásznak tanult... a magyar
érettségi előtt, tán még Karinthyt is olvasott...
– Póz nélkül nincs ember – válaszolt erre ő is
egy olcsó, látszólagos, bölcsességgel. Akkor is, Kassán is valami hasonlót
válaszolt a titkos rendőrnek... Az ilyen bölcselkedés a fölös szabadidő
felesleges költészete.
Másra, most éppen,
nem tellett.
Meg hát valóban
nehéz meghatározni, hogy hol végződik a póz, és hol kezdődik az ember.
Egyáltalán kezdődik-e valahol az ember? Hol kezdődik el a szobor amely... „Képtelenség
volna azonban, ha a szobor azt képzelné, hogy két ellentmondó cselekvés
vonatkozásában is a puszta lehetőségre szorítkozhat; például ugyanabban a
pillanatban akarhat, és nem akarhat sétálni, illetve nem sétálni. Az ilyen
cselekvések közti választás szabadságának következménye; ő azonban az adott
pillanatban szükségképpen az akaró vagy nem akaró, a sétáló vagy nem sétáló
szobor”?* Nem titok Condillac szobrot mondott ember helyett, mert akkor még
Sztálin-szobrok sem voltak. Vagy voltak, csak másképp nevezték őket és az abbé
valóban felvilágosultan gondolkodott, bölcselkedett...
* Étienne Bonnot de Condillac: Értekezés az érzetekről – ezt
már Berci is csak felolvasni tudná.
* * *
Sztálin halálának napja, Marcsika nagy napja is volt egyben.
Berontott az osztályba lilára dörzsölt szemekkel, zokogott és zokogott
megállíthatatlanul, lucskos, könnyes, nyálas arcát ökleivel törülgette. Alig
érthető hangfoszlányok szakadoztak fel a sírás közben, „meghalt az apánk!”
„Sztálin, Sztálin, Sztálin!” – legalább háromszor (mert az úgy volt szokás!).
”Jaj nekünk, jaj, mi lesz most már velünk?”- ismételgette(szintén háromszor),
míg az osztály nagy része vele együtt nem zokogott.
(Miért? Mi lenne velünk? Egyszer mindenki meghal.
Még a halhatatlan hősök is.) Nagy
kunszt, gyerekeket megríkatni. Körbejárta az összes osztályt, senki sem szólt
rá, hogy „hagyja már abba végre”. Jelenése mindenütt hasonló lehetett, bár a
bátyám szerint náluk még toporzékolt is sivalkodás közben.
– A tanításnak már annyi – örvendeztünk, és
valóban aznap, másnap sem, sőt még jó pár napig – a nagy* megrendülésre való
tekintettel – nem volt tanítás. A magamutogató jelenetlánc után (Marcsika),
a tanítók hirtelen eltűntek. Sokan,
valóban azt hihették, hogy Marcsikának „valami baj történhetett a fejében”.
Mindenesetre, lesz, ami lesz, a tanáriban, a
rádióból már eleve túlcsorduló gyászzenét felhangosították, és
összegyűltek az igazgatói szobában egy
rövid megbeszélésre, majd visszajöttek és egy félóráig Sztálin érdemeiről
prédikáltak nekünk. Addig Marcsika fekete szalaggal díszítette ki a folyosón az összes képet,
Lenint is, sőt még a tájképeket is...
Lehet, hogy nem figyelt, vagy könnyeitől homályosan látott... bár valóban, a képek
zöme amúgy is Sztálint ábrázolta, holmi gyűléseken, vaskohókban, búzamezőkön,
vagy akár (vigyázatlanul) a gyerekek között...
Nekünk, ezen a napon, különösen csöndesen és
fegyelmezetten kellett volna (igaz jóval korábban, mint különben – tehát
megérte) hazavonulnunk. Ez ügyben minden tanító megtette, amire képes volt,
(ide-oda rángattak, fenyegetődztek, pofoztak) váltakozó sikerrel. Ott álltak a
folyosókon, iskolakapuban a közeli utcasarkokon és emígyen csitítottak minket,
élükön az egyre bátrabban fontoskodó Marcsikával, aki közben már szerzett
magának egy széles fekete karszalagot és veres rádiósapkájára is feltűzött egy
fekete szalagot, ami úgy nézett ki, mint egy pincér ottfelejtett
csokornyakkendője.
A nagy felfordulás dacára is sejtettem, hogy ez a
halálhír nem is olyan rossz hír.
*Abban az időben minden nagy volt, ami szovjet volt. Maga az
a marha nagy ország. A Nagy Októberi Forradalom, a Nagy Honvédő Háború, Nagy
Vezérünk Sztálin. Örökkön örökké minden csupa nagy betűvel.
* * *
Mert az
igazat nem szabad eltitkolni. Erkölcstelen volna leplezni még saját tévelygő
igazságait is, hiszen az igazságok is csiszolják, gömbölyítik, tökéletesítik
egymást, mint sebes folyók medreiben a kavicsok... Ráadásul, ha megszólal, nem
tudja gondolatait verembe zárni, nem tudja álnok fegyverként használni szavait.
Megvonni a gondolat és közvetítője: a szó szabadságát minden istenek ellen való
vétek. Ezzel az elnémulással indul, indukálódik az ember-ellenesség, az
embertelenség.
Az embertelenség,
amit nem a szépség halk ölelés a csönd,
hanem az elhallgatás fogalmaz meg.
Miközben úgy
érezte, hogy végigóvatoskodja egész csibeszaros
életét (mert végig óvatoskodja!); sosem mondja meg igazán a véleményét,
még ha kérdezik is, kerülgeti mint kutya a forró kását... (mert kerülgeti!)
igen, mintha félne saját, legsajátabb apró igazságaitól is, mintha önmagától is
félne... (hát hogyne félt volna!) ... saját igazságait hatalmas
fém-bogáncsszerű képződményeknek sejtette, melyek ha elszabadulnak, ha
szabadjára engedi őket, összeszaggatják, tönkreteszik a baráti, munkahelyi,
szakmai, szerelmi, emberi kapcsolatokat... összetörnek minden emberi
érzékenységet, az esetleges feléje irányuló szimpátiát, azt a konok, tüskés
egyéniségét óvó, megbocsátó tüll és hártya-világot, mely körülveszi.
– Például – mondta
Bercinek a poliklinika előszobájában, ahol már vagy egy évtizede, nagy betűkkel
kirakott: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” , ostoba jelszó porosodott a főfalon
– miért éppen ezt felejtitek el leszedni.
– Gyere! – mondta Berci és belekarolt.
Beléptek a rendelőbe. – Maradj nyugton!
– Nem a tolerancia hiánya zavar. – fojtotta le
a hangját Berci miatt. – Azt már megszokhattuk, hehe...hanem, hogy ez a jelszó,
még a kommunizmusnál is fanatikusabb.
– A mi dolgunk? – kérdezett vissza Berci. –
Nem a mi dolgunk kijavítani a kommunizmus hibáit. Nem is lehet kijavítani! Minek kijavítani? Ezeknek?!
Ő még folytatta
volna, hogy a gyerekek, betegek, öregek éhendöglesztésére bíztat ez a jelszó.
De Berci már arról beszélt, hogy ha valaki, aki neki ártani akar, meghallaná,
hogy gúnyolódik a szocialista rituálén, akkor bizony megütheti a bokáját.
– Ezeknek mindenütt fülük van! – mondta
Berci fojtott hangon.
– És a logika? – de
Berci mintha nem is hallotta volna. Vagy mégis?
– Mert ezeknek,
édes barátom, minden ostoba, demagóg
pofázásuk rituálé, igen az – gátolta meg Berci, hogy újra közbeszóljon – és
ebben nincs logika, hiába is keresed. Nem engedheted meg magadnak a legkisebb
meggondolatlanságot sem!
Azt sem érezte
magáról, hogy meggondolatlan lenne. Inkább tétovázónak értékelte magatartását.
Szebb szóval: mérlegelőnek. Naponta tapasztalta ugyanis, minden újonnan
született gondolat túlzottan robusztus. Nehéz
is különbséget tenni a születő gondolat és magzatburka, az ötlet között.
Az ötlet ezerirányú, boldog, játékos, optimista, felelőtlen szikrázás, az
újszülött gondolat bár robusztus, de ennél jóval konszolidáltabb. A világ
élményeinek rendszerezett (rendszerezhető) spektrumát követi, nem kerülgeti a
tragikumot, a fárasztó töprengést, a pesszimizmust sem. Az ötlet rögös úton
válik gondolattá. A kételkedés által. Igen a kételkedést, a kételkedés
(tétovázás, mérlegelés) tragikus gyakorlatát a gondolkodás legfontosabb
fázisának minősítette.
Olykor szűkebb
társaságban hirdette is ezen véleményét (tulajdonképpen: kétségét, vagyis
inkább kétségeinek alig áttekinthető labirintusát), de visszajelzéseket nem
kapott. Kínos volt neki ez a csönd.
– Aki gondolkodik,
ne is egyék! – törte meg a csöndöt. De ebben (a fura, jelszavas) társadalomban,
erre a (veszélyes) humorra, nem reagált senki. Berci sem!
A kutya mindig
bennem van eltemetve, gondolhatta, gondolta is, hogy önmagában van a hiba. A
kérdés, hogy hol? mi?. .. Identifikálni kellene. Talán bizonyos rejtőzködő
agysejtek megragadtak a kamaszkor derűjében?
Vagy a szelleme maradt némileg retardált? Sosem vált felnőtté, valóban
óvatossá? Nincs olyan magyarázat mely megnyugvást hozhatna.
Tudta, hogy saját
agyműködéséről, szelleme, lelke zizegő tusáiról gondolkodni, azokat elemezni
(dezantropomorfizálni úgyis eleve lehetetlen) egészségtelen, rossz szokás, még
az orrpiszkálásnál is rosszabb (hitt a szakkönyvekben leírottaknak), sőt,
reménytelenebb. Ezért abbahagyta, ráadásul még mintha néhai anyját is hallotta
volna közben valahonnan a távolból, a sejtésekből: „Óvatosan kisfiam,
beszakadhat alattad a jég!”
* * *
Meghalt hát Sztálin. A biológia megint az egyszer
helyrerakta a történelmet.
Meghalt.
Ez most már
egészen biztos. Délutánra ezt már mindenki tudta. Egy örömhír, aminek ezek miatt, senki, sem mert
szívből örülni. Apám ugyan anyámmal táncolt vagy két-három keringő lépésnyit a
rádióból szakadatlanul sugárzott gyászzenére, majd fegyelmezte magát a
vacsorázó asztalnál értetlenül rágicsáló két fia miatt.
– A
felszabadulás óta – mondogatta Apám – leszoktunk a felszabadult röhögésről
– És ez így volt igaz.
Vacsora közben csupa semmitmondó apróságról volt
szó. Apám a padlás lépcsőjét emlegette, amire bizony, szerinte, már régen
ráfért volna egy alapos tatarozás, míg valaki rosszul nem lép rajta és kész a
baj. És alkalom szüli a rossz lépést...
– Miben halt
meg? – kérdezte a bátyám.
– Sajnos
ágyban... – mondta Apám.
– Ha vacsora közben lett volna rosszul, akkor
talán még megmenthették volna – fűzte hozzá sokára anyánk, elmélázva, hátha még
csökkent valamit Apánk elkapkodott szavainak élén. Apám elnézett jó messzire és
közben már a „Meghalt a cselszövő“-t füttyögte, alig evett valamit. Ha Nagyanya
még élt volna, rászólt volna. ”Imreee! Az asztalnál?”. Anyánk ezt, nem merte megtenni.
–
Imre, kihűl az ételed – motyogta csendes,
örömmel vegyülő félelmében.
* * *
Él-e az
óvatos ember, vagy csak megússza a mindennapokat, a hétköznapokat, maradnak
neki a várt és a nem kívánt ünnepnapok, és a végén az életének legnagyobb,
legfontosabb napja, órája: a halál.
A halált még
senkinek sem sikerült megúsznia minden ravaszkodás, varázslat, önszuggeszció és
alkímia ellenére, a halállal nem lehet lacafacázni. Senkinek sem. Ezeknek
sem! Lehet nem gondolni rá, de eszünkbe jut, ha nem is akarjuk. Lehet hiteket,
okkultista tanokat kitalálni, megbékélést, nirvánát hirdetni... aztán hisszük-e
vagy nem, reménykedünk-e vagy nem, az a mi gondunk marad... még a legerősebb
vakhit mögött is ott settenkednek majd a kétségeink... de a halálnak ez, végül
is, mindegy. Halál pedig van és kész! A
halálnak még arra sincs szüksége, hogy önmagában higgyen, bekövetkezik és ennyi
volt!
Az emberek mióta
megtanultak gondolkodni, energiáikat nem kímélve, a halál utáni sorsukkal
foglakoznak.
– Van-e és ha van,
milyen élet van, lesz a halál után? – kérdezi Berci.
A racionalitás meg
az kívánná, hogy azzal foglalkozzanak, hogy milyen az élet a halál előtt.
Egyáltalán, élet-e az élet, a halál előtt...
– Van-e élet a
halál előtt? – ez megint Berci.
Ha nincs igazi élet a halál előtt, akkor
milyen lehet a folytatás? Az irracionális halálon túli sors miként folytathat
egy e-világban kiteljesedni nem vágyó életet. A semmi, a soha meg nem ismerhető
túlvilágon is csak semmi. A túlvilági hálára spekulálni pedig ... mily balga és
ellenszenves.
* * *
A barokk megyeház előtti térre állították fel Sztálin
ravatalát. Főhelyre!
Így volt ez minden városban, sőt, nagyobb
községekben is. Elmentek a koporsóshoz, kiválasztották a legdíszesebb koporsót,
kerül, amibe kerül, rávésették Sztálin nevét, a koszorúsnál minden intézmény és
tömegszervezet koszorúkat csináltatott, veres szalagokat festettek, a
pártbizottságon döntötték el, hogy milyen szövegeket kell rájuk pingálni. Igazi
hulla nem is volt, mégis minden eddigi temetést felül kellett hogy múljon a
sztálini temetési pompa. Ezek nem vicceltek. Ezért a helyi
pártbizottságon Boda elvtárs volt a felelős, az iskolában természetesen neje,
Varcsek Marcsi, vagyis „a Bodáné” vitte a prímet.
Délelőtt, a koporsó négy sarkán minden egyes
tanulónak, szomorú arccal, díszőrséget kellett állnia. Négy percig,
rezzenéstelenül, mozdulatlanul, ahogy dukál. Előtte ezt be is gyakoroltuk az
iskolaudvaron a pinceajtónál. Tanítás helyett, mert „Sztálin nevében, munkára
készen!” – tanítás aznap sem volt. És mi álltunk, mint annak a rendje. Kellő,
reménytelen arckifejezéssel. A Bodáné irányította az akciót, a tanárok ijedt,
értetlen, ideges, szorongó arccal, rekedt hangon, halált-megvető ostobasággal,
kínosan magyarázgatták a díszőrség
mibenlétét a gyerekeknek, akik ünnepi
ruhában, az úttörők piros nyakkendőben ... de mindenki széles, fekete gyászkarszalaggal
a bal karján ott kornyadozott már órák óta az iskola folyosóin.
Az egész
városban mindenki fekete gyászkarszalagot viselt, a felnőttek is ünneplőben
voltak, mert nekik is díszőrségbe kellett menniük, délután az asszonyoknak,
este meg éjjel a férfiaknak – míg le nem telt a kerek huszonnégy óra.
Voltak olyanok is, akiknek a fekete
gyászkarszalagjuk sötétkék, vagy mélybarna volt, mert annyi fekete anyag nincs
is...
* * *
Az Istenre
gondolt egy alig berendezett győri szobában.
Az Isten, talán,
mégiscsak maga a pőre félelem. A gyerekkori ijesztgetők elmúlnak, de a félelem
örök. Mindig talál egy újabb, hitelesebb szimbólumot, hogy egy életen át
elkísérhessen... Végső soron a betegségeket veszi elő, majd a halált... Az
istenek a haláltól halhatatlanok.
Mire gondol majd,
ha egy távoli, valamilyen szobában leszek? Milyen halálra?
* * *
Kamilla néni csak kiment a gangra és rögtön kétségbe esett.
Balkezével megtámasztotta a falat, jobbjával megdörzsölte a szemét, hátha csak
a szeme káprázik, de nem káprázott.
A kert végében, mintegy negyven-ötven méterre a
háztól, tankok vonultak. Igaz, a hátsó, derékmagasságig érő sövényen túl a
bernecei úton csörömpöltek...igaz, hogy a határ magyarországi oldalán... igaz,
hogy Kamilla néni kertjébe egy lábnyom, egy töltényhüvely sem maradt most,
egyelőre, utánuk... de akkor is a kert
végibe voltak. Szava is elakadt, ami Kamilla néni esetében valóban ritkaságnak
számított, de ilyet csak a háborúban látott utoljára, és akkor is orosz tankok
voltak és ugye, hogyan megkeserüljük ezt, azóta is.
Kamilla néni hátával szinte rátapadt a falra. Már
szinte a falon keresztül szívódott át, úgy surrant be, vissza, a házba.
Kapkodva magához vette legfontosabbnak vélt értékeit: olvasóját, ékszereit, imakönyvét, pénztárcáját,
igazolványát és óvatoskodva
kisettenkedett a házból, majd az utcából is, iszkolt át a hidakon, hozzánk. Még
csodálkozott is, hogy az oroszok most – ki tudja miért? – nem lőttek utána.
– A bernecei
úton vonulnak az orosz tankok – mondta lihegve, és ajtóstul esett be a házba.
Apám gyorsan leültette, inni adott neki, különösen figyelmes volt vele.
Nagyanya halála óta jóval figyelmesebb volt Kamilla nénivel, mint annak előtte.
Szinte babusgatta. – Nem hallod, Imre? Az oroszok! A davajok! – idézte a
testvérét, Nagyanyát, hogy szavainak nagyobb nyomatékot szerezzen.
– Nincs semmi
baj – hazudta apám, csakhogy megnyugtassa. Mert bajnak, baj volt, hogy tizenegy
évvel a háború befejezése után ez az orosz horda Pestet lövi, utjainkon
korzózik mocskos harckocsijaival, még akkor is, ha minket itt a határ mögött,
most éppen nem fenyeget a közvetlen veszély, még ha Kamilla néni veteményeit
sem fogják legyúrni...
– Hogyhogy
semmi baj? – fontoskodott Kamilla néni – a saját szememmel láttam őket!
Közvetlenül a kert végibe!
–
Majd itt alszik – mondta Apám – pár napig itt
marad, és megnyugszik.
–
Megnyugszom? Azt mondod megnyugszom? Azt hiszed
megkergültem? – Kamilla
néni ide-oda kapkodta a tekintetét – Imre!
Tényleg ott vannak! – mondta és elsírta magát.
– Tudom –
mondta Apám. – A rádió is bemondta!
– Mit, a
kertemet? Bemondta a kertemet?! Veled van a baj Imre! Veled! – sikított Kamilla
néni.
– Pesten
kitört a forradalom! – segített anyám – azt mondta be.
– Forradalom?! Ezek azt már egyszer
megnyerték! – legyintett Kamilla néni egy hosszú csend után.
– Most éppen
ezek ellen tört ki a forradalom – így anyám – Az oroszok ellen. A magyarok harcolnak a
davajok ellen.
– Meg az
ÁVÓ ellen – bizonyítottam
tájékozottságomat. Másfél napja valamennyien a rádió előtt kuporogtunk.
– Ha a mi nyerünk, akkor minden jobb lesz – próbált
anyám jó hírt mondani Kamilla néninek. – Ha mi, a magyarok nyerünk, még vissza
is csatolnak!
– Sose mi
nyerünk – mondta Kamilla néni – Sose! – ismételte meg, és lehorgasztott fejjel
és kavargatni kezdte a hársfateát.
* * *
Minden
szoba cella. Kolostorcella, vagy börtöncella, embere, magatartása válogatja, a
lényeg szempontjából mindegy. Doboz.
És ez a doboz
mindig kisebb a kelleténél.
Talán, az egész
lakberendezés tudományát azért találta ki az emberiség, hogy sikerüljön
megfeledkeznie lakószobáinak dobozi mivoltáról.
Mert a doboz, a
láda szorít. Itt különösen. Nem kell vele törődni, másra kell gondolni, akkor
elviselhető. Ez is stratégia.
Kassán száznegyven négyzetméterük volt, itt
hatvanöt.
A falakra képek
kellenek. Itt még nincsenek, csak egy képes naptár díszeleg rajtuk. Itt már nem
is lesznek képek, pedig...
Mert ha nincsenek
képek.... ha a falakat nézi, azok közelednek, igen, ha nézi, akkor vészesen
közelítenek a falak. Egyre jobban közelednek hozzá. A szeméhez. Össze is
szorítaná ez a doboz, ha hagyná...
Amikor hajnal előtt
megérkeztek, lefeküdtek aludni. Ki, hol érte. Ébredés: kialvatlanul, de
optimistán. Ritka élmény az ilyen. A kicserélt ország, meg a kialvatlanság
optimizmusa. Végre, vége a költözködési tortúrának – gondolta, de nem volt
vége. A tortúra elején még azt is listába kellett írniok, hány használt
alsóneműt, zoknit, fakanalat, könyvet és még az ördög se tudja mit hoztak el
magunkkal. Ezen eleinte röhögtek, aztán unták, majd dühöngtek s megpróbálták az
egészet elfelejteni. Ha hagyták volna elfelejteni.
Reggel szépen
sütött a nap. Elmentek kávéra, még mindig nevetve, optimistán. Mire megjöttek
ott várt rájuk a hivatalos közeg, hogy feltörje a teherautó rakodóterén
leplombált, lepecsételt, biztonsági, véresen komolyan vett, államközi
vámobjektumot. Két lepecsételt cukorspárga madzagot. Előbb azonban kérte a
listák (használt alsónemű, használt könyvek, használt fakanalak, egy használt
élt rekvizitumai) másolatát. Szerencsére a listák megvoltak, csatoltan a többi
okmányhoz gondosan egy aktatáskába tették. Az aktatáska jó benyomást tett a
keszeg vámosra, megenyhült.
– Vegyék komolyan a hivatalos szerveket –
figyelmeztetett (fegyelmezett) a keszeg vámos és majd minden pénzüket elvitte
vámként.
Nem vették
komolyan. Azóta se.
– Minden vámolás
megér egy misét – mondta akkor a feleségének.
* * *
Délután, Kamilla néni, litániára ment a templomba. Nagyanya
kalapjába, mert hozzánk, hirtelen csak úgy, készületlenül, kalap nélkül,
érkezett. Apám a templomig kísérte s mikor látta, hogy nem történhet semmi
baja, hazajött. A város tele volt félelemmel. Sehol senki nem beszélgetett
senkivel. A félelem is olyan, mint a nyugalom, csak jóval halkabb. Kamilla néni
a templomból, kalapostul hazament. A tankok a kert végéből addigra már régen
elvonultak Pest felé. Ott volt dolguk.
Apám, továbbra is,
éjjel-nappal a rádió mellett ült. Most már Pestet is hallgattuk, nem
csak a Szabad Európát.
– Ugyanazok
a hangok – mondta. Valóban ugyanazok a hangok voltak, de most másképpen
beszéltek. Már hitt nekik egy kicsit. Évekig még a fordítottját sem lehetett
elhinni annak, amit mondtak. Évekig minden összegabalyodott.
A Kálvária oldalába csehszlovák katonák ásták be
magukat. Ágyúk, géppuskák, szép, új fegyverek voltak ott, meg lőszeres ládák.
Amikor ezt elmeséltem Apámnak, úgy mondtam el, mintha ott sem lettem volna,
mintha csak Róka Béla mesélte volna el nékem, amit ott látott... pedig engemet
is elzavartak onnan az ijedtszemű fiatal tisztek... Apám kikapcsolta a rádiót, és felállt.
– Kitekerem
a nyakad, ha még egyszer arra csavarogsz! – mondta.
– De...
– Ez most véresen komoly! Pesten véres az utca.
Pesten gyerekeket lőnek agyon...
– hangja rekedt volt, a fejemre
tette a tenyerét. – Érted, Berci? – most nem parancsolt, hanem kért. – Anyádnak
egy szót se! – mondta még, és bekapcsolta a készüléket.
Este Nagy Imre beszélt. Apám rezzenéstelenül
hallgatta. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Bármennyire is igyekeztem.
Pedig jó lett volna tudni. Miheztartás végett. Tudtam, hogy ezek történelmi
pillanatok és ilyenkor egyértelműen kellene viselkednünk, viselkednem. Mondjuk,
éjszaka fellopódzkodni a fiúkkal a Kálváriára, és lelökdösni a hegyoldalon az
ágyúkat és a fegyvereket, meg a lőszeres ládákat, vagy legalább előkotorni
végre a padláson, a poros ládából a magyar zászlót, és kitűzni... de elküldtek
aludni még mielőtt valamit is szólhattam volna.
Ültem az ágyban, egy darabig még hallottam a
rádiót, de nem értettem mit mondanak. Nem is érdekelt. Legalább a bátyám itthon
lehetett volna. Körmöcön volt, a nagymamához utazott. A légpuskánk volt, az
egyetlen fegyver a házban, az meg a konyhában, a sarokba támasztva állt. Az
ablakon, ugyan kimászhattam volna. De az utcán ilyenkor már nem volt senki. És
féltem is a sötéttől. Ültem hát, és szégyenkeztem. Tudtam, hogy most gyáva
vagyok és már mindörökre az is maradok.
* * *
Tenni,
venni, rakosgatni, sőt, kotorászni – ez a túlélés kulcsa. A kotorászás a
birtoklás legősibb formája. Sőt, a birtoklás élvezete.
Aki ezt tudja,
tudja, aki nem, magára vessen.
Ilyenkor az ember
semmit sem keres, általában semmit sem talál és ez nem baj.
Az ember nem is
azért kotorászik, hogy találjon valamit. Ha ilyenkor megkérdeznék (az embert),
hogy mit keres ... tán, válaszolni sem tudna.
Egyáltalán mit
keres az ember a Földön, a kék bolygón... Mit keres az ember a világon? Ez az
ember– ez a sárkányfogvetemény? (És nincs és nincs és nincs remény!) Egyáltalán
mit keres a remény a földön?
Ember nélkül itt
nem volna remény, nem volna hit sem, és nem volna szeretet. Nem is volna
szükség rá. Semmi sem zavarná a növényi, állati idillt, a Földet.
De a remény a
Földön kotorászik.
* * *
Ötvenhat úgy múlt el, mint ahogy a hajnali álmok. Néhány
nap, és még a remény is kipurcant. Már beszélni sem maradt miről. Hát
hallgattunk. A gyerekeknek úgy is az a dolguk, de a nagyok, a felnőttek is
általában (inkább) hallgattak. Megtanultak hallgatni. Voltak akik jószántukból,
voltak akik másképpen... például... Kozelszky úr.
Kozelszky úr, eredetileg, üveges volt. Az apja, a
nagyapja sőt, a dédapja is üveges. Ennek ellenére az üveges mester, Kozelszky
Árpád János, hogy teljes nevén említsük, mert megérdemli, a kommunista uralom
alatt főleg árokásással
foglalatoskodott, tudni illik semmi indíttatást nem érzett ahhoz, hogy, a
saját tisztes ipart, saját kis műhelyét,
felajánlja a köz javára és belépjen ezeknek a kívánsága szerint a
kisipari szövetkezetbe.
– Minek az
üvegezéshez szövetkezni a koporsóssal meg a borbélyokkal? – tette fel az üveges
mester önmagának a szónoki kérdést, amire akkortájt évtizedekig nagyon nehéz
volt még csendesen is válaszolni.
Csak a sors adhatott Kozelszky úr kérdésére
választ. Ezért, Kozelszky úr, miután a maradék üvegtábláit összezúzta, műhelyét
– egy későbbi, saját elmondása szerint –
átalakította fáskamrának és lomtárnak, kubikosként kereste meg a
mindennapi, nyomorult kenyerét.
A
munkásosztályhoz csatlakozott volna így, tulajdonképpen. És ő ezt a szándékát
nem is titkolta, annyira nem, hogy nagy
dérrel-dúrral gyémántjait (üvegvágók) a kútba hányta, mintegy szakítva kispolgári
identitásával. – Szedje ki, aki akarja! – kiáltozta az egész utca
fülehallatára, és kiáltozott még sok minden mást, hogy a dédapja a vacak
„krosnyájával” (háton viselhető üveges
láda) meg becsületes munkával kezdte; nem úgy, mint ezek! – Itt minden
verejtékből van. Vigyétek hát, Proletárok!
Ez nagy esemény volt ám. Teleszaladt az utca
bámészkodókkal, asszonyokkal, gyerekekkel. Ott sündörögtem közöttük, egyedül,
semmit sem értettem és nem tudtam kit
megkérdezni. Amikor végre, már otthon, apámat faggattam, olyan
bizonytalanságokat mondott, hogy tán még anyám sem értette meg... de Apám
mindenesetre megígérte:
– Egyszer majd felfogod ezt te is! Egyszer,
majd ha mégis nagy leszel...ha ezek megengedik, hogy egyszer nagyok
lehessetek... – mondom, rébuszokban beszélt, tán nem is
akarta, hogy értsem. Akkor meg minek mondta? Mégis elmondta. Gyakran furcsa
volt, amit Apám mondott és hiába volt az én saját Apám, mégsem értettem meg,
hogy mit akar azzal mondani amit mond, pedig direkt nekem mondta.
Akkor még elnézték neki ezek is (mármint, az uralkodó proletárok Kozelszky úrnak) ezt a
modortalan (tán „ünneprontó” volna a jobb szó ide!) handabandázást...
Elsimították – így mondták – az ügyet,
amely a kerületig el sem jutott, hiszem még a házát sem gyújtotta fel ez a
szerencsétlen, mint ez várható volt tőle...
Kozelszky úr (Árpád, János), munkásként sem lett az
uralkodó proletariátus tagja, úr maradt, és erre olykor a munkahelyén még a
feletteseit is figyelmeztette, amikor őt kapásból, persze csak úgy, véletlenül,
de leelvtársozták.
– Azért ott még nem tartunk! – dörmögte, szinte
gyengéden mosolyogva. Kozelszky úr efféle megjegyzéseinek híre ment, ezeken
csemegézett az egész város. Elég volt, valamit kitalálni, valami huszárosat, és
hozzáfűzni, hogy „ezt megint a Kozelszky mondta!”, már is jó íz gyűlt az ember
szájában, és még ebben a kínos
helyzetében is valami mosolyféle sétálgatta körbe az emberek megtört szemét és
keserű szája szögletét.
Még emlékszem arra, amikor meghaltak az ötvenhatos
remények. Kamilla néninek lett mégis igaza, pedig ő sem örült neki. Különös, de
soha, senki nem mondta neki, hogy mégis csak
igaza volt. Hogy jól előre látta mi következik majd be. Pedig ez, egy
idős hölgynek, akár nagyon fontos is lehet.
A városban hangosan senki sem mondta ki, hogy vége.
Mégis mindenki, még a gyerekek is, tudták, hogy a kommunisták odaát megint
elárulták a népet, hogy a muszkák lövik Pestet, hogy ennek a kádár-csőcseléknek
semmi sem drága... Az az igazság, hogy mint Kamilla néni, előre sejtették az
emberek, hogy ennek kell bekövetkeznie, hogy ez semmiképpen nem lehet, nem lesz
másképp. Még a térképre sem kellett nézni, a behemót Szovjetunióra és a
körbelopkodott kicsi Magyarországra... azon sem kellett morfondírozni, hogy
ezeknek a ruszkiknak és itthoni seggnyalóiknak semmi sem drága... ezen nem
segíthet semmi, Amerika sem, Amerika nem is akar segíteni, mert olcsó a mi
vérünk... tudták az emberek, hogy a
berlini felkelést is vérbe fojtották... hogy ezt is vérbe fojtják... csakhogy
ez most a mi vérünk, a mi véreink drága vére ömlik a mi fővárosunk utcaköveire.
A mi Pestünket is lövik. A mienket,
ahova mostanában (jó tíz éve), ugyan nem is utazhatunk, mert a kommunisták még
azt sem engedik meg.
A tilosban
rajtakapott birkák néznek ily riadt szemmel, mint néztek kis városkánk
(szótlanul rettegő) lakosai akkoriban dél irányába, néztek és próbáltak átlátni
a Börzsönyön, ami, ugye, eleve lehetetlen.
A város közepén csatorna árkot ástak. Kozelszky
úrnak, úgy éppen derékig ért már az árok. Előre hajolt, úgy kiabált az embereknek.
– Emberek!
Ég a Nemzeti Múzeum! – döbbent csönd. Kozelszky úr letette a csákányát, kijött
az árokból és elindult hazafelé. – Gyászoljunk, oda a nemzet, oda a múzeuma! –
mondta még... mást tényleg nem mondott, és valóban hazament. Így volt. Nem mondott
semmi többet. Gyászolt csak, megrendülten, ahogy gyászolni szokás.
Ez amit mondott,
nem is számított amolyan Kozelszky-féle aranyköpésnek. Ő sem szánta
igazán annak. Hogy ég a Nemzeti Múzeum, az nekünk akkor valóban nagyon megrázó hír volt. Mindenkinek. Azoknak
is, akik sosem voltak benne. Azoknak is, akik talán, sose mennek el bele.
Mégis Kozelszkyre
mindenáron azt próbálták rábizonyítani, hogy lázított. Hogy
provokált. Miért, talán örülnie kellett
volna, hogy végre a muszkák jóvoltából, leéghet a nemzet múzeuma....?Végül,
mégis rábizonyították, hogy lázító, hogy
Horthy-fasiszta, irredenta, nacionalista, antikommunista... mindent, mindent, ami akkor általában szokás
volt ha magyar ügyről volt szó... állítólag az utolsó jelző ellen neki magának
sem volt semmi kifogása.
Kozelszky úr még arra sem utalt, hogy a múzeumot
nem mi, nem a mifajtánk gyújtotta fel, igen, célzást sem tett arra, hogy kik
miatt ég tulajdonképpen a múzeum, hogy először 1849-ben gyújtották fel a
kozákok, és akkor se hívta őket senki,
és hogy most megint a muszkák... Ezt ki sem kellett mondani, ezt mindenki
tudta, ezt még ezek is tudták...ha be nem is vallották.
Kozelszky urat, még aznap éjjel elvitték. Nagy
csöndben. A város megilletődött, halkan vette tudomásul ezt, rossz hírt.
Hetekig félve, csendben emlegették, hogy ez már régen bekövetkezhetett volna,
hiszen Kozelszky úr sosem tartotta a száját.
November 4.-e után Ötvenhatról mindenki hallgatott,
és ez talán így is volt rendjén. Egyöntetű, tiszta volt a hallgatás a mindenféle
fecsegések helyett...
Egy évtized múlva mutatták meg nekem az utca túlsó
oldalán a legendás Kozelszky urat. Rá sem lehetett ismerni. Bottal járt,
nagy-nehezen. Arcbőre zöldes volt és áttetsző. Később, közelebbről is a szemébe
pillanthattam. Tekintete mint az iskolai szertárban kitömött állatoké, sem
félelem, sem öröm, semmilyen érzés nem csillant fel többé benne. Többé tán soha
sem.
* * *
Dobrota
Igor kilépett az életéből. Azóta alig gondolt rá. Híradást sem kapott
felőle. Akik elmentek, nem üzengettek,
nem írtak levelet. Nem akartak ártani. Tudták, hogy a politikai rendőrség
figyelme semmit sem kerül el. Egyszerűen kiléptek az itthon maradottak
életéből.
Igor is ezt tette.
Elindult az osztrák vámház felé, egyenletes, lassú ritmusban gyalogolt. Alakja
egyre kisebb lett, a nap is szembe sütött. Néha megfordult, visszanézett.
Amikor már azt sem lehetett észlelni, hogy megfordult-e, amikor a távolodó
pontnak arca sem maradt, ő is visszafordult a határtól, és visszagyalogolt
Pozsonyba.
– Ennyi? – kérdezte önmagától. Hátát égette a
későnyári nap. – Ez volt minden?
– Ez! – válaszolta szintén hangosan. Senki sem
hallotta, egyedül baktatott, lépései is hangosan csattogtak a kihalt úton. Jó
volt így hangosan beszélgetni önmagával.
Mit tudna mondani
ma Igornak. Innen Győrből? Még a rossz viccet sem, hogy „kalandvágyból
maradunk!” Úgysem találkozhatnak. Valóban semmit sem tud róla. Apjáról,
anyjáról, húgáról sem. Érdeklődni veszélyes volna, sőt, lehetetlen, a szintén
tiltott határon át, Pozsonyban, Ipolyságon... Kint majd, meg elég lesz a saját
bajuk. És egyáltalán, hol kezdje majd, ha mégis ráérő idejében megtehetné?
Amerikában, Nyugat-Európában, Ausztráliában, Izraelben... hiszen, két évtized
múlt el és ez még az emlékekben is sok.
Igor billegő
lépései a lenyugvó nap felé. Mint egy giccses festmény. Hazabandukolt, becsukta
szobája ajtaját, mintha dobozfedelet húzott volna a feje fölé, fedelet
eltitkolt bánatára, pedánsan összekuporgatott emlékeire.
–
Igor nem lesz
többé – gondolta akkor.
–
Pár hét múlva én
sem leszek, mi sem leszünk többé – sejtette meg most Győrben.
* * *
A háború előtt Deutsch volt a nevük. Megváltoztatták. Nem csoda. Igor nagybátyja, egy pesti színház gazdasági igazgatója is megváltoztatta Dorog Rezsőre. Igor apja, a fiatal orvos a háború alatt a szlovákiai hegyekben bujdosott. A németek elkapták, s felakasztották. A valódi deutschok a zsidó Deutschot. Így ment ez akkoriban. Már csak a csoda segíthetett Deutsch (Dobrota- Jóság) doktoron. A „nagy nordikus fajtisztogató küldetésükön” serénykedő német csoporton, szerencsére, rajtaütöttek a partizánok, és a doktort még élve levágták a kötélről... Az erdei tisztáson kilenc halott maradt ott, ketten a partizánok közül (a három német sebesültet sebtében még felakasztottak a partizánok is), no, meg a fuldokló, az idegösszeroppanásban vergődő doktor.
Dobrota doktor szinte teljesen felépült. Szinte.
Szomorkás, nyugtalan ember volt és mindenkihez nagyon kedves. Csak néha voltak
rohamai, amikor agyondolgozta magát, vagy, mert azért nyaggatták, hogy a
kommunista pártban is vállaljon társadalmi feladatokat. „Gumicsizma, lópokróc”
– írta fel egy szimulánsnak a receptjére, vagy az ágy lábára is priznicet
ajánlott. Nagyokat nem tévedett, mértéktartó volt. Így aztán általában békén
hagyták. Állami ünnepeken még a dísztribünre sem ültették. Aminek, vélhetően, ő
is nagyon örült, bár nem mutathatta.
* * *
Végül is,
minden szoba egy doboz. Bezárható, becsukható. Van oldala, teteje, alja.
Szobákban élünk, bedobozolva. Ez nyomasztó. Az eddigi szobái is mind dobozok
voltak. Mind más alakúak voltak, mégis, valamennyi szoba hasonlított egymásra.
És nem csak a könyvek miatt. Miatta! Saját személye, a falakra vetülő árnyéka,
jelenléte változtatta meg, alakította át, tette egymásra hasonlóvá valamennyit,
bútorostul, szőnyegestül, függönyöstül ... még akkor is, amikor az
albérletekben, sem függönye, sem szőnyege nem volt mindig, de még a bútorait
sem maga választotta, hanem a háziuraknak becézett uzsorások rendezték be a
szobának címzett ócska helységeket szedte-vette lomokkal, vacakokkal.
* * *
– Most már Nagy
Imre is a mi emberünk! – mondta Apám. Abban reménykedett, hogy ezek
mégsem nyírják ki, hiszen... de hát miben bízhat az ember. Kamilla néni már
előre meggyászolta, rengeteget imádkozott érette, a lelki üdvéért.
– Az életét
már az Isten sem mentheti meg, ha ezek karmaiba került – mondogatta. Sehogyan
sem értette, hogy az az okos Nagy Imre miért hitt a jugoszlávoknak*. – Azok is
csak kommunisták, Imre! Hát, nem tudta, hogy azok is azok? – de azért szorgalmatosan
vette a kalapjait, naponta elment a templomba és imádkozott a menekülőkért, a
bujdosókért, a börtönbevetettekért. – Tekintet nélkül a felekezetükre! –
hangsúlyozta rendületlen meggyőződéssel.
Apám mindig teát főzött neki, mindig Nagyanya csészéibe
tálalta fel és mindig kilötyögtette, de Kamilla néni egyszer sem szólt miatta,
mintha észre sem vette volna, hogy „lábvízzel” kapja a teáját.
– Sietek
Imre! – mondta és szedelődzködött, otthagyva félig ivott teáját. – Kevés az
időm, –
mondta – nagyon kevés. – Otthagyta a rosszul forrázott, röviden cíholt,
teáit, amit soha senki nem ivott meg. Pedig anyám szívesen megfőzte volna
Kamilla néni teáit, de Apám nem hagyta, hogy más főzze.
Apám gyakran hallgatta a rádiót, újra csak Londont
meg a Szabad Európát, és neheztelt rájuk üres ígérgetéseikért, de mást
hallgatni nem volt érdemes. Budapest többet hazudott mint eddig. Mint apám
emlegette, nem serénykedett az igazmondásban. Kádárt meg a „kutyáit” ezért,
hallani sem akarta.
– Rosszabb Haynaunál meg Caraffánál – mondta. –
Azok ennyit nem akasztgattak. Gyerekeket, értitek, gyerekeket! – Még azt is
rosszul tűrte, hogy pesti időjárás jelentést hallgatunk.
Hallgattuk a menekültek üzeneteit, örültünk, ha
ismerőst sejthettünk mögöttük. Adler Sanyiék Pestről Ausztráliába mentek, tudtuk meg.
– Ez jó,
sikerült nekik – mondta Apám, de anyám szipogott és előre megmondta, megjósolta
hogy...
– Sosem
látjuk őket többé. – és törülgette a könnyeit. Neki volt igaza.
Gácsékat, az unokatestvéreméket Vácról, elkapták a
határon. Szerencsére, „a nyugati propaganda megtévesztettjeinek” minősítették
őket és ezért nagyjából megúszták a kalandot. Akkor már félrevezető
informátorokat alkalmaztak a határ közelében, akik a szabad átjárók helyett a
lapuló határőrök gyűrűjébe irányították a tébláboló szerencsétleneket...
Karácsonyi vacsorára Kamilla néni nem jött el. Apám
még az éjféli mise előtt kiszaladt hozzá.
– Beteg
– mondta. – Kórházba vitettem. – Apám
nem mondott igazat. Kamilla néni már nem élt.
* Budapest
hitszegő lerohanásakor Nagy Imre a Jugoszláv nagykövetségen kért és kapott
menedékjogot. De kiadták őt az oroszoknak.
* * *
Olykor,
olykor, Nagyanya szerint: naponta akár többször is, rendbe kell ( kellene)
rakni a szobát, meg ki kell takarítani is, méghozzá rendszeresen. Ez igaz, bár
mégis csak amolyan női rögeszme. Felesége is, aki pedig sosem találkozhatott
Nagyanyával, ugyanezt az alapelvet vallja.
–Végül is, minden
szoba rászolgál a takarításra. – végignézett befejezetlen szobáján – Ez a torzó
is.
Nagyanya, azonban,
akkoriban tudatosan meg is ideologizálta ezt a szándékát. Ezt ő, azonban sosem
mondta így ki, mert még az ideológia szót is gyűlölte.
– Figyelj ide, fiam
– mondta akkor nekik, mert még a húga is fiam volt olyankor, ha Nagyanya
nevelt. – A szoba, a szobátok is megérdemli, hogy hasonlíthasson önmagára.
Nektek is jobb úgy belépnetek a szobába, ha az hasonlít önmagára, legalább egy
kevéssé ha felismerhető az eredeti képe.
Végiggondolta,
végigemlékezte eddigi (vagy tucatnyi) szobáit, maga előtt látta valamennyit, és
kénytelen volt igazat adni Nagyanyjának. Így utólag. De Nagymama tudta, hogy
utólag mindig igaza lesz.
–
Majd eszetekbe
jutok, ha nem leszek! – mondogatta.
–
És eszembe jut –
bólintott rá kérdezetlenül Berci.
–
Visszaélsz a
helyzeteddel! – mondta neki.
–
Amíg élek,
visszaélek – így Berci.
–
Tanuld meg
Berci, te akkor vagy csak jelen, ha akarom.
–
Néha, hiába
akarod.
– Mert visszaélsz a helyzettel, mintha volna szabad akaratod. Pedig nincs.
Csinálmány vagy. Kitaláltalak. Kettőből gyúrtalak össze!
–
Mintha magadból
is.
–
Igen,
Bercikém! Mintha!
–
Nagyanyádat,
mindenkit. Mindenki rád hasonít. Csak rád!
–
No és?
–
Így,
könnyű. Apád, Nagyanyád is a markodban. Apádat is te csináltad.
– Amelyik hazajár kísértgetni azt én. Meg a Nagyanyámat is. Mi van azon
különös, hogy az emlékeimet megteremtem. Mindenki megteremti, még az is, aki
ezt tagadja, még az is, aki ezt észre sem veszi. Nincs egyebed, csak képekben
rejtező emlékezet.
–
Az
emlékezet én vagyok.
–
Igen,
Berci! Nem tagadom. Ez valóban sőthelyzet.
–
Meg az
Apád, Nagyanyád, a sosem el nem készülő szobáid.
–
Igen,
Berci – de Berci már nem volt ott. Megijedt, hogy megsértette.
– Igen, a szoba is
ember! – mondta csak úgy önmagának – és milyen lesz a következő találkozás,
milyen lesz a következő sőthelyzet, milyen szoba, ott valahol, a fene sem
sejti, hogy hol, túl az Óperencián...
Valami nyugtalanság
motozott benne. Vagy megijedt, hogy saját, kedves kísérletei is itt maradnak.
* * *
Igoréknak szép magas karácsonyfájuk volt. A plafonig ért
mint az övék is. Igornak még villanyvonata is volt. Az anyja mindig kínosan figyelmeztette,
mielőtt Igorhoz indult volna, hogy hozzá ne nyúljon a drága játékokhoz, mert
otthon is minden játékot tönkretett. De hiába.
– Kicsit, bizony nehéz a keze, sose lenne jó iparos
belőle – mondta az Apja. – Valami, azért, csak lesz belőle ... bizonytalanodott
el, mert nagy álmai voltak fiaival. Az idősebbikkel minden rendben ment,
eminens tanuló volt, szorgalmas, segítőkész és még a keze is meglehetősen
ügyes.
A második fiú, hát igen... vele bajok voltak.
Utálta az iskolát, mostanában, ugyan, már nem szökött meg a tanításról, nem
hagyta el az iskolástáskáját, de ha csak tehette lógott. A legtöbb baj a
magaviseletével volt. Pedig, tán, nem is rosszalkodott többet mint a többiek,
de ő rendszeresen le is bukott. Sőt, ha kérdezték ki tette, ő bevallotta. Hogy
ez mi lehetett nála, azon az egész család kétségbeesetten gondolkodott. „Nem
elég intelligens?”- így az anyja. „Olyan elvetemült ez a Farkas, hogy
dicsekszik a gaztetteivel?” – vélte Kamilla néni. „Nincs ki a négy kereke!” –
mondta az eminens báty. Apja, egyszerűen, csak különcnek tartotta; mert
viszonylag (ha a gyerek nem zördült össze a tanárral) jó tanult, ha éppen nem
is eminenskedett. De például matematikából, földrajzból, fizikából – egyszóval
amihez „kedve méltóztatott lenni”, még a bátyjánál is jobb volt; meg rengeteget
olvasott, eleinte, ugyan, csak meséket, majd hirtelen váltással rávetette magát
a felnőtt irodalomra és abban még bátyját is megelőzte; mert utólag minden
stiklit okosan, higgadtan megbeszélhetett vele, meg is állapodtak, hogy ezt
többet ne.
– Berci igyekezz! – zárta mindig az Apja le a
beszélgetést. Másnap, harmadnap újra állt a bál egy szakadt ruha, törött ablak,
megvert szomszédgyerek miatt.
Arra azonban
egyikük sem figyelt oda, hogy minden stiklinek mondott esemény egy külön
történet, hogy mindegyik egy-egy konfliktus; és a részéről legalább annyi
igazságot hordozott, mint az ellenkező oldal szempontjából. És míg ő a másik
oldalon senkit sem tartott mondjuk „klinikai esetnek” mint őt az oly szívesen
ítélkező osztályfőnöke és a vele
egyetérteni siető anyja, senkit sem bélyegzett meg árulkodással az esetleg
másnak is lerontható magaviseleti jegy, illetve a kizárás reményében, addig ők
elfogadtak, elhittek minden álnokságot, csalást, árulkodást és hazugságot a
kétszínű, ügyeskedő iskolatársaktól, csak az egyenes beszédet nem viselték
el...
* * *
Mostani
szobája... már-még nem is az ő szobája. Sosem lett azzá. Tömény átmeneti
állapotot tükröz. Történelmi helyzetkép. Útlevele, hontalan útlevél, szobája,
otthontalan szoba. Egy asztal, egy könyvespolc, egy szekrény, egy szék még
Kassáról, a földön matrac, még ágyat sem vettek, most meg már arra a rövidke
időre ... minek?
Mint az albérletek.
Nem. Rosszabb. Az albérletekben ott volt a változás reménye. És az hogy egy
albérlet eleve reménytelen, az az albérletek sajátossága. De hogy a saját,
otthoni szobája is reménytelen legyen...
Most ül a
szobájában és várja, hogy holnap legyen.
* * *
Kamilla nénit két nappal Karácsony után temettük el.
Fagyott, még a folyón is beállt a jég. A temetés is rövid volt, mert a
nyakunkba zúdult egy hóvihar. A kántor hadart, a pap kezére ráfagyott a
szenteltvíz.
Otthon nem gyújtottuk meg a gyertyákat a
karácsonyfán és nem énekeltünk. Anyám vacsorához terített, volt négy öt vendég
is, az asztal közepére égő gyertyákat állított és eloltotta a villanyt. Apám
egyedül, hangosan elmondta a Miatyánkot, mint egy eddig sosem hallott verset.
– Túl sokat
temetünk mostanában – mondta még – túl sokat. És sokunk még végtisztességet sem
kaphat! – zárta le a gyászos ünnepet Kamilla néni tiszteletére.
Vacsora után a gyerekeket, minket, aludni küldtek.
Furcsa, de ellenvetés nélkül elvonultunk. A felnőttek ötvenhatos eseményekről,
a megtorlásról beszélgettek. Nagyon halkan, még a véletlenül résre hagyott
ajtón sem érthettünk belőle sokat. Az asszonyok nem is szóltak bele, csak a
férfiak jósolgattak szörnyűbbnél szörnyűbb következményeket... és sajnos
többnyire igazuk lett. Sőt!
* * *
Szégyentelen,
ostoba játék. Még így titokban, kimondatlanul, elmondhatatlanul is az. Ül a
szobájában. Pár nap múlva leteszik azt az ostoba állampolgári esküt. Terminusuk
van! És mindennek ára van. Volna?
Ez már mazochizmus.
Kertner undorító ajánlata jár az eszében. Kint süt a nap, ígérkezik a tavasz,
az ébredező bozótban az ablak alatt verebek vitatkoznak. A konyhában ült. A
konyhaasztaltól látta, ahogy Kertner elsétál az ablak előtt.
– Lenni, vagy nem
lenni? – prostituálja, még ha a játék végtelen szabadságát is alibiként használva,
de mégis, most éppen Shakespeareval mocskolódik. – Besúgni?! – ettől mégiscsak
megretten, menekülne a koszos játéktól, de nem megy, mert emlékek is vannak...
– mert másnak a más bőre... ugye?
Hogy az eredeti
szövegben nem úgy éneklik, hogy „holnapután lesz az esküvő” – az holtbiztos.
Bement a szobájába.
– Holnapután esküdünk! – jutott eszébe és
sehogyan sem jött rá arra a szóra, ami azt a nótát kezdi, hogy „… lehesz az
esküvő”.
Meg hát ő is tanul.
Tanulnak az ösztönök. Kassán még belevörösödött az ajánlatba. Itt Győrött, már
angolosan, rezzenéstelen arccal vette a lapot. Kassán még pánikba esett. Azt
hitte, hogy ez az ajánlat meglátszik rajta. Az utcán napokig lehajtott fővel
járt, félt hogy homlokán látszik a szégyenfolt, látszik, hogy őt is olyannak
vélik, aki alkalmas erre. Először, vélt barátjához, Basa Lexihez rohant a
színházba.
– Lépj be! – mondta
az. – Így majd megtudjuk, hogy mit akarnak tőlünk. Se nyelni, se köpni nem
tudott. Lexit, eddig becsülte. Túlbecsülte! Nagyra tartotta... sőt, szerette.
Ezt a, ezt a csutakot.
– Csak utánad – válaszolta. Azt remélte, hogy
riposztja sikerült, hogy angolosan flegma tudott maradni.
Kóvályogva
bandukolt, akkor, hazafelé. Felesége nagy szemére gondolt, a fénylő riadalomra
benne, ahogy a saját koponyájába hátrál a tekintete, ahogy még nálánál is
jobban retteg, helyette is, hátha ezzel könnyít rajta valamit.
Becsukta az
ablakot, kizárta a verébzajt. Legyen vége ennek a hülye játéknak. Emlékek közt
átkozódni, mire való?
* * *
Igornak gyönyörű anyja volt, kedves, karcsú, szép asszony.
Még nézni is jó volt. Rögtön beleszerettem. Mit számít az a húszegynéhányéves
korkülönbség, a világ végére is elmentem volna vele. De ez olyan mélységesen
mélyen őrzött titok maradt, hogy álmomban sem, Igornak sem mondtam el soha...
Fél évvel később, Igor húgába, Zuzkába szerettem
bele. Ugyanolyan, ha nem nagyobb hévvel. Igornak volt a tizenegyedik
születésnapja, az enyém két hónappal korábban volt, akkor ismerkedtem meg
alaposabban a szomszédban nyaraló Cservenczy Emíliával, a Milussal is. Milussal
ez nem volt igazi szerelem, de nagyon bizalmas barátság alakult ki közöttünk.
Pedig az elején Milus azt is megírta egy levélben, hogy szerelmes belém. Én,
viszont, soha semminemű célzást nem tettem
Milusnak a szerelemmel kapcsolatban, még azután sem, hogy orvosost
játszottunk néhányszor, Milus rokonai távollétében, igen orvosost, amit addig
soha senkivel, egész délután játszottuk a hátsó szobában, meg akkor is, ha
kettesben maradhattunk a folyóparton. De a szerelemről sosem beszélgettünk.
Mégis, Miluskával ez egészen más volt, mint Gilbert Katival. Katival együtt
jártak a fiúk pisilni. Neki is megmutatták, ő is megmutatta – és kész. Máris
hívta a következő fiút, minden fiút, akivel együtt játszott az öreg temetőben.
Néha meg sem fogta, csak úgy ránézett és mehettünk.
Milusnak köszönhettem, hogy már szinte mindent
tudtam a nőkről, mindent, amit egy férfinak tudnia kell. Zuzkának azonban, sem
megmutatni nem akartam, sem orvosost nem akartam vele játszani, Zuzkát amint
lehet feleségül akartam venni és kész. Tudtam, hogy ez máról holnapra nem megy,
hogy pár évet várni kell, ráadásul Zuzka fiatalabb is volt három évvel nálam
(korban éppen összeillettünk!) , ezért semmit sem árultam el neki, egy szót sem
szóltam semmiről, nem akartam megzavarni gyerekes gondolatait. Elég volt nekem
annyi, hogy a süteményes asztalnál szemben ültünk egymással, és Zuzka végig
mosolygott felém, sőt, még a fagylalt adagjának a felét is, ráadásul a
puncsosat, amiről azt mondta, hogy nem
bírja megenni, nekem adta.
* * *
Késő
délután volt, akkor, éppen ősz. Ősszel, már koraestének számított, amikor
hazaért. Béla volt náluk, Mátra Béla* a jogász.
Ott ültek le a nappaliban. Az íróasztal előtti szék, az egyetlen abból a
szobából, ami megmaradt. Talán éppen ezen ülhetett Béla. Kassai emlék, és most
ő ült rajta.
Láthatta rajta,
hogy zavarban van. Szar ügy, ha ez látszik is. Táskájából kihúzott egy üveg
vörösbort.
Neje szabadkozott,
hogy tulajdonképpen ők volnának a vendéglátók. Béla legyintett, hogy véletlenül
nézett fel hozzájuk, és a bor is véletlenül van nála.
– Megvártunk vele –
mondta. A bort annak rendje és módja szerint megitták. Senkinek sem szállt a
fejébe.
Bélának,
diákkorában baja akadt a politikai rendőrséggel. Valami nótázás miatt. Erről
mindenki tudott.
Most kínjában
Bélától kért tanácsot. Már öt éve nyaggatta őt a rendőrség. Úgy érezte, nem
bírja, vagy egy rossz pillanatban tesz valami visszavonhatatlant.
– Sosem elvi
szinten tagadd meg az együttműködést. – mondta. – Legyen ezer, ostoba kifogásod.
Hogy szószátyár vagy, hogy álmodban mindent kibeszélsz, hogy ha iszol, meg hogy
fecsegsz, hogy te, különben szívesen, de nem vagy erre termett egyéniség.
Mindent, ami eszedbe jut, mindent mondj, és sokat beszélj, kérdezgess. Legyél
nekik kellemetlen. És a legfontosabb, panaszkodj, panaszkodj másoknak is, hogy
zaklatnak, hogy a rendőrök nem hagynak békén.
Béla elhallgatott.
Szomorú, bamba tekintettel maga elé meredt. Vágyai kiszáradtak. Nem ilyen
beszélgetésre készült idejövet. Fárasztó nap után, egy ilyen hülye téma. Kis,
kacér nosztalgiára vágyott. Szépasszonynak akart csupán udvarolgatni,
visszaemlékezni a régi szép időkre, amikor a háziasszony még fruska volt, ő,
pedig diák volt és nőtlen.
És működött. Ez,
Béla tanácsa, akkor, működött. Egyre
ritkábban vitték be és egyre rövidebb időre...
* Béláról, a rendszerváltás után kiderült, hogy ő is aláírta
az „együttműködést”, és mégis segített...
* * *
Igor nagyon jó barátnak bizonyult. Barátságunk csendesen,
mindenfajta viharos
fogadkozás nélkül indult,
komoly férfibarátság volt. Már első látogatásakor bebizonyosodott Igor
nemeslelkűsége. Otthon a lelkemre kötötték, hogy semmit se vegyek a kezembe,
semmit sem rontsak el, mert hiába jóval gazdagabbak Dobrota doktorék náluknál,
akkor sem illik az ilyesmi és akkor nem fognak engem szeretni. Látszott anyán, hogy végig fogja izgulni a
szilveszteri délutánt...
A gyönyörű Dobrota néni nyitott ajtót.
– Gyere be, Farkaska – mondta, de olyan szép puhán, mintha csak
cicusnak szólított volna. Már ettől is zavarba jöttem.
Zuzka is otthon volt és úgy mosolygott, mint akkor,
amikor nekem adta a fagylaltja felét. Én csak álltam, mintha éppen a kezemre
csepegett volna az égő gyertya és vigyázni kellene, hogy az olvadt viasz a
szőnyegre ne potyogjon. Úgy éreztem, hogy túlvilágról Nagyanyja is néz, Kamilla
néni is lesi minden rosszul sikeredett mondatomat, mozdulatomat.
Az a gyönyörű asszony megkérdezte, hogy mit kaptam
karácsonyra. Dadogva elmondtam mindent, még azt is amit a bátyám kapott, mert
náluk a fa alatt annyi sok volt az ajándék, hogy kevesebbet restelltem volna
mondani.
Először Zuzka mutatta meg az ajándékait szépen
sorban. Azután az anyjával elmentek a teniszpályán kialakított műjégre
korcsolyázni.
– Végre – sóhajtott Igor, amikor becsukódott a
bejárati ajtó mögöttük. Az egész szobát behálóztuk a villanyvonat sínjeivel.
Bekapcsolni nem tudtuk, mert a trafót elzárták előlünk, ezért csak tologattuk a
szerelvényt. Negyedóra sem telt el és leesett a mozdony egyik kereke.
Természetesen az én kezemben volt éppen az a szerencsétlen mozdony.
– Nem akartam... – mondtam – nem csináltam vele semmit... – úgy éreztem,
mindennek vége, kár volt idejönni, maradtam volna inkább valamilyen kifogással
– mondjuk , hogy beteg vagyok – otthon, bár volna még csak reggel, és máskor
nem nyúlok semmihez, még a kilincshez sem, ha idegen helyre megyek...
– Nekem meg egy vagonról esett le – mondta Igor és
erőszakkal lepöccentette a szeneskocsi egyik kerekét. – Apa, majd megcsinálja,
apa meg tudja az ilyeneket javítani – mondta még és elraktuk a vonatot, a
sérült mozdonyt és szeneskocsit a doboz tetején hagytuk.
– Játszunk akkor mással – javasolta Igor – és
mással játszottunk. Igor végig olyan jókedvet mutatott, mintha misem történt
volna, én is fokozatosan belefeledkeztem a játékba és a továbbiakban
szerencsére semmi sem romlott el. Csak akkor rettentem meg újra, amikor ismét
hallatszott a bejárati ajtó zárjának a kattanása. Megjöttek mind a hárman.
Felálltam, de mindent elfelejtettem amit otthon a lelkemre kötöttek. A doktor
bácsinak is boldog új évet kellett volna kívánni, amikor megjöttem, ugyan
mindenkinek kívántam, akkor a doktor bácsi még nem volt otthon, de most még
levegőt is elfelejtettem venni.
– A jégen
nincs világítás, és besötétedett. –
Zuzka meggyújtott a fán két csillagszórót.
– Boldog új évet! – mondta búcsúzóra.
– Jaj, már
sötét van! – csúszott ki a számon.
– Majd
elkísérünk – nyugtatott meg Igor. Kint havazott. Az ajtóban a gyönyörű asszony
megsimogatta a fejem, hasonlóan mint az Apa szokta, csak nem Bercizett közben.
Zuzka kezet adott és úgy mosolygott, mint amikor a valódi karácsonyi gyertyák
égnek otthon a mi fánkon, nem úgy, mint a villanygyertyák Dobrota doktoréknál.
Náluk is égtek ugyan valódi gyertyák a hétágú gyertyatartóban, de a fán csak
azok az apró, színes villanyégők pislákoltak.
Az utcán beültünk a doktor autójába, pedig csak két
utcára laktunk tőlük. Igor a hátsó ülésre mászott, én előre ülhettem.
Körbementünk a főtéren, csak azután tértünk a mi utcánk felé. Igor hátulról a
két ülés közé szorította a fejét úgy nézte a fénycsóvákban keringőző, sűrű
hóesés játékos táncát.
– Szép! – mondta a doktor. Csend volt.
– Apa –
kezdte Igor – elrontottam a vonatot. – Leesett a mozdony, meg a szeneskocsi
kereke.
– Leesett?
–
Igen, az én kezemben. – mondta Igor.
–
Majd megjavítjuk – mondta a doktor. – Manapság
már semmi sem békebeli
minőség – tette hozzá, de
mi ezt akkor nem is értettük. Nem is nekünk mondta, csak úgy önmagának.
Megálltunk a házunk előtt, Dobrota doktor
szüleimnek jókívánságait küldte, és megvárta amíg kinyílik a kapu. A kaput
nyitó Apámnak még integetett egyet és elindította a kocsit.
–
Szerdán gyere újra! – kiáltott ki Igor a
lecsavart ablakon de már az első ülésről.
Elindultak. Csendesen
hullott a hó.
* * *
Az üveghegyek mögül egyre többen jöttek
el, urak és parasztok, polgárok, kupecek és válogatott cigánylegények, jöttek szerencsét
próbálni a volt császárságba. Úgy mondták, hogy csak egy kicsit körülnézni,
téblábolni jöttek – meg úgy is mondták: világot látni, ami nem jelent többet,
mint csak úgy minden ok nélkül, kíváncsian sétálgatni, megtekinteni ezt az
egykor olyannyira másfajta világot, végre körülszimatolni minden különösebb cél
nélkül, most, amikor már lehet, szabad végre megtapasztalni ezt a fura valamit,
amit eddig nem is láthattak.
Ők
még úgy mondták, mondhatták, hogy ez az ország ez az „egyszer volt, hol nem
volt Császárság”, de a helybeliek már semmilyen összefüggésben, legalább is
nyilvánosan nem szívesen, emlegették a (volt) Császárságot, különösen pedig a
(volt) császárt nem. Mintha nem is lett volna, úgy tettek.
A
„császár” mint fogalom egyszerűen eltűnt a (köz) életből. A volt császári
palotát is átnevezték „várhegyi palotának”, átkereszteltek minden utcát, teret,
szökőkutat, a szobrokat, elsősorban eltüntették a császár volt szobrait, vagy átalakították. Volt olyan is, hogy a ló
( a császár lova) megmaradt, csak mást ültettek rá, vagy az egyik páncélos
szobrán a (volt) császár képmását rostéllyal fedték el, kezébe dárdát adtak,
alája vicsorgó sárkánygyíkot fektettek, s lett belőle Szent György szobor.
Másik harci szobrát levették a lóról, majd egy kőkockára ültették, átfaragták
ájtatosra a képmását is, kezébe vödröt tettek, ez meg így Szent Flórián
szoborrá alakult át, el is helyezték a tűzoltó laktanya előtti kertben.
A
( volt) császárnak nem hogy az emléke, még a neve sem maradt meg. Polgári nevet
kreáltak neki, nehogy II. Kázmérként kerüljön a história feljegyzéseibe. Mivel
apja II. Vendel néven uralkodott, nagyapja II. Tihamér, sőt, dédapja II. Elemér
egyes kutatók szerint még az ükapja is II. (merengő) Kleofás és szépapja is. Ez II. (tétova) Herminnek neveztette
magát. Bár ezeket a messzi múltba merülő tényeket, és azt a szempontot, hogy
ezek az ősök egyáltalán ennek az országnak, vagy más országoknak,
tartományoknak voltak-e császárai vagy
csupán csak királyai esetleg hercegei, őrgrófjai, ezen szőrszálhasogató
kutatóknak nem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítaniuk.
Az
ominózus kutatók nem nagyon erősködtek
véleményük mellett, a császárság emlékeit nem is volt jó téma (jó bolt, jó
bussines) kutatgatni, (a volt császári) az állami akadémia ebben a témakörben
általában megelégedett felületes irományokkal is, sőt, díjazta azokat. Senki
sem akarta, tehát: merte e lényegtelen szempontokat vitatni, ezáltal akár saját tudományos jövőjét
kockáztatni.
A
(volt) császár végül is polgári nevet kapott. Egyes tudósok a Pucér vezetéknév
mellett kardoskodtak, hogy a Pucér Kázmér egy jó, szokványos, nem feltűnő név
volna. Mégsem ez a javaslat győzött. Richman Zénó professzor javaslata, a
Kettes Kázmér került az okiratokba és a tankönyvekbe.
–
A Kettes-t annak idején Kázmér a neve elé biggyesztette, tehát felvállalta, még
ha – ironizált a professzor – római
számmal is írta, amolyan kegyúri dölyfből a keresztneve elé, amit, ugye
meghagyunk neki. Különben is – fűzte tovább érvelését – nincs ebben semmi
különös, engem is hármaskának becéztek a kórházi ápolók, amikor a sérvműtétem
alkalmából a kórteremben a hármas ágyra helyeztek. Gyakori, hogy úgy mondjam –
és úgy is mondta – plejbeus formája ez a névadásnak, és így egyben történelmi
igazságtétel is egyben.
–
Nagyon helyes, hármaska! – Tapsikolt az egyik fiatal kollegina, - Nagyon jó’ –
de leintették, s megróták komolytalansága miatt.
Richman
gyorsan le is zárta a vitát. Bár egyik kollégája a kórházzal kapcsolatban még megjegyezte.
– Persze, protekciósan a Császári Szent Kázmér Kórházban! – Richman professzor
ezt a megjegyzést, egyelőre nagyvonalúan, elengedte a füle mellett, azzal a
biztos tudattal, hogy lesz kedvező
alkalma és pozíciója a közeljövőben ezt még megtorolni, pusztán csak annyit
szólt:
– Ma Közkórház!
Az
okvetetlenkedő kolléga írásos javaslatára, hogy kutassák fel a (volt császárt
először, oly bátran leleplező) kisfiút, illetve nyomait, de mindenképpen
legalább a nevét, mert jó lenne megismerni, illetve, addig is legalább állítsák
fel a főutcán az ismeretlen kisfiú szobrát, technikai okokból, időhiányban
akkor sem kerülhetett sor.
A
kisfiút talán csak egyesek, azok is csak az üveghegyeken túliak közül, (akiket
újabban turistáknak is neveztek) emlegették, esténként a vendéglőkben,
kellemesen elköltött olcsó (ahhoz képest, náluk mibe került volna) vacsoráikat
emésztgetve, italozgatva (mert az otthoni zsebpénzből itt, ugye, még italra is
telik). Tették ezt zavartalanul, a vendéglősök és a személyzet füle hallatára.
De senki sem reagált, szónokinak tűnő kérdéseikre. Nem is tudtak mit kezdeni
velük. Feljelenteni akkor már nem volt kötelező és nem is volt még hova. Meg miért is jelentették
volna. Ki akarja kitekerni az aranytojást tojó tyúkok nyakát. A fizetővendég
mindennél fontosabb. A turistáknak úgyis mindent szabad.
Így
hát a turisták, boldogan fecsegtek, míg haza nem mentek.
5.
Az idő
– Már csak hetek vannak hátra – járt az eszébe, amint
elhagyta a szobáját, lassan, bóklászva baktatott a folyosón, ki a házból, ki,
ki...! Ki a városba. – Ilyenkor – gondolta –, már úgysem találkozik senkivel, s
ha találkozik is, az sem számít. A lényeg, hogy végre jár-kel, hogy megy, hogy
helyet változtat, hogy innen valahová, hogy onnan, valahonnan, meg majd ide
vissza, mert mindig előre és mindig vissza, ilyen ez a tánc... mintha már
utazna pedig még... A napkeltét, majd megvárja a hídon. Készítgette, az
alkalomhoz illő gondolatait...
– Jó időnk van ma!
– szokás pediglen gondolni, (ilyenkor), vagy akár kimondani is, szintén
pediglen, (olyankor), szembefordulva a derűs, hajnali égen kelő nappal...
ennyi...
és íme, máris
összezagyváltunk mindent.
– Igen, mert
(ilyenkor) nem az időről (Time, die Zeit), hanem az időjárásról (Weather, das
Wetter) lévén szó, egészen másról szólnánk, ha (olyankor) szólnánk. – De
tulajdonképpen nem szólunk, még befelé is, önmagunkba húzódva is csak
hallgatunk, tanácstalan bárgyúsággal.
Ez lesz, igen valóban
ez lenne, ez történne (ilyenkor) vele is, ha nem vigyázna, de vigyáz, különösen
(olyankor) vigyáz!
– Gyakran, tehát, nem is az a kérdés, hogy a
naptár szerint hányadika van ma, hanem hogy milyenkor van ma, ilyenkor vagy
olyankor?
* * *
A telefon csörömpölt. Elviselhetetlenül. Várandós feleségem
a künn kertben bóklászott a lányommal, hogy én tovább alhassak. Patriarchális
munkamegosztás. Ők, csak játszadoznak, én viszont aktívan pihenek. Így kell
ezt!
Sajnos a telefon a szobában maradt.
Minden csak
egy zsinóron függ.
Késő délután értem haza Tiszacsernőről, és éjfélig
megírtam a riportomat. „Keleten a helyzet változatlan” címmel. Remarqot
persziflálva adtam a címet. Hajnalig a fényképeket hívtam elő, mert a hirtelen
félénké vált Krumpál, a fotósunk, családi okokra hivatkozva, inkább nem utazott
velem (velünk) a neki messzinek tűnő Bodrogközbe.
Az oroszok meg már kilométerekkel Csernő és a
tulajdonképpeni államhatár (az a bizonyos Verebeké dűlő) előtt ellenőriztek
minden járművet, mintha otthon lettek volna.
– Na,
zdrásztvuj! Vigyázz a karórádra. – mondtam a sofőrnek és mielőtt még
megállítottak volna, elrejtettem a kamerát – ilyen a mi szuverenitásunk.
–
Csak Brezsnyevet féltik.
Visszafele
már nem ellenőrzött senki.
Nagy
nehezen, az ágy sarkán, fél térden állva, balkezemmel a billegő asztalra
támaszkodva, leakasztottam
a kagylót a villáról. A helyettes volt.
–
Gyere be! Itt vannak az oroszok. – mondta a
szokványos kérdése, a feleségemet,
szerinte „mókásan üdvözlő”,
„rugdal e már a fiad?” helyett.
–
Valami delegáció? – ahhoz meg minek kellek!?
Tudok valamennyire oroszul... de
még párttag sem vagyok.
–
Az, delegacija, de még milyen. Az anyjuk
istenit! Megszálltak, érted,
megszálltak.
Tele van tankokkal a város. Kapcsold be a
TV-t. – Még sugárzott a TV. A rádió is.
Csupa petíciót olvastak be a megszállás ellen. Bezzeg a Kossuth adón harsogott
a „vidám zenés műsor a munkába induló dolgozóknak”. Ott semmi újság.
Bejöttek, ez nem vicc! Volt aki tiltakozott, de
volt aki meglapult, pedig ... pedig, sosincs pedig.
A városi közlekedés is leállt. Egy behemót
teherkocsi állt meg nekem. Egészen a szerkesztőségig vitt, szívélyes, mint ő
mondta, szolidáris volt. Pár lépést tettem, miután kiszálltam a kocsiból és
felugatott a golyószóró. Az Irgalmasok tornyát lőtték szét az oroszok. Szót
akartak érteni a hadonászó, ordítozó tömeggel. A maguk módján. Amúgy oroszosan. Figyelmeztetésül szétlőtték
a tornyot... Az emberek sikoltoztak, a falhoz lapultunk pár percre, majd lassan
szétszéledtünk. Ezek nem viccelnek.
A helyettes, Almádi Angstner Gyula elemében volt.
Szeme kigúvadt, széles mozdulatokkal hadonászott, megölelt, mint egy várva várt
frontharcost, aki a bevetésről tért vissza.
–
Valamit csinálnunk kell! – keményen a szemembe
nézett, mintha ez az én dolgom
lenne, az a valami, amit most meg kell
tenni.
–
Mit? – zavartam meg, a nekem még egyelőre
idegen, patetikus pillanatot.
–
Igyál meg előbb egy kávét. – mondta. Bedobtam a
dobozba az aprót és
hoztam magamnak egy csészével.
Mit? Ez az egész hatvannyolc a kommunisták bulija.
Elejétől végig. Nélkülünk, és sosem velünk, bár kevésbé ellenünk mint eddig. Ez
igaz, mármint az, hogy most éppen kevésbé.
Ha nem kommunista buli lenne, már rég megszálltak
volna az oroszok.
Az egész, tulajdonképpen egy utópia (lett volna) ami a vérengző megszállottság, a
kommunista diktatúra megszelídítéséről szólt volna. Valami, ami esetleg jobb,
mint ami volt, de jövője nincsen.
Még hogy emberarcú szocializmus? Ahogy ezt a
hivatalos politika hirdette meg. Mitől lehet egy diktatúra emberarcú? Ha meg
emberarcú, akkor nem szocializmus többé. De ez az ő dolguk.
Mi csak,
rovarként a résekben éltünk és reménykedtünk,
mert a totalitáson rések keletkeztek, és vártuk, hogy egy csoda folytán,
ezen rések mentén, mikor szakad szét ez az egész. Minden esetre, ha egy
diktatúra dekadensé válik, előbb-utóbb összeroppan. Ez az előbb-utóbb,
igaz, történelmi mértékben értendő.
Lehet ez több emberöltő is.
Csehországban inkább a demokráciát emlegették,
mindenféle csoportosulás a saját szája-íze szerint, Szlovákiában a nemzeti
önállóságot, és szidták a cseheket, meg a magyarokat. Ilyen volt a hétköznapi,
a kusza valóság,
Volt
errefelé, már ilyen, így szakadt szét a Monarchia is. Ha nem is máról holnapra.
És az utódállamok zsíros júdáspénzeket zsebeltek be.
Tényleg, nem a mi bulink ez a Prágai
Tavasz...különösen a pozsonyi változata nem az. Nem a nem-kommunistáké és
különösen nem a magyarok bulija. Nekünk, a lemorzsolódó kisebbségnek, ki
kellene várnunk a háttérben, és kerülnünk kellene minden kockázatot. Hiszen
célcsoport vagyunk, a cultur-cidium célcsoportja, felemésztendő, asszimilálandó
felesleg, ebben a minden áron nemzetállami célokat hajszoló paranoiában. Nekünk
túlélni kell! Vagyis, kellene, és azt minden áron. És jöhetne a hála, az
ominózus júdáspénz.
Ráadásul a megszállók között ott a magyar
néphadsereg is. Pontosan azokon a magyarlakta területeken, amelyeket a bécsi
döntés után visszacsatoltak. Mocskos orosz taktika. Sőt, ez a taktika az oroszoknál is régebbi.
Divide et impera! Annak is a csatlós változata. Én
sem vagyok szabad, én a többségi, de te a kisebbségi még kevésbé lehetsz az. A
cselédlogika teremtette relatív öröm, vagy tán ez maga a nemzeti boldogság? És
teljesen mindegy, hogy melyik oldalról nézed.
Voltak a magyarok között is, akik ostobán, virággal
fogadták a katonákat, mint Horthy idejében, voltak, akik pápábbak voltak a
pápánál és elvakultan, öngyalázó kéjjel kurva-magyarozták a saját fajtájukat,
voltak, a logika megszállottjai, akik magyarázgattak a katonáknak, hogy ez
tévedés, hogy ez nekünk fog csak ártani. A katonáknak magyarázták, a
katonáknak, akik nem megérteni jöttek.
Ez van. Jó lenne pár hónappal, sőt, pár évvel
tapasztaltabbnak, bölcsebbnek, idősebbnek lenni, hibernáltan átélni ezt a
dekódolhatatlan helyzetet.
Vagy mégsem.
Nekünk ez a sorsunk, ez a történelmünk. Ilyen szar
az életünk... Ezért, vagy ennek ellenére mégis tenni kellene valamit. Pusztán
emberségből, tisztességből, naivitásból? Ha kimaradunk a jelenből, az életből
maradunk ki. Ebből a nyomorult sorsból ami nekünk kéretlenül adatott.
– Mit Gyula?
– ismétlem meg a kérdést ebéd után, amikor a sok kapkodásban végül mégiscsak
folytatjuk a szerkesztőségi gyűlést.. Krumpál a horgászok nyugalmával hordozza
körbe a tekintetét, figyeli, ki hogyan reagál. Ez még majd jól jöhet neki.
Előtte az asztalon egy nagyméretű fénykép, rajta egy öregasszony, szlovák
népviseletben, zsebkendőjét harapva, zokog. Valami temetésen kaphatta le. A
helyettes kiküldi, készítsen még pár felvételt a harckocsikról, az eltorzult
arcú tiltakozókról, a szétlőtt toronyról az Irgalmasok kórhazának tetején. A
tehetségtelen grafikussal, Mincivel, aki magyarul épp, hogy ért valamit. Ez a
hölgy is protekciós hozadéka a főnöknek.
Mert a férje (nagy kutya) a filmgyárban: osztályvezető. És hát mit neki
a lap, csak hogy ne unatkozzon otthon a háztartásban, azért vállalta (jó
pénzért) a grafikai szerkesztést. Most meg szemmel láthatólag fél, szinte
remeg. A helyettes most ráíratja vele a fotóra, orosz nagybetűkkel (azbukával)
PACSEMU? (MIÉRT?). Félünk, persze, mi is, pedig még semmi sem történt,
valószínűleg azért, mert ismerjük egymást, és máris a holnaputáni egymástól
rettegünk leginkább.
Sőthelyzet van. Mindegyikünk szorong. Így van ez
rendjén. Egyikünknek sincs nagy pofája, így van vele az egész ország. Valaki kitalálta,
hogy ez maga a méltóság, és hogy méltósággal harcoljunk a gyalázatos megszállók
ellen. És ezt mennyivel könnyebb vállalni mint a beszariságot.
Délutánra összeáll az egyoldalas újság fotókkal,
petíciókkal, a nyomda szinte pillanatok alatt kinyomja, minden rugalmasabban
intéződik, mint a tervgazdaság eredeti ritmusában. A petíciókat telefonon
gyűjtöttük össze, egy-egy ismerőst felhívva, a pedagógusok, méhészek, tűzoltók,
énekkarok ilyen-olyan alig pár hete, hónapja alakult szövetségek nevében tiltakoztatunk.
Hitelesíteni semmit sem kell, a mennyiség a lényeg, hogy minden tiltakozás
jogilag hamisítvány. Ez most senkit sem érdekel.
Az oroszokat, a megszállókat sem veszzük komolyan,
akkor meg, miért magunkat vennénk komolyan. Komolytalan kor, komolytalan
népség.
És ha véletlenül komolyan vennénk magunkat, mint
Magyarország ötvenhatban? Az talán jobb lenne?
Maradnak nekünk, itt és most, a bátor petíciók.
Hát, ha eddig semmi, ez majd biztosan megállítja az
orosz tankokat. – Jut az eszembe. De nem
merek fitymálni. Kínunkban, végül is, jobb ha hősösdit játszunk. A rádió a
szlovák ellenállás hősi tradícióról zeng dicshimnuszokat, állítólag partizán
alakulatok gyülekeznek a hegyekben. Nekem a gyermekkori kiszámoló kísért a
fejemben, „ez elment vadászni...” Egy másik kommentár pár perc múlva ugyanazon
az adón a fegyvertelen ellenállás, provokációtól mentes méltóságáról (sic.)
prédikál.
Végül is nem gyülekezett a hegyekben senki. Csak
nyüzsögtek az emberek, mindenütt, az oroszok eltévedt golyóinak céltáblául. Vétlen-véletlen
arra járók. A bugris fegyvereknek ez mindegy! Igen, ilyen az istenadta nép. És
hát vannak eltévedt, tévelygő golyók...
Sőt voltak, önként égre lobbanó máglyák. Voltak hősi halottak. A
partizánosdiról közölt hír, viszont tényleg kacsának minősült. Két napig
elhittük, elhitték...
”Ez meg mind megette.” – így végzi a csecsemőknek
való kiszámoló.
Megpakoljuk az „újságunkkal” a szerkesztőség
kocsiját, rakunk bele még mindenféle elérhető, a miénkhez hasonló, tiltakozó
sajtóterméket, petíciókat, mások is visznek a miénkből, a helyettes feleslegesen kitölti, lepecsételi
a menetlevelet, hátha mégis szükség volna a bumáskára*.
Saját
rendőrségünk, praktice, nincs. Az oroszoknak mutogassuk, tán, az ellenük
tiltakozó röplapjainkat kísérő úti-parancsot. Mindegy. Elindulunk Kassára,
mellékutakon, végig az olvasóink lakta vidéken. A főutakra ritkán merészkedünk
ki, inkább csak három nap múlva visszafele. Kétszer, így is belekerülünk egy
hadoszlopba, előttünk tankok, mögöttünk tankok, fejünk felett vészesen himbálódzik
az ágyúcső. Előzni nem lehet, a hadoszlop az út közepén halad csörömpölve.
–
Lőni, biztosan nem fognak ránk! – vígasztalom,
én is félve, a rettegő sofőrt. Az út
mentén éktelenkedik néhány
megtiport autóroncs. Beszélek és beszélek, nem merek egyedül maradni az
élménnyel, mert elgörbülne a szám mint gyerekkoromban. Reméljük, hogy csak
ottfelejtették, vagy bedöglöttek a szocialista autóipar remekei és utasok nem
voltak bennük. Esetleg, néhányan otthagyott, szolgálati kocsival akarták
feltartóztatni az oroszokat? Vért, szerencsére, nem látunk a roncsok környékén.
– Minek is lőnének.
–
Azt nem... de... – mondja a sofőr és elhallgat.
Annak örülünk, hogy a motor
egyenletesen duruzsol és
még benzin is van elég.
Mindkétszer
sikerül kivágni a sorból egy-egy útkereszteződésben. Azt sem tudjuk merre vezet
az út, a jelzőtáblák átállítva, vagy egyáltalán nincsenek, de felszabadultan
nevetünk. Egy távolabbi, biztonságos kukoricásnál könnyítünk magunkon.
Magyar katonákat is láttunk. Elavult Csepel teherautóikkal álltak a
falvakban, általában nem messze a kocsmáktól. És unatkoztak, és söröztek. Ha
már erre járnak, ugye, milyen vonzó a jó és olcsó csehszlovák sör legendája.
Mintha csak rosszul öltözött, szegény turisták lennének. Tréningruha helyett
mundér.
Feleségem örül, hogy végre hazajöttem, szeme árkos,
három napig rettegett, és tudja, csak nem mondja, hogy az egésznek úgysincs
semmi értelme. Ezt én is sejtem, csak nem merem megfogalmazni. Az asszonyok
mindig reálisabbak. A férfiak meg nem igazán kedvelik, ha kiderül a
nevetségességük.
* Orosz, jelentése
igazolás, papír.
* * *
Ráncosabb volt a kelleténél. Hagymaarcú.
Öregasszonyosan, fonnyadtan, mosolygott és felfelé görbült a szája. Ha nem
mosolygott is, lappangott valami vidorság az arcán. Jó embernek mondták,
hitték.
Mi az, hogy jó ember? Hogy nem
veri a feleségét? Sőt, már a harmadikat nem veri. Esetleg a felesége veri őt,
és ő nem panaszkodik? Vagy, hogy a gyerekei nem vele élnek? Sőt, nem is akarnak
vele élni.
Vagy, hogy politikailag jól tájolja
be magát, mert az árral úszik, és nincs vele
(ott fönt) különösebb gond? A megyei vezetés is szereti, a párt is (ez
alapvetően fontos!), de még az alkalmazottak is.
Bokályi Gerő József a szocialista
színház ideális igazgatója.
Fura neve van. Ő sem kedvelhette,
az áthallás veszélye miatt. Ha bemutatkozott, csak Bokályit mondott. Az
alkalmazottak, mindenki (színház az egész világ...) Bégének szólították,
elvétve Bögö-t sőt, Bőgő-t is mondtak, ebben a vicces világban, a
színészbüfében.
Évadnyitó beszédében, még hozzá,
a színpadon állva, nem restellte, bejelentette, hogy nem akarja megváltani a
világot.
Minek is azt. Nem is kell
megváltani. A világ az világ, a színház meg színház. És kész. Ha így
gondolkodna mindenki, kevesebb baj lenne a Földön.
Ezért is szerették.
Mint ahogy a szirupos operett rendezéseit is. Végül is, kinek árt az, ha még
egy színházban sem történik semmi.
* * *
A második gyermeket vártuk. Mindenki fiút jósolt.
Kolléganőm, Magdi, tűt lógatott feleségem tenyere felett, és a tű mozgását
tanulmányozta.
– Ez a legbiztosabb módszer – mondta. –
Háromszor is fiút mutatott. Válasszatok férfinevet.
Sz.Zoli, az egyetemi tanárok komolyságával, de némi
öniróniával figyelte undok hitetlenkedéseimet, pedig ő az én tenyeremből jósolt.
– Mert a férfi a meghatározó –
magyarázta. – Nekem elhiheted. Ezután csak fiaid lesznek.
Jó barátunk, Anikó, a költő,
sosem mulasztotta el, hogy kártyát vessen, amikor felugrottunk hozzá egy
kávéra.
– Még egyszer sem, még
véletlenül sem jön ki leány. Biztosak lehettek a fiúban. – sorra mutogatta a
kártyák, számunkra követhetetlen figuráinak sorrendjét – Ezt nem én mondom,
hanem a kártya. Én csak eszköz vagyok.
– Mi is... – válaszoltam.
Mindenki fiút jósolt, a has
domborodását figyelembe véve, a rosszullétek ideje, hossza alapján, az
állapotos asszonyok megkívánt ételei, álmai, hangulatai szerint...
Tán a környezet hatása tette,
hogy minden ismerősünk vitathatatlanul fiút vélt felfedezni a titkolódzó, de
leányt hordozó, anyaméhben. Tán az
idegesség, a szokatlan helyzet, az utcákon a tankok, katonák... a hitszegő
bizonytalanság. Ilyenkor hímnemű újszülöttekre volna tán inkább szüksége
Marsnak, a hadistennek.
Feleségemmel a kertes
külvárosból (nyomorú albérletünkből) ritkán jöttünk be (együtt mint régen) a
városba, egyre ritkábban. A hangulat miatt. Pozsony, különben, mindig
hangulatos város volt, még kopottan is, a szocialista monstrum, az új híd miatt
lerombolt régi városrész ellenére is. De a megszállás nem állt neki jól.
Feleségem különösen undorodott a katonáktól, az idióta, hernyótalpas tankoktól,
az otromba páncélozott harckocsiktól, az
ostoba fegyverektől, a szétlőtt templomtoronytól az Irgalmasok kórháza
felett. (Ebből is sejthettem, hogy megint lány lesz.) Én jobban viseltem
nálánál ezt a tűrhetetlen látványt, naponta bejártam a szerkesztőségbe. Amíg
lehet, mondogattuk. A pozsonyiaknak, akik naponta ugyanazt a borzalmat látták,
már szinte fel sem tűntek a várra, a koronázó templomra meredő, zsaroló
ágyúcsövek. A megszokás? Az.
De feleségemmel (sőt velük
hármasban!) én is idegesebben reagáltam. Mintha görbe rozsdás szögek és éles,
törött üvegcserepek között botorkáltunk volna mesztéláb.
Pár napja lehetett annak, hogy az oroszok
hermetikusan lezárták az osztrák határt. Ettől mindenki még idegesebb lett, még
azok is hisztérikusan elcsodálkoztak, akiknek a fejében meg sem fordult a
távozás, az emigráció gondolata. A csodálkozás félelmetes volt és halk. Jóval
halkabb, mint azon a hajnalon, amikor bejöttek. Az emberek már nem mertek
felháborodni. Csendesen rettegtek csupán. A meglepetés sokkja?
Pedig nem volt ebben semmi
csoda.
* * *
B.G. József
igazgató hetekkel ezelőtt még rendezőből dramaturgnak akarta átminősíteni. Tíz
napja meg azt közölte vele, hogy a szolgálati lakását is vissza kell adnia a városnak,
mehet a híd alá, mindennemű csereigény nélkül, a városban (és az országban is
mindenütt, több éves – évtizedes várakozási időket regisztrálnak a
lakáshivatalok) nagy a lakásínség, még borsos áron is szinte lehetetlen lakást
szerezni, a következő évadra pedig – sajnálkozik, pár nappal később B.G. – nem
tudja szerződtetni. Ez várható volt. Ezek
ilyenek. Nem is csodálkozott rajta. B.G. így szarozott. Nyálasan, undorítóan,
sajnálkozva, gondosan adagolva meglepetéseit..
Felső parancsra
teszi. Mert B.G. láthatóan zavarban volt.
B.G. megkérte
Mártikát, a mindig mosolygó, sok vihart megélt, öreg titkárnőt, hogy amikor a
rendező úr nála lesz, kétpercenként csengessen a telefonon.
Mártikán látszott
az undor, hogy ez kényelmetlen feladat. Fáradt, kisvárosi polgárasszony, két
évvel nyugdíj előtt...
B.G. tehát, kvázi
telefonált, intézkedett, és csak úgy mellékesen közölte a közlendőket, amikor
belépett a szobájába.
–
Mi a gond velem?
– kérdezte az igazgatót – de, most tényleg: konkrétan.
B.G. a telefonra nézett, majd hirtelen lebukott az
asztal alá, mint aki az alsó fiókban
kotorász, iratköteget tett az asztalra, de bele se nézett.
– Veled, tulajdonképpen semmi –
mondta, – perspektivikus fiatalember
vagy, szép családdal, ugye, a három gyermek... igen, nincs is tulajdonképpen
semmi komoly – végre megszólalt a telefon, B.G.
végre felegyenesedhetett és ripacs töprengéssel, hosszan tárgyalt,
mintha a megyei pártbizottsággal, vagy minisztériummal tárgyalna – igen, Vidács
elvtárs, majd utána nézek, bizonyára – ismételgette, ő meg meredten nézte őt,
és ettől B.G. néha Tóth elvtársat mondott Vidács elvtárs helyett...
–
Akkor meg?! –
szól közbe, amikor ez B.G.-nek talán a legalkalmatlanabb lehetett.
– Addig is, a legjobbakat Varga elvtárs – zavarodott meg
B.G. végleg, most már, tán a
közbeszólástól és letette a kagylót.
–
Szóval? Mi az,
ami nem is komoly?
B.G.
visszahelyezte a legalsó fiókba az imént előkotorászott paksamétát. Onnan
szólalt meg újra. A fiókból.
–
Senkivel sem
találod meg a megfelelő hangot.
–
És persze veled
sem.
–
A színészek is
szidnak.
–
A hátad mögött
téged is.
–
De téged
konkrétan a próbák miatt. – Újra csengett a telefon. Most röviden
beszélt. Vagy valódi telefon volt, vagy mégis rájött volna, hogy ennek
a bugyuta játéknak semmi értelme? Átlátszik.
–
Akkor taníts
meg.
–
Mire?
–
A megfelelő
hangvételre.
–
Milyen
hangvételre?
–
Hogy, hogyan
kell kirúgni egy perspektivikus, szép családú embert, akivel semmi
komoly baj nincs.
–
Hülyeségeket
beszélsz.
–
Idéztelek.
Megint
csengetett a telefon. B.G. tudta, hogy ő is tudja azt, hogy a vonal másik végén
nincs senki, hogy az egész telefonálás kamu. Mégis folytatta pikírt játékát.
Igenezett, nemezett, töltelékszavakat halandzsált, de neveket nem mondott.
–
Ezt a darabot is
te választottad.
–
És?
–
Ezt a szart, ezt
a szovjet termelési halandzsát, nincs színház Magyarországon
amelyik felvállalná. Mert játszhatatlan.
–
Te mondtad a
klubban, hogy a telefonkönyvet is.
–
A te telefonkönyvedet szívesen. – B.G. zavarában,
köszönés nélkül letette a
telefont.
–
Mit akarsz ezzel
mondani?
–
A szereposztást,
ezt a lehetetlen szereposztást is, te csináltad.
–
Segítettem
benne.
–
Köszönöm. Három
minisztériumi nívódíjjal, amit az utóbbi
két évadban nálatok
kaptam, egyedül is megbirkóznék a darabválasztás és a szereposztás
súlyos, embert próbáló feladatával. –
próbált ironizálni, de érezte csikorog minden szava, érezte, hogy ez most nem
megy – Ha legalább egyeztettünk volna.
–
Ugyan a díjak! –
mondta és elpirult.
Pár hónapja kapta meg a Liszt díjat. B.G.-t soha
senki még csak fütyülni sem hallotta.
„Talán, mert az apja molnár
volt.”- terjedt el róla a színészklubban.
Újra csengett a
telefon. B.G. kiszólt az ajtón.
–
Vegye fel
Mártika! – hozzám fordult – Nem tudok a bajaidon segíteni.
–
Mint ahogy a
„Ferde házat” is, azt az ultra balos fércművet. – folytatta kicsit
hangosabban, ha már nyitva
maradt az ajtó, hogy legalább, ne nézze naiv baleknak – Tudod mit mondott róla négyszemközt Pápai, a
nagy pesti kritikus, aki előtt ti mindig hasra estek? Hogy kár volt minden jó
ötletért. Hogy ilyen szart nem lenne szabad előadhatóan megrendezni.
–
A közönségnek
tetszett... – szakított volna meg B.G.
–
Ti még Kádárékat
is balról támadjátok. Nem véletlenül loholt ide a bemutatóra A.
Weisz Péter a Népszabadságból,
ez a mindenre hajlandó firkász, aki egyenruhában grasszált hatvannyolcban a
pozsonyi magyar szerkesztőségekben.
–
Milyen
egyenruhában?
–
Egyelőre
magyarban. Pedig az orosz jobban állt volna neki.
–
Üldözési mániád
van.
–
Neked meg
üldözői, – majd kicsit megkésve
hozzátette – művészkém!...
B.G. kezet nyújtott volna, de ő már fogta a táskát.
–
Keményfejű vagy.
Ne bosszants Jóska, ne bosszants! – zsörtölődött csak
úgy, magában – mert még
kimondom a teljes nevedet.
* * *
Felhívott. Röviden mondta, vagy hosszan beszéltünk? Már nem is tudom.
De nem is ez volt a lényeges. A bátyámmal különben
sem szoktam telefonozni. Ha hívtam, Prágában hívtam fel a nagyállomásról.
Általában a felesége vette fel. Ő eddig tán még sosem hívott...
–
Találkozzunk! – a bátyám megmondta, hogy hol,
és befejezte a telefonozást, tán
éppen az én siettetésemre.
–
Találkozzunk – mondtam én is. Visszamentem a
főszerkesztő szobájába.
Tanácskoztunk. Így neveztük azt, hogy benn ültünk
egész nap és jártattuk a szánkat. Tanácskozás...
A fenét!
Csak mintha tanácskoztunk volna. A tanácskozásunk a semmittevés egyik
(alig leplezett) formája volt csupán. Mégis visszasiettem, mert fontoskodni jó.
Tudtam, persze hogy tudtam, hogy az
egész gyűlés egy nagy nulla. Úgysem dönthettünk semmiről. Bejártunk,
gyűléseztünk, úgy tettünk mintha volna valami dolgunk a szerkesztőségben. Hetek
óta, a megszállás huszadik napja óta, nem is jelent meg a lap. Kollaboráns,
pedig, akadt volna elég. Ott ültek közöttünk, várták, hogy felkérik őket, vagy
legalább rájuk parancsolnak... de a lap
a megszállóknak nem volt lényeges. Mi pedig, mindig úgy tettünk mintha valami
lényeges, nagyobb, halaszthatatlan feladatot készítenénk elő, valami
fontosat... valami emberpróbálót... És „hősiesen” nem jelentettük meg a lapot.
A
főszerkesztő elvtársnő be sem jött. Állítólag hetek óta beteg. Pedig csak nem
tudja, mint ahogy az országban senki sem tudhatja, milyen lesz majd az új
irányvonal. Ha majd megtudja, meggyógyul és kész. Addig mindenki kitörheti a
saját nyakát a saját felelősségére. A helyettes, pár hónappal nyugdíj előtt,
már gondtalanul hazardírozott kijelentéseivel. Szidta a muszkákat, a
„kommunista brancs” kedvelt fordulatává vált, szűk, akár kissé elvtársi körben
is, bár halkabban ugyan, de el-el hangzott a szájáról. Gondolhatta, és gondolta
is, neki már senki sem árthat. Nyugdíj küszöbén? Ha kicsapják őt is a pártból,
hát akkor kicsapják. No és? Nem kell pártbélyeget fizetnie, ez nettó haszon. A
társaságában tartózkodó párttagok meg
úgy tettek, mintha most ők éppen nem is lennének komcsik, mintha rájuk a
párt árnyéka nem is borulna és ettől még inkább felszabadultnak érezhették
magukat. Tudták ugyan, hogy előbb-utóbb a pártban is tisztogatások lesznek, és
hogy ki melyik oldalon éli ezt meg... sőt túl, ha egyáltalán túléli, asztat
sosem lehetett tudnyi... De ezzel most nem törődött senki. Nekik már úgy is mindegy – szájhősködtek.
Pillanatnyilag. A helyettes homlokán némi antik hősiesség is derengett. Neki
már úgyis mindegy – szájhősködött... persze...
ő is. Szövegelt, karattyolt, és ezt felelőtlenül tette, dumált mindenről
össze-vissza. Mondta ami csak az eszébe jutott...
Ettől
valamennyien úgy érezhettük, hogy bátrak vagyunk. Ettől még a kultúros Kuci is
kipirult. Krumpál a fotós, az asztalt csapkodta, úgy hőzöngött. Pedig róla
mindenki pontosan tudhatta, hogy besúgó, és hogy nem csak a (betegágyban
türelmetlenkedő) főnökasszonynak, hanem
a titkosoknak is referál.
Szar ügy, de a gyávaságnak is vannak minőségei.
Különösen ilyenkor. A forradalmi hevületben. Mert valami hasonlót ( ilyenkor
ilyesmit), mint a forradalmi hevület, szokás érezni. Teleszaladt az ország
gyávasággal, pedig most éppen (ilyenkor) hősökre lett volna szükség. Nagy
szükség! Mégis valahogy, mindenki inkább gyáva maradt. Nem túlzottan, de
kellőképpen. Azért maradt még ugyan valami kényszerszerű, az emberi méltóságból
is. Öngyilkos kétségbeeséssel, de maradt. Közben azért arra is gondoltak az
emberek, hogy történelmi időket élnek, ízlelnek, tapasztalnak most meg a saját
bőrükön. Ami azért mégsem semmi. Pedig ezek a történelmi-idő-érzületek, csak
izék.
Ne
hazardírozzunk, ez volt a jelszó. „Ne hazardírozzunk, uraim! Inkább uraim
nélkül, uraim. Ha lehet... (ilyenkor mondjuk inkább úgy, hogy) elvtársak?! ”
Lehetett.
Szar ügy, még így, visszatekintve is szar. Ezért
pofázhatott mindenki a forradalomról, pedig szinte nem történt semmi. Oly
kevesen haltak meg, azok is csak úgy, tulajdonképpen helyettünk, nehogy
halálunk órája, nekik-nekünk, lyukasóra legyen. Ezért hőzönghetett Krumpál
(többes számban: mi krumpálok!). Néhány aljas tette szünetében, ragyogó
tekintettel,(bátran összetévesztve a hazaszeretetet a sovinizmussal) kipirult
arccal; ezért lelkendezhetett Kuci (többes szám: mi kucik!), csupa nyugati
cuccaiban, a kurva drága kentet szívva (amit csak a legfelsőbb körökben szokás,
és egyáltalán ha financiálisan lehetséges). Hirtelen újra szexi és újra
fiatal lett, mondhatnók így is (ilyenkor vagy olyankor, mindegy!), mit tesz,
ugye, velünk a forradalmi fleur?...
Csodákat.
Hetek óta bent vannak már az oroszok, de még mindig
tart az úgynevezett átmeneti állapot. Mi nevezzük úgy, az oroszok még
véletlenül sem, még elszólásból sem. Hirtelen sok lett az orosz az országban...
Igen sok. De kinek sok? Az oroszoknak nem sok. Az orosznak ez fel sem
tűnik...Az oroszok megvannak itt maguknak, sőt, nagyon jól vannak. Úgy érzik,
itt ők valakik, pedig... tán otthon... ezek
(olyankor) szinte senkik voltak ... mindenesetre senkibbek annál, mint amire
itt (ilyenkor) játszhatnak.
Mindenki
sejti, hogy ennek egy ocsmány elszámolás lesz a vége, de a süllyedő hajón
muzsikál a szalonzenekar és aki bírja ropja, aki meri... vagy nem meri, de
azért táncol, csak, mert még nem lehet, mert még nem bír megállni a társadalmi
perdület delíriuma...
A számítók,
persze, igen a számítók már helyezkednek, csoportosulnak, készülődnek. Rossz
híreket találnak ki, hisznek el, terjesztenek, majd a rossz hírek mögé húzódva
csoportosulnak, szövetkeznek az óvatosság nevében, és már sejtik, sejtetik:
belőlük nőnek ki a jövő káderei.
Mint a
tengeri betegség. Többnyire a hajókorlátnál, tántorgó pelikánokra
emlékeztetnek, saját begyükből okádva, etetvén a dögevő cápákat. Ők, persze,
nem lesznek sose bűnbakok.
– Mi lesz? – kérdezi a kávészünetben Kuci*, bájosan
hervadozó mosollyal, ez az önmagát inkább csak „bátran” kozmopolitának minősítő
kolléganő. Ez olyan modern, és nem nagyon veszélyes. Egy kozmopolita egy
nemzetiségi laptól. Politikailag ez még mindig jobb, mintha nemzeti lenne. Meg
szexibb is, mint a valóság, mint az, hogy aszimiláns!
– Majd
versengve kinyaljuk a seggüket – mondom, szinte magamnak. – majd
feljelentgetjük egymást, ahogy kell.
–
Á! – tiltakozik, és inkább otthagy a folyosón az
ablak szögletében. Megbántódott.
*Pár hét múlva majd, jó nevű orvos férjével, Bécsbe
emigrálnak, mint üldözött,
mártír, csehszlovák értelmiségiek.
* * *
Tizenkét napja katonai behívót kapott.
Negyvenegy évesen furcsállotta ezt a különös megbecsülést. Nosza, bement a
katonai parancsnokságra.
Kopogott, semmi, benyitott,
köszönt, semmi. Ezek szerint itt nem köszönnek. Még vissza sem.
– Legyen szíves megmondani – szólította
meg a titkárnő elvtársnőt – miért hívnak be külföldieket? – A titkárnő
rezzenéstelenül, begyakorlott pózban, átvette a felszólítást és eltűnt vele egy
párnázott ajtó mögött. Onnan egy elhízott, sokcsillagos (ki ért a rangokhoz, ha
sosem volt katona?) férfiú tántorgott ki serény, asztmás lihegéssel.
– Amíg
roskatagon, a pultra támaszkodva megpihent, a vagy tizenkét méteres gyalogtúra
után, ő megkérdezte tőle.
–
Van-e Magyarországon idegenlégió?
Mintha az ég szakadt volna le. Az
egy-egy újjal vezérelt írógépek még a szomszéd
szobákban is elhallgattak. A roskatag, kövér tisztet valódi
rosszullét környékezte, kapkodva szedte a levegőt, de szólni nem tudott.
Helyette, az egyik mellékasztalnál ülő kisebb (kevesebb csillagos) tiszt
emelkedett fel félig, hátát begörbítve, mint a kerítés mögött hangoskodó
kutya-korcsok, és ráripakodott.
–
Mit képzel maga!
–
Semmit, de anélkül, hogy állampolgárságom volna, maguk
hívtak be. Én csak
megkérdezni jöttem, mivel hogy még sosem voltam katona,
azért, már elnézést, ha alkalmatlankodom...– próbálta ezt elrebegni a
néphadsereg marcona képviselőinek, a lehető legkedvesebb, selymes hangon,
jóindulatú naivitást mutatva,.
–
Ez tévedés. – szólalt meg végre a főtiszt.
–
Az. – hagyta jóvá.
–
Na menjen! – parancsolt rá köszönés helyett a főtiszt.
Tíz nap múlva újabb behívót
kapott. Benyitott, nem köszönt. Minek összezavarni a
helyi szokásokat, rítusokat...
–
Megint. – nyújtotta át a behívót.
Az elvtársnő szótlanul elvette, a
párnázott ajtó mögé ment vele, onnan krákogás,
szuszogás hallatszott, mindenki más néma csendben, szinte
mozdulatlanul maradt, az irodában megfagyott az élet, és az elvtársnő
visszatért.
–
Valaki rossz adatokat jelentett a központi
nyilvántartásba.
–
Vajon ki? – kérdezte. Tudta, választ úgysem kap. Az itt
szokásos módon,
most már tudatosan, köszönés nélkül, távozott. Többé nem
hívták*.
*Pedig az
állampolgárság megítélése után még négy hónapig az országban, sőt, a
városban lakott.
* * *
Mégsem haragudott meg Kuci, legalább is nem véglegesen,
végzetesen. Délután, elhívott a sajtóvetítésre. Kundera Tréfájából valóban
remek film készült. Látta, hogy olvastam a regényt. A filmen felvidultunk.
– Mégis van
remény! – mondja és biztatóan mosolyog. Megiszunk egy kávét a közeli
presszóban.
– A kávé gyenge... – mondom.
– De a film...
– mélázik el cigarettáját szívva, Kuci
és engem is megkínál. – Amíg ilyen filmek születnek... addig... – és
bizakodva bólogat.
– Félek –
válaszolom a finom cigaretta ellenére. –
Ötvenhat után is kellett jó pár év, hogy lazuljon valamit a szorítás.
– Á!, nálunk
nem folyt annyi vér. Nem volt fegyveres ellenállás. Nem lőtték szét a
városokat.
– Attól a helyzet csak komplikáltabb – vélekedem,
rontva a hangulatát. Egy szlovák kultúros kolléga áll meg mellettünk.
– Kundera
filmje nem mehet a mozikban – mondja és leül. –
Már megszületett a döntés. –
Kuci, aki máskor ilyenkor kipirul, pillog, igyekszik, pergő nyelvvel
hibátlanul hadar – egyszóval totál-kozmopolita – a többségi kolléga tiszteletére... most csak búsan konyakot kér a pincértől. Egy
darabig hallgatunk. Megpróbálunk kimondottan érdektelen, szakmai dolgokról
beszélgetni. De nem megy.
– Kár ezért
a filmért – mondja Kuci –, nagy kár.
– Az! –
bólintunk szinte egyszerre, tehetetlenül, sután, együtt a szlovák kollégával,
és ezen egy kicsit nevetünk. Persze kínosan.
– Randevúm van a bátyámmal! – búcsúzom.
– Eddig sosem emlegetted – jegyzi meg Kuci.
– Pedig vagány pasas – mondom már állva és direkt a
szemébe nézek. Kuci kacérkodik egyet, búcsúzóra, ez nem is nekem szól, inkább a
szlovák kollégának. Megigazítja, a Bécsből, valamilyen rokontól kapott
pelerinjét, úgy mosolyog, huncut mosollyal, ahogy csak a szép asszonyok tudnak,
titkokat sejtetve.
* * *
Az
időjárás és az idő között alig van (olykor-olykor, esetleg mégis csak
van!) némi összefüggés. És ha, mégis,
bár csak parányi a gondolatébresztő összefüggés érzete, tán ugye, ébredne
(ébredhetne is, majd) bennünk, ami most (itt és most változó térben és időben)
a taglalt témánk szempontjából aligha hordoz jelentőséget, mert szerintünk a
téma, úgy is eleve, elhanyagolható.
Tehát, ennyi volna?
Ennyi!
A városban csend,
enyhe kanálisszag szivárog fel a mélyből az öntöttvas rácsokon keresztül, amit
majd – grátisz – eltüntet a hajnali közlekedés, a járművek kipufogóiból
terjengő korom és gázok bűze.
Az idő is,
olykor-olykor elhanyagolható. Nagyképűnek is mondható filozofikus megállapítás
„az idő nem faktor *”, jobb családokban,
Epikuroszra hivatkozva „az idő nem
szempont”... Igaz is, nem is, szempontja válogatja.
– Lám ez az antik
zavar, rút, nyegle pökhendiség – jutott az eszébe és szeretett volna
hexametereket összerakni a szavaiból (akár Weöres Sándor útmutatása alapján:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték szerelő.” –
majd, tán a hídon, alkalmasabb lesz a pillanat!), most a siető gondolatok
nem hagytak rá időt.
A hídon majd... a
híd alatt a folyón szembeúszik Engels Antidühringje, „ az időn kívüli lét
éppoly nagy badarság, mint a téren kívüli lét.”
Badarság? És a
téren és időn belüli lét? Az nem az?
A folyó zavaros,
elúsznak a kötelező olvasmányok.
* Hume, Berkeley
* * *
– Fáradt vagy? – kérdeztem, mert láthatóan az
volt. Nagyon fáradt. Konyakot ivott és nekem is azt rendelt.
– Megteszi
– mondta és nem tudtam mire érti, a fáradtságra avagy a konyakra.
– Tárgyalni jöttél? – udvariaskodó,
semmitmondó, felesleges kérdés volt részemről.
– Olyasmi. – titokzatoskodott.
Nem szeretem a titokzatos válaszokat, de a
bátyámnál ezt mindenképpen akceptálnom kellett. Már a találkozóhelyhez, a
Palace kávéházhoz közeledőben éreztem, hogy egy hátizsáknyi nyűg nyomja a
vállamat. Vállainkat? Kamaszkorom óta, nem tisztáztunk egymás között semmit. És
addig sem.
Mindig ő volt a példakép, akit követnem
kellett volna, a példakép akit megelőzni sosem tudnék. Ebbe, ugyan, sosem
törődtem bele, és neki sem volt rólam túl jó véleménye. Nem is lehetett, már a
családom előítéletei alapján sem. Ismerni, pedig alig ismert. Én sem őt.
Gyakorta utaztam hozzájuk, Prágába. Feleségét is egyre jobban
megismertem. Sőt, megszerettem, jobban kedveltem, mint a bátyámat. Prágában
csavarogtam, a színházakat jártam, délelőtt próbákat néztem, este eladásokat...
mint aki nyaral. Nem értették minek. Azt sem értették, hogy nekem miért nem
ízlik a sör. A legendás cseh sör, ami mindenkinek ízlik. Napok múlva kikísértek
a vonatra, „gyere újra” – mondták és mentem, ha mehettem. Kiírattam magam az
orvossal. Néha hetekre. De azért, idegenek maradtunk egymásnak. Mint nekem a
sör.
Bátyám a prágai évek során sokat változott.
Belépett a pártba is. De Apa vak volt.
Reménykedett.
– Biztosan tudja, hogy mit csinál! – mondta
vakon.
A példakép, a csodagyerek
egyáltalán nem úgy viselkedett, mint Apa ezt megálmodta. Amikor Apa Prágában
járt, meg sem találta a fiát, elkerülték egymást, pedig Apa előre megírta neki,
hogy odautazik, hogy mikor, hol találkozzanak. Apa huszonöt éve ott
katonáskodott, azóta sem járt arra fele,
és szeretett volna egyet sétálni csodálatos fiával a Moldva partján. Hát
nem jött neki össze. Pedig ez a nap, úgy tervezgette, élete nagy napja lehetett volna. Hazajött,
napokig egy szót sem szólt. Azután, mintha keserűen, de napirendre tért volna
felette.
* * *
– Ez
megállapítás, hogy az idő nem szempont, volna tán, a legnagyobb
káromkodás! Vetekszik a papok
istentagadásával. A totális megtagadása az időnek? – Ezek szerint, idő pedig nincs! Egyáltalán
nincs. – Hülyeség! – hagyta rá. – Miközben,
ugye, a homokórákban pereg a
homok.
– Ez az! Mindenek
homokja. Mindeneké, mindenkié és külön-külön is, együtt is, megállíthatatlanul
pereg. Még azé is pereg, aki éppen most (nem tudván mit kezdeni vele!) magát az
időt tagadja.
Igen. Az időben is
mindenki nyomot hagy. Akarja, nem akarja, ki sem kerülheti, hogy nyomot
hagyjon. Ki úgy, hogy részegen lámpavasnak ütközik, ki pedig (nagyképűen
meghatározva önmagát) józanul nekiront a világnak. Mindegy. Megütközik az idő
töredékével, egy-egy homokszemcsével. Embere, homokszemcséje válogatja.
– És sosem az idő –
, ami ugye, nem is szempont –, marad alul. Lehet, lehetne az idő, a Kronosz,
maga az isten? (Volt már ilyen.) Lehetne, de az idő olyannyira nem hasonlít az
emberre, hogy még isten sem lehet. Maradnak nekünk inkább ők, a dőzsölő Zeusz
és civakodó rokonsága, majd az utódaik, egy csipetnyi Kronosszal elegyített
megfejthetetlen, ezért oly mindenható istenek.
És az ő segítségükkel
vitatkozunk az idővel (még ha – sértődötten –
nem is minősítjük az időt faktornak!) időtlen, idétlen idők óta.
* * *
Két éve
volt prágai diák a bátyám, amikor otthon szétrúgta a karámot. Cseh lányt vett
el feleségül. Az esküvőre is csak én mentem el. Apámban összedőlt minden.
Készületlenül érte, pedig voltak már jelek, amiből ezt nem csak sejteni, tudni
is lehetett volna...
– Cseh lányba (cselányba-csalánba) nem üt a mennykő! – tömörítette össze Apám a
véleményét. Igen, ő nem a fiát okolta, nem ezt a kiváló gyermeket, hanem az
idegen nőt, aki megrontotta. Pedig a feleség, valójában remek ember volt. Ezt
meg én tapasztalhattam. Sőt, az Após is, a feleség apja, a morva kisvárosi
polgár is rokonszenves volt. Sokban hasonlított Apámra is.
Végleg
elkomorult az Apám, amikor a bátyám hazaküldte az összes magyarnyelvű könyvét.
Még azokat a könyveket is amiket Apától kapott ajándékba. Nekem ajándékozta,
mivel ő már nem olvasott magyarul.
– Könyvek
nem tehetnek róla – mondta nekem Apám, mintegy vigaszul. Többet nem emlegette
azt a fiát, bár azt hiszem továbbra is nagyon szerette, és Apánk ebbe, kilenc
hét múlva, meghalt. Belehalt.
Végre már
valami másra szerettem volna gondolni, gyerekkori csínytevésekre, bármire, ami
összeköthet. Hessegettem magamtól az emlékeket. Hiába. Mintha csak egy
régi-régi temető közepén üldögélnék éjfélkor, a kísértetek vonulásának se vége,
se hossza, és nincs erő ami visszaparancsolja őket sírjaikba.
A bátyám
ebből nem vehetett észre semmit, nézett, mosolygott... mintha régi fotókkal
hasonlítana össze. Tán még élvezte is a hosszú csendeket.
– Menjünk valahová – indítványozta a bátyám,
egy hosszabb hallgatás után. Elmentünk a magyar diákklubba. A bátyám még mindig tetszett a lányoknak.
Gyorsan bemutattam néhány lánynak.
Mindig is szerették a nők.
– Semmit sem változtál – nyugtáztam.
– Én nem, csak a korom – mondta, pedig még nem
volt harminc se.
– Menjünk – mondta, – túlságosan értelmiségi ez a hely. –
Elindultunk. Csak úgy céltalanul. A Jalta bár kirakatában sztriptíz
fotók.
– Ismerem
a csajt, magyarországi – mutattam rá Renátára,
– sajtóbemutatót is tartott.
– Ezen röhögött.
– Hát
igen! A szocialista sztriptíz.
– Eddig, errefelé, ilyen még nem volt.
– Akkor nézzük meg – mondta és lementünk.
Megnéztük. Táncolt, semmi különösebb koreográfia, a lényeg úgysem a tánc.
Néhány pillanatig rámeredhettünk pucér, prémes puncijára.
Már vagy
két hónapja ő volt Pozsony éjszakai életének a fénypontja, ez az eddig
nyilvánosan nem látható nagy esemény. Az emberarcú szocializmus frivol
hozadéka. Turnézott is, vidéken. Ne csak, ugye, a fővárosi közönségnek jusson
belőle. Szülővárosunkban is megfordult. Otthon mesélték, hogy amikor ott
„táncolt” a Lengyelben, a férfiak körbeállták, és a produkció vége felé egyre
szorosabbá vált a kör-gyűrű. Amikor a koreográfia végén fény derült a lényegre,
a férfiak felhorkantak és a kifelé iszkoló (az iszkolást a fiúk átverésnek
érezhették) táncosnő fedetlen puncijára, Trunkó Jani a kőműves, korsója aljából
a maradék seritalt, mit fándliból a malter maradékot, odalöttyintette.
Telitalálat volt.
A
lesminkelt, fekete kezeslábasba bújt (a „művésznő”), pipiskedve visszatipegett
a bárhelységbe és odajött az asztalunkhoz. Megismert. Bemutattam a bátyámnak,
hiszen a sajtóértekezleten pár (felesleges) szót már válthattam vele és a nevét
is tudtam. Bátyám pezsgőt rendelt majd két taxit. Az egyiket nekem, a másikban
hazakísérte a „művésznőt”.
– Holnap
délelőtt tízkor, a villamosmegállóban! – hajolt be a taxi ablakán, kezében a
még majdnem teli pezsgőspalackkal.
–
Ott
leszek.
* * *
Nem
számolhatta együtt az időt a családjával. A családtagok kényszer szövetségesek
voltak csupán. Főképpen a felesége. Együtt készülődtek, mindent megtett, ami
emberileg... ugye... de az asszonyok, az anyák konokságával tudta, érezte a
bőrén (ahogy ezt, ilyenkor ki sem mondta)... hogy „az ember végül is nem
emigrációra született.”
– Még a
gyümölcs is ott a legzamatosabb, ahol megterem – mondta a piacon, magyarázta az
ismeretlen kofának, miközben az almák közt turkáltak.
– Meg a pince –
bólintott a kofa – ahol raktározzák, azon is sok múlik.
Útleveleiket már
megkapták, világútlevél, a szocialista magyar demokrácia legfrissebb vívmánya,
meg a nyugati kölcsönök feltétele, ellentételezése, csak vízum kellett bele.
Azt is megkapták.
– Csak ne nagyon
lobogtasd, még itt se! – mondta a felesége a követség folyosóján.
– Luxus emigráció –
akarta vidítani a feleségét.
– Az – hagyta rá
felvidíthatatlanul. – Sokra megyek vele... Mi van még?
Beszélni akartak a
nagykövettel. A kint-maradásról. Felesége családja az okmányok szerint német
származású volt. Felesége előre megkészített német mondatokkal (és régi
okmányokkal a hóna alatt) megszólította a nagykövet asszisztensét. Legalább is
annak nézett ki. Szerencséjük volt. Erős akcentussal bár, de magyarul
válaszolt. Vártak. Visszajött és a pincefolyosóra kísérte őket.
– Itt majd
nyugodtan elmondhatnak mindent. – mondta.
A nagykövet is
végig fojtott hangon beszélgetett velük. Majd az onnan nyíló hátsó ajtón
engedte ki őket. Sok szerencsét kívánt az új hazában. Fájt ez a jóindulat.
Siettek, beültek az autóba és el.
– Az ember, végül
is, mire születik? – kérdezte a feleségét, már az autóban, miután elhagyták
Budapestet, és úrrá lettek megrendülésükön.
– Még a saját
követségén is, bujdosniuk kell. – állapította meg a felesége, amikor már
Osztyapenkó szobra is a hátuk mögött integetett.
– Itt mindenki retteg. – Felesége nem válaszolt, apró miccenésekkel
bólogatott, vagy csak az autó ringatta a fejét.
– Mert félt, hogy lehallgatják... – csend.
– Minket féltett! – kezdte újra úgy Biatorbágy
környékén.
– Ezek,
mindenütt ott vannak – mondta a felesége – mindenütt! – vezetés közben egy
darabig önkéntelenül azt figyelte a visszapillantó tükörben, hogy követi-e őket
valaki... Tatáig egy drapp Lada... de letért Tata felé... majd mögötte egy
piros Wartburg... de az is csak a
Lacházi Fogadóig követte őket... Szerencsére, ezeket meg sem
említette a feleségének.
A paranoia, végül
is, magánügy.
* * *
– Elmehettem volna a szállásodra is – mondtam
a bátyámnak.
– Jobb ez
így! – válaszolta és intett, hogy üljek be melléje, a taxiba. – Körtvélyesre! –
mondta a taxisofőrnek. Elindultunk.
Körtvélyes.
Egy darab ártéri erdő, poros, iszapmaradékos, a
késő nyári, kora őszi aszályban, drappra szikkadva. A portól bársonyosan
kornyadozó füvek és füzek birodalma. Lábunk nyomán apró porfelhők emelkedtek az
elsárgult zsombékról.
Jó lenne nevetni – jutott eszembe, az elszürkült
lábbelik látványa, a szállongó porfelhők, és a groteszk helyzet hatására, mert,
hogy a két testvér, akik régen látták egymást, éppen ezt a reménytelenséget
sugalló túlvilági tájat választotta magának vélhetően fontos beszélgetése
színhelyéül.
–
Van itt valami vendéglő is, ha majd megunnánk a
táj szépségét élvezni? –
–
Lesz. – Lakonikusan csak ennyit mondott. És valóban volt, a fák mögött
egy összetákolt bódé,
előtte két kis asztal és székek. Tovább bandukoltunk, most már a kavicsos
vízparton. Rajtunk kívül ember sehol. Lehet, hogy a nyitott ajtajú bódéban volt
valaki, de az orrát sem dugta ki.
Szerettem volna megfejteni bátyám szándékát. Eddig
bármivel próbálkoztam, a porról, a bódéról, a halott tájról beszéltem, vicceket
is mondtam ... de a poénig sosem
jutottam el... Mindez különös volt. Nem értettem sem a helyzetet, sem a bátyámat.
–
Hát ma nem fogjuk agyonröhögni magunkat –
szólaltam meg a háta mögött.
–
Nem. – válaszolta és tovább hallgatott. Mentünk.
Egy idő múlva megállt, hátat
fordított a víznek és
tétovázva megszólalt.
–
Furcsákat mondok majd neked – ígérte.
–
Eddig is... – haraptam el a szót.
–
Meg szomorú dolgokat.
–
Majd kiforgatom, amit mondasz, és röhögünk
rajta.
–
Te sem fogsz röhögni! Most komolyan. Lehet, hogy
most találkoztunk utoljára.
–
Leléptek? – annyian emigráltak mostanában, hogy
ezen sem tudtam volna
csodálkozni. Azon csodálkoztak
mások, hogy mi-ti-ők maradnak...
–
Nem, dehogy... – legyintett. – Már késő! –
látszott rajta, hogy keresi a szavakat.
–
Sose...
–
Valószínűleg... – szakította félbe – ki fognak
nyírni.
–
Kidobnak a minisztériumból?
–
Onnan már kidobtak. – ujját végighúzta a torkán.
– Rosszabb. Kinyírnak!
–
Ugyan!? – egy szavát sem hittem. Micsoda ostoba
játék ez? Mit vértanúskodik?
Mostanában szinte mindenki
hősködött. Bűntudatát csökkentendő hősködik. Ennyi. És én vagyok a médium. Fáj
neki Apa, az elmaradt prágai nagy találkozás
Vele, meg sok más minden, az egész összegubancolt múlt. És most szájhősködik.
Sajnáltatja magát.
– Ilyen nincs. –
Legszívesebben megbocsátottam volna neki Apa nevében. De hogyan kell azt
csinálni? Sehogyan sem értettem. Bátyám eddig sosem tocsogott érzelgős lelki
posványokban. Így megváltozott volna? Ez a
hangulat még a környezettnél is idegenebb volt. Rá szerettem volna
hangolódni arra, amit mondott. – És nincs más megoldás?
–
Nekem nincs.
–
Lépjetek le. –
úgy éreztem, hülyét csinál belőlem, de ezzel már nem törődtem. Szerettem volna
világosan látni, érteni. De mit? Mit lehet ilyenkor látni, sejteni?
–
Már nem lehet. – egyre bosszúsabb lettem az
ostoba titokzatosságtól.– Sietnem
kell vissza. Várnak a
turisták – mondta.
–
Milyen turisták?
–
Most idegenvezető vagyok. A fedőcégünk,
tulajdonképpen, idegenforgalmi iroda.
–
Milyen iroda? Milyen fedőcég?
–
Semmi közöd hozzá. – majd kis szünet után
hozzátette. – A saját érdekedben felejts
el mindent amit ma tőlem
hallottál. – órájára nézett. – Siessünk.
A faluig szinte szótlanul mentünk. Ha beszéltünk is,
elvétve vakkantgattunk lényegtelen dolgokról. Elmondtam a vicceket, amiket
idejövet nem tudtam befejezni. Felszálltunk a buszra, tele volt. A bátyám,(ez
most különös), de (akkor) tudta, hogy mikor indul a busz. Pozsonyban, mielőtt
elváltunk nagyon görcsösen ölelt meg. Így, eddig még soha. Nem vagyunk
ölelgetős família. Egyre kevesebbet hittem el a szavaiból. Csak azt nem
értettem, hogy mire való ez a hamis hősködés. Ez az ostoba, elkésetten kamaszos
játék? Karjai közt álltam az utcán, fájón,
magatehetetlenül. Szája egészen közel volt a fülemhez. Verejtékeztem.
–
Magyarázd majd meg anyámnak, feleségemnek,
gyerekeimnek. Törődj majd velük!
–
Jó! -
mondtam tehetetlenül. Megijedtem, hogy újra kezdi ezt a paranoiás dumát a
kikerülhetetlen
sorscsapásról. – Persze hogy megmagyarázom.
–
Ígérd meg!
- recsegte szokatlanul hangosan és olyan durván, hogy megriadtam.
–
Megígérem – hátba vágott, úgy tuszkolt fel a
villamosra. Kezével búcsút intett,
szeme mintha könnyes lett
volna. Néztem, ahogy távolodott. Ennyit színészkedni – legyintettem és ezer
másra próbáltam gondolni hazafele utazván.
* * *
Az élet
nagy kérdései mindig hajnalban érik utol. Nem is hajnalban valamivel előtte.
Amikor az éjszakának már vége, de a hajnal még sehol. Amikor megtorpan az idő.
Ez a „most mi lesz?” állapot. Ez még a sőthelyzetnél is rosszabb.
Mert a sőthelyzet, amikor kisiklik a hangulat,
az valami más. Az rajta is múlik. Tán elsősorban saját rissz-rossz lépése,
reakciója hozza létre. Egy rossz kapcsolás, félreváltás (akár egy rosszul
elhelyezett poén is okozhatja) és ennek,
bizony váratlan, sőt, kellemetlen következményei lehetnek, vagy vannak.
Általában vannak. Ezeknél.
Ezért sőthelyzet.
Vagy (esetleg)
elsiklik felette a kínos pillanat és akkor nincsenek. Ez volna tán maga a
szerencse. A sőtszerencse!
Általában (sőt, szinte mindig) sőthelyzet van,
tehát ez a pillanat pikantériája, hogy mégis kisiklik... És ha kisiklik is,
akkor is az egész eseménysorban feltételezhető egy bizonyos, olykor logikus,
olykor paralogikus rendszer. Íme ez ember! Kisiklásaiban is önmagát fogalmazza
meg.
A „most mi lesz?”
állapot merőben más. Ilyenkor még csikorgó remény sincs. Semmi sincs,
pontosabban a semmi van.
És ez a semmi
nagyon van! Ránehezedik a parányi, tétovázó emberre.
Ő, a parányi,
tétovázó ember, otthon még egyszer, újra kinézett az ablakon. Sötét. Pedig az
éjszakának már vége volna. Újra meg újra kinézett, szemét meresztette. Hiába.
Lehunyta a szemét. Sokáig, akár nagyon sokáig is, csukva tartotta. Mindegy
meddig. Az időt ekkor nem érzékelheti. Mert idő nincs, remény nincs, talán élet
sincs ilyenkor, csak várakozás. A kutyák is, de még a madarak is hallgattak.
A parányi, tétovázó
ember, ilyenkor, csak vár. Mehetne a csaphoz, kiöblíthetné a száját, de nem
megy. Olvashatna, zenét hallgathatna, de nem olvas, nem hallgat. Vár! Vár, mert
mást nem tehet, oly nagyon kiszolgáltatott.
A máskor oly
konkrét idő az egyszerűen nem létezik. Nincs. És ez még csak nem is tragikum.
Csak a képzeletben
csatangol valami. Valami, ami hasonlít az időhöz, de nem az, inkább a „voltnak”
meg a régen vágyott „lesznek” a kövületei bolyonganak anarchikus sorrendben,
minden összefüggés nélkül, saját kényükre-kedvükre. Nem ijesztgetnek, de nem is
szórakoztatnak. Történetük sincsen. Véletlen töredékek.
Jó volna, ha ez az egész csak álom volna, de
nem az. Mert amikor odament az ablakhoz, kinyitotta, (újra, újra és újra)
kinézett rajta a sötét semmibe és künn a valódi a megváltó idő továbbra sem
mozdult. Várt. Ez a várakozás egyfajta kiszolgáltatottság, de mégsem megalázó,
mert minősége (íze, szaga, színe) sincsen, csak nehéz, csak fáj. És jó, ha végre elmúlik.
Egyszer... majd nem múlik el.
Állt a hídon,
mintha csak szobája ablakánál állna. Lent lassan, olajos háttal vonaglott,
kúszott a folyó.
* * *
A különös beszélgetést a bátyámmal még
a feleségemnek sem említettem. Minek mesélgessek arról, hogy a bátyám rossz
formában van, fontoskodik, színészkedik... vagy csak más témája nem akadt és
ritkuló találkozásainkon el kellett ütnie valamivel az időt.
Anyám csütörtökön jött meg,
már hónapok óta újra volt menetrendszerű közlekedés az országban. Látni akart
minket. Nekünk szokványkérdéseket tett fel, hogy nem történt-e valami bajunk,
hogy a gyerek egészséges-e, hogy volt-e a városban mindig tej, kenyér... mi meg az Irgalmasok szétlőtt tornyát, a
vérfoltos utcakövek fotóit, a néhány halottnak kirakott csokrok fotóit
mutogattuk neki, meg a nagy idők egyoldalas újságjait. Anyámat, ez nyilván, nem
nagyon érdekelte, hallott már ezekről eleget, és újságot sosem olvasott.
–
Jól megvagytok? – zárta le a sajtószemlét.
–
Megvagyunk – nyugtáztam egykedvűen.
–
Remélem Prágában sincs baj – mondta és ölébe
vette az unokáját.
–
Pár hete itt járt. Találkoztunk.
–
És a családja? – villanyozódott fel anyám.
–
Jól vannak.
Anyám megnyugodott. Két fia
rendben. A húgommal telefonon beszélt, holnap velünk
reggelizik ő is,
jó kedve kerekedett, Apám halála óta nem láttam ilyen gondtalannak. Egész
délután fáradhatatlanul tett-vett, még rétest is nyújtott a reggelihez.
Este
kilenc óra tájt szólalt meg a telefon. Gyorsan felkaptam, anyám meg a gyermek
már aludtak. A bátyám felesége hívott. Sírós hangon, de szabatosan elmondta,
hogy a bátyám meghalt. Ezután már csak sírni tudott. Nem tudtam megszólalni,
nagy nehezen, nyögve, ismételgettem, hogy másnap utazunk hozzájuk. Letette.
Kimentem az udvarra.
–
Baj van? – kérdezte a feleségem a hátam
mögött.
–
Meghalt a bátyám.
–
A felesége hívott?
–
Nem az özvegye! – durván, reszelősen
hallottam a saját hangomat. Feleségem
szeme megtelt könnyekkel és megsimogatott. Hirtelen el
akartam mondani neki a körtvélyesi sétánkat, de még időben meggondoltam a
dolgot. Szótlanul tébláboltunk egy ideig, majd aludni küldtem őt.
–
Anyámnak egy szót se!
Rám meredt.
–
Húgomnak se! Reggelizzenek meg. 11-kor indul
a vonat.
Maradok kint az udvaron.
Ácsorgok, lépegetek, kínlódom a halál élményével.
Apámra, temetésére és kísértéseire gondolok. De most nem
tudom őt megidézni, most nem jön, magamra maradtam a halál közelében. Ilyenkor
mindenki magára marad. Én is. Bercitlenül. Mert Berci sem avatkozik most
magányomba, bár, máskor kéretlenül is megteszi.
Mint egy
fekete fehér film, lepereg előttem a körtvélyesi sétánk. Most én vagyok a
főszereplő, a felületes hülye, aki semmit sem vesz észre, mert csak magával
foglalkozik, mit neki más, mit neki a másik... Igen, a segélykérését sem
hallottam meg. Ironizáltam, vádaskodtam, hogy színészkedik, fontoskodik, hogy
önmagát sajnálja. Pedig csak kapaszkodott. Belém. És nem a villamos ütötte el.
* * *
B.G. tíz nappal a bemutató előtt eljött a
próbára. Inspiciálni! Már napok óta találgatta, hogy mit fog kitalálni B.G.
Biztos volt benne, hogy rászóltak
felülről, hogy tegye a dolgát, hiszen azért igazgató.
Magával hozta Szajkó Illést is a
főrendezőt, azt az alkoholista nímandot, akinek a nagybátyja valamiféle
miniszterhelyettes. A színészbüfé szerint, a Liszt díjban is sokat segített.
Tudta, hiszen már tapasztalhatta,
hogy Kertner invitálása, Rádler fenyegetései nem pusztába kiáltott szavak. A
következmények nem maradhatnak el, ettől diktatúra a diktatúra, sőt, ettől
ember az ember. Kéz kezet mos.
Mennie kell!
Azért jöttek, hogy ezt
megerősítsék. Kellenek nekik a mindent hitelesítő formalitások. Kidobják a lehető
leggyorsabban. Még az évad végét sem várják ki.
B.G viszont nem dobja ki, még
csak nem is váltja le, mondjuk „emberi gyöngeségei” okán, a folyosón gyakran
dülöngélő, olykor a lépcsőkre rókázó Szajkó Illést. Végül is, művészek volnánk,
vagy mi a szar?
A színészklubban meg a büfében, a
rosszul sikerült bemutatókat, előadásokat azzal nyugtázták, hogy megfelelnek a
„szajkóízlésnek”. Nem szerették Szajkó Illést, részegen elviselhetetlenül
vulgáris volt, józanul durva. Még a nyugdíjas férfikollégákat is
lefaszikámozta, a hölgyeket (de-) generell bukszásoknak szólította, egyértelműen
nemi szervüket értve ez alatt.
Fél füllel még hallotta, miközben
a színpadot ellenőrizte, hogy a szervilis Szajkó, zaftosan részletezve, disznó
vicceket mesél ( persze, a legfelsőbb körökből). Ő minden viccet a bátyjától
hallott. Föntről. Ezeknek ilyen a humora. Egy ideig fészkelődtek, majd
B.G intésére Szajkó Illés is befogta végre a száját. A körülöttük sündörgő
színészek is hátra vonultak.
–
Csak nyugodtan dolgozzatok – így B.G.
–
Mintha itt sem lennénk – toldotta meg Szajkó.
–
Akkor kezdhetünk – mondta B.G., szerette ha övé az utolsó szó.
A színészek vacilláltak. Benne
volt a levegőben, hogy itt ma valami történni fog, ezért
vacilláltak. Bement hozzájuk,
az öltözőbe, a kellékek ellenőrzése volt az ürügy. Pár szót váltott velük,
lazán (ál-lazán), majd a tegnapi próba jegyzetei alapján mondott néhány
instrukciót. Oda sem figyeltek.
–
Nem görcsből, szívből – mondta búcsúzóul. Kifelé jövet
mosolygott ezen.
Szívből? Szar darab, hiszen nagyon szar.
–
Olyan leszek, mint Hamlet – mondta, Coki, aki szívesen
bohóckodott.
–
Akkor tényleg kezdhetünk – szólt oda az ügyelőnek és
beült B.G. –ék mögé az
utolsóelőtti sorba.
* * *
Anyám és a húgom nyugodtan, szinte derűsen
megreggeliztek. Mi is ettünk velük, kényszeredetten, mosolyogva eltompult,
íztelen szájjal.
–
A prágai vonat, 11,14 –kor indul – mondtam,
közömbösséget tettetve. – Öt után ott
vagyunk vele.
–
Vagyunk? – kérdezett vissza a húgom. – Talán
vagy!
–
Vagyunk. Méghozzá mind a hárman.
–
Miért ma? – értetlenkedett anyám.
–
Mert baj van.
–
Pötyi? – szaladt ki anyám száján, rémületében, a
gyerekkori becenév. Szeme
riadtan ide-oda ugrált és megtelt könnyekkel.
–
Milyen baj? Beszélj értelmesen! Mit
titokzatoskodsz?! – A húgom szeretett volna
egyszerre mindent megtudni és tán remélni...
Talán vele, külön kellett volna beszélnem.
–
Nagy baj – óvatoskodtam, a húgom felugrott az
asztaltól... átkaptam a derekát és
megfogtam anyám kezét. Feleségem már zokogott
az asztalt markolászva.
–
De hát sosem volt beteg! – sikoltotta anyám.
–
Meghalt.
–
Pötyike – mondta
halkan az anyám, ismételgette, mintha otthon álmából ébresztené... Percekig, csendesen meredt maga elé, csak a
könnyei folytak, és zokogni kezdett, zokogott megállíthatatlanul. Ötvenhárom
évesen meghalt Apám halála réveteggé tette, már nem is hasonlított régi
önmagára. De a bátyám tragédiája még Apámnál is nagyobb csapás volt.
–
Hisz, még harminc se volt! – alkudozott volna a
sorssal, vergődése szüneteiben
– Még
harminc se. – A húgom felöltöztette, mint a magatehetetlen bénákat szokás, ő is
összeszedett pár fekete holmit a feleségem ruháiból és elutaztunk.
Anyám magába roskadt, végig sírta az utat. Ki sem bújt
gyásza burkából. Még a villamoson sem... Soha többé.
Bátyámék lakásán már ott voltak a felesége szülei is,
mindenki sírt vagy reménytelenül bámult maga elé.
* * *
Negyed órája ha
futhatott a próba. A két főszereplő, szerepük szerint, éppen arról vitatkozott,
hogy „mecsoda” kárt okoznak a szovjet népgazdaságnak, ha csak formálisan
vesznek részt a munkaversenyben, amikor B.G. megállította a próbát.
–
Gyerekek, ebbe
több van! – mondta.
–
Persze – reagált
azonnal az egyik főszereplő, én ezt hangosabban is akartam, de...
a rendező...úr...
–
Jól érezted
Bélám, de nem csak ez a baj. Te vagy a pozitív hős. Pontosabban
mindketten jót akartok, de a te igazad az igazabb igaz. Te maradj egy
lépcsőfokkal feljebb, Gyuri meg álljon meg alattad és nézzen fel rád.
Gyuri tiltakozott
volna, de egy legyintés elhallgattatta.
–
Az a lépcsőfok,
dramaturgiai lépcsőfok. – kotnyeleskedett Szajkó, aki ha
beleszólt, mindig az igazgató leleményeit fogalmazta meg újra. Én már a
rendezői koncepcióban is hiányoltam ezt a dramaturgiai lépcsőfokot. B.G.
legyintett.
–
Majd a szünetben
elemezzük! –mondta.
–
Vagy inkább a
végén. – jegyezte meg ő, mégis csak az ő rendezéséről volna
szó. – Nézzétek végig az
egészet, és aztán üljünk le hármasban és elemezzünk. Ennek ez a módja. A
kibicnek semmi sem drága.
Dermedt csend.
– Akkor
folytassuk – rendelkezett, mert úgy érezte, ekkor utoljára, hogy ez még mindig
az ő próbája, ő a rendező. Öt perc múlva B.G. újra felpattant.
–
Ez hülyeség. Az
a kerevet...ott oldalt, hülyeség. Nagy igazságokat közöltök onnan
a közönség képébe, középre kell tenni. – intett a műszakiaknak, és azok
nagy igyekezettel áthelyezték a kerevetet. – Jó! Micsoda ostoba ötlet volt ezt
oda tenni. – mutatott a kerevet régi helyére.
–
Az én ötletem
volt – szólalt meg a rendező.
–
Akkor is.
–
Akkor igazán –
ironizált.
–
Középen a
súlypont, ez egyértelmű, minden más hely dilettáns ötlet. – segített
B.G – nek a szolgálatkész Szajkó.
B.G. átrakatta az ajtókat,
a bútorokat, felment a színpadra, hunyorított, méricskélt, két keze mutató és
hüvelyk ujjából keretet formálva, azon keresztül nézte meg új sütetű alkotását,
hogy képileg minden a helyén legyen.
Legszívesebben
felszólt volna neki, hogy rendezze bele a nevezetes rózsaszín szökőkútját a
„Mosoly országából”, hiszen Pesten az egész szakma olyan jót röhögött rajta. De
most inkább nem tette. Tudta, ez provokáció ellene, és ezek azt sem bánnák, ha
akár tettlegességig fajulna.
–
Majd szóljatok a
gyártásnak, – mondta B.G. a
műszakiaknak, hogy a falakban
máshol lesznek az ajtók.
–
Falak sem
lesznek, és jelzett ajtónyílások vannak tervezve. – informálta B.G.-t.
–
De, lesznek. –
mondta B.G.
Összepakolta a holmiját és elindult kifelé.
–
Még nincs vége a
próbának. – kiáltotta a színpadról B.G.
–
De. Felőlem –
mondta a színészeknek, – ti is hazamehettek.
–
Itt marad
mindenki!
–
Vegyétek le a
plakátról a nevemet. Ezt, nem én rendezem. A darabot is te
választottad, Jóska, a szereposztást is te vagy ti hoztátok össze a
famulusoddal. A darab is neked való, jobban is értesz az ilyenekhez... Így lesz
ez rendben.
–
És elindult
hazafelé. – Gyere vissza! – loholt mögötte az asszisztense. Ezek még
kinyírnak, ha elmész.
–
Már kinyírtak,
kicsim. – megsimogatta a leány fejét. – Fuss vissza, mert még
pórul járhatsz.
* * *
Másnap délután, fáradtan,
elfásultan ültünk a szobában és magunk elé bámultunk. A
gyerekek, a négy éves kisfiú és az egy éves kislány,
aludtak. Anyámnak azt magyarázgattam, hogy az állandó siránkozással nem szabad fokozni
a gyerekek traumáját. Ezt a bátyám sem akarná, sőt, megtiltaná.
–
Tegyél-vegyél a konyhába, a gyerekekkel meg
játszani kellene.
–
Szegény árvák! – zokogott fel anyám.
–
Azok, de élni akarnak és nem siránkozni.
–
Apjukat csak meggyászolhatják, nem.
–
Egyévesen, négyévesen? Semmi sem értenek.
–
Majd megtudják, kit vesztettek el! – sírta el
magát. De elindult a konyhába, hogy
ő készítse el a
vacsorát. Bátyám anyósa tartotta eddig a frontot, bátyám felesége, Anna, egész
nap a papírokat intézte bátyám egyik volt diáktársával, Karellel, mert annak
volt autója. Kimentem a villa teraszára, a Moldvát néztem. Egy barrandovi villa
emeletén volt a szolgálati lakásuk. Anna is kijött a teraszra.
–
Három hónap múlva elveszik a lakást is –
mondta halkan, csak nekem.
–
Ilyen sürgős volt ezt közölniük?
–
De adnak helyette szükséglakást, pontosabban
cserelakást.
–
Menjünk el sétálni – javasoltam.
Elindultunk a hegy teteje
felé. Egyre kevesebb ház volt körülöttünk, majd parkos erdő.
Anna szorosan belém karolt és hozzám igazította a lépéseit.
–
Jóval magasabb vagy nála.
–
Igyekeztem.
–
Ő volt a csinosabb. – mondta, és én
bólintottam.
Megálltunk
–
Ölelj meg! – kérte Anna.
Megöleltem és néztem a
kanyarodó folyót. Most nekem is fájt, ami neki.
–
Még az illatod is rá emlékeztet – mondta.
Leültünk egy padra. Anna a
vállamra hajtotta a fejét és hosszan csendesen sírdogált. Csendben maradtam.
Lassan megnyugodott.
–
Mondj el mindent. Tudni akarom.
–
Jó, –
bólintott – megpróbálom. – és megfogta a kezemet. – Hazajött, kicsit
játszott a gyerekkel, vacsora előtt zuhanyozni ment. Én
is a fürdőszobában voltam és néztem őt. Hajat mosott. Hirtelen hátravetette a
fejét és összecsuklott. Hiába élesztgettem. Nem lélegzett. Gyorsan felhívtam az
orvost.– szünetet tartott, felitatta a
könnyeit. – Még mielőtt az orvos megjött volna, jött hat katona. Alig tettem le
a kagylót, máris ott voltak. A házat is körülállták vagy tizenöten. Pedig nem
hívtam senkit, csak az orvost. Még örültem is nekik, mert kiemelték a kádból.
Egyedül nem ment. Próbálkoztam mindennel – pityergett – amit első segély
tanfolyamon megtanultam, de hiába. Az orvos sem tudott már segíteni. Nem a mi
orvosunk jött el, hanem egy másik. Nekem adott injekciót, érted, nekem! Őt meg
egy fekete zsákban elvitték.
Egy
darabig hallgattunk. Összeszedte az erejét és folytatta.
–
A hat katona összeszedett mindent.
–
Mi mindent?
–
A szolgálati holmiját. A revolverét, a különféle nevekre szóló fényképes
igazolványait,
amiket nekem sem mutatott meg. Egy fél éve akadtak véletlenül a kezembe. Meg
akartam tőle kérdezni, bár minek, világos volt minden, meg akartam… hogy mire
kellenek neki ezek a különös iratok. De mostanában annyira ideges volt, hogy
inkább nem zaklattam.
Elindultunk
visszafele. Anna újra belém kapaszkodott.
–
Nagyon jó ember volt – mondta – és nagyon jó
férj. Nagyon, nagyon szerettem.
–
Tudom.
–
Csak jó elmondani – mondta és mosolyogni
próbált.
* * *
–
Az idő,
viszont, nem vitatkozik senkivel. Csak mindenható passzivitással, múlik.
Sehonnan sehová halad. Isteni tökély e kéj.
* * *
A temetést a
„cég” intézte. Bátyámat saját halottjuknak tekintették.
Mint,
hogy valóban az is volt.
Ritkán
képes egy hivatalos kifejezés ennyire pontos lenni. Olyannyira saját
halottjuknak tekintették, hogy még közelébe sem engedtek.
Egy
kirakatüvegen keresztül nézhettük a kipingált hullát, ott feküdt idegenül,
kifestve, kirúzsozva... rá sem lehetett ismerni. A virágainkat, koszorúinkat is
határozott udvariassággal átvették és melléje helyezték. Ezt is csak nekik volt
szabad, nekünk nem. Hasonló, hamvasztásos temetéseken, a búcsúzni vágyók
rendelkezésére áll még egy külön terem, ahol a nyitott koporsóban fekvő
elhunytra mindenki vethet még egy utolsó, egy búcsúpillantást. Itt most ez nem volt lehetséges. Csak az üvegfalon
keresztül, mintha pestisest temettünk volna. Vajon milyen foltokat takar a
festék? – merengtem. – És miért csak
üvegen keresztül...?
A
szertartás hosszadalmas és undorító volt. A (fedő-) cég képviselője felsorolt
minden ilyenkor szokásos közhelyet a szorgalmas idegenvezetőről, a jó apáról,
férjről... A családom, rokonságom zokogott, anyámnak nagyon fájt, hogy nem
mehet a tetem közelébe se, de senki sem mehetett, majd orgonazene kíséretében
valamilyen szállítószalagon, elindult a koporsó és a kemencébe csúszott.
A taxik
felé menet még visszanéztem a füstölgő krematóriumra. „Tökéletes szervezés”
volt ez a szertartás. Belekaroltam Annába, hogy ő ne nézze, ne láthassa a
füstöt. Semmi nyoma nem maradt. Csak füst, por és hamu.
Vagy
mégsem?
Hónapokkal
később, Anna papírjai között lapozgattam. Gyakrabban jártam náluk a temetés
óta. Minden adódó alkalmat kihasználtam. Esténként, ha volt náluk még valaki a
családból, színházba vittem.
Anna három halotti bizonyítványt is kapott. Három,
különböző diagnózissal.
Egyet
szokás adni. Hiszen, halálból egy is elég.
De ezek
ezt akkor elkapkodták.
* * *
Többször
is üzent neki B.G., hogy folytassa a próbát. Ő, meg visszaüzent, hogy ilyen feltételek között
nem. Ebben maradtak. Aztán B.G. fegyelmi eljárást indítatott ellene. Erre már
meghívót a posta hozott.
Természetesen
B.G. is benne ült a fegyelmi bizottságban, továbbá volt ott egy unalmas hölgy
az adminisztrációból, meglepetés gyanánt, Coki, meg valamilyen Sanyi, a
világosítók közül, meg egy idősebb férfi a gazdasági osztályról.
A fegyelmi
indítványt Szajkó Illés képviselte. Dölyfösen, ahogy kell. Fékevesztetten
élvezte fontos szerepét.
– A rendező – sorolta – többszöri
figyelmeztetés ellenére sem mutatott fikarcnyi
hajlandóságot munkaköri feladatainak eleget tenni, ezzel
súlyosan veszélyeztette a szocialista színház üzemmenetét stb. –
felsorolta, a Munkatörvénykönyv ide vonatkozó paragrafusait, mozdulatai (túlzottan)
szélesek voltak, mint az ügyvédeknek az amerikai filmekben látható bírósági
tárgyalásokon. Kár, hogy a kosztümtárból nem kölcsönzött egy talárt. –
Javasolom azonnali elbocsátását! – szögezte le a végén.
Arról, hogy
mennyi a fikarc, és egyáltalán mi a fikarc mértékegysége, szó sem esett. A
rendezőnek kedve támadt egy hevenyészett gondolatmenetre, sőt, bosszantó
elmefuttatásra a fikarc feltételezhető etimológiai elemzését illetően, de
csodák-csodája, most, a helyzetre való tekintettel, nem etimologizált, nem
handabandázott. Mégsem.
– Vagyis, a rendező, – kérdezte meg a rendező.
Pontosabban nem is kérdezte ő, hanem inkább kételkedését próbálta kíváncsi
érdeklődésbe bújtatni, amint megkapta a bűnlajstrom felsorolása után a
lehetőséget, hogy ő is megszólalhasson – tehát a rendező minden ok nélkül
abbahagyta a munkát?
– Szó szerint – pattant fel a
helyéről oly hirtelen Szajkó, hogy még B.G. is meglepődött ezen és mérlegelve
megcsóválta a fejét.
Bertold Brechtnek az ilyen
helyzetről teljesen más a véleménye. – a rendező felnyitotta Brecht kötetét a
Koldusopera perénél, hogy idézzen belőle.
( Bár ez
csak másodlagos szempont, de az adott helyzet ékesen bizonyítja rendezőnk
naivitását, ha éppen bugyutasága nem érdemelne egy ennél sokkal erősebb, akár
becsmérlőbb jelzőt. Hogy miből merítette rendezőcskénk azt a kaszálatlan
optimizmust, hogy ő most „itten” klasszikus esztétikai idézetekkel, szakmai felkészültsége
önmutogató fölényével lehengerli ellenfeleit, letörli arcukról a kalózok
jólismert vigyorát? Ezt senki sem tudhatja.
Az optimizmus útjai valóban kiszámíthatatlanok.)
Egyszóval
harmatlelkű rendezőnk, felcsapta a könyvet és idézett. Nem túl hosszan. Ott
tartott éppen, hogy „más az igazság és más az igazságszolgáltatás. És a kettő együtt nem választható”, még
mosolygott is hozzá. Ekkor, az unalmas
hölgy az adminisztrációból, besokallt.
–
Talán, térjen az elvtárs a tárgyra – figyelmeztette.
–
Igen – ismételte meg B.G. is, csak éppen elvtárstalanul
– ne kalandozzunk el.
– Ez
nem kaland – válaszolta a rendező és szerencsére nem utasította vissza az
elvtársat, pedig ezer kedve lett volna rá – ez az esszé! – emelte fel az ujját,
majd gyorsan visszahúzta saját patetikusságától megriadva – egy nagyon hasonló eseményt
ír le a Koldusopera meghamisításáról, mint a mienk. Arra utal, hogy az alkotói
jogok megsértése jogsértés.
–
Nem hiszem, hogy az elvtársakat érdekelné egy
irodalomelméleti vita! –
hangoskodott Szajkó – Speciel, engem sem érdekel.
– Speciel, – a kontrázott a rendező,– erről
meg voltam győződve, hogy az ilyen Szajkó-elvtársakat, mint te vagy, Brecht meg
az ilyesmi nem érdekli. Te, ugye Illés, az ilyen nívónak, speciel, általában több
maligánfokkal fölötte lebegsz. – B. G. nyugalomra intette Szajkót, aki
tarkójáig elvörösödött.
Van még a rendezőnek valami
mondanivalója – kérdezte most már elvtárstalanul az unalmas hölgy az
adminisztrácóból, valószínűleg ő vezette a tárgyalást – ami szorosan összefügg
az esettel?
– Mind a szereposztás, mind a darabválasztás
a rendezőt illetné, bár ezekben a témákban nem zárom ki az egyeztetést a
színház vezetésével, de amennyiben a színház vezetése megbízta a rendezőt és
elfogadta a koncepcióját, a produkció létrehozásáért a rendező viseli a
felelősséget. A színház tulajdonképpen, önálló alkotói tevékenységgel bízta meg
a rendezőt! Ez, persze, nem zárja ki, hogy megfelelő feltételek mellett az
érdemi véleményezést, elemzéseket, szakmai kifogásokat a próbafolyamat idejében
sem. (A torok szokásos megköszörülése helyett a nyuszogásra emlékeztető rekedt
zaj jött ki a torkából.) Hangsúlyozom, megfelelő feltételek mellett!
–
Akkor meg mi a baj? – kérdezte Szajkó.
– Hogy még viselkedni sem tudtok, az. – a
rendező eddigi, elsősorban önmaga által feltételezett, és vélt higgadtságát is
elvesztette. Igen, sőthelyzetbe sodródott, beszélt, beszélt. „Ami szívemen, a
számon”- alapon. És ez ilyenkor nem okos magatartás. – Bejöttök, mint egy
kocsmába, felkészületlenül, el sem olvassátok a darabot, még egy negyed órát
sem néztek végig a próbából, nektek mindegy milyen, nektek minden mindegy. B.G. elkezd fusizni, szétveri az eddigi
szerkezetet és nyilvánosan lehülyéz minden korábbi ötletet. Elnézést kérek a
kocsmáktól, mert ezt így még ott sem szabad... Lehet, hogy nálatok ilyen a
munkastílus, de akkor nélkülem. – Rövid szünetet tartott, a többiek azt
hihették, hogy vége, mert vagy ketten is, valami lényegtelent mondandó, már
köszörülték a torkukat –. Ez lett volna az ötödik rendezésem ebben a
színházban, eddig ilyen bánásmódot, eltekintve néhány apró önkényeskedést,
melyeket annak idején szintén kifogásoltam, nem tapasztaltam. Úgy látszik
valakiknek hirtelen ellenszenvessé váltam. Akkor mondjátok meg a szemembe,
minek ez a szarozás. Kész röhej –.
Az unalmas
hölgy az adminisztrációból a rendezőtől természetesen elvette a szót, – majd
írásban megkapja meg a végzést – mondta.
És
megkapta. Fegyelmi vétség miatt azonnali elbocsátás. „A rendező személyes
közléseiben túltengő sértegetései miatt – olvashatta benne – , ugyan további
fegyelmi intézkedéseket foganatosíthatnának, de az igazgató elvtárs, valamint a
főrendező elvtárs nagyvonalúan lemondott erről a jogáról” – tudta meg.
– Hát nem
kedves? – Az. „Fellebbezni”...stb.
Fellebbezett.
Az elutazás
kitűzött időpontjáig még hosszú hetekre volt szüksége. Addig, legalább ne
költöztessék ki a szolgálati lakásból. Tehát fellebbezett.
* * *
Nehéz rendet rakni a világban. Még a
mesék mesevilágában is nagyon nehéz. Mert ezt a (mondjuk így: bizonyos, vagy
ominózus) kisfiút tényleg nem nagyon emlegették errefele, nem emlegetik
mostanában se. Sőt, úgy is mondhatnók, hogy egyáltalán nem, vagy nem annyira
szívesen emlegetik őt errefelé, de ezt inkább nem mondjuk így ki, mert legyünk
mi inkább udvariasak, sőt félig meddig, mint ha turisták volnánk. Sőt, sőt,
sőt! Ha fülünk volna rá az utcán járva-kelve (mint ahogy a valóságban nincs
erre igazán fülünk) hallhatnánk, hogy még a turistáknál is rosszabbak (volnánk)
vagyunk, (mint a hazatért emigránsok, vagy az effélék) és hát, ezeknek-azoknak meg tényleg ne járjon a
pofája...
Szóval,
anélkül, hogy mernők e valóban nevezetes, kényes témákra rákérdezni,
megkérdezni, esetleg, egyáltalán megkérdőjelezni azokat ... Még akkor is, ha
gyakran ezen áll és bukik (bukhat) minden. Ilyenkor kell (kellene) tehát,
shakespearesen tömörítve kérdezni vagy nem kérdezni, mert igenis ez itt a
kérdés!, szóval még akkor is, ha direkt nem is igazán kérdezősködünk, de
lelkünk bugyraiban mégis csak tétovázunk! (és bizony, az is a kérdés-felvetés
egyik formája). Mert érdekel, hogy hogyan is volt ez az ügy, ezzel a bizonyos,
vagy ominózus kisfiúval?
Itt
és most ne tépelődjünk azon, hogy miképpen lehet egy kisfiú ominózus.
Tételezzük fel, olyan ez az ominózusság, mint a rubeóla, vagy szamárköhögés,
meg lehet kapni, és bele lehet, ha nem is okvetlenül, muszáj, halni.
Tényleg,
hogyan is volt?
Ez
itt, tehát a kérdés... és azonnal megtorpanunk. Vége az útnak, vagyis nincs
tovább.
Egyáltalán
létezett-e ez a kisfiú?
Létezett-e
ez a nevesincs, mesebeli figura, aki végül is, tán, megváltoztathatta volna a
(császári) világot. Vagy nem létezett.
Csak
a képzelet játszi szüleménye, ahogy mondani szokás. A nép, az elnyomott, az
istenadta, a kisemmizett nép vágyai kristályosodtak ki benne, mint egy
legendában? Egy csodálatosan őszinte, és bután (na, jó, naivan!) bátor, de
mindenképpen meggondolatlan kisfiúban. Mert ez az igazság, hogy ilyen kisfiúk a
valóságban, pedig soha, sehol nincsenek. Az eredeti mesében sincs e fiúcska
történetének sem, előzménye sem folytatása.
Mert
nem érdemli meg. Nem is róla szól a mese. Gondoljuk csak újra végig a
történetet: Jön egy Kishülye, kiabál, hogy a császár meztelen majd eltűnik a
színről. Ennyi. Ilyen még a mesébe sincs.
A
világ nem ilyen. A világban mindenki megszületik, és mindenki meghal. A
halandókról szólva ez eleve egyértelmű jelenség, néhány emberhez közeli hérosz,
vagy istenség is megjárja az emberi reménytelenségnek ezen útját, hogy -
állítólag - közelebb kerülhessen az emberekhez. Majd jön nagy happy and,
feltámad és halhatatlan lesz. Na, bumm!
Hogy
esetleg az emberek közül is egyesek, végül is... majdan, egyszer, mégis halhatatlanok
lehetnek, lesznek... Ilyen még nem volt
... de ha mégis, akkor is csak esetleg... Akkor is csak virtuálisan, akkor is
csak a haláluk után! Viszont ők (majd) sosem támadnak fel... Igen, emberek még
úgy igazándiból, sosem támadtak fel.... (haszte blőde vicc!)
Nehéz
volna, tehát, isteníteni ezt a különös kisfiút.
Egyáltalán
fura szerzet. Nem hősies és nem egyértelmű, amit cselekszik. Mondhatnók hogy,
marginális jelenség és sorsa még a mesében is ismeretlen, az is marad. Mert az
maradt.
Tételezzük
fel, hogy egy középosztálybeli család középső gyerekeként született. Mindegy
hányadiknak, a lényeg, hogy pontosan középen. Közepesen tanult, átlagosan
rosszalkodott, időnként a focival kirugdalta a paplak (középső) ablakait, ha a
paplak előtt, a tér közepén fociztak, lelopkodta a Kornai Mici kertjének
közepéből a cseresznyét, méghozzá féléretten, majd hetekig fosott a zöld,
éretlen (közepesen érett) gyümölcstől... Részt vett minden gatyaszaggató
játékban, szóval soha senkinek fel sem tűnt volna közepességével ha...
Hogy
mit keresett a téren, amikor az a nagy császári divatbemutató volt, azt senki
sem tudja. Nem hívta senki, nem küldte senki, óvatos szülei is inkább otthon
maradtak, így nem kísérte oda senki.
Mégis
ott volt.
Azt,
hogy aznap valamilyen ürüggyel megint pompázni fog a császár a téren, már
napokkal korábban mindenki tudta. Ha másért nem az előkészületek és biztonsági
intézkedések miatt. Azt még ez a Kishülye is tudhatta. Látta is, valószínűleg,
hisz napok óta készülődtek, nyüzsögtek, fontoskodtak egyenruhában és civilben a
fontoskodók és ebben a rekkenő melegben éppen ezért érthetetlen, hogy ez a
mafla (már elnézést!) kisfiú, miért vette a város közepe fele az útját és nem a
vízpartra ment csatangolni...
Pedig
nem is érdekelte őt különösebben a császár, és az új ruhájára is fütyült, de
valahogyan... tán éppen így rendeltetett. Ez volt a sors akarata... igen, a
lába mégis a főtér felé vitte. Ha vitte, hát vitte... Ez sem volna gond,
csatangolt ő már nem egyszer (csak amúgy L´ art pour l´ art)... arra fele.
Látta,
láthatta, meg sem lepődött rajta, hogy a téren tömeg verődött össze, sejtette
is, sőt, pontosan tudta is, hogy miért. Máskor elkerülte volna tán teret
császárostul, tömegestül, felvonulásostul...
De most érezte, hogy a tömeg kiválasztotta őt, és magába vonzza. Igenis,
ezt érezte. Hogy ez volna maga az a nevezetes tömegvonzás?! Hogy ennyire
érezhetően létezik a tömegvonzás, amiről az iskolában a felsősök dumálnak, ez
valóban meglepte. Igen létezik, és bár látszólag saját lábán kaszálódott oda,
saját két karjával át-átbújt (a tömeg) a magasabb emberek lábai közt, s már ott
is állt az első sorban... Igen, felsőbb erők cselekedtek vele meg mindent...
Helyette, általa, érette.
És
jött a díszmenet, poroszlók, testőrök, lakájok, komornyikok. Négy tagbaszakadt
katona cipelt egy hatalmas damasztparavánt, egy lándzsákra tűzött sátrat, gondosan
a császár feje felett, hogy a császár finom bőrét a nyári nap be ne
szeplősítse. És minden emberi szót elfojtó, hangos indulót húzott az őket
kísérő, és peckesen menetelő zenekar. A tamburmajor villogott, táncolt,
csikorgott, mint egy rézből kalapált szélkakas.
A
Kishülye meg csak nézett.
Meg
sem lepődött azon, hogy a császár meztelen. Miért lepődött volna meg. Van úgy,
hogy egy ember meztelen. Ezen nincs mit meglepődni. Látott ő már ilyet még a
homokozóban is... ésaztán.
De
a többiek. Mintha nem látnák, mi van, mintha nem látnák, hogy a faszin nincs
ruha. Mintha ezt egyszerre, tízen, százan, ezeren ... Direkt nem látnák. Ez
volt az, ami igazán bosszantotta a kisfiút (a Kishülyét), nem a pucér császár
valaga.
A
vakság szolgalelkűsége! Igen, ez a direkt hülyeség.
Ez
a bárgyú, beszari bólogatás, ez a bégető
seggfejség... és most ez a kisfiú hirtelen nem akart rájuk hasonlítani, ezekhez, ő a senki, a nevesincs a
Kishülye, nem akart bégető seggfejjé válni.
Ezért...
6.
DEJA VU
Tán
mégis csak igazak volnának az élet különös élményei?
Persze,
sose lehet tudni!
Mégis.
Ugye, igaz
lehet, mert miért ne lehetne igaz az, hogy egyszer már mindestelen minden
megtörtént, vagy legalább is, megtörténhetett, és most csak megismétlődik ez a
múltból ismerős kísértetként felbukkanó, hülye, transzcendens játék, és jelenése,
látszata, sejlése – tán éppen a feledékenységnek köszönhetően – hol valósnak,
közönségesnek, vagyis, realitásnak, hol pedig játszi tüneménynek vélhető.
Mert így
vélhető, vélegethető. Tétovázni e jelenségek felett, ameddig csak lehet, az a
jó. Felesleges, bár kellemes. Mert inkább hihető, mint nem. És ha hihető, csak
félgőzzel az. Elbizonytalankodik szinte mindenki. El bizony. Önkéntesen. Mert
ha nem így volna, akkor mi volna? Akkor baj volna, baj is lehetne.
Netán
agybaj?
Lehetne.
Ugyanis (!), maga az élet, a jelenlegi tudományos álláspont szerint, nem
ismétlődik. Nincs is semmiféle reinkarnáció.
De ezek, a fura, metafizikai jelenségek mégis mindig (csak) megismétlődnek.
Ezek a mágikus látomások, hallomások,
kísértenek. Akár itt és most a bíróságon, ezek
a meddő személyiség nélküli emberek, a kopár helyszínek, ezek a várakoztató, sejtelmes folyosók.
Már megint
a folyosók. Még akkor is, ha mások, mint ott, a kockaházban. Négy hónapja, ott
a rendőrségen. Az épület is más. Lehet vagy százötven éves. Klasszicista,
behemót ház. Valószínűleg, eredetileg is, bíróságnak épült. A rendőrség épülete
merőben más minőség. Panel. Arctalan. Mint minden, ami manapság épül. Még, hogy
korszerű stílus, korszerű épületek.
Még, hogy
korszerű?
Madártávlatból
figyelve, milyszerű lehet ez a kor, amelyben élünk?
A bírósági
folyosó első látásra is ismerős, azoknak is ismerős, akik még az életük során
sosem jártak a bíróságon. Bizony, sajnos, gyanúsan ismerős. Olvasmányélmények,
vagy mások elbeszélései nyomán válnak azzá. Ha meg nem volnának ismerősek,
akkor e tűrhetetlen várakozás közben azzá válnak. Hiába, ezek a kéretlen csodák már benne foglaltatnak a kultúrában.
Mint szú a
széklábban, úgy benne vannak.
Benne.
Ezek. Mármint, ezek a csodáknak hitt jelenségek, méla hordozói a lelkek
meddőségének.
* * *
Hetedik
napja pókerezünk. Napi tizenhat órákat. Szorgalmasan. Mintha csak kötelező
lenne. Pedig nem az.
A pohárban élesen csörögtek a kockák, az
asztal terítőjén meg, amikor reáhulltak, tompán kopogtak. Már mindenki unta az
egészet. Még az is, akinek bejöttek a formációk. Még az is (én) akinek az
ügyeskedő csalások is sikerültek. Már nyerni sem volt érdekes.
Dübörögnek a falépcsők. Valaki jön.
Minek? Nem hoz, nem is hozhat frissítő, jó hírt. Jó hírek, pedig, már régen
nincsenek.
Rövid csengetés. Hetyke zaj!
Valaki ajtót nyit. Kintről szürke
fény özönlik be a résen. Az asztaltól senki sem fordul az ajtó felé. Nem
mutatja az érkezőnek, megkínzott, meggyötört arcát. Minek? Pedig, mutathatná.
Mennyi munka, mennyi önemésztés van arcunk mutatós, ámbátor torz ráncai mögött.
Már ezt, az átkozott önsajnálatot, is unjuk.
Zsolti jön, izgatottan. Pofátlanul
fiatal, ez a valóban nagyon tehetséges, húszéves színész, és teli van
energiával. Mi harmincasok, aggastyánok vagyunk hozzá képest.
–
Mi van?- kérdezi
kurtán, mert tényleg hetyke.
–
Semmi! –
mondanám, de nem mondom, csak rázom a kockákat a pohárban. – Ez.
–
Vagyis? –
kérdezi.
–
Dramaturgunk, a
mi Lajosunk megnyerte a pert. – rágom a szavakat.
–
A ti Lajosotok –
élcelődik Berci.
–
És a színház?
–
Elvesztette. De…
–
De? – A kérdés, bosszantóan magabiztos.
–
Mindkettőnknek
felmondanak – dobok egy nagy sort. – A kocka el van vetve.
–
Azt nem lehet!
–
De. Mindent
lehet. Ezeknek. Alea acta… –
kezdeném, nagyképűen újra.
–
Már mondtad
egyszer – legyint Berci.
–
Akkor. – Zsolti
felszedi a kockákat. – Akkor… Tudod, mi is felmondunk, egyszerre.
–
Azt ne!
Hosszú, izgatott magyarázatba kezd,
hogy felmondanak mind, mindnyájan akiket mi hoztunk a színházhoz. És ebből
olyan botrány lesz, akkora botrány, hogy ezek,
megemlegetik. Már a felmondást is megfogalmazta. – Egy papíron, hat
felmondás. – Veletek együtt az már nyolc
felmondás – rögzíti pontosan.
Megőrjít ez a fiatalos lendület. –
Én is Zsolti vagyok! Érted Zsolti! Zsolti! Zsoltibb mint, te! – kiáltanám
szívesen. De hallgatok. Senki sem értené, hiszen, már én sem értem a világot,
sőt, önmagamat sem értem. Miért nem lehet semmit tenni, amikor valamit tenni
kéne? Miért nem vagyunk eléggé Zsoltik?
Berci nyugtatgatja.
Engem is.
Elmagyarázza neki, hogy ezek, kapva a kiváló alkalmon,
megbélyegeznének, olyan következményeket varrnának a nyakunkba, amit életünk
végéig cipelhetnénk. Mindenkinek kerékbe törnék az életét. Mind a nyolcunknak.
És itt most elsősorban nem a rendezőről meg a dramaturgról van szó. – Bár, azt hiszem, nekik sem volna mindegy. A
pártgyűlésen jegyzőkönyvbe foglalták, hogy a Don Quijote szovjetellenes
produkció volt. Ennél nagyobb bűnt, mintha el sem lehetne képzelni. –
* * *
Egy hét van hátra. Énekelhetné
is az ismerős kuplét (Csak egy nap a világ!), persziflálva: „már csak egy hét a
világ”, de nem énekli. A világ és a majdani Óperencián túli, túlvilág, a
mesebeli háromnapos esztendő szimbólumain kellene most gondolkodni. Ahhoz,
pedig, türelem, energia kellene. Az, pedig most nincs, luxus lenne, ha volna.
Egyáltalán, gondolkodni is nehéz. Képzeleg csak, gondolkodás helyett. Érzeleg.
Lelke
fuldoklik a tocsogásban, mindent másként lát. Minden látvány, élmény, még a
leghétköznapibbak is patetikus semmit-mondásba burkolódznak. Utoljára vásárol
kenyeret, bort, utoljára sétál (éjjel) a színház előtt, a korzón, utoljára vesz
cigarettát, újságot, fagylaltot, levegőt, mély szippantással a Rába parton.
És már
gonoszkodni sem képes önön elfogódottsága felett. Pedig, máskor, az önirónia
remek módszer.
Mindenért
más a felelős. Ő nem tehet semmiről. A sors gonoszkodott vele mindig, és
igazságtalanul. Igen a sors (sors bona nihil), mindig valamelyik rosszakarója
képében. Igen a sors a felelős mindenért. Ő, tulajdonképpen ártatlan. Semmiről
sem tehet. Minden így alakult. Még ez a nyálas, undorító képzelgés sem ő, hanem
valaki más, akinek a porhüvelyéből ki fog majd lépni, ott, messze, a
túlvilágon, túl az Óperencián.
Józanabb perceiben
szívesen szégyenkezne, de nem tud. Pedig, volna min. A gyávaság volt életének
kísérője, kísértője. Össze kellene számolni ezeket a gyalázatos pillanatokat.
Valamennyit. Összeírni egy nagy könyvben, Összegyűjtött gyávaságaim címmel. Jó
vastag kötet telne ki belőle.
Az ember,
önmagának nem ír könyveket. Akkor meg kinek? Ezeknek? Vagy azoknak, akik
a sorok között is olvasni tudnak? Félénken, vigyázva, settenkedve írni,
rejtegetni a gondolat zizzenéseit, hogy mégis megmaradjanak. Ezt a könyvet félénken,
settenkedve olvashatnák az olvasók. Gyáván a gyávaságról? Így válhatna
egyetemessé a beszariság. A szégyentelen, beszari kozmosz.
Mert ezek, a mindegymik, a kommunisták, volt
ávósok, besúgók, a szlovák soviniszták és a magyarországi álinternacionalisták
szürke hivatalnok-terroristái lekaparták emberi arcáról az ábrázatot, és vele a
szégyent is.
Mindig más
a hibás. Mindig más!
Pedig,
igen, ő volt a gyáva. Ezek csak
statisztáltak. Ezért a szégyen. Valóban, mennyit pöcsetlenkedett, amikor nagy
ritkán kimondott, leírt valamit. Már szinte, rögtön abban a pillanatban. Mi
lesz ebből, mi? Legszívesebben visszaszívta volna korábbi szavait, de nem
lehetett. Éjszakákon át, rettegett, reménykedett, nyálasan, hogy csak most az
egyszer, egyetlenegyszer ússza meg. Máskor, holnap, majd vigyázni fog a
szájára! Csak most ne legyen balhé.
Ez sem
teljesen igaz. Mert, igenis, tiszta maradt.
Vagyis,
végül is, tiszta maradt. Tiszta?
Néha
megretten attól, hogy ha mostani képzelgése mind igaz lenne, mily tisztának,
makulátlannak, bűntelennek kellene, valóban, lennie. Akkor neki, szűziesen
tiszta, lobogó lelke kellene, hogy legyen, lángpallos, világító fáklya, égő
csipkebokor.
Istenem, az
emberi sors mily embertelen!
* * *
És a Zsoltik sem vinnék semmire. Csemege,
könnyű kis falánkság volnának ezeknek.
Könnyű kis győzelem. Mondjuk, akár az amatőrök egy profi edzőmeccsen. Nem volna
ez még csata sem. Egy életre lepofoznák a Zsoltikat a pályáról. Berci mélyen,
érzelgősen Zsolti szemébe néz. Nevetséges, vélheti Zsolti. Véli is. Tudom, nem
is rajta akar Berci segíteni, hanem az én szorult helyzetemet oldja, oldaná.
Ha tudná.
De nem tudhatja.
Zsolti tiltakozik, és valamennyire
igaza is van, mert bizony tudomásunk szerint ezt a szovjetellenes kitételt a
kivizsgálások után, három bizottság egybehangzó véleményezése hatására, és
Lajos kérésére törölték a jegyzőkönyvből. Zsolti gúnyosan mosolyog, de nem
mondja ki, hogy gyávának tart minket.
–
Naiv vagy! –
kiabál Berci.
–
Még az is jobb, –
harapja el a szót Zsolti.
–
Kretén vagy!
–
A Don Quijote
mégis lekerült a színház programjáról. – szólok közbe.
–
Hol van Lajos? –
ágaskodik Zsolti.
–
A dramaturgia
pakolt és elutazott. – élcelődne Berci.
–
Már megint? –
értetlenkedik Zsolti.
–
Megint – mondom.
–
És a
szovjetellenességnek is nyoma maradt. – toldja meg, sürgősen, Berci.
–
Ha egyszer
kimondják, nyoma marad – vélekedem.
–
Ugyan! – legyint
Zsolti a hetyke.
– Feri, a pártelnök – magyarázza Berci – azt fejtegette Bélának, a
szakszervezetisnek, de úgy, hogy mindenki hallhassa, méghozzá harciasan, rögtön,
az elvesztett per után, igen, tegnap délután, bent az irodában, hogy viszont –
és erre figyelj, Zsolti! – a próbák alatt, a rendezői instrukciók, mindenképpen
szovjetellenesek voltak. Világos, nem?
Berci tocsog a megdönthetetlen érvek
özönében. Élvezi a helyzetet, mint mindig, ha valamit csendes, alapos
érvtömegekkel dokumentál. Nem is költőnek, levéltárosnak kellett volna mennie.
Poros, molylepkének, aki felhőtlenül örülhet a talmi tényeknek, adatoknak,
összefüggéseknek, még akkor is, ha ellene szólnak, még akkor is, ha szaros kis
életünk roskad most éppen össze. Még akkor is, ha most éppen a Zsoltik
ábrándulnak ki belőlünk, vén harmincasokból, akik a kompromisszumot keresik és
fel sem tudják fogni mi az áldozat. Akkor is. Berci, most, végre, kicsit
boldog, pótboldog, igen, ebben a szar helyzetben is tutajt talált magának az
árban, mentőcsónakot.
Sőt, ne szépítsük, teljesen, tökéletesen
boldog. Fogalma sincs objektivitása magas hegyén ágaskodva arról, milyen szar
érzés gyávának lenni. Ezt csak Zsolti sejtegeti, egyszer majd megérti és
egyszer majd, ha el nem felejti ezt a napot, talán meg is tud majd nekünk,
nekem, bocsátani érette.
Zsoltit sokáig nyugtatgattuk. Estig.
Igazat nem adott, nem látta be a beláthatatlant, de lendülete megtört.
Feladta.
Éjféltájban köszönt el.
–
Akkor, ennyi? –
kérdezte meg még egyszer, utoljára.
–
Ennyi.
* * *
A nyakán lobogó, haloványzöld selyemsállal jelent
meg B.G. a második tárgyaláson. Jelenése a bírósági folyosón, még a tanúnak
berendelt, valóban csinos rendező-asszisztensnő gyengéd kisugárzását is
elhalványította. Oda lett ez a kicsi, de ebben a pillanatban egyetlen, s ezért
kiemelten jóleső, varázs. Oda lett, általa, a véletlen szolgáltatta, a
kölcsönkapott melengető derű. A vak remény.
Maradt a rideg folyosó meg B.G.
És igen, e két jelenség fura
versenyében B.G. nyert... Már most, előre ő lett a nyerő. Ezért is öltözött ki
ilyen választékosan. Művészire tervezte meg reggeli kosztümjét. Kicsit,
bohókás, bohémesre. Drapp nadrág, hozzáillő drapp cipő, drapp ballonkabát,
melynek selyem bélése zöld volt, mint a sál, szinte ugyan olyan árnyalatú,
könnyű pulóver, és zöldes zokni. B.G. szemmel láthatólag készült a nagy napra.
Páran (óvatosan) összenéztek
belépőjén, mert azt vártak, hogy dalra fakad vagy táncra, perdül. Hiába.
Még soha senki sem látta táncolni,
nem hallotta dalolni, a mestert.
Néhányszor, ugyan, jelentősége
tudatában, markánsan körülnézett, amolyan Liszt-díjas komolysággal, de ezt is
olyan hangsúlyosan lehelet finom szerénységgel tette, hogy mindenki láthatta
rajta, egyéb, nagyon fontos gondolataiban van elmélyedve és időnként, ha nem
figyel oda, ha nem koncentrál megfelelően, zavarja őt is, ez a szokatlanul
rideg helyszín, ezek a folyosók.
Az első fordulóra, pusmogták a
büfében, egyéb, nagyon fontos igazgatói feladatai miatt nem jöhetett el.
Akkor, a per sima lefolyása ügyében
a megyei pártbizottságon kilincselt. Az elvtársak kegyes, és fontos
beavatkozásáért. Így kell ezt.
Vajon, hogyan öltözik, amikor
felmegy a megyei elvtársakhoz? Sötétkék öltöny, vörös nyakkendő? Köthetne akár
sima vörös (legfeljebb bordó) nyakkendőt is egy hagyományosan sötétkék
öltönyhöz. Amúgy elvtársiasan, ahogy köll. De nem. Ő már megengedhet magának
egy parányi devianciát. Nem ragaszkodik pártöltözet íratlan, ortodox
elvárásaihoz, de, azért, közelíti azokat. Az öltöny alig észrevehetően csíkos
volt, a nyakkendő vörösében is volt valamilyen halvány minta. Hiszen, mégis
csak művész-féle, színházigazgató volna, vagy mifene?
B.G. mindig elegáns.
B.G. tudja, amit tud. És ez tudás,
hatalom.
B.G. nyugodtnak mutatta magát. Az is
volt. Okkal. Ezt a pert már előre megnyerte. Látszott rajta, hogy tudja ezt.
Látszott rajta, amint sálát igazgatta.
Állandóan látszott.
Látszott, hogy ezen a délelőttön, a
sálon kívül égen-földön semminek sincs különösebb jelentősége.
Nem is nagyon volt.
Előbb B.G.-t hívták be, majd nagyon
rövid párszavas kérdésekre a tanúkat, végül a rendezőt szólították.
A rendezővel újra elmondatták, amit
az első meghallgatáson már egyszer elmondott. A bírónő hangulata nagyot
változott az első forduló óta. Az első forduló alatt, két hete, szinte kellemes
volt. Majdnem, hogy bizalomkeltő. Itt-ott halvány (biztató?) mosoly, bólintás,
apró, kegyes testbeszéd üzenetek. Kíváncsi volt.
A rendező annyira naiv azért nem
volt (bár?), hogy a tárgyalás végső kimenetét illetően bízott volna a csodában.
Nem bízott. Állítólag.
A bírónő nem is lehetett maga a
csoda, és nem csak a vagy tízkilós túlsúlya miatt, meg a talár alól kilátszó
sötétbarna kosztümkabátkájára tűzött, zöldes, bőr makkos gallyacskát utánzó,
mütyürkéje miatt.
Azért nem, mert a csodák eleve
másmilyenek. Ha egyáltalán vannak. De általában (végképp) nincsenek.
Az ilyen pereket nem lehet
megnyerni!
Világossá vált neki ez, már amikor
Kázmér barátja zavartan mosolygott, barátja, a budapesti sztárügyvéd, (akinek
felesége sokkal megnyerőbb volt mosolygós férjénél, és mütyürkét sem viselt)
előzetes ígérete ellenére, mégsem vállalta képviseletét. A rókaképű ügyvéd
szerint nincs is tulajdonképpen ügyvédre szükség „ebben a bagatell kis ügyben”.
–
Ez egy világos helyzet, ehhez nem kell ügyvéd. – és puhán kezet
nyújtott.
–
Legalább, nem kerül pénzbe! – mondta lógó orral Kázmér a lépcsőházban.
–
Hát, nem. Viszont a felesége sokkal rokonszenvesebb. – viccelődött a
rendező.
Ebben maradtak.
A második
találkozásukkor a bírónő nem viselt mütyürkét, most a talár alatt sötétkék
kosztümkabát volt rajta, bal csuklóján sötétkék, széles, műanyag karperec.
Törékeny műanyag félbilincs. Következetesen, kerülte a rendező tekintetét.
Pontosabban, nem kerülte, figyelembe sem vette. Szart rá. Ez a pontos
kifejezés. A költőibb lélek vélheti ilyenkor, hogy restelkedett, vagy rossz
napja volt (havi ciklus), vagy kereshet más, változatos magánéleti kifogásokat.
Hülyeség. Megérezni azt, hogy valaki véletlenül nem figyel oda, vagy direkt
szarik az emberre.
Tény, hogy
a bírónő fel sem emelte a tekintetét a papírról. Néha megrázta a kezét, furcsa
mozdulattal, hogy a csuklója tövében kényelmetlenül megtapadó karperec a helyére
csúszhasson. Ilyenkor a helyére csúszott. De a tekintetét nem emelte fel
egyszer sem, még az engedetlen félbilincsre sem nézett. Meghallgatáskor sem, és
egy negyed órával később sem, amikor felolvasta a számára elmarasztaló
ítéletet.
A bírónő
kapcsán, együttérzésről, szégyenről, zavarról, a hivatásból fakadó pártállami
kiszolgáltatottságáról tépelődni, arra gondolni, hogy a különben ez a kellemes,
kissé molett, puha arcú nőben ott küzdhetett volna esetleg, legbelül, az igaz
ember a zord világgal, akár ha rokonszenv képében is?
Ostoba
képzelgés.
Még csak
nem is bohóság. Sőthelyzet.
A rendező
is cinkelt lapokkal játszott. Zsebében, két hete ott lapult már a vízum, saját
reménytelenségébe csomagolva. Fejében sűrült ugyan némi tanácstalanság, félelem
és egy identifikálhatatlan jövőkép, amit ő titokban, de csak szigorúan
önmagának, szanszkrit keresztrejtvénynek nevezett.
Meg még
valami. Amit titkolni szeretett volna. Sőt, meg volt róla győződve, hogy
sikeresen titkolja.
Berci,
pedig az ilyenekért mindig pofátlanul kiröhögte, mert tudta, hogy ezek dölyfös
lelkének érzékeny pontjai. Még hogy szegények vagyona a büszkeség.
–
Blabla! – így Berci – semmi más!
–
Mégis! – erősködött Bercivel szemben.
Nem volt,
ugyan mire, de nagyon büszke volt. Jól látta ezt Berci. Legalább is igyekezett
büszkeségét megőrizni.
A
látszatot.
Tárgyalás
után, amikor a lépcsőfordulóban eltűnt a lobogó haloványzöld sál, megölelte azt
a pár barátját, akik a tanúk közül le-lemaradozva, mégis, a közelében
sündörögtek. Tőle szokatlan, hirtelen mozdulattal megölelte, megcsókolta őket.
Végre
sikerült úgy elbúcsúznia néhányuktól úgy, hogy azok észre sem vették igazi,
búcsúzó szándékát.
* * *
Apám otthon várt rám. Ő az én
váram. Várva várt. Ez látszott a szemén.
Hátul
volt, a kicsi, berendezetlen szobában. Világos, gesztenyebarna haja már
ritkult, és a halántéka táján, deresedett. Kiálló pofacsontján, és ereszesen
lefelé hajló mandula szemeiben, mosoly.
Talán
gúnyos mosoly. Nála ezt nem lehetett tudni. Ha megszégyenült is, ilyen
általános mosolyba burkolódzott.
Nem szóltam, csak néztem híres, ibolyakék
szemét. Gyerekkoromban idegen szépasszonyok is mondogatták nekem, hogy milyen
szép Apám szeme, és megsimogatták a kobakom. Nem tudtam ezt mire vélni. Amolyan
tárgyilagos közlésnek éreztem ezt akkor. A szavak kétértelműségének megsejtése
volt, a szüzesség első elvesztése. Kicsit fájt is, és összezavarta az addig
egyértelmű világot. Apám a szépszemű. Erre csak büszke lehettem. Voltam is.
Később gyanakodtam, no nem Apámra. A rosszindulatú pletykákra. Bár bútorüzlete
raktárainak kulcsai mind ott fityegtek a falon, egyet, a hetediket kivéve, a
matracosét. Azt mindig a zsebében tartotta. Még játszani is csak ritkán
engedett oda. Néha azért bemehettünk, így, Miluskával is.
Apám
nevezetes ibolyakék szeme. Mindig szerettem bele nézni. Még, bizony, akkor is,
amikor faggatott, amikor kellemetlen következmények várhattak volt rám. Mert az
indokok szolgáltatásában mindig eminenskedtem.
Nem
gyanakodtam semmire. Ő volt az Apám. Vagy ha mégis, mindenért a rosszindulatot,
a pletykás kisváros száját okoltam.
Elsősorban.
Az én Apám, nem olyan.
Másodsorban…
És én? Igen. Akkor én, miért vagyok olyan? Netán olyanabb?
Ült a
földre terített matrac sarkán, viszonylag kényelmesen, mert lába térdig
belemerült a parkettba.
–
A vesztett csaták emlékét könnyebb megőrizni –
mondta, alig leplezett kárörömmel.
–
Örülök, hogy örülsz.
–
És nem ez volt az utolsó!
–
Már jósolni is tudsz.
–
Mit vártál, győzelmi fanfárokat.
–
Dehogy!
–
De igenis azt vártad. Hogy győzni fogsz. – most vettem csak észre, hogy
mennyire keserű a mosolya. Sosem birtokolom őt igazán. Pedig már hányszor, de
hányszor átformáltam apámat, akár, a magam képére.
– Nem hiszem el, hogy nem győzelmet vártál.
Legalább magunknak ne hazudjunk. Amikor 1964-ben kidobtak a Csemadokból,
hatvannyolc után meg az Új Szóból, az is fájt.
– Minek ezt emlegetni, Apa? – csikókorom
óvatlanságai, így visszamenőleg okoztak némi lelkiismeret-furdalást. Mert innen
nézve, az őszinteség is bűn. És én (meg) még (akkor) őszinte ember voltam. Amíg
csak bírtam. Most is beleörvénylek, olykor-olykor ebbe a kamaszkórba. Ez a baj!
Apám hangja furán csikorog:
– Ugyanaz a Móritz elvtárs! Emlékszel?
Ugyanaz. Az elvtársak sohasem változnak. Még csak, át sem alakulnak. Bizony. Ezek, soha! Így van ez.
Apámmal
újabban nem beszéltem meg olyan aprólékosan mindent, mint ez eddig jó szokásunk
volt. A kecskeméti eseményeket meg sem említettem neki. Nem a „nyugodjék
békében” babonás alakoskodó szemérme miatt, nem mintha kímélni akartam volna a
túlvilágiak lelki nyugalmát, hiszen nekik minden történet, csak sztori volt,
pletyka. Onnan nézve, szórakoztató esemény. Nem könnyű ez, az apákkal sem. Az
én Apámmal sem. Különben is, Apám sosem fog megnyugodni, amíg mások emlékeznek
rá.
Nem is
akar, és nem is tud.
Mostanában
sok mindent elhallgattam előtte. Megfigyeltem, hogy maga az emigráció szó úgy
fordult ki a szájából, mint a romlott étel. Mint az ötödször felmelegített,
állott, többnapos, beszáradt csirkemell.
Nem is
azért, hogy titkolóddzam. Minek? Újabban annyira beleéli magát mindenbe. Belém
is. Szenvedélyesen. Ilyenkor benedvesedik a szeme. Az a nevezetes ibolyakék
szeme. Úgy látszik, újabban a kísértetek is öregednek.
–
Mit vársz a kommunista
igazságszolgáltatástól? – kérdezte hirtelen.
–
Nem sokat.
– Egyáltalán, ha az igazságot már
szolgáltatják, akkor baj van. És ezt nem a kommunisták védelmében mondom.
Tényleg nem a védelmükben mondta. Ezekkel kapcsolatban sosem tévedett.
Pedig, utolsó éveiben gyakran mondogatta, ha nem jutott az eszébe egy-két
hirtelen megtalálhatatlan szó. ”Már zizeg a fejemben a mész. Hiába. Így
építkezem én. Akaratom ellenére is. Építi az idő a sorsunkat.”
Egy darabig hallgattunk. Tudtam,
éreztem, hogy előjön még az emigrációval. Valamilyen meglepetést készít nekem. Nem
fogja kihagyni. Nem véletlenül hozakodott elő Móritz elvtárssal sem.
Mióta megkaptam a vízumot, nem
beszélgettünk.
Pedig, félig-meddig már emigráns
vagyok. Mint akit azzá ütöttek. Hogy nem lovaggá, az biztos. De hogy ütöttek az
is az.
Így van ez, ma még normális halandó,
pár nap múlva külön kategória, elvarázsolt idegen szó: Emigráns. Apám fia, az
emigráns. El sem akarom hinni. El sem tudom képzelni. Hogyan kell majd ezt a
szerepet eljátszani.
* * *
Most
már csak napok vannak hátra. Néhány nap, pontosan három, és különös, de
ugyanannyi sötét éjszaka.
Rágódhat a
közhelyek értelmén, ami végül is, fölösleges. Tökölődhet saját, balga sorsa
közhelyvigaszaival.
A tudás,
minden tudás hatalom. Még a legkeserűbb tudás is hatalom. Egyszer, tán jó lehet
még minden tapasztalat valamire. Minden tapasztalatszerzés egy új kalandregény.
Meg kell, hát, becsülni! És újra és újra, még ha deprimál is, ismétlés a tudás
anyja. Ismétlődő bukások tudása.
Johny,
jutott eszébe, a színészbüfé hölgyvendégeinek szemefénye. Egyébként Kolmer Béla
a neve, színész, ha színpadra küldik, de az életben, elsősorban szexuális
atléta. Ha nem lett volna, szegényebb lett volna a büfé élete. Róla szólt a
színház leghitelesebb produkciója, a büfé. Róla, jelentéktelen, kis botrányaival
szegélyzett nőcsábász magabiztosságáról, meg ezek következményeiről.
Johny
mindig biztosra ment.
Szeme volt
hozzá. Mert szemtelen.
Ő avatta be
a kezdő színésznőket a büfé szexuális körforgásába, meg a csinos vagy nem
csinos (Johny nem válogatott!), de a gyakran cserélődő segédszemélyzet
hölgytagjait is. Ő vigasztalja meg az elhagyott szeretőket. Vöröses hajával a
viharos büféélet világítótornya volt ő, bár sosem megoldás, de sokszor a
pillanatnyi menedék. A hölgyek is mindig elfelejtették, megbocsátották neki
botrányos (annak idején vérlázítónak tűnő) kis szakításait, és jobb híján
vissza-visszatértek karjaiba a néhány csillogó percre.
Mindig
éjféltájt kezdte a szemlélődést. Ő nevezte így. Szemügyre vette a maradék
hölgykoszorút. Éjfélig elszállingóztak már a családosok, a párocskák, meg azok,
akiknek volt kihez. A maradók voltak az ő világa.
Míg
napközben kizárólag csak férfitársaságban cseverészett, bölcselkedett,
poénkodott, ilyenkor már szóba sem állt a férfiakkal.
– Majd holnap fiúk! Majd holnap,
próbaszünetben, vagy délután sörözve – majd kanos röhögések közepette
sztoriznak újra együtt. Másnap, majd lubickolnak a sikerekben. Eldicsekednek
egymásnak új skalpjaikkal.
Mert
eldicsekednek, mert ez is része a színészbüfé rituális életének. Tocsogva,
részletezve mesélgetnek majd.
Bár, Johny
ebben is mértéktartó. Sosem nevezi néven áldozatait (más kérdés, hogy
nyilvánvalóan nem lehet őket titokban tartani), nem idéz fel intim részleteket.
A nagy ínyencek modorában filozófiai szintre emeli a koldus légyottokat. –
Minden nő, egy vers. Ki szonett, ki ballada.
–
Baszonett? – jegyzi meg az egyik új fiú. Az idén ketten jöttek végzősök. Az
egyik már nős, de mindig marad egy félórányit. Addig poénkodik.
– Ez egy úri műfaj – jegyzi meg Johny, de
látszik rajta, hogy vette a poént.
– Előtte pikareszk, utána elégia – okoskodnak
az okoskodók. A tegnapi, olcsó szerencsevadászat önjelölt győztesei.
– Ne pornózzatok fiúk! – szól rá Johny a
gyakorlatlanabb dicsekvőkre. – Ez gusztustalan – és valóban, ez az.
Ő, inkább
maximákat próbált gyártani sikeresebb kalandjai krédójaként, ezekből,
szállóigeként terjed el néhány a büfé bennfentesei ajakán. De ez a baszonett,
akkor is egy jól sikerült szójáték. Elméláz felette.
– A dugás
hatalom! – jegyezte meg Johny, tavaly március kilencedikén is, a nemzetközi
nőnap bulija utáni másnap délelőttön, Tolcsvai Micikével, a főrendező
korábbinak (?) vélt, alig titkolt barátnőjével eltöltött vidám hajnal
tanulságaként. Igaz, a nyári zenés vígjátékban (hakni!) ezek után nem kapott
egyikük sem (mint ez eddig szokásos volt) főszerepet, de a színházi élet ettől
még zavartalanul folyt tovább. Sőt, a Tolcsvai kapcsolat (három, illetve, tán,
sokszög) tovább is fennmaradt, mint ezt Szajkó Illés főrendező szerette volna,
és a büfé hímjei már kezüket dörzsölték, néminemű, szaftos, lovagi purparléban
reménykedve.
– Legszebb
öröm a káröröm! – jegyezte meg fogai közt, halkan, de csak a fiúknak Bogya
Lajos, a sűrűn felszarvazott férj, különben a drámai hős szerepek örökös
várományosa, mindenki Pipikéjének morc férje, reménykedve, majd odalépett
Johnyhoz, aki, mintegy véletlenül, mégis Micikével érkezett meg a szeptemberi
évadnyitóra. – Helyedben óvatosabb lennék, Johny! – mondta. – nem értelek!
Johny
elmosolyodott. Végül is jöhetett volna már néhányszor, akár Pipikével is.
Körülnézett, előkészítendő a frenetikus hatást. Érezhette, hogy ez most nem egy
hétköznapi pillanat.
Angolos
flegmával szólt.
– Ismétlés
a dugás anyja, fiam!
* * *
Apám várja, hogy mondjak valamit. Hogy
elszóljam magam. Kecskemétet csak azért nem emlegeti, mert nem tud az
összefüggésekről semmi érdemlegeset. Valamit sejt, ugyan. Valamit érez a
zizegésben. Ezt a zizegést most éppen nem a mész okozza! Bezzeg, ha valamit tudna!
De nem fog meg, nem adok neki több magas labdát.
Hogyne.
Jurkovszki, Zagyvai, meg Jónás viselt dolgai.
A nagy triász. Jöttek, láttak és… Cél elvtárs a párt főideológusa megvédte a
„fiúkat”.
Azután, végül, mégis csak feladták
az egész színházi bulit. A célból, hogy mossák a kezeiket. A sok balhé már a
szájuk széléig temette be őket.
Elszámolási nehézségek? Vagy, csak
(?), ejtette őket a főideológus. Ők acélosan, büszkén kezet ráztak az
áldozatokkal, akik a következő vezetés kénye-kedvére, bosszúszomjára hátra
maradtak, és ennyi.
Poros cipőmet bámultam az évadvégi,
korai, pilledt kánikulában. Éppen elmenedő voltam, mert elutasítottam egy
lehetetlen szereposztású, félbehagyott rendezést. Egy könnyű, nyári vígjátékot.
Zsebemben egy szerződés lapult már, a győri színházhoz. Sokan, reménytelenül
szorongtak a folyosón. Szerződést akartak újítani a frissen kinevezett,
mindenható, vén igazgatóval. Az új igazgató, az operett-ripacsok utánozhatatlan
mézes-mázos mosolyával, mindenáron szerződést akart velem bontani. Pechjére,
nem volt mit, még a szándékot sem utasíthatta el, mert semmi jelét nem mutattam
annak, hogy szerződni kívánnék a színházához a következő évadra.
– Nem aktuális – mondtam, valóban
szemtelenül – sőt –, folytattam – már a szobám kulcsait is leadtam. – Zavartan
pillogott, veresedő tarkójáról törölgette a verejtéket, egy kicsit
felháborodott.
A konoksághoz mindig szükségeltetik
egy parányi ostobaság is, mert egy óra múlva, aznap már többedszer fejtegetni
kezdte, hogy a következő évadra mégis inkább felmondana. Én ismételten
sajnálatomat fejeztem ki a felett, hogy ez a téma számomra tárgytalan. Majd
bugyutára keszert fél-mosollyal az arcunkon, japánosan hajlongva, sikeres
évadot kívánva egymásnak, kézfogás nélkül befejeztük nemes duelunkat.
A parkolóban, Jurkovszki autójának
motorja berreget fel utoljára, ő tábornokosan, mint egy lassú ablaktörlő,
lengette fél karját a kocsiajtó felhúzott üvege mögött. Majd titokzatos,
sértett, bár magabiztos mosollyal az arcán, elgördült. A Habsburgok pipogya
tábornokai mutogattak utoljára így lóhátról, a törökkel küszködő,
megfogyatkozott, méla végváriaknak. De itt nem volt, sem tábornok, sem
végváriak. Törökről, harci vitézségről, pedig szó sem essék.
Ki tudja, miért, de nem.
Ki tudja? Valaki biztosan tud
valamit. Valakik mindig tudnak valamiket. Erről szól a világ. Ezek világa.
– Hát, erre válaszolj, Apám!
– Mire?
Hallgatok. Csak semmi, heves
emlékezés. Hangos tocsogás. Még elszólnám magam.
– Mire, mire? Mire megvénülünk. Mire
nekem is zizeg a mész! – lenyelném ezeket a szavakat, de most már késő.
A nem egész két évad. Sok kicsi
világ tört össze, ha nem is mindig bűntelenül. Csak az ő világuk nem.
* * *
Már hónapok
óta nem volt a színházban. A büfében sem. Most, ahogy az utcán elmegy a büfé
előtt, az utcáról látja, hogy az üres.
Benyit, kér
egy kávét.
Kap.
Azonnal
fizet.
A büfésnő
zavartan mosogat.
Kihörpinti
a kávét. Jó a kávé. Lassan kóstolgatva, cigarettázva, ahogy szokta, még jobb
lenne.
Megköszöni,
hátat fordít, lassan elindul, tétovázva körbehordozza a tekintetét. Az ajtóból
még visszanéz. Halkan köszön.
–
Hát, akkor, kellemes napot! (Have nice day!)
–
Viszont… – harapja el a látásra biztató visszaköszönést
a büfésnő.
* * *
Nem szeretem a dilettánsokat. Olykor-olykor
magamat sem szeretem. Őket sem szerettem. Pedig, nem is voltak tulajdonképpen
dilettánsok. Esetleg Jurkovszki. Igen. Ő, ott, akkor az volt. De, pár évtizede
még ő sem.
Ha van ilyen.
Persze nincsen.
Vagy nem így függ össze a világ. A
dilettáns lehet művelt vagy műveletlen, lehet jó szándékú akarnok,
szemfényvesztő élősködő, nyiladozó kíváncsiság vagy agresszív sznobizmus.
Sorolni lehetne még a paradoxonokat, de minek. A dilettáns akár fércművet,
önmutogató semmit-mondást, ripacsériát, vagy giccset hoz létre, még a pillanatnyi
(tomboló) siker fényében is, elviselhetetlen. Az alkotás csődje.
Pesten, amikor a Padlásszínházat
csinálták. Megkapó előadások settenkedtek a (látszólag? kórmányhű) baloldali
máz alatt. Azt is Jurkovszki igazgatta. Igen. Szerettem oda járni. Jónás színpadi
rendezései már akkor sem hatottak meg. Egy-két filmje, viszont, meghatározó
élményt nyújtott. Sőt, egy vidéki színházi munkája, a Csárdáskirálynője,
izgalmas volt.
A többieké, a fiatalok, meg ZS. B. rendezései
között volt néhány emlékezetes munka. ZS.B. abba a színházba döglött bele.
Kecskeméten már roncs volt. Jurkovszki egyik áldozata a sok közül. Jurkovszkit
mindig kezelték valamilyen különleges, súlyos betegséggel. Mégis, sorra a
barátai hullottak el. Ki így, ki úgy.
Zagyvainak, meg tán nem is nagyon tetszett ez
a kecskeméti dőzs. Mert dőzs ez, amit itt összehoztak. De azért részt vett
benne. Kívül helyezte magát, ugyan, az eseményeken, de mégsem kelt fel az
asztaltól. Én sem, sajnos. Gyávaságból. De ő megtehette volna. Több, sikeres
kötettel a háta mögött.
Jónás lubickolt a dőzsben.
Felelőtlenül, gátlástalanul.
Jurkovszki egyszerre dőzsölt és
fontoskodott. Neki a dőzs volt a lételeme.
A nagy magyar dőzs.
A város sétáló utcája. Presszó,
valami női név a neve. Előtte, karnyújtásnyira a fel-alá sétáló emberektől
terasz, asztalokkal, székekkel. Szeptember eleji hőség, ilyen csak az alföld
közepén terem. Könnyű szellő fú, Bugac felől, egészen bársony-finom homokot
dajkál. Ez a mikroszkopikus szemcsékből összeálló porlepel rátelepszik
mindenre. Porfátyol lepi be a szemfehérjét, a nyakat a gallér mentén. A
hőségben tohonyán, hátradőlve pöffeszkedünk a karos székeken. Mozdulni sem jó,
még a tekintet is ellustul, csikorogva fordul a szemgolyó a szemüregben, a
könny és bársony-homok finom sarában. Az orr és garat nyálkahártyáira telepszik
a homok, ettől feloldhatatlan szomjúság csigázza a torkot, és a szomjat se víz,
sem sör, sem a gyümölcslé nem oldja fel.
* * *
Egy padlásra hordja a
könyveit.
Száradni.
Mint
egykoron anyja, télvíz idején a mosott ruhát. – Magad uram, ha szógád nincs –
göcögött, ilyenkor a Nagyanyának becézett anyós. Káröröm? Az. Pedig szerette a
menyét. Mégis. Öregedve göcög a vén tekintetes asszony, és emlékezik, hogy
helyette még cseléd cipelte fel a kosarat. – Ugye mit hozott a jövő, a mindig
reményeket dajkáló –, amiben felnőtt fiai annyira bíztak. Hát ezt hozta. Meg ezeket. Ráadásul derékfájást,
öregséget, meg ezt a látványt, kedvenc fia feleségét küszködni egy rozoga
létrán. – És ez a jövő majd neki is visszereket növeszt a lábikráin. Lilás,
kékes, göcsörtös ábrákat, melyekből nincs jósnő, aki jót tudna jövendölni. –
Örül, hogy ő nem most fiatal. Megúszta.
Az értékeit
cipeli, hogy ne vesszenek el. Ruháskosárban. A könyvek mellett néhány kép, régi
kerámia, fafaragás.
Mennyi
verejtékkel jár a műveltségnek az érintése is. És mennyi szorongással. Apja
könyvei, a bátyjától kapottak, meg a többi szerzemény.
Most mind
tetszhalott. Húsz év eredménye, néhány zsákban, dobozban.
Lesi,
járnak-e errefelé egerek.
Sógorék
padlása.
Hagyott
náluk egy lakáskulcsot is.
Bécsből,
majd felhívják őket, és háromszor elmondják, hogy „szép a város” és akkor majd
ők tudják, hogy elvihetik az utolsó bútordarabokat is.
Akkor már
úgy is minden mindegy.
Két
bőröndben, naponta csempészi ki a házból a holmit, hogy a szomszédoknak fel ne
tűnjön. Kétszázhúsz kilométer oda vissza, néha naponta háromszor is tér.
A sógorék
rendesek. Nem kérdezősködnek. Hány évre köszönünk el? Tízre, húszra? De
szemükön látszik, hogy semmit sem értenek.
Ő sem.
* * *
Marad mégis a sör, abból viszonylag nagy
mennyiség is fogyasztható, és kellően bódít is. Veszélytelenebb a bornál, nincs
igazi tüze. Fecsegtet is, annyira, amennyire kell, kissé borongósra hangol bár,
de türelmessé tesz. A sör a társalgás olaja és szelleme. Ezért, olykor böfögtet
is.
Jónás pezsgőzik, egy régi
forgatásról mereng. Nem a munkáról, hanem a nagy dzsentrid muriról, amit utána
csaptak. S.B., a véletlenül társasághoz csapódó színész, szorgalmasan bólogat,
akkor is ott lehetett, oda csapódhatott, hálatelt mosollyal issza a mester
igéit. Ha ironizálna, remek színészi teljesítmény lehetne ez a megjátszott,
ősi, mély, feudális, jobbágyi alázat. De nem ironizál.
Jurkovszki jól informált. Mindig,
mintha csak véletlenül tenné, elhullajt egy-két információ-morzsát a
legeslegfelsőbb körökből. Mindenki tudja róla, hogy bejáratos a diktátorhoz is.
Jurkovszki, és erre nincs jobb szó: Kádárkutya. Most éppen a talajvízcsökkenés
a témája. Egyikünk sem ért hozzá, de figyelmesen bólogatunk, tiszteletteljesen,
ha nem is a téma, de a kegy előtt, hogy a legfelsőbb körök forrásából
információ-morzsák potyoghatnak presszóasztalunkra.
Zagyvai blazírt, ő megengedheti
magának. Különben is ritkán szólal meg. Most is a város sétálóutcáját dicséri
meg, hogy milyen kellemes arculatot varázsolt, az ismert építész a belvárosnak.
– Ezek a parasztok – mondja Jónás a
sétáló utca füle hallatára – ezek fogják megítélni, hogy mi a művészet. Hát
beszarok! – Ordítja. Reggeltől pezsgőzik és a nap is kegyetlenül süti kopaszodó
fejét. Jónás sértve érzi magát, mert
Kecskeméten, a megyei pártbizottság néhány fejesén kívül (azok is tán
parancsra), senki sem szimpatizált a puccsal, azzal, amit ők, a puccsisták, az
utóbbi évtizedek legnagyobb színházi tettének minősítenek, azzal, ahogy
huszonnégy óra alatt átvették a hatalmat a színházban. – Nem vagyunk elég jók
nekik! – csattan fel. – Parasztok, operett parasztok!
Rám néznek. A korábbi vezetőség
szerződtetett. Ráadásul, továbbra is jó viszonyba vagyok velük, különösen azóta,
hogy Baján, részegen, egy fél téglát dobtam az ideiglenesen itt tartózkodó
szovjet hadsereg parancsnokságának kapuja felé (nem talált!), és akkor, a régi
igazgató leintett egy taxit, bele gyömöszölt, és elszállított onnan. Még a
számat is befogta a taxiban, mert szellemesnek nem mondható cselekedetemet
véleményezni is kívántam.
Megúsztam. Megúsztuk. Másnap,
röhögve rekonstruálta szakadozott emlékeimet az eseményről.
–
Nem is látszott
rajtad, hogy segg-részeg vagy, amikor sétálni indultunk – mondta. A kései
ijedtség nem sokat ér, mégis hetekig kísértett.
* * *
A
lakás szinte üres.
A szobája
is az volna, ha Apja nem volna egyre gyakrabban a vendége.
Mit akar
tőle?
És ő? Mit
akar, önmagától?
Mit akar
majd amott, az emigráció mögött, a túlvilágon?
– Neked most három nap egy esztendő – mondja
Apja. Berci bólogatna, ha itt volna, de ma szerencsére nem jött. – Mint a
mesében – teszi hozzá feleslegesen.
Inkább nem
is válaszol.
Még magának
sem.
– Majd, ha ott leszel – mondja az
Apja. – Mindegy, hogy melyik ország. Mit sietsz? Még csak nem is hajnalodik a
holnap.
Szusszanásnyira (talán) megáll az
idő. Ez a rossz idő, ezek a rossz
idők… Megállhatnának, olykor-olykor.
Csak az álmokban állnak meg.
Felül, kinéz az ablakon. Sötét,
semmi az, ami künn van. És szitál az eső. Benn kicsi hálószoba, három lépés.
Lépcsők lefelé. Ez a szoba ismeretlen. Más szoba ez. Még nem létezik. Talán
majd, valahol a jövőben.
Egy pohár víz. Vissza. Tényleg,
még csak nem is hajnalodik.
– A Keynes elmélet* nem működik!
– mondja félhangosan, (tán már álmában)
– A konzumtársadalom teljesen más. Nincs kontroll, nincs ellenhatás, nincs
korrekció. Már rég nem az áru határozza meg a piacot, hanem egyes egyedül a
gátlásait vesztett spekuláció. Ez Keynes vége.
– És? – kérdezné ilyenkor az
apja. Megjegyezvén, hogy – az embernek saját gondolatai között legkönnyebb
eltévednie – és hunyorogna, békítőn, hogy vele is ilyesképp van ez. Most nem.
Most csak lebeg, sejlik, mit a gyolcs ködök, a szellőtlen, nyirkos, novemberi
rétek felett.
– Keineswegs!** – mondja.
Határozatlanul, tétován néz. Bámul ki a semmibe. Máskor, ilyenkor felröhög
(benne) az Apja. Szereti (mindketten szeretik) ezt az eredendő hülyeségét. Ha megtorpannak
a gondolatai, reményei, hitei... Szóval, amikor a vélt fonálnak mintha vége
szakadna, ilyenkor neki mindig valami groteszk poén jut az eszébe. Bizonyára
másnak is, csak ő (olykor) ki is mondja: „Keineswegs” – mindezt hajnali
hangosan.
– Emiatt izgulsz?
– Valóban egy újabb utópiát
hajszolunk? Öntelten, ötlettelenül, árván... Az eddigi utópiákra az volt a
jellemző, hogy veszélyesebbek, kártékonyabbak voltak az előzőknél. Az utópiák
egyre veszedelmesednek. Az emigráció is utópia.
– És?
– Velence az egyetlen még működő
utópia. Láttam. – vált mesélősre.
– Nászúton voltunk ott, anyáddal
– bólint az apja. – Nincs abban semmi utópia!
– De van! – felcsattan – a nászutasok vakok. Nem azért utaztak oda,
hogy lássanak.
– Te csak tudhatod – így az Apja.
– Három napig csak kószáltam (a
bedekkerek képei és színes képeslapok közt) – meséli visszafogottabban, és
szinte látni véli a sosem látott városokat, a Ca d´oro füves udvarát, amelyre
csak a kapu résén át lehetett belesni (Apja elbeszélése szerint). A Rialtót, az
Arsenált. A Szent Márk tér összeszűkül, akkora lesz, mint egy szoba, a nyakán
érzi a lopott lovak leheletét. – Jártam az utcákat és nem akartam elhinni, amit
látok. Egy abszurd ötlet megvalósulását. Város a vízen. Nem a vízparton, rajta
a vízen. Paloták! Őrület. Azután, (hason fekve) megszoktam, hogy Velence ilyen.
Bejártam a képtárakat, a scolákat, templomokat, bámultam és bámultam. Mindent,
a kincseket, a házakat... Velencét. Ahogy illik. Sajgó lábakkal, verejtékezve,
fáradtan, mindvégig azzal a csodálatos művészettel telítődve, álmélkodva,
miközben az ember mézet, vagy nektárt verejtékezik, és tojáslikőrt pisil. –
Apja (most, álmában) sem nevetett. Ő sem szánta poénnek, csak azt szerette
volna érzékeltetni, hogy egyszerre csak megtelt, már látni, nézni sem bírta a
csodát, unta az áhítatot. – Már csak őgyelegtem, jártam a jelentéktelen
utcákat, már ha Velencében léteznek jelentéktelen utcák. (A képek
fekete-fehérré váltak.) Tisztították a kanálisokat. Semmi gondola, semmi
vaporettó, kotrócsónak, szarszag, kosz. Velence bűze. A turisták befogták az
orrukat és elmenekültek onnan. Pedig ez is Velence. Mégis az iszap az úr. Ez az
utópia is pusztul. A pusztuló Velence, szebbik változata, amikor áradat önti el
a Szent Márk teret és a fél várost, fenyegeti az összerabolt kincsek
garmadáját. Mintha lassan süllyedne, a tengerbe, komótosan hanyatlana le ez a
város. Ilyenkor fenn az egyik oszlopon a címeroroszlán félénken nyávog, és a
farkával csapkod, a másikon a legyőzött sárkány újra veszélyt sejtet és éjféltájt
felnyerítenek a Bizáncból ellopott arany paripák... – Apja, közben, csak a
fejét csóválja. – Hát nem érted?
–
De. (A sok apró fotó, meg a betűk rontják a szemed, szellemed) Főleg
így, hason fekve. Megnyomtad a szíved. Biztosan attól.
– Elmagyarázom. Mintha magamnak
mondanám. Beszéljünk másról. (Félreteszi Velencét, egy másik paksamétát húz
maga elé.) Herculanium. Ott tobzódsz a turisták között. Ebédre könnyű, drága
lepényhal, drága fagylalt, vagy drága tiramisu, kávé, a feledhetetlen drága,
olasz presszókávé. De most az ár nem érdekes. Pillanatnyilag nem. Sétálsz,
minden csupa jó hangulat, kellem, a tenger felöl testet-lelket könnyítő, sós
szellő. A valódi, a nem rekonstruált szépséget kapod, ahogy a lávahamu alól
kiásták a várost, a halottakat. A kinyújtott ujjak, az összeölelkezés, az
ökölbeszorult kéz... A halál előtti összes rezdülés, minden eredeti! Milyen
szerencse, hogy így maradt, bólintasz a rikácsoló, lelkes idegenvezető
szavaira. „A leghitelesebb kép kultúránk hajnaláról.” A város mögött ott a
vulkán, a tűzhányó rejtélyesen, titokzatosan. Herculanium környéke, a tűzhányó
tövében, ahol még remény sincs a menekülésre, ma sűrűbben lakott, mint valaha.
A Vezúv most nyugodt, itt-ott pöffent egyet, de nyugodt. Most az.
–
Ott is jártunk. Az Etna is az? – szólalt meg az Apja. Nehogy azt higgye
a fia, hogy nem figyel oda mondandójára. – Olyan, vagy mint a Nagyanyád, (az is
mindig elmesélte, amit álmodott.)
– Az Etna? Az valamivel
nyugtalanabb. De most hagyjuk a vulkánokat. – lázasan hadar.
– Te hoztak őket elő.
– Igen. Keynes, pontosabban a
„Keineswegs*” ürügyén. Minden utópia, az emigráció utópiája is olyan,
mint a lávatengerre épített kalyiba. A kalyiba környékéről semmi sem látszik. A
talaj szilárd, a növényzet dús, senkinek sem tűnik fel, hogy a mélyben
iszonyatos feszültségek, indulatok gyülekeznek. Fortyog a láva és sokasodik.
Mert a láva, a növekvő feszültség, letagadhatatlan. Szudán, Banglades,
soroljam? Minden láva! Talán nem is
akarnak ilyen falovat, talán az emberiség többsége mást akar. Igen a
tájékozatlan többség! Nem becsüli sokra az agyoncivilizált kalyibát – csend
támadt.
Mintha mindketten elszunnyadtak
volna?
–
Aludj Kalyibán – szólalt meg az Apja és kívülről zárta
be az ablakot.
Már másnap volt, az utolsó nap.
* ném. semmiképpen
* * *
Még mindig a kecskemétiek volt a nagy téma.
– Cívisek – mondja Zagyvai.
– Bumfordi népség! – magyarázná S.B.
Mintha magának is, nem tudja igazán hova tenni a „cívis” fogalmát. Lehet, hogy
hangutánzó szó, a csikorgó cipőre utal. Vagy mégsem. Elmélázik, félig tátott
szájjal. Fogai között nyálszálak lebegnek, mint egy leeresztett bőgővonó vastag
szőrszálai.
Még mindig engem néztek. A hőség nem
csökkent. A hegyvidékre gondoltam, Kassára, Körmöcre, vagy az Ipoly mentére,
ilyenkor ott, amikor már fárad a délután, a hegyekből még szélcsendben is,
lecsorog a város falai közé némi maradék, rejtőzködő, hűs szellő. Az erdőkből
jön, a fák mohos törzseit övező páfrányok közül.
Itt ilyen nincs.
– Hogy is van a kecskeméti
Trabantosokkal? – provokál Jónás. Nem is veszem észre, csak majd a klozeton,
hogy az általuk leváltatott színház igazgató Trabantos mivoltára, céloz.
Kalapban – mondom első kecskeméti benyomásaim emlékét – negyvennel az
út közepén.
–
Ez az! – mondja
és röhög.
–
Ti sem vagytok
különbek, ott a Felvidéken – nyugtázza, ellenségesen, Jurkovszki.
– Mások. Nem különbek, de
mások. Mindenki más. Nálunk, még a Trabant is más. Elnézést! – szégyenkezve vizelni
megyek.
Ez volt az első benyomásom. Döcögő Trabant,
és kalap. Meghatározó élményem, amikor autómmal, északról a város határához
közeledtem. Széles, nyugodta a róna, a síkság, a kései nyárban kókadozó lombú
fák, az út betonján rezgő, ezüstös délibáb és a szekérként, kalapban hajtott,
botladozó, lassú Trabantok
Másnap vele, a volt igazgatóval,
sörözök. Meséljem, ne meséljem el a tegnapi sörözést? Belekezdek. Kerülgetem,
mint a forró kását.
– Neked – mondja kis idő múltán, szavaim
félbeszakítva – most köztük a helyed, mert kinyírnak. Nyugodtan szidj engem is.
– Biblikusan komoly.
– Mire megszólal a kakas? –
kérdezem.
– Pontosan.
– Hülyeség! – érzem, hogy megbántom.
– A dolgok még alakulhatnak. – Akár
egy gyermekkori templomi példabeszéd. Tán, mert megidéztem Szent Péter kakasát.
Hát nem akarja érteni?
Hiszen éppen az ő pártja hagyta őt cserben,
éppen őt, saját kiválasztott, gondosan letesztelt emberét.
A hagyomány, morfondíroztam újra. Végig
pergettem gondolatban idehozó utamat. Mintha csak szekéren. Ekkora monoton
síkság. Se vége, se hossza. Hevestől alig változott a látvány.
Vagy csak nem vettem észre a
változásokat?
Az Alfölddel sem voltak még
tapasztalataim.
* * *
Az utolsó nap délutánján
hazajöttek a lányok, holmijukat az anyjuk már előbb összekészítette. Mindenki
vihet két váltás alsóneműt, meg ami rajta van. Több nem fér el a kis Fiatban.
A lakás,
mint egy kibelezett csirke.
Már semmi
sincs benne, ami hazahívná. Már semmi sem maradt, ami marasztalná, és ha
elhagyják, már emlékezni sem lesz mire.
A
menekülésre, a vissza se nézek gesztusára, a bennünk tátongó, állati
lehangoltságra, meg minek.
Vacsora. Az
utolsó.
Senki sem
éhes.
Felesége a
vacsorát lábasostul beledobta a kukába. Máskor, a maradék száraz kenyérhajat
sem. Fémesen csörrent a lecsapott kukafedő.
Most nem
volt jelen Apja sem, Berci sem. Nem volt jelen senki, aki elmagyarázná, hogy
minden élmény a tied. Becsüld meg!
Ez rendes
volt tőlük.
Tapintatosak
voltak, mint ez a koraesti alkony, amelyben elindultak.
* * *
A mesélésnek
sosincs vége?
A kisfiút mégis
alig emlegették. Különös. Valahogy nem hiányzott senkinek. Hiszen nem is
ismerték. Azóta sincs semmi nyoma, csak találgatások. Eleinte azt gondolták az
emberek, hogy a császár pribékjei megfojtották, megmérgezték, esetleg tömlöcbe
vetették, megvárták, míg felnő és csak azután, a születésnapján ütötték le a
fejét. De ki hisz a rémmeséknek?
Ráadásul nem találtak róla a pedáns császári büntető kimutatásokban
semmi nyomot. Lehet, hogy csak egyszerűen eltűnt, és bottal üthették a nyomát.
Még a császár minden mozdulatát követő, kamerákkal felszerelt filmeseknek sem
sikerült megörökíteni. Egy filmkocka nem sok, annyi sem maradt. Nyoma veszett.
Nos, éppen ez a
nyomtalanság keltette fel egyesek gyanúját. Szerintük ugyanis itt van a kutya
eltemetve. Mit rejthet ez a gondos, alapos, szinte hibátlan nyomeltüntetés? Nem
is mit rejthet, hanem kiket rejthet? Bizony a császári titkosszolgálat
speciális csoportját. Nos, ezek, az
egyesek (vajon honnan vannak ilyen remek információik?) úgy vélik, hogy a
kisfiút elrabolták, személyi adatait megsemmisítették, agyát kimosták, új
személyi adatokkal egy árvaházba helyezték, ahonnan vagy örökbe fogadták holmi
gyermektelen szülők, vagy ott nőtt fel és azóta szomorú sorsa szokványos módon,
börtöntöltelékként, beteljesedett.
Végül is mindegy, a
lényeg, hogy az eredeti kisfiúnak nyoma sem maradt. Tehát nem is volt.
Kitaláció volt, az egész csak provokáció volt a császár új ruhája bemutatója
ürügyén, az ország, a nép ellenségeinek ügyetlen cselvetése ez a minden alapot
nélkülöző rágalomhadjárat, ez a suttogó pocskondiázás.
Árvaházak mindig is
voltak. A mesélő is, Nagyanya korholása, Apja verése, vagy anyja szűnni nem
akaró szemrehányásai – bezzeg a bátyád! – nyomán furcsákat gondolhatott saját
sorsáról, saját meséjéről. Elképzelte, igen bármennyire furcsa is a képzelet,
elképzelte, hogy anyját is elkapták annak idején az oroszok, a davajok, hiába
ágyazta be, az akkor még fiatalasszonyt, gondosan a Nagyanya, amikor hírül
vette közeledésüket, és amilyen peches volt az anyja, ő is úgy maradt, ott állt
talán ő is a szerencsétlen, szégyenkező, küretre várók sorában a kórház
előtt... Ezért őt meg a húgát már tán árvaházból fogadták örökbe, hogy fel ne
tűnjön a családot ért balszerencse, a küret utáni meddőség, a tartós
évtizedekig el nem kopó szégyellnivaló, hogy legyenek testvérei a bátyjának,
aki mindkettőjüknél annyival különb volt... Talán éppen ezért, ő is lehetett
volna az a kisfiú?
* * *
Ez így, végére járván szavaimnak furcsa. Sőt, ez az
érzelgős visszacsatolás, feltehetően giccses.
Tehetek én róla?
Végül is mindegy.
* * *
A császárról meg
sok mende-monda terjedt az emberek között. Voltak, akik külhoni kikötőkben
látták. Súlyos zsákokat cipelt roskadozó térddel – fillérekért.
Mások Dél
-Amerikában vélték felismerni egy jótékonykodó
dúsgazdag brazil milliomosban.
Biztosan nem
távozott üres kézzel. Vajon mi lehetett a hátizsákban? Mi lehetett a svájci
bankok titkos számláin. Rengeteg kitalált összeg keringett az emberek fejében,
meg a kocsmafüstben.
Volt, aki
megesküdött volna rá, hogy annyi pénzt még a világ legnagyobb lottónyereségével
sem lehet megnyerni, amennyit a császár a titkos svájci számlákon félretett az
úgynevezett szűkösebb napokra.
Mások szerint
jelenleg kábítószerben utazik, onnan a sok pénze.
Van, aki szerint
szerencsejátékon végül is mindenét elvesztette, és most Bankokban koldul.
Sőt, mondják mások,
később újra meggazdagodott, de az óta már visszavonult, remete életet él, és
leprásokat ápol Indiában, nevét mindenütt dicsérik a hálás nyomorultak, akikkel
utolsó falatját is megosztja.
Persze az is lehet,
hogy valami agghajlékban találta meg az utolsó menedékét, álnéven,
inkognitóban, esetleg csak királynak adva ki magát, hogy őcsászárságát fel ne
ismerjék...
Figyelmeztetés:
A volt királyi
agghajlék parkjában, a temető mögött, a jövő hónap utolsó vasárnapjának a
délelőttjén tartják az első próbafeltámadást.